Utat Mutat

Just another WordPress site

építészet / Közép-Európa / Ksiaz / Lengyelország / múzeum

A kalandfilmbe illő Ksiaz-kastély, mely majdnem Hitler főhadiszállásává lett

A lengyel kastély meredek, néhol kopár várfalai, titokzatos, intrikákkal és politikával teli légköre mindannyiunkat lenyűgözött. De még inkább idegenvezetőnk, a szintén lengyel Piotr előadása, aki megdöbbentően jól beszélt magyarul, és rendkívül szórakoztató volt. Nélküle Ksiaz csak egyike lett volna a sok szép közép-európai várak egyikének. Vele, életreszóló élmény és felejthetetlen szállóigék sorozata.

Olvasd tovább ...
Boroszló / építészet / Közép-Európa / Lengyelország / sziget / városrendezés

Boroszló, avagy Wrocław, Európa életrevaló kulturális fővárosa

Következő célpontunk – már egyre kevésbé meglepő módon – újabb országban fogadott. Héj, ez az Európai Unión belüli szabad közlekedés nem is olyan rossz dolog! Észre sem vettük, s már Lengyelországban voltunk, s ahogy a történelmi hátterét hallgattuk Szilézia tartománynak, feltűnt, hogy a határok az idők folyamán sem voltak annyira kőbe vésve: a város és környéke volt Poroszország, Németország, Ausztria, Magyarország, Csehország s a Lengyel Királyság része. Meg sem próbálom felvázolni, hogy mikor melyiknek és miért.

FUJI0226 FUJI0228

Mikor végre megérkeztünk, én a csalódás elkerülése érdekében egy Pozsony-szerű provinciális posztkommunista városkát képzeltem magam elé. Elvégre csak a negyedik legnagyobb lengyel város (aha, az első kettőt kitalálni nem nagy kunst, a harmadik a trükkösebb!). Amikor viszont kiszálltunk a Katedrális-szigeten, már első pillantásra látszott, hogy nem hiába nevezik „lengyel Velencének”, van benne valami az olasz város drámai látványosságából, s töretlen élni vágyásából.

Az Odera-folyó s mellékágai zárják közre ugyanis az így szigetet szigetre halmozó óvárost, amelyet a történelem szokásos viharain kívül a második világháború különösen nagymértékben megrongált. (Ez, sajnos, még visszatérő motívum lesz körutunk során.) A háború vége felé már az elfoglaló németek és a „felszabadító” szovjetek egyaránt rombolták (a nácik repülőgép-felszállópályát akartak az óváros közepére építtetni, persze a civil lakossággal), tönkretéve mintegy 70%-a a városnak, majd a romokból a fontosabbnak ítélt Varsót építették újra, végezetül pedig a német többségű Breslau-ban (hogy a német nevét is használjuk) a Lengyelországhoz való csatolás után hatalmas lakosságcsere követett. 

FUJI0231 FUJI0247

De a boroszlóiak nem hagyták annyiban. Talán a rombolásnak „köszönhető” a város ropogósan friss hangulata: az épületek újak és szépek, a terek átgondoltak és kihasználtak, Wroclaw egyszerre patinás és korszerű. A Katedrális-sziget (Ostrów Tumski, vagy Dominsel), valamint a körülötte levő hét(?) másik, nem csupán gótikus templomok és klasszicista egyetemi épületek tárhelye, hanem élvezetes várostér is. Az emberek nem intézik el egy pár fotó kattintásával és annyi, hanem újra meg újra visszatérnek, csónakázni, vacsorázni, sétálni, nézelődni, leülni a parkba, ahol még sütögetni is lehet. Olyan hely ez, ahova bármikor nyugodtan ki lehet ruccanni, mert valami érdekes mindig akad. És ez egy élhető város lényege.

Első fontosabb látnivalónk a négyszer újjáépített Keresztelő Szent János-székesegyház, röviden Wroclaw-katedrális volt. Rettentő magas és viszonylag népszerű, úgyhogy képeket készíteni róla szinte lehetetlen, de azért megpróbáltuk. Belülről is érdemes megnézni, még annak ellenére is, hogy nem találtuk meg a sokat keresett magyar vonatkozású Thurzó János, krakkói egyetemi rektor és boroszlói püspök síremlékét.

FUJI0243 FUJI0239

Ebédidő elmúlt már, úgyhogy kétségbeesetten figyeltük, nem akad-e valami fastfood az utunkba,

FUJI0259 FUJI0272

mikor megláttuk ezt a vegetáriánus utcai kajás dubát (furgont), ahol pár perc alatt kiváló sült halloumis hamburgert dobtak össze nekünk. Várakozás közben pedig egy helyi hipster kutyusa szórakoztatott. Nagyszerű volt.

FUJI0276 FUJI0275

Kedvencem mégis a „lengyel Velence névhez kötődik: valahogy úgy vagyok vele, hogy nincs is igazi város életet adó víz nélkül, s habár legtöbb nagyobb településen átfolyik valamiféle folyó, sokan nem tudják igazán kihasználni ezt. Boroszló ebben is példát mutathat: az Odera nem egy szennyvízcsatorna vagy hidakat igényelő kellemetlenség, hanem önmagában is látvány. Díszíti a várost, és izgalmasabbá teszi. Partján parkok és lazító fiatalok, éttermek és sétahajók. Így kell ezt csinálni.

FUJI0266 FUJI0262

Az óváros felölelő legnagyobb sziget jórésze autómentes, habár egyéb közlekedési eszközök megengedettek: bicikli (kutyussal vagy anélkül), villamos, lovaskocsi és a saját két lábunk. A gyalogosokról pedig abban az esetben sem feledkeznek meg, mikor már az agresszívebb közlekedési eszközök is teret kapnak: egy helyütt például egy aluljárót találtunk a többsávos út alatt, de a leereszkedés már idejében megkezdődött, lépcsője nem volt meredek, így teljesen organikusan lehetett haladni tovább a jelzőlámpára várás vagy épségünk veszélyeztetése nélkül.

FUJI0256 FUJI0280

Amint a Városházában talált antik térképről lerí, Boroszló szívét, az óvárost, sok patinás múltú európai városhoz hasonlóan (egyesek szerint: csak a pár igazán érdekes és látogatásra érdemes európai városokhoz hasonlóan) középkori városmag képezi. Ez a rész sínylette meg leginkább a már említett második világháborús bombázást, de a lakosok megpróbálták minél korhűbben rekonstruálni. Látszólag. Az avatatlan szemű turistának fel sem tűnik, hogy a reneszánsz, barokk és klasszicista homlokzatok mögött modern szerkezetek húzódnak, fa gerendák helyett vasbeton vázak. Csupán a borospincék eredetiek.

FUJI0320 FUJI0269

A 13. században alapított Piactér, vagyis a Rynek, az egyik legnagyobb régi piacterek egyike Európában, s habár ma már hagyományos árusokat csak fesztiválok esetén látni, az eredeti, lakosságösszehozó szerepét megtartotta. Ide járnak vacsorázni a helyiek és a turisták egyaránt, performanszokat és utcai szórakoztatást nyújtani a művészek, így igazi bohém, középkori vásárnap-feelingje van. Mikor mi ott jártunk egy streetartist a közönség önkéntesei alól egyenként húzta ki az ülőalkalmatosságokat egy bűvész eredményességével,

FUJI0281 FUJI0291

majd egy másik, egy sarokkal arrább, a Városháza mellett buborékokat fújt a városlátogatásokba gyakran belefáradó, beleunó gyerekek legnagyobb örömére.

FUJI0295 FUJI0306

A leglátványosabb és legtöbbet fényképezett épület persze a Régi Városháza maga, csipkézett gótikus faragványaival, kiugró ablakaival és magasba törő tornyaival. Megérkezésünkkor épp ingyenes volt a belépés, így képzelhetitek a sort. Szerencsére gondos idegenvezetőink időben foglaltak belépőt számunkra, ezért aztán csak azt kellett elintézni, hogy a kígyózó sorban állók ne lincseljenek meg, amikor a legmentegetőzőbb mosolyunkkal felvértezve próbáltunk átfurakodni rajtuk. Túléltük.

FUJI0316 FUJI0310

Belülről nem volt annyira feltűnő, hogy 250 éven keresztül építették/szépítették az épületet, bár méretei által így is elég impozáns volt. A gótikus boltíveken és régi, kézi készítésű üveges ablakokon (valamint a rengeteg széken) kívül nem sok látványossággal rendelkező fejedelmi teremben nyugodtan lehetett pózolni. Bezzeg a kincstárban tilos volt a fotózás. Úgyhogy az ezüst kancsók, órák és egyéb ceremoniális jelentőségű értékek megtekintéséért fel kell keressétek ti magatok Boroszlót, de azért mutatunk egy Mátyás-címert, a sasszeműek még a hollót is kivehetik a közepén. Mert Wroclaw-ban még az is akadt.

Csehország / építészet / Közép-Európa / múzeum / természet

Lednice kastélya, a cseh Downton Abbey

Teljesen eltérő világ fogadott második állomásunkon, az UNESCO Világörökségi listás Lednice-kastélynál, amely utunk immár negyedik országában várt ránk, Csehországban. Szinte hallottam a Downton Abbey főcímdalát, láttam magam előtt a csengőt, amint valamelyik arisztokrata családtag meghúzza, s az összes többi hétköznapi, színfalak mögött történő részletet, amelyek elvégzésével indul egy kastély napja. Kivéve, hogy már több mint fél évszázada nem lakják sem szolgálók, sem nemesemberek. E csodaszép hely, valaha a Liechtenstein-család fő rezidenciája, ma „csupán” múzeumként szolgál. 

FUJI0202 FUJI0201

A Lednice-Valtice kulturtáj két kiemelkedő kastélyából a lednicei még a 13. században került a mostani kinézetéért felelős Liechtenstein család tulajdonába. Igen, arról a Liechtensteinről van szó, akiknek a területei egy kisebb országot is kitesznek, ők voltak a kastély tulajdonosai. Ez eredetileg egy gótikus erődítmény volt, majd reneszánsz és barokk stílusban is újjáépítették. Legutoljára 1846 és 1859 között került sor jelentős átalakításra, mi okból is az aktuális Liechtenstein herceg Nagy Britanniába küldte udvari építészét, hogy Tudor-stílust tanulmányozza példaképként.

Esős időben érkeztünk a kastélyhoz, így körül sem tudtunk rendesen nézni, a látványt minduntalan esernyők és szemünkbe hulló esőcseppek zavarták meg. Bent viszont kedves angol nyelvű idegenvezetőnk várt, aki végig vezetett a legalsó szinten, s pár érdekességet mesélt az épületről és szobáinak használatáról. Az agancsokkal díszített folyosón még könnyen bírtuk a fotózni tilos tábla megkötését, de a gyönyörű faragott fa lépcső láttán már lopva emeltük is a fényképezőgépeket, telefonokat, mire bájos idegenvezetőnk kijelentette, megkér szépen, hogy nyugodtan fotózzunk. Huh, ezt megúsztuk. 

FUJI0166 FUJI0169

A neogótikát belülről sem tagadta meg a kastély, a boltíves mennyezet, a finom faragványok nagyon emlékeztetnek a londoni Parlament és a budapesti Országháza stílusára, illetve természetesen a Highclere Castle-ére is, ahol a Downton Abbey-t filmezték. Ezek a költséges és időigényes átalakítások viszont nem csak esztétikai szempontból voltak meghatározóak, hanem az épületkomplexus modernizálását is magukban foglalták. Ekkor került sor az elektromos rendszer bevezetésére (amelynek köszönhető, hogy az óriási csillárokat nem kellett többet leengedni, hogy a gyertyákat meggyújthassák rajtuk), valamint fűtőtestekkel és melegvízzel is ellátták a kastélyt, aminek az illusztrálásaként egy korszerű fürdőszobát is megcsodálhattunk, hideg-melegvizes csapú fürdőkáddal és angolvécével felszerelve.

FUJI0172 FUJI0170

Ezek a csúcsminőségű kényelmi eszközök persze nem minden lakos számára voltak elérhetőek, ahogy azt (ha máshonnan nem) a Downton Abbey-ből is tudjuk. Az idegenvezetés csupán a földszintre vonatkozott, ahol a vendégek szórakoztatásához szükséges termek találhatóak: szalonok, báltermek, dohányzószobák stb. De, egy hasonlóan nagyvonalú belépődíj kifizetésével az első emelet is meglátogatható, amely a gyerekek birodalma volt, kiket dadák, nevelőnők és tanítók hada tartott kordában egész nap, hogy este tiszta ruhában és lesikált pofikával bemutathassák a szüleiknek és vendégeknek egy pukedlizésre és esetleges versmondásra. És akkor a cselédek színfalak mögött történő nehéz fizikai munkájáról még nem is beszéltünk.

De nem is fogunk. Idegenvezetőnk főleg a kellemesre és érdekesre koncentrált, nem a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása volt a témája. Ennek ellenére tanulságos volt. Megtudtuk, hogyan lehet rájönni mindennemű alaposabb tudás nélkül négy viszonylag hasonló páncélzatnál, hogy melyik az eredeti (nem a régiesnek tűnő az antik, hanem a sok tisztítástól fénylő, valamint a legkisebb, mert a középkoriak elég alacsonyak voltak), valamint hogy egy unalmas című, sokszáz oldalas könyv már akkor is annyira érdektelen volt, hogy akár titkos dokumentumokat is el lehetett rejteni benne.

FUJI0173 FUJI0176

De a legámulatraméltóbb tárgy számomra nem ezek között volt. A dolgozószobában, könyvtárban vagy kinézetét tekintve komoly üzleti és politikai beszélgetések szobájában látott faragott csigalépcső messze meghaladja mindazt a gyönyörű díszítést, törékeny boltívet, élethű szobrokat, amelyet eddig láttunk. Meleg, arany fényű tölgyfaszíne még az én barnaellenes szememben is kifejezetten szépnek tűnt, sőt, akár hajszínnek is elfogadnám. De az elkészítésébe fektetett munka és hozzáértés ódája is volt e lépcső, s hogy a csehszlovák kommunisták ezt felismerték, s nem tették tönkre inkompetenciából, irigységből vagy hamisítatlan bunkóságból, amint hazánkban sokszor megesett, az csak hozzáadott egyedi varázsához.

A másik szobában még egy váratlan szépség került elénkbe, egy vitathatatlanul raffaellói vonalakat mutató festmény. Történetét megtudva kiderült, hogy a mester csupán egész keveset dolgozott rajta, a befejezés tanítványai kezét dicséri, de már ez is csodálatra méltó, ily távol Itáliától.

FUJI0185 FUJI0195

Két ilyen emlékezetes műtárgyat látva, úgy éreztem, hogy telítődött a szépségmérőm, így nem is nagyon bántam, hogy a lassan a ház végére értünk, s egy már elfelejtett funkciójú, de impozáns francia ablakokkal rendelkező szalonon át kiléptünk a kertbe. De mielőtt tovább mennénk, íme egy elefántcsont-családfa, s egy általános kilátás az egyik szalonra, megerősítve a véleményt, hogy a Liechtensteinék kifejezetten kedvelték ezt a világoskék, címerállatos falburkolatot.

FUJI0189 FUJI0182

A kert, noha önmagában sem kevésbé lenyűgöző, méreténél fogva már eleve kiesett a tervünkből. Sajnálatosan, hiszen cseh Versailles-nak is nevezték, a legnagyobb cseh angolparknak, komplett csónakázható méretű tóval, minarettel (a legenda szerint tiszta időben a bécsi Stephansdom tornyát is látni tetejétől), romos(nak épített) várral, barlanggal, vadászlakkal stb. Persze lehetetlen lett volna mindezt bejárni, így hátramaradt időnkben az üvegházat tekintettük meg.

Az üvegház, melyet egy szalonból már megkukucskáltunk, szintén érdekes történettel rendelkezik, s noha ezt sajnos nem mesélték el, utólag rákeresve a világhálón sok nevezetesség kiderült. Először is számomra meglepő, hogy angol tervezők készítették, s az egyetlen máig is működő európai melegház, vagyis melegített üvegház; valamint a félkör alakú boltíve sem mindennapi látvány. A neo-gótikus átalakításkor építették, korát meghaladó technikával, s kissé megmaradt az a 19. századi hangulata, amikor oly optimizmussal vetették bele magukat a technikai vívmányokba, de azért a külcsínit sem felejtették.

FUJI0198 FUJI0208

A melegház nem forradalmi növényeivel fogott meg, hiszen manapság egy kertészeti boltban már megtalálható legtöbb ezek közül. Az viszont elgondolkodtató, hogy az itt található trópusi növények valamikor olyan különlegesnek, egzotikusnak számítottak, s csupán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, noha többségük is később úgy elterjedt, hogy ma már nagymamák ablakában, tömbházak folyosóin, orvosi várótermekben is közhelyszámba mennek.

Most pedig pár elbűvölő kép az üvegházból.

FUJI0215 FUJI0206

Puha, mesebeli növényszőnyeg, mely mintha törpék ösvénye lenne az őserdőben. És egy csodálatosan színes növény, melynek nem tudom a nevét, de ha ti igen, írjátok meg hozzászólásban.

FUJI0213 FUJI0209

És persze mi lenne az üvegházból tavacska nélkül? És óriásira nőtt aranyhalak nélkül? No, ugye.

Andalogva néztük mindezt a sok szépséget, s elgondoltuk, hogy országnyi területek ide vagy oda, elnézve a kastély csodálatos külsejét, berendezését és környékét, a bele rakott pénzt, időt és gondoskodást, mégiscsak rosszul eshetett a Liechtensteinoknak elveszíteni egy ilyen kincset. A szó minden értelmében. Hasonló problémával küzdenek az itthoni elkobozott területeiket visszaszerezni próbáló nemesek is, de a sok viszály és nehézség ellenére, melyek a visszaszolgáltatási kísérleteiket övezik, azért ha nálunk kezd eredményt mutatni a pereskedés, akkor miért – tettük fel a kérdést idegenvezetőnknek –, nem kérik vissza Liechtensteinék is e két mesebeli kastélyt? A válaszból kiderült, hogy a második világháború óta érvényben van egy (szerintünk enyhén szólva elavult) törvény, mely a németeket és a magyarokat háborús bűnösöknek titulálja, s ezért nem áll jogukban eltulajdonított ingatlanjaikat visszakövetelni. Hát erről ennyit.

építészet / Közép-Európa / Pozsony / városrendezés

Újra Európából: Pozsony, a valamikori magyar főváros, kommunista építészetbe rejtve

Szuper-részletes japán beszámolóink után újra Európából jelentkezünk, méghozzá egy közép-európai körútról. Ebbe az eredetileg turizmusszakos egyetemistáknak szánt tanulmányi útba úgy kerültünk be, mint Pilátus a credóba, de a lényeg, hogy voltunk, láttunk, és klassz volt. Valamint hogy meg fogjuk írni! Bevezetőnek annyit, hogy kevésbé ismert (általánosan, de számunkra kifejezetten) városok, várak és természeti parkok mellett olyan “must see” helyek is bekerültek a(korántsem esetlegesen – de nem általunk – összeállított)z útvonalunkba, mint fővárosok és UNESCO helyszínek. Úgyhogy maradjatok velünk, mert lesz cseh Downton Abbey, romantikus tájfestők eredetije, a kastély, amelyet Hitler titkos főhadiszállásává akartak átépíteni, a második világháború romjaiból újjáéledt főnix-város, és Európa kulturális fővárosa.

De kezdjük a legelején: Székelyföld, Kolozsvár, Budapest, hosszú autóbuszút, majd első célpontunk: Pozsony. A valamikori magyar fővárosról sokat mond, hogy nem sokat hallani róla. Előre bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek érzelmi szálon sokat jelent a város, és persze azt sem tagadhatom, hogy az én véleményem csupán egyetlen nap alatt alakult ki, így korántsem több egy első benyomásnál. De mint olyan, úgy gondolom, hogy megfontolásra érdemes. Pozsony, ugyanis, jó példa mindazokra az államszocializmus által elcsúfított városokra, amelyeket még mindig nem foglaltak vissza lakói, bármennyit renoválják is a régi kincseit.

FUJI0009 FUJI0015

Ott van például a vár. A magas, négyzet alakú Hrad messze uralja a várost: hegyen van, semmi egyéb nem veszi körül, de szépen rendben is van tartva. Mi hiányzik belőle mégis? Az emberek. A turisták gyorsan kipipálják kötelező látnivalók listájáról, és aztán mennek is tovább. A helyiek pedig már látták eleget, semmi késztetést nem éreznek arra, hogy újra meglátogassák. Hiányzik belőle az a je ne sais quoi, ami miatt az ember visszatérne oda, amitől sajátjának érezné a teret. Hogy mi lehetne az? Nem tudom. Talán egy izgalmas park, egy érdekes dolgokkal felszerelt játszótér, utcazenészek és flashmobok, egy különböző eseményeknek, fesztiváloknak kiadható terület, ahol mindig történik valami. Hogy a városlakók tudják, a Hradhoz mindig érdemes felmászni, mert a város szíve. Nem tudom. Nem vagyok városrendező, csupán egy nyitott szemű utazó.

A régi helyek rendben is vannak, szépek, látjuk, hogy értéket jelentenek, de nem sikerült még kihasználni meglétüket. A jó város olyan, mint a jó reklám: célját is teljesíti, de önmagában is élvezhető. Alkalmazott művészet.

FUJI0026 FUJI0041

Erre persze akkor csak ráéreztünk, s amint nagy sietve haladtunk lefele a várból, hogy minél többet lássunk a megszabott időkeretben, fél szemmel a várost, fél szemmel a térképet nézve, csupán csak az enyhe csalódottságot észleltük, hogy a szépen felújított épülettömb ilyen üres, emberek és mondanivaló szempontjából egyaránt. A Duna-híd viszont meglepetéssel szolgált. A várból kinézve úgy tűnik, kétfajta Pozsony van: a Dunán inneni bájos, korhű, régi város, s a Dunán túli rosszemlékű, terhes kommunista örökség.

A részletek aprólékos kidolgozása szembeállítva az elnagyolt, utilitarista tömbökkel, egyik oldalon a szépséget egy megmunkált oszlopfővel, pilaszterrel az épületbe csempésző művészi felfogás, míg a másikon a szépséget megtagadó, a funkcionalitás melletti harcban sivár életteret alkotó mesterember politikai ideológiája. Nem kétséges, hogy turistaként melyik városrész a látogatottabb, de ez a kettősség megmagyarázhatja a vár helyi népszerűtlenségét is: e két felfogás olyan távol áll egymástól, hogy lehetetlen mindkettőt magunkénak vallani. Magyarán: aki a jellegtelen tömegépítészetet kedveli (vagy kénytelen megelégedni azzal), az nem fogja értékelni az ezzel ellentétes szándékkal építetteket. És fordítva.

FUJI0037 FUJI0054

Az óvárost és a Hradot elválasztó gyorsforgalmi híd kinézete és egyáltalán megléte újabb világosan megfogalmazott stílus- és ideológiai kijelentés: aszimmetrikus, tolakodó, miatta történelmi negyedet kellett lebontani, és a hetvenes években épült. Alatta, a várhegyből leérkező ódon kis sikátor végén, összefirkált beton autóbuszparkoló; mintha nem is egy prominens látogatottságú negyedben lennénk, hanem a külvárosban. Nem irigylem egy ilyen, szándékosan elcsúfított városmaggal valamit kezdeni akaró városvezetést, s tehetetlenségük érthető, még ha sajnálatos is.

De ha sikerült nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül áthaladni a graffitivel fedett hídaluljárón, folytathatjuk andalgó utunkat a régi városközpontban. Mintha mi sem történt volna. A palotákkal, gazdag bérházakkal és gótikus templomokkal tarkított utcák békebeli hangulatot árasztanak, s nem ritkák a magyar vonatkozású épületek sem. Elvégre valamikor magyar főváros volt.  Úgyhogy sétálgattunk, fotózgattunk, s lestük a magyar vonatkozású helyszíneket.

Fotóriport következik, kevés dumával, sok képpel.

FUJI0071 FUJI0064

Valamikori magyar gyógyszertár.

FUJI0074 FUJI0077

A Szent Márton-székesegyház (Dom sv. Martina). Itt koronázták meg 1563-1835 között a magyar királyokat. Csupán színes cseréptetejét és gótikus-barokk falait tudtuk megcsodálni, Mátyás király címerét már nem találtuk meg bent, ugyanis csak egy pillanatra surrantunk be záróra útán egy szórakozott szerzetes által véletlenül nyitva felejtett ajtón.

FUJI0079 FUJI0084

Emlékplakettek híres zeneszerzők ittlétéről. Mozart 1762-ben, hatévesen zenélt a Pálffy-palotában (Pálffyho Palác), míg Liszt Ferenc 1820-ban kilenc évesen koncertezett a Leopold di Pauli-palotában (Palác Leopolda de Pauliho).

FUJI0087 FUJI0088

Előtérben a Magyar Királyi Kamara (Palác Uhorskej kráľovskej komory), ahol 1802-1848 között ülésezett az országgyűlés (Diéta), meghozva a reformkor legjelentősebb döntéseit. Ma Egyetemi könyvtár (Univerzitná knižnica). Háttérben a barokk kupolájú, egyetlen épen maradt középkori városkapu, a Mihály-kapu (Michalská bráná).

FUJI0130 FUJI0119

A Régi városháza (Stará radnica) több épület összeépítésével jött létre, de nagyon bájos összhatást kelt, igaz, a hátsó homlokzata sokkal inkább, mint az elülső. Még a gyerekek számára is felfedezésre érdemes.

FUJI0111 FUJI0135

A kevésbé sikeres műemlékvédelemnek két jellegzetes példája: a jobbik, amikor nem találó funkcióval ellátva, de legalább hasznosítva megmentik az épületet, a rosszabbik, amikor különböző okok miatt (tulajdonos, felhasználás hiánya, pénzhiány stb.) nem. Meglepve tapasztaltuk, hogy a régi központot egy óra alatt, felszínesen bár, de be tudtuk járni, s szomorúan vettük tudomásul, hogy az óváros ilyen kicsi, s szépségei ily kevés helyen is elférnek.

Innen már újra a kommunizmus förmedvényei között jártunk, s habár megvan annak is a pikantériája (egy bloggertárs Pozsony kommunista architektúrájáról írva azt a jövőképet emelte ki érdekességként, melyet az épületek bemutatni látszanak), számunkra már kevés újat mutatott. Úgyhogy megkerestük az aznapi szállásunkat, s noha kevés pihenés után Pozsony éjszakai életét is meg szándékoztuk tapasztalni, végül a hostel kocsmájánál nem jutottunk tovább. Hosszú utat tettünk meg aznap, így nem szégyelltük a viszonylag korai lámpaoltást.

FUJI0138 FUJI0149

A kora reggeli kelés kómájában cipekedve a buszhoz, érdekes látvány ragadta meg a szemünket. Egy teljesen jellegtelen épület falán naplementébe hajló őzes táj keltette fel a figyelmünket. Graffiti falfestmény, de igényes. Flashback: beugrott az este látott, akkor még csupán kuriózumnak tartott vár alatti falfirka, és az egyre gyakrabban elénk kerülő mázolmányok. De e mostani már nem egyszerűen vandalizmus volt, hanem kifejezetten művészeti alkotás. Egyik módja annak, hogy pozsonyiak sajátjuknak nyilvánítsák a várost, képükre és hasonlatosságukra alakítsák, belakják azt. Még ha nem is a legmegbecsültebb. De akkor is, egy kezdet.

ételek / Japán / Kiotó / közlekedés / Oszaka / utazás

Mit kell tudni Japánról, avagy top 10 helyett

Ha az ember külföldre megy, igyekszik kissé tájékozódni az ottani viszonyokról. Hacsak nem közismert, egyszerű, közeli országba megy, melynek kultúrája és életvitele hasonló a saját hazájáéhoz. Nos, Japán, habár közismert és egyszerű(nek tűnik) mégsem az az egyértelműen turistabarát célpont. Nem abban az értelemben, mint például Észak-Korea, de azért van pár dolog, amit nem árt tudni róla, mielőtt az ember felszáll az interkontinentális repülőgépre. Összegyűjtöttük a legfontosabbakat.

No speak English

Nem, még ennyire sem. Ha azt hittük, hogy az olaszok nem beszélnek angolul, vagy, hogy a franciák azok, kik túlságosan a világ közepének érzik magukat ahhoz, hogy megtanulják ezt az alapvető világnyelvet (ugyebár tanuljatok meg ti franciául, az is világnyelv – gondolják), meg leszünk lepődve a japánokon. Ha azt gondoltuk, hogy az olyan kijelentések, amelyek semmi nyelvtani szabályt nem tisztelve csupán közhasználatú szavakat egymás mellé rakásából állnak össze, nos, az ilyenek használata nem is igen tekinthető idegennyelvtudásnak, akkor menjünk Japánba, hogy értékelni tudjuk, mikor végre a tizedik megkérdezett ily módon válaszol. Kivételek mindig akadnak, de készüljünk fel arra, hogy sokat kell keresni azt a jólképzett elárusítót, recepcióst vagy pincért, aki folyékonyan tud társalogni velünk. (Valószínűleg maga is külföldi.) Ellenben sok felirat angolul is megvan, úgyhogy az is valami.

IMG_8604 IMG_9078 Cropped

Drágán add az ételed

Bizonyos statisztikák szerint Japán a világ második legdrágább országa, de persze még mindig jóval alatta van a standard párizsi áraknak. Turistaként érdemes idejében és sok keresgélés után lefoglalni a szállást, de ne lepődj meg, ha icipici szobát kapsz csak. Elvégre itt találták fel a kapszulahotelt, úgyhogy érthető, ha kicsit más az elfogadható méretű szobáról alkotott fogalmuk.

Ami a kaját illeti, ha azt gondolod, hogy itt majd jól belaksz az otthon ugyebár élég borsos árú szusikból – hát csalódni fogsz. Oh, hol vannak a jó kis thai éttermek, ahol pár garasért óriási adag garnélát kapnál…? Hát nem itt. Japánban kb. úgy étkezhetsz, mint Nyugat-Európában: pompásan, kis adagokban, drágán. Keresd az eldugottabb, helyiek által frekventált, kevésbé dizájnos helyeket, a fast foodot, street foodot vagy az élelmiszerboltokat. Ez utóbbiakban is rengeteg kész kaját lehet venni – de ne vidd ki piknikezni. A japánoknál udvariatlanság az utcán enni.

IMG_8692 IMG_1814

Cash only!

Nem gondolná az ember egy ilyen technológiai tökélyt megért országról, de a legtöbb japán készpénzen él. Ha mégis Visa meg Mastercard logót látsz az üzleten, még ne bízd el magad: bevett gyakorlat, hogy csak a helyi kiadásút fogadják el. De azért ne csüggedj: keress egy 7/11 boltot, és voilá, már ki is veheted a ropogós jeneket a bankkártyádról. Jó tudni, nem?

A technika ördöge sárkánya

Fura funkciójú WC-k (amiről egy érdekes magyarázatot olvashattok egy több éve Tokióban élő világutazó tollából), mindenre külön árusítóautomaták, széfes zárral működő postaládák vagy a kulcsot magukban foglaló zárak, fura elektronikus autók, szóval ha el tudod képzelni, ők megcsináltál már. És akkor a szépségiparban újra és újra feltűnő gadgeteket még meg sem említettük: orr kiegyenesítő, áll hegyesítő, szempilla szélesítő stb. – vicces lenne, ha nem lenne ahhoz túl félelmetes. Valamint az egyre inkább idősödő és elmagányosodó társadalmat kiszolgáló termékek: ölelő karú szék, szociális média like-ot ölelésre átkonvertáló mellény, ölet mintázó párna, életnagyságú társbabák, hogy az egyéb bizarr szexuális kiegészítőkről ne is beszéljünk.

IMG_8711 IMG_8555

Ami nekünk a legnagyobb örömet okozott, az a hordozható wi-fi megosztó készülék volt, ami egy okostelefon és egy internetes router szerencsés keresztezésének eredménye. Rákapcsolódik a mobil hálózatra, s wifi routerként megosztja az internetet veled (és a 10 méteres körzetben levő haverjaiddal), így bárhol tényleg otthon érezheted magad. (Valamint nagyban segít a tájékozódásnál és az Instagram-oldalad naprakészen tartásánál.) Extra haszon hölgyeknek: az addig gyakran előre siető, hosszú léptű srácok az után, hogy elvállalod a cipelését (mi nem fér be egy női táskába, nemde?), időről időre mindig udvariasan bevárnak.

Közlekedni jó

Utolsó napunk fénypontja volt, hogy bicikliket béreltünk, s bekerekeztük vele a várost. Széles utak, gyönyörű kilátású kerékpársávok, előzékeny sofőrök, kényelmes városi bringák. És nem csak. A taxi kivételével (melynek bizarr csipkehorgolás borítja az ülését, és a sofőr gombnyomásra belülről nyitja-csukja az ajtaját) mondhatnánk minden közlekedési eszközt kipróbáltunk, s valamennyiről csupán a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Buszok, metrók, vonatok mind egyszerűen használhatók, egyértelműek (még a nyelvi hiányosság sem annyira hátrány, a feliratok ugyanis jórészt kétnyelvűek), tiszták és kényelmesek. Igazi élvezet használni őket, úgyhogy mindenképp ajánljuk.

IMG_1703 IMG_1710

Ne adj borravalót

Szakéravalót sem. A japánok nem azért dolgoznak, hogy te aprópénzzel megháláld nekik. Ők csak a kötelességüket teljesítik, amikor dolgoznak. Vagy valami ilyesmi lehet a borravalómentes mentalitás mögött. Szívesen segítenek, ha tudnak, sőt, annyira előzékenyen és segítőkészen teszik mindezt, hogy belefájdul a szíved az igyekezetüket látva. Hogy háláld meg nekik? Ne pénzzel. Hanem kedvességgel. Mosolyogj. Hajolj meg. Tanuld meg azt a pár szót, amit úgyis rengetegszer fogsz használni: árigátó (köszönöm), konicsiwá (jó napot), szájonárá (viszlát). Engedd ki magadból az udvarias úriembert/-asszonyt, hadd lássák a japánok, hogy nem csak nekik volt gyerekszobájuk.

építészet / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

A Fushimi Inari: a kőrókák, kiscicák és a próba elé állított jellemek története

Visszaszámolva az Egy gésa emlékiratai filmben szereplő kiotói helyszíneket, természetesen a Fushimi Inari narancs torii kapui sem maradhattak ki a listából, Arashiyama bambuszligete és (érthető módon) a Gion-negyed mellett. Hátra van még a Kiyomizu-dera, amely szintén szerepel pár vágóképben, és ígérem, sorra fog kerülni. Nem volt feltétlenül célunk a film által megörökített helyeket meglátogatni, de mégis egybeesett: a legkedveltebb, legszebb látnivalókat akartuk felkeresni, és úgy tűnik, a stáb is.

IMG_9300 IMG_9306

A szentély, hasonlóan az eddig meglátogatottakhoz, összekötő kapocs a város és a természet között. Útban felé egyre inkább magunk mögött hagytuk a megszokott, hétköznapi utcákat, s egyre közelebb kerültünk a különleges, talán mesés hegyhez. A Fushimi Inari ugyanis a rizs istenének, Inarinak szentelt hely, s a kb. 30 ezer Inari-szentély főszentélye. Manapság az istenség a mezőgazdaság helyett kezd az üzlet védője lenni, ami ugyan nem annyira romantikus, de a szentély alapítása Kiotó fővárossá válását is megelőzi, így amit hiányolunk az archaikus, mesei háttérből, megkapjuk régiségben.

Útban a hegy felé az emberek is megváltoztak. A munkájukba igyekvőket pihenő turisták váltották fel, akik ráérősen nézelődtek a régies házak és érdekes ételeket árusítók standjai között, élvezve a meleg őszi napsütést. A karmazsinvörös lassan szivárgott be a képbe, kezdetben csak néhol tűnt fel, ahogy a kapuk is: itt egy, ott egy, feltűnésmentesen. Majd hirtelen az erdőben találtuk magunkat, mindenfelé az élénk színű oszlopokkal bekerítve, s nem győztük fotózni őket.

IMG_9313 IMG_9315

A rajtuk szereplő japán betűk megfejtésre biztató látványt alkottak, de a dekódolást elősegítő Rosetta-kő nélkül. De figyelmesen nézve őket, egyszer csak rátaláltunk pár ritka, latin betűs kapura. Ekkor jöttünk rá, hogy az a pár sor az adományozó neve lehetett (nem pedig haiku-költemény vagy efféle), mellette a pontos dátum. Hűséges útitársunknak, a táskámban lapuló hordozható wifinek köszönhetően megtudtuk azt is, elég borsos áron lehet megvenni azt a dicsőséget, hogy neved, vagy céged neve felkerüljön egy ilyen toriira. De, úgy látszik sokaknak így is megéri.

Mentünk hát a kapuk alkotta alagút alatt, és élveztük a nem túl megerőltető kirándulást. Egy adott helyen kiértünk egy tisztásra, ahol gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, s megpihentünk pár vizet és levest árusító üzletecske árnyékában. Úgy láttuk a térképen, hogy már nincs is olyan sok a hegy-, és a szent út tetejéig, tehát tovább mentünk. Sajnos vagy rosszul értettük a térkép léptékeit, vagy ami kimaradt a távolságból, bepótlódott magasságban, mert a várva várt célpont csak nem akart a szemünk elé kerülni.

IMG_9358 IMG_9367

Számunkra, türelmetlen nyugati turisták számára, nem bírt akkora tisztító és megvilágosító hatással a megtett út, és sajnos egyre gyakrabban hangzott el, hogy „ilyet már láttunk”, és a bejárt út helyett egyre inkább csak az emelkedéssel együtt járó kellemetlenségekre tudtunk koncentrálni. Ilyenkor ne adj Isten az is felmerült, hogy talán semmi értelme tovább menni, s hogy lehet, más, érdekesebb (s kisebb szintkülönbséggel bíró) hely jobban szolgálná a városlátogatás célját.

Elkötelezettséghiányunk iránti mély megvetésem kiengeszteléseképpen még azt is bevallom, hogy lankadtságunk mélyén még az olyan szentségtörő gondolatok is megfordultak fejemben, mint hogy „egyáltalán van-e valami olyasmi a tetején, amit eddig nem láttunk még, s ami miatt érdemes e kínokat kiállni?”. Ezekben, a mély lelki vívódás pillanataiban, mikor már a pokolba kívántunk minden narancssárga kaput, csupán a helyet a kőrókákon kívül szintén magukénak tekintő cicák látványa tudta visszahozni az életkedvünket.

IMG_9328 IMG_9376

Cicák és kőrókák. Eleinte nem is voltunk benne biztosak, hogy jól látjuk őket, s a szürke szobrok valóban rókákat ábrázolnak-e. De később kiderült, a róka Inari istenség kedvelt állata, s noha a nyakába akasztott narancssárga(! hát mi más?) állkendőről máig sem tudjuk, milyen célt szolgál, a papirusztekercs-szerű dologról kiderült, a róka futárszerepét fejezi ki, gondolom, üzenetként. Máshol viszont állítólag a magtár kulcsát őrzi a szájában. Úgyhogy ez a rejtély is megoldódott.

Már csak az maradt hátra, hogy miért megyünk még mindig felfelé. Erre is több magyarázat adódott: szenttül meg vagyunk győződve, hogy érdemes, hogy már csak pár lépés, és ott vagyunk a tetőn, vagy hogy egyesek menni akartak, míg mások maradni (töredelmesen bevallom, én e második, lustább csoport tagjait bővítettem), de nem akartunk szétválni stb. Mikor végre elértük az út legmagasabb pontját, s pár kőróka által őrzött mécsesnél többet nem láttunk, akkor kiderült ez a rejtély is: azért mentünk, mert meg volt írva a sorsunkban, valamint a végre lefelé menetelés határtalan és jól megérdemelt gyönyörűsége miatt.

IMG_9378 IMG_9385

Japán / Kiotó / természet

Arashiyama, avagy városrész a természet lágy ölén, valamint a híres bambuszliget

A Japán többi részét látogatók furcsának tartanák, hogy ilyet mondok, de Kiotóban nem szenvedtük hiányát a természetnek. Arashiyama falu a városban, s noha technikailag Kiotóhoz tartozik, mégis a nyugodt légköre, széles, de forgalommentes utcái, valamint a hátterében magasló erdő inkább a vidéki életet juttatja eszünkbe, nem pedig egy japán nagyvárosét. De hát Kiotó ebben is különbözik az átlagos japán metropolistól: emberi léptékű, hagyományos építészetét tisztelő, zöldövezettel bőven ellátott. Mi is tanulhatnánk tőlük városrendezésből.

IMG_9139 IMG_9150

Arashiyama azonkívül egy kissé kirakat-városrész is, egy turistacsalogató főutcával, amely éttermektől és szuvernírboltoktól roskadozik, de a távolban már feltűnik a Togetsukyo-híd, amely a környező dombokhoz vezet, mintegy bebocsájtva a természet hűsítő egyszerűségét, nagyságát, másságát az emberek alkotta, nyüzsgő, de efemer világba.

A híd nemcsak a széles folyó fölötti átjáró, de összeköti a várost a heggyel, így a mindennapi emberi tevékenységből, a hétköznapok forgatagából kiléphetünk, a hídon át, a nyugalmat árasztó természetbe. Látszott is, hogy a sietősen, minden kitett árura rásandítva menő turisták már egész másként lépkedtek a híd másik felén: pihentebben, élvezve a napot, a környéket, a pillanatot. Sokkal zenebb lesz az ember, ahogy átér a folyó másik partjára. Szinte egy meditációval felérő híd a Togetsukyo.

IMG_9267 IMG_9196 Cropped

Ennek megfelelően a folyó partján már sokkal több relaxáló tevékenységet végző embert lehetett látni: riksán utazó fiatalokat, biciklizőket, s bevallom, a hosszú, keskeny csónakok is egész vonzónak tűntek. Szívesen beültem volna én is egy kis csónakázásra, ha nem vitt volna épp az ellenkező irányba, egyre távolabb igazi célpontunktól, a bambuszligettől. Így viszont újra átmentünk a hídon, vissza a civilizációba, majd letértünk a főútról, be megint a vadonba, de ezúttal egy sosemlátott világ erdejébe.

Ha láttátok A repülő tőrök klánja (House of Flying Daggers) című filmet, akkor talán visszaemlékeztek a bambuszerdőben történt rajtaütésszerű harcjelenetre (aki nem ismerte volna, annak ide linkelem). Erre a hihetetlen, de mégis lehetséges harcművészetre emlékeztetett az arashiyamai (saganói, hogy pontos legyek) erdő. Annyira nem hasonlít semmire, amit az ember valaha is látott (még ha láttunk is bambuszt önmagában), hogy filmdíszletnek tetszik. És mégis valós. Tényleg úgy érzi magát benne az ember, hogy nem lepődne meg, ha valami teljesen valószínűtlen történne vala, ha rátörtének a karatézó banditák, az sem lepné meg. El is felejtettük, hogy egy valódi város egyik negyedének icipici erdejében vagyunk. Mintha nem is ott, hanem egy mesében, filmben, fantáziaszüleményben lennénk.

IMG_9245 IMG_9242

A fák égig érőek, nagyon karcsúak, és teljesen hiányoznak az oldalsó ágaik. Csupán a legtetejükön található lomb rajtuk, az is kecses, icipici hosszúkás levélkék formájában. És akkor a színekről még nem is beszéltem. A fatörzsek elegáns kékes-szürkés hátterét a lehullott gallyakból összeállított melegebb barna kerítés előtere szakítja meg, míg a távolban a kicsiny lombkoronán átsütő nap teszi irizálóvá a zöld különböző árnyalatait. Szóval elbűvölő.

Nem csoda, hogy az (egyetlen) ösvény tele van turistákkal. És fotósokkal. Mivel még esküvői háttérnek sem utolsó. Az interneten található hátborzongatóan üres képek a magányosan és méltóságteljesen álló fákkal nem tudom, mikor készülhettek, ottlétünkkor ugyanis csak úgy rajzottak a látogatók. Nem kis kompozíciós szakértelem kell ahhoz, hogy a tömeget kivágva alkoss látványos képet. Főleg, hogy oly magasak a fák, hogy a legtöbb képen lehetetlen egészben bevenni őket. De a csalódást okozó fotók nem vehetnek el a hely népszerűségéből, sőt inkább hozzáadnak: ha a kamera képtelen megragadni a liget varázsát, meg kell nézzük saját magunknak.

IMG_9258 IMG_9283

Tíz perc alatt bejártuk az erdőcskét, s tovább már lefele vitt az utunk, vissza Arashiyamába. Mentemben elgondolkoztam azon, hogy azért nekem mégis az organikusabb kinézetű „összevissza fák tetszenek jobban, hiába a nagyon modern, geometrikus vonalakat megjelenítő bambuszliget vonzereje. De azért egy saját kertbe becsempésznék egy pár cserjét, ha más nem, hogy kontrasztba állítva kiemelje a hagyományosabb alakú növények gazdag burjánzását. 

A közelben hegyi vasút vitte körbe a távolabbi erdők megtekintésére vágyókat, de mi inkább gyalog maradtunk. Útitársaink egyik nap még visszamentek Arashiyamába, hogy kipróbálják ezt a helyi érdekességet is. Eredetileg a mi tervünkben is benne volt egy Kiotóhoz közeli szentély meglátogatása, amelyet csupán vadregényes vonatúton lehetett megközelíteni, de végül nem éreztük szükségét órákon át utazni ahhoz, hogy a Kiotóban oly bőséges természeti tájat megcsodálhassuk. Úgyhogy a Koya-san szentély maradt legközelebbre.

IMG_9277 Cropped IMG_9289

Visszafele még bekukkantottunk egy útba eső szentélybe, a Tenryuji-szentélybe, melyről most semmi különlegesebbet nem mondhatok: szép volt, tradicionális építésű, fehér-barna, óriási, és felfoghatatlan funkciójú. Több épület is körülvette, egyesek oszloposak, mások icipici narancssárga falúak, kőszobrok és tavak szegélyezték. Néhol belestünk a nem egyértelműen tilosat jelző, de nem is kifejezetten vendégváró, félig nyitott ajtókon, s ámultunk a precízre „manikűrözött kerteken, kicsi, de kifejező szobrokon, vagy lopva néztük a kimonóba öltözött turisták fotózásait.

A főúton voltunk már, amikor a buszra várva hirtelen izgalmas látvány ragadta meg a szemünket. Egy szuvenírbolt mögött kezdődve kivilágított, színes oszlopocskák szegélyezték az utat. Később kiderült, az egyedi készítésű, bambusznád formájú dekoráció egy zseniális kísérlet arra, hogy Hannari Hokkori-téri Arashiyama állomás kitűnjön a többi szürke, utilitárius, de nem feltétlenül csúnya állomás (lásd: bal oldali kép) rengetegéből. Egy híres japán dizájner kezét dicséri, s helyi jellegzetességű Kyo-Yuzen festési technikával készültek. Látványosak, fotogének, és tisztelegnek vele egy letűnőben levő művészet előtt. Így kell ezt csinálni.

IMG_9135 IMG_9294 Cropped

építészet / Japán / Kiotó / természet

Kinkaku-ji, az Arany Pavilon

Másnap elénk állt a nagy dilemma: mit is nézzünk meg e rövid idő alatt. Viszonylag gyors keresgélés után, enyhe sértődés és kiegyezés közjátékával (ki mondja meg, hova menjünk stb.) végül megkerestük a térképen az egyik leggyakrabban látogatott kiotói helyszínt, felültünk a buszra, és az őszi napsütés melege alatt meglátogattuk. Nem volt egy nagy hely. Egy parknak tűnt, mint a legtöbb japán szentély, bejáratánál mohaszőnyeggel fedett vörösfenyőerdő, majd egy gyönyörű mesterséges tó, partján a szikrázó, aranyfóliával fedett szentély. Valóban gyönyörű.

IMG_9105 IMG_9110

A Kinkaku-ji története a shogunok idejére nyúlik vissza, a 15. században volt ugyanis egyik mindenható katonai vezetőnek a nyaralója, aki meghagyta, hogy halála után egy zen szentély legyen belőle, ami igazán kedves volt tőle, hiszen ezzel úgymond kivonta a forgalomból, és átadta a közösségnek. Ezzel biztosította, hogy ahelyett, hogy különböző klánviták áldozatává váljon, békés szerzetesek ápolják és vigyáznak majd rá. Sajnos ez az elképzelés nem vált be tökéletesen, ugyanis azóta többször is porig égett, és nem csupán háborúban. Legutoljára 1950-ben egy elmebeteg szerzetes gyújtotta fel, így a ma megcsodálható épület csak mása az ötszáz évvel ezelőttinek, és igazából csak hatvan éves.

Ez viszont cseppet sem rontott népszerűségén vagy szépségén. Habár van egy kis üres látvány-szerűsége, mintha azzal, hogy olyan egyértelműen, korrektül gyönyörű, kicsit veszített volna értékéből. Mint egy tökéletesre plasztikázott sztár, akiben semmi egyedi nincs. Elvégre a szépség nem csak harmóniából áll, hanem kockázatvállaló kísérletezésből is. A veszély, hogy talán nem sikerül, teszi izgalmassá, életszerűvé. A tó hasonlóan: profi tájrendezési munka, de annál nem több.

IMG_9083 IMG_9098

Senki se értsen félre, nem azt állítom, hogy nem néz ki jól. A hátterében magasló hegyek olyanná teszik, mintha egy Disney-filmből lépett volna ki. A díszletszerűségét az is fokozza, hogy nem lehet belülről meglátogatni. Így a három különböző stílusban épített szintjével maradtunk: az alaksor a régi palotaépítészetet idézi, és még arany sincs rajta. Annál inkább szikrázik az első emelet, amely szamuráj-lakások stílusában épült, valamint a második, amelyen még a legkevésbé iskolázott tekintet is látja, hogy sokkal díszesebb a többinél. Persze, hiszen kínai stílusú. Ők meg ugyebár nem a diszkrét esztétikumról híresek.

Játék sasszeműeknek: milyen madár van a tetőn? Segítségként lásd a Kinkaku-ji sajnálatos kapcsolatát a tűzzel. A helyes megfejtők között egy Buddhista újjászületést sorsolunk ki. (Gyengébbek kedvéért: ez csak vicc volt.)

IMG_9103 IMG_9121

A szentélypark, mint mindig, most is elbűvölt. A napsütötte lombok közt haladva követtük az ösvényt, mely le-letért különböző rendeltetésű épületekhez, ahol ima-gyertyákat lehetett gyújtani (rájuk volt írva, életünk melyik aspektusán javítanánk: egészség, szerelem, jólét stb.), vagy a harangokat megkongatni (ennek az értelmére máig nem jöttem rá). Saját jövendőbeli kertünkre gondolva jegyezgettem fel magamban a fákat, cserjéket, és a mögöttük rejlő koncepciót: legyen örökzöld meg színesen sárguló, különböző magasságú és levéltextúrájú, kövek és kanyargós utak, illetve egy tavacska sem ártana. Bárki bármit is mond a japánokról, kertrendezésben vitathatatlanul profik. 

IMG_9082 IMG_9111

Japán / Kiotó / közlekedés / utazás

A Shinkansen – csúcsminőségű állomás és száguldó vonatok

Úgy tűnik, szokássá kezd válni, hogy hagyományos, történelmi negyedek látogatása után Japán másik, no nem kevésbé jellegzetes arcát indulunk felfedezni: a technikai tökélyét. Így esett, hogy a gésák teaházait követően kérdés sem volt következő célpontunk: irány a kiotói vasútállomás. Az urak már nagyon várták, s bevallom, noha nekem nem volt oly elől a listámon, még engem is lenyűgözött.

IMG_8957 IMG_9070

Már távolról láttuk, ez érdekes hely lesz, a magas, széles, fémmel és üveggel borított, szokatlan formájú épület belseje is hasonlót ígért, de a valódi látványra nem voltunk felkészülve. A kapu mögött ugyanis 11 emeletre láthatunk rá, ami azért nem semmi. Minden szint kissé más, egyiken gyorskajálda (kedvencünk, a Mr Donut, még épp nyitva volt, úgyhogy belöktünk egy adag csokis fánkot), másikon üzletek, harmadikon utazási irodák stb. Megfordulva, pedig a föld alatti emeleteket is meg lehetett tekinteni, ahol a metró összeköttetés és ruhás üzletek látványa kápráztatott el.

És ez még nem minden. Ha az ember magára veszi a mechanikus labirintuson való eligazodás feladatát (ami, valljuk be, nem is olyan bonyolult, mint elsőnek tűnik), akkor a magasba törő mozgólépcsőkből egyre csodásabb kilátás nyílik az alattunk elterülő pályaudvarra. Kerek platformok, kivilágított fém tárgyak, lépcsők, lámpák, félemeletek és azokat tartó dizájnoszlopok mindenfele. Mintha az ember Willy Wonka csokigyárának vasúti verziójában lenne! Méghozzá a legmodernebben.

IMG_8992 IMG_9064

Az épület egyik felén falnyi méretű lépcső fogadott, amely ledes megvilágítással különböző képeket hozott létre. Le is lehetett ülni rá, de még érdekesebb volt a színes világítás alkotta „rajzfilmet” figyelni. Őszi levelek, halloweeni figurák, szellemek, üstök, boszorkányok repkedtek az állomás falán, ezért sokan videót készítettek, majd emlékfotókat egymásról. Még azt is elfelejtettük, hogy milyen magasan vagyunk még mindig, de persze nem annyira, mint az előzőleg megtekintett galérián, amely az állomás csarnokának a tetején vezetett át, szédítő magasságból mutatva meg az egész nagyszerű építmény.

A tetőn karácsonyi égőkkel kidíszített tündérterasz fogadott, természetesen ínyenc étterem azoknak, akik nem tudnak dönteni aközött: a város tetején akarnak-e vacsorázni, vagy inkább egy növények között megbújó, diszkrét helyen– s mindkettőre igényt tartanak. Továbblépve egyik irányban Kiotó éjjeli látképe kápráztatott el, kinyúlva az éji sötétbe a Kyoto Tower tornya, a másik felén pedig a hely igazi értelme, a sínek, rajtuk a kecses, fehér vonatok, amit lassultak, megálltak, majd pár perc múlva eltűntek a sötétben. Izgalmas dolog a trainspotting, órákig el tudnánk nézni a vonatokat, főleg ezeket, amelyek tényleg egyediek. Japán ugyanis világhírű vasútjáról.

IMG_8991 IMG_8961

Noha a „világ leggyorsabb vonatának megtisztelő címére pillanatnyilag épp a Sanghajban működő bullettrain lehet büszke, a Tokióba szállító is valahol az első öt között lehet. Ellenben a „legrégebbi nagysebességű vasút” címét már sosem vehetik el a japánoktól, ugyanis a vonat mint száguldó közlekedési eszköz  – egy fogalom, mely számunkra még mindig idegen  – már a második világháború előtt felvetődött a szigetország örökké újításra kész vezetői között, de a háború lefolyása, valamint a tény, hogy Japán épp a vesztes felén végezte, pár évtizeddel késleltette végrehajtását. Az 1964-ben felszentelt vasút így is úttörő volt világviszonylatban, tudniillik az 500 km-es Tokió-Oszaka útvonalat képes volt hat és fél óráról háromra csökkenteni, rekordgyorsasággal, 210 km/óra sebességgel téve azt meg.

A Shinkansen szó hallatára máig sok férfi szíve megdobban, és nem egy ismerősünk első kérdése volt, mikor meghallották, hogy Japánban jártunk, hogy „voltatok-e a gyorsvasúton, izé, a Shinkansenen?” Úgyhogy megnyugtatunk mindenkit, igen, voltunk. Eredetileg bevonatoztunk volna Tokióba, de a három órás út, noha nagyszerű teljesítmény, oda és vissza egy nap alatt megtéve még mindig nagyon hosszúnak tűnt, nem is beszélve a 15.000 jenes jegyről. Így hát a Tokió-Oszaka történelmi szakasznak csupán az utolsó részét, a Kiotó-Oszaka közöttit tettük meg visszautazásunk napján.

IMG_8976 IMG_8974 Cropped

De ez is világraszóló élmény volt. Egyik útitársunk GPS segítségével a telefonján mérte, milyen gyorsan megyünk, és a maximális sebesség, ha jól emlékszem, 268 km/óra volt. Úgyhogy mire kényelembe helyeztük magunkat, és kezdtük megszokni a száguldást, lassított a vonat (majdnem azt mondtam, leszállt a repülőgép), és megállt. Mosolyogva és büszkén léptünk ki a peronra, és már épp készítettük a telefonokat, hogy fotózzuk az eltávozó vonatot, mikor egyik útitársunk elsápadt.

– Fenn hagytam a hátizsákom –  mondta rekedten –,  a gyorsvonaton.

Pillanatok alatt berohant a fülkébe, s míg mi, a többiek, a szánk elé kapott kézzel, lefagyva néztük utána, addig a férjem az ajtóba állt, hogy ne tudjon automatikusan becsukódni és elhajtani… innen már csak vissza Tokióba. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen megláttuk a srácot, amint szaladt ki a hátizsákjával, a férjem félreált az ajtóból, az ajtó becsukódott, és a vonat továbbment. Mi pedig újra lélegzetet vettünk.

– Mi volt a táskádban?  – kérdeztük homlokát törlő társunkat. – Valami fontos?

 Hát, pénztárca, útlevél, repülőjegy….

Csak néztünk egymásra elképedve, mire megszólalt egy másik útitársunk:

– A tavaly a vonatnak egy perces évi késése volt, azért a közlekedésügyi miniszter kénytelen volt lemondani. Az idén az általad okozott késés miatt harakirit kell elkövessen. 

Kirobbant belőlünk a nevetés, s a visszatartott feszültség elpárolgott. De azért aggódva fogjuk majd figyelni az év végi nemzetközi híreket.

IMG_8999 IMG_9010

Japán / Kiotó

Gion, a gésák birodalma

A gésák titokzatos művészete ma is sokak fantáziáját izgatja, s mi sem voltunk különbek. Kiotó, a valamikori főváros, Tokión kívül az egyetlen város, ahol valódi gésával találkozhat az ember. Persze nem az átlagember. Gésa által szórakoztatva lenni egy kiváltság. Olyan kiváltság, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak. Csupán a beavatottak.

A gésák (geisha), ellentétben a nyugati tévhittel (és Japánból tekintve minden nyugati), nem prostituáltak, hanem művészek. Nem a testük eladásából élnek meg, hanem a képességeikből. A maikó, a tanuló gésa, éveket tölt az ősi japán hagyományok tanulmányozásával és tökéletesíti magát a legyezőstánc, a shamisen nevű húros hangszeren való játszás, az elegáns mozgás és a férfiak szórakoztatásának művészeteiben. A felszentelt gésák a vagyonos és befolyásos férfiakkal csupán a teaházakon belül találkozhatnak, amikor is teát vagy szakét töltenek nekik, beszélgetnek velük és néha privát táncelőadással örvendeztetik meg hűséges klienseiket.
IMG_8849 IMG_8859
Mindezt nem akárhol, hanem a kiotói Gion negyed falain belül. Belépve a Gionba az ember mintha egy külön világba kerülne. A magas, vitrinekkel és villogó cégérekkel hivalkodó épületek után mintha több száz évet ugrottunk volna vissza az időben. Mindenhol pici, egy-kétszintes faházak elegáns lámpácskákkal, ablakukon régi papírsötétítő védi a vendégeket a kíváncsi tekintetek elől. Ez a városnézés inkább a fantázia kirándulása, a legizgalmasabb nem az, amit látunk, hanem amit képzeletünk fest a zárt ajtók mögé.

Itt élnek és tanulnak ugyanis a világ egyik legrégebbi hagyományának fenntartói. Japán, amely fénysebességgel modernizálódott és hagyott el mindent, ami a múltjára emlékeztette, a gésa tradíciót furcsamód tovább éltette. A geikók, ahogy Kiotóban nevezik őket, ma is ugyanúgy élnek, mint száz évvel ezelőtt, ugyanúgy festik az arcukra a bőrüket eltakaró, maszkot jelképező fehér festéket, hordják a kézzel díszített, drága, nehéz és bonyolult selyemkimonóikat.

IMG_8893 IMG_8873
Turisták számára szinte lehetetlen élő kontaktusba kerülni egy valódi gésával, hiszen a csillagászati árakat kérő teaházak sem nyitják meg bárki számára ajtajukat. Mi is meg kellett elégedjünk a turistákkal és kölcsönvett kimonókba öltözött japán hölgyekkel teli Gion külső megismerésével, a házakon belül történő eseményeket számunkra fátyol fedte. Mégis, az előzetes kutatásként elolvasott Egy gésa emlékiratai megelevenítették az épületeket, jól ismert történetekkel és szereplőkkel töltötték fel a helyet.

Itt lakhatott a kis Csijó (Chiyo), aki végső elkeseredettségében egy hasonló ház tetején át próbált elmenekülni szigorú és érzékelten nevelői elől. Itt járhatott Hatszumumó, akinek a szépségénél csupán kegyetlensége volt nagyobb. Ebben a nagy épületben tanulhatott az iparkodó, leendő gésa Szajuri (Sayuri), aki az Elnök iránt érzett viszonzatlan szerelmét munkájába fektette. És még ennél is több szenvedélyt és szenvedést sejthetett évszázadokon át minden egyes fal és utcakő. Gion ugyanis a látszatok helye, ahol senkit sem érdekel, mi rejtőzik a fehérre festett (ál)arc mosolya mögött.

IMG_8922 IMG_8913
Kiegészítés: Nemrég láttam egy sokkoló filmet a japán szerelmi iparról, amelyben a hatékonyságot minél fontosabbnak tartó japánok a szerelmet is aspektusaira bontva árulják. Itt derült ki, hogy ma is sok tehetős fiatal hajlandó kemény pénzeket fizetni azért, hogy egy különleges alkalomkor meglátogatott bárban egy ellenkező nemű host(ess), (házigazda/gazdasszony) italt töltsön neki és pár órára osztatlan figyelmet szenteljen neki. Ez a foglalkozás, úgy tűnik, a gésa hagyományainak továbbélése, mely egy karrierorientált és elmagányosodott társadalomban virágzik, mint hajdanán. A szórakoztatás művészeti része már nem aktuális, hiszen azt színházak, filmek és egyéb ágazatok külön is teljesíthetik, de az emberi érintkezés sosem veszít fontosságából – és láthatóan piacképességéből sem.