Utat Mutat

Just another WordPress site

építészet / Isztambul / közlekedés / Törökország

A Dolmabahce palota – a gazdagság hatalma, s az ihlet hiánya

Utolsó napunkat a Dolmabahce palota meglátogatásával kezdtük, melyre útitársaink már régóta vágytak, csábítva a fotókat tiltó titokzatosságától és a csodákat sejtető „Isztambul Versailles-e” elnevezésétől. S hogy a hölgyek kedvteléseit az urakéval egyeztethessük, útban az Aranyszarvon túlra felugrottunk a modern technikai tökélyt megtestesítő villamosra.

A villamos, azon kívül, hogy gyors, tiszta, kényelmes és még akár helyet is lehet kapni rajta, olyan újszerű jegykezelő rendszerrel rendelkezik, amellyel eddig még nemzetközi nagyvárosokban nem találkoztunk. Egy contactless (érintés nélküli) Istanbulkartot, vagyis bérletkártyát kell venni, amely nem drága, viszont letétbe kell helyezni vagy négy eurót, amit visszaváltáskor visszakapunk, majd feltölteni bizonyos mennyiségű pénzzel, amellyel akárhány utas jegyét meg lehet vásárolni.

IMG_3485 IMG_3487

Ez utóbbi nekünk különösen tetszett, hiszen négyünknek elég volt egyetlen kártyát megvenni, s továbbadogatva mind beléphettünk az érintős kapukkal lezárt megállóba. Azon kívül hosszabb út esetén arányosan kevesebbet vesz le minden átszállásnál, ezzel is mintegy bocsánatot kérve az utasoktól, hogy nem sikerült egyenesebb útvonalat tervezniük. Eddig a londoni Oyster card volt a kedvencem, de ez még annál is klasszabb.

Megvettük tehát a bérletet egy újságos bódéból, beléptünk az utcánk végén levő megállóba, és felszálltunk a kikeresett irányba menő villamosra. Mikor átrobogtunk az Aranyszarv-öböl hídján, már ragyogó napsütés volt, s leszállás után, ahogy a tengerparton végigmentünk a pár lépésnyire levő Dolmabahce palotáig, éreztük, hogy meleg, szinte nyári napunk lesz. Kinézve a felszálló ködtől épp tisztuló Boszporuszra, torkon ragadott szépsége, nagysága, határtalansága.

IMG_3932 IMG_3922

Az épület legmágikusabb vonatkozása valószínűleg az elhelyezése, hiszen olyan földre építették, amely nem is létezett. Hogy mindenható urai a reggeli kávéjukat egyenesen a tengerszorost bámulva ihassák, feltöltötték a partot, így nem kellett sem meglévő épületeket lebontani, sem lemondani a kilátásról. Könnyen megértettük tetteik indítékát, amikor a fehér kőkapun át kinéztünk a kora reggeli nap által megvilágított habokra – ennél szebb és felemelőbb látványt kigondolni sem lehetett volna!

Pedig kigondolás volt itt bőven. A palota minden egyes aspektusa alapos megfontolásról árulkodik, s már útközben úgymond felkészítettek a látvány különlegességére, eleganciájára. Szép széles úton hol egy faragott mészkő mecset, hol egy magas neobarokk óratorony adagolta a látványt, mind hasonló stílusban. A kaputól a palotáig meg ízlésesen nyírt kertek, visszafogott nagyszerűségű szobrok, tökéletesen kimért tavak vezették utunkat.

IMG_3942 IMG_3947

Mégis, mindeme tervszerű szépség képtelen volt áhítatot kiváltani belőlem. Gyönyörű volt, de üres. Látványos, de tárgytalan. Fenséges, de érdektelen. Versailles, de csak annyira, amennyire a Hamupipőke kastélya a Disneylandben Château de Chambord. Mert mit mesél nekünk a világ legnagyobb francia kristálycsillárja? Hogy valakinek tetszett a stílusa, s volt rá elég pénze. Hogy milyen személy volt a tulajdonosa, arról semmit nem tudunk meg. Bár beszédes, hogy egy hanyatló birodalom utolsó királyi palotája külföldi stílusban épült, külföldi kölcsönökből. Se pénz nem volt rá, sem ihlet. Megkockáztatnám, hogy szükség sem.

Sétálva a pontosan kigondolt szőnyegek, drapériák, antik bútorok, aranyozott stukkók harmóniája között hiányérzetem támadt. Nincs mögötte történet, általa nem jött létre megcsodálandó műalkotás, mely egyedi lenne megoldásaiban, mert egyedi problematikából, sajátos élethelyzetből nőtt ki. Nem hiteles, csak gazdagon díszített. Az egyetlen említésre méltó kuriozitás számomra a hatalmas ceremóniaterem magaslatában a falban megbúvó aranyozott rácsozat, amely mögül a fogadásra sosem hivatalos asszonyok bámulhatták a külföldi attasék és nagykövetek (számukra valószínűleg) meglepően unalmas ruházatát.

IMG_3933 IMG_3973

Hogy egy ilyen felvilágosult uralkodó, ki valószínűleg a díványok és redőnyök mellet a francia konyhát és etikettet is átvette, mégsem engedte meg évszázados elnyomáshoz szokott asszonyainak, hogy nyugati módra jelen lehessenek a protokolláris rendezvényeken, de szerette őket annyira, hogy kíváncsiságukat a helyi szokások ellenére megpróbálta kielégíteni – ez volt számomra az egyetlen egyedi történet, amelyet a Dolmabahce mesélni tudott.

Még utolsó lakosa életébe sem láthattunk túlságosan bele, hiába néztük meg dolgozószobáját, ahol éjt nappallá téve tevékenykedett a török nép életének jobbításán, vagy hálószobáját, ahol egyedül aludt egy meglehetősen rövid ágyban. Kemal Atatürk semmi személyes tárgya nem hozott közelebb tulajdonosához, s a tény, hogy saját rezidencia építése helyett megelégedett az európai modellre épült királyi palotával, noha gazdaságosságát értékelhetjük, szintén az említett ihlethiányra utal. Felsejlik előttünk a nemzeti viseletet betiltó államfő, ki pantallóba bújtatva „civilizálta” népét, s ráébredvén a változás szükségességére, csupán átvette a máshol jól működő alkotmányos reformokat, de sajátos hazájához méltókat alkotni nem tudott.

IMG_3951 IMG_3954

De persze ez csak személyes vélemény. Fotózni nem lehetett, így a belső tér megmutatásával nem tudom illusztrálni eszmefuttatásomat, de aki nagyon kíváncsi rá, az talál képet róla a világhálón. Nem minden része látogatható, és az is csupán idegenvezetővel, aki ugyan szépen beszélt angolul, és fel is mondta rendesen az adatokat, de érdekességeket nem nagyon mesélt. Egy izgalmas pillanat mégis megesett, amikor ugyanis egy turistát elkapott egy biztonsági, amint épp lekattintott egy szobarészletet, azt hittük verekedésig is fajul majd a dolog. De nem fajult. S miután a fentről megcsodált ceremóniatermen áthaladtunk, s kikerültünk a a szabadba (természetesen az ajándéküzleten át), a csipkésre faragott kapun betekintő tenger látványa végül megadta a várva-várt katarzist.

Leave A Comment