Browsing Category Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

December 31, 2014 by Biborka Bogya

ételek / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld

A tenger kincsei a mélyben és az asztalon avagy búvárkodás és ínyenckedés

Jártunkban-keltünkben mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy lehetőleg minden fontosat megnézzünk, de ne csak a turisták által látogatott, fényképezett, úgynevezett képeslap-látványosságokat, hanem lehetőség szerint kukkantsunk be a színfalak mögé, az útikönyvekben nem ábrázolt, helyi világot is ismerjük meg. De az első sziget körüli utunk kissé megingatott ebben az elhatározásunkban. Úgy éreztük, túl sokat kaptunk a realitásból, meg a turistáknak szánt „műemlékekből” egyaránt. Mintha azzal, hogy csak úgy saját szakállunkra útnak eredtünk, magunkra zúdítottuk volna mindazt a színes kavalkádot, amelyet az aprólékosan kitervelt szervezett kirándulások lenyelhető falatként tálalnak a könnyen elbizonytalanodó és összezavarodó turistának, különös figyelemmel az európai-amerikai érzékeny gyomorra.

Ezért elhatároztuk, hogy ezúttal rábízzuk magunkat a féltucat utazási iroda egyikére, és kiválasztottuk a több tíz szervezett kirándulás közül a minket leginkább izgatót. Lehetetlen nem ámulattal gondolni az Ang Thong Nemzeti Parkra, amely ugyan kábé negyven szigetecskét foglal magába, de a napi túrák többsége csupán kettőre juttat el. Nem baj, egy újszülöttnek, vagyis nekünk, európaiaknak, minden sziget új, és amint megláttuk, hogy hajókázás és ebéd mellett búvárkodni is visznek, nem kellett többet győzkodni.

A lefoglalás egyszerű volt, a reggel utánunk jövő kisbusz pontos és kényelmes, a parthoz vezető út ugyan egy kissé hosszú, de semmi a Moszkva-Bangkok járatunkhoz képest. Amint viszont kiszálltunk a tengerparton, már érezhető várakozással tekintgettünk a lehorgonyzott hajók és csónakok felé: imádunk merülni, és ezt az élményt annyira beterveztük, hogy már otthon bepakoltuk a snorkeling búvárfelszerelésünket.

Kapitányunk feketére volt égve, és kisfia segített neki kihúzni a motoros csónakot a partra, aki a mentőmellényeket és később a búvárfelszereléseket is kiosztotta nekünk, majd összeszedte a papucsainkat, amelyeket a tengerbe ugrás előtt a fedélzet orrában hagytunk, valamint újra kitette őket, mikor eljött az ideje kiemelkedni a tengeri világ csodálatos országából.

A tenger, ugyanis, valami fantasztikus. Kellemesen hűs vízben lebegni, arccal a vízben bámulni a mélybe, és álmélkodni a hal- és korallvilág csodálatos változatosságán! Itt egy apró kék hal, ott egy nagyobb fekete, amott egy raj szürke sárga csíkokkal, sőt, még egy világoskék ráját is megpillantottunk pár másodperc erejéig. A korallok szintén nagyon különbözőek voltak, egyesek virágokra hasonlítottak, mások valami mocsári fűre, megint mások az agy tekervényeit utánozták kis gömbökben. Kapitányunk leengedte a horgonyt a tenger közepén, beugrott a vízbe, majd a víz alatt ujjal mutogatva hívta fel a figyelmünket az érdekesebbnél érdekesebb tengermélyi csodákra.

Egy adott ponton a kisfiú kenyérszeleteket dobott be nekünk a vízbe, amellyel etetni lehetett a körülöttünk úszkáló halakat. Volt, ahol a tenyerünkbe zárt kenyeret követve, mintegy beidomítva, követte egy-egy raj a kezünk mozgását, sőt, néhol még meg is csipkedték a kezünket, noha alig érezhetően. A nagy sűrűség ellenére mind olyan gyorsan cikáztak, hogy amikor játékosan el akartuk kapni őket, noha előző pillanatban még közvetlenül kezünk mellett voltak, a következőben már a közelükbe sem érhettünk.

Délben egy kis szigeten kötöttünk ki, ahol egyszerű, kétfogásos, rizses-tengerihekentyűs, majd gyümölccsel zárt ebéddel fogadtak. Teli hassal kiülni a szellős, árnyékos nyugágyba a nap élményei után – páratlan érzés volt.

Sajnos, mint minden jónak, e kirándulásnak is egyszer vége volt, s noha az élménytől részegen megfogadtuk, hogy mindenképp elmegyünk még egy hasonlóra, végül nem került sor rá. Ebben szerepet játszott az idő rövidsége és a látnivalók sokasága mellett az enyhe napszúrás is, amit a kemény naptejezés ellenére kaptunk, meg a búvárkodás alatt leégett bőrünk, amelyet a napsugarak a vékony víz nagyítója alatt fittyet hányva számoknak és faktoroknak, szépen perzseltek a hűvös hullámokon keresztül is.

Délután lemotoroztunk a város legforgalmasabb és mozgalmasabb részére, hogy közelebbről is megnézzük a vízben oly illékony herkentyűket – tányérunkban egész nyugodtan várták sorsukat. Több étterem előtt is találkoztunk jégbe helyezett halakkal és rákocskákkal, melyek egyszerre szolgáltak étlapként és nagyszerű dekorációként. Noha a bébi-cápát eléggé sajnáltam, az ínycsiklandóra pirított garnélarákot annál kevésbé. Ott-tartózkodásunk végére már egész profin bontottuk fel a vékony páncélját (egyáltalán nem érezve feszélyezve magunkat amiatt, hogy kézzel tettük ezt, hiszen túl gusztusosak voltak ahhoz, hogy komoly perceket vesztegessünk a kés-villa kombináció civilizált kínlódásával), és tudtuk azt is, hogy hol kapható a legjobb pad thai.

November 29, 2014 by Biborka Bogya

építészet / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld / utazás

A műanyag bébi-Buddha és a kettesszámú vízesés találkozása a GPS-koordinátás kincskereső térképen – avagy a giccs és természeti szépség keveredése Koh Samuiban

Nem fogok írni a lusta napokról. Nem fogok írni a reggelik változatosságáról, a medenceparti olvasás gyönyöréről, a csupán a hűs megmártozásoknál hidegebb koktélokról. És a nászutak ehhez hasonló élvezeteiről.

Amiről viszont igenis szívesen megosztom gondolataimat kedves olvasóimmal az az egyik következő nap, amikor autót béreltünk, hogy bejárjuk a szigetet, és szintén szokatlan (az ehhez mért látványok ihlette) következtetéseket vontuk le belőle. Az egyik az lévén, hogy nem minden szép, ami egzotikus, főleg, ha olcsó. Csak azért, mert a szállodákat seregnyi dizájner tervezte tökéletesre vizuálisan és funkcionálisan egyaránt, nem jelenti azt, hogy a sziget egyéb látványosságait is hasonló mércével kell mérni.

De hadd kezdjem elölről.

Lefoglaltuk az autót, vártunk pár percet, amíg kimotorozott a városból egy srác, hogy átadja a kulcsát a szálló parkolójában található több tucatnyi fehér Toyota Avis egyikének, felpakoltuk a vizet, naptejet, kalapot és az ingyen kapott szépia kincskereső térképet, majd fél órát keringtünk a közeli üdülőtelepeken benzinkutat keresve, hogy amint a sziget negyedét bejárva megtaláltuk az első kissé lerobbantat, megforduljunk és elinduljunk kitervelt útirányunkba, csak hogy a szállónk előtt elhaladva pár percre rátaláljunk egy kitűnő állapotban és kijelöltséggel rendelkező töltőállomásra (persze a másik irányban). És ekkor még csak reggel tizenegy volt.

Útitervünket hagyományos kalauzunk, valamint egy rendhagyó kincskereső térkép alapján állítottuk össze, mely utóbbihoz a szálló jóvoltából jutottunk; ezen kijelölték és rárajzolták a sziget összes érdekesebb turista célpontját, de sajnos címek helyett csupán GPS-koordináták számai szerepeltek – aki próbálta kézzel bepötyögni egy-két helyszín koordinátáit, tudja, elég frusztráló vállalkozás –, viszont még mobil applikációval is rendelkezett. Első megállónk a Nagy Buddha-szobor volt, de már máshol is említett megfelelő tájékoztatás hiánya miatt több egyéb helyen is megálltunk utunkban – bevallom, igazából bárhol, ahol nagyobb, vörös tetős arany szegélyű épületet láttunk, amiből nagy valószínűséggel lehetett templomot sejteni. Eleinte örültünk annak, hogy mennyi kulturális és építészeti remekművet látunk majd, egy adott ponton túl viszont lemondtunk arról, hogy ezek keresésével töltsük a nászutunk pihentető szakaszát.

A dolog ugyanis így áll: vannak ugyan Buddha-szobrok, nem is kicsik és nem is kevés, de láthatóan nem a kifinomultság a legfőbb erényük. Sokuk műanyagból készült vagy ezzel borított, aminél csupán az „életszerűre” kifestett szín zavaróbb. Hogy ne beszéljünk a sok művirágról a talapzatnál, a tyúkokról, melyek paradicsomi békességben kapirgálnak a szent helyek közelében, valamint a higiénia elleni azon támadásról, amely szerint le kell húzni a cipőt nem csak a szobor közvetlen közelébe menéskor (ami akár elkerülhető is lenne), hanem már a tavon levő mesterséges szigetecske kapujában vagy a piramisszerű emelvény aljában. (Tapasztalataink: a világos színű kőkocka a legkevésbé forró, és érdekes dilemma az is: vajon a hűsítőnek, de koszosnak kinéző pocsolyák csak annyira piszkosak, mint a padló többi része, vagy annál jobban?)

Hogy otthoni olvasóimnak is élénk képet adjak az állapotról, ajánlom a következő receptet: menj be egy kínai üzletbe, válaszd ki az öt legnagyobb és legdíszesebb dekorációt, és vidd ki egy megyeközponttól legalább egyórányira levő faluba, majd helyezd egy udvar leglátogatottabb pontjára. És máris várhatod a fotósokat (ha nagyon jól sikerült, esetleg a ProTV is tiszteletét teszi).

Következő megállónk egy hagyományos halászfalu lett volna, de ez, amint kiderült, privátban nem látogatható – vajon csak akkor létezik, amikor szervezett kirándulással megy az ember? Hogy is van ez? Máig is rejtély. Bekukkantottunk viszont egy temetőbe, ami, lévén, hogy nem turistáknak szánták, egész ízléses volt, padokkal felszerelt, valamint rengeteg macska frekventálta, úgyhogy itt elvoltunk egy ideig a kellemes árnyékban. Találtunk egy kínai szentélyt is, amely, ha lehet, még rikítóbb volt (ilyen színes sárkányokkal eddig még nem találkoztunk), viszont szemben a tenger mintha teljesen más filmből lett volna. Láttunk egy icipici házacskát is, melyet a Jim Thompson-emlékházban ismertetett szokás szerint a hely szellemének építenek, engesztelésül, hogy a területét az emberek saját otthonuk részére birtokba veszik.

Feltett szándékünk volt a kettesszámú vízesést meglátogatni, ami korántsem bizonyult oly kis falatnak, mint elsőre tűnt. Apropó falat: van egy érdekes thai szokás, hogy kicsiny zacskóban levő élő állatokat lehet felajánlani a transzcendensnek, úgy mint aranyhalat, teknősbékát vagy siklót, amit megvesz az ember a szentély előtt álló bódéból, és szabadon ereszti a vízbe. A vízeséshez vezető úton a frissen sült panírozott banán mellett ilyesmit is lehetett kapni, vagy (kezdőknek) haleledelt, kenyérfalatokat, hogy ne haljanak éhen a korábban szabadon eresztett áldozati bárányok halak. A vélhetően a távolabbi vízesés patakjában óriási halak cikáztak a sekély és tiszta vízben, olyan sűrűségben, hogy egy-két kenyérdarabot másodpercek alatt széttéptek. Pihentető tevékenységnek sem utolsó, így órákig néztük volna fickándozásukat.

Továbbindulásunkkor kiderült, mily hasznos volt az előtte megtett halnéző time-out. A vízesés ugyanis jó félórányi gyaloglásra volt a parkolótól, amit persze csak akkor tudtunk meg, mikor csapzottan, izzadtan és kifáradtan, a visszafordulást fontolgatva végre megpillantottuk. Addig csupán annyiban voltunk biztosak, hogy menni kell, előre, de valószínűleg jó úton haladunk, ha le nem térünk a kis ösvényről.

Az erdei séta újszerű volt, a vízesés nem annyira. Az indás őserdő hatalmas fáival, sosem látott növényeivel, furcsa gyümölcseivel, hangjaival, illatával olyan világot idézett, amelyről addig csak olvastunk, vagy filmben láttuk. A banán-ültetvényért kiirtott ősi növényzet és öntözési rendszer egy adott ponton átadta helyét a valódi vadonnak, és onnan már egész izgalmas botanikai felfedezés volt. A vízesésben csalódtunk kissé, sehol nem volt elég mély, hogy megmártózhassunk benne, noha az egyetlen rajtunk kívül ottlévő pár megpróbálta ugyan. De kellemes volt egy végre-leülni-nézni-a-természetet-belelógatni-a-lábunkat-féle módon.

Hazafelé átvágtunk a sziget központján, megálltunk egy mumifikált szerzetes emlékművénél, amely szintén meghökkentette nyugati érzékenységünket. Hogy egy kiszáradt emberi tetemet nézünk majd arany keretbe zárva, pár napja még nem gondoltam volna. Habár a Szent Jobb is hasonló műemlék, csak ahhoz több történet, legenda, számunkra motiváltabb mitológia kötődik. A valószínűleg Google Translate-tel fordított tábla (sírkő?) alapján egy szentéletű szerzetes földi maradványait láthattuk (többször „undercomposed”-nak [alulbomlott?] jelölték „undecomposed” [felbomlatlan] helyett, nyomdahibákkal tarkítva az amúgy is nehezen érthető szöveget), aki ötven évig családi életet élt, majd elhatározta, hogy felveszi a buddhisták narancsszín csuháját. További érdemeiből csak annyit említenek még, hogy megjósolta saját halálát, és teste nem sorvadt el, mire kiállították.

Ekkor már a keleti parton voltunk, otthonunkhoz egész közel. Az utunk során látott, ember alkotta giccs és a természetes szépség szimbolikus találkozási pontját a Nagymama és Nagypapa (Hin Yai és Hin Ta) kövekhez köthetjük, melyek esetén, úgy tűnik, nem az ember utánozta a természetet, hanem épp ellenkezőleg, a természet alkotott kirívó, fotózható, népszerű vulgaritást, mintegy feladva elveit, és engedve a nép akaratának.

A kerek és oszlop alakú kövek ugyanis férfi- és női nemi szervet ábrázolva emelkednek ki a tengerpartból, s noha a női rész csupán interpretáció kérdése, nagyon tiszta fantáziával kell az rendelkezzen, aki az égbenyúló kőfalluszt nem látja egyből és állandóan annak. A part máskülönben egész különleges volt, a mély kék víz és a barna-bézs csíkos kőalakzatok kombinációja festői – kérdés, hogy lenne-e ennyire látogatott és fényképezett, ha a „nagyszülősziklák” hiányoznának a tájból. (A kíváncsiaktól elnézést kérek, hogy a képeken nem találhatóak e sziklakülönlegességek, gondoltam, akit nagyon érdekel, rákereshet máshol is. Számomra már elég kompromitáló volt a szerzetes-múmia illusztrálása is.)

Ennyi különböző látnivaló után képtelenek voltunk nem elgondolkozni azon, hogy hogy is működhet egy ilyen turistaparadicsom. Kiállítasz mindent, ami számodra érdekesnek tűnik? Ráhagyod a természetre, hogy odavonzza néha lenyűgöző, máskor kevésbé egyértelmű bájaival a külföldieket? Vagy itt is kapitalizmus van, mindenki azt villogtatja, amije van, s reméli, hogy valaki fizetni fog a megnézéséért? Ha egyszer édes hazánk is észreveszi a Maslow-piramis többi szintjét is, nálunk is égető aktualitást nyernek majd a hasonló kérdések.

November 23, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / Koh Samui / sziget / Thaiföld / utazás

A thai szigetvilág, avagy viszlát Bangkok, helló Koh Samui

Íme, eljött a nap, amelyben búcsút mondunk a thaiföldi fővárosnak, és továbbutazunk a következő célpontunk felé. A terv az volt, hogy egy hetet töltünk az izgalmas, mozgalmas, változatos Bangkokban, és egy másik hetet egy pihentető, kényeztető tengerparti nyaralóhelyen. A legnépszerűbb üdölőhely, Phuket, nem volt elérhető, lévén hogy ebben az időszakban a monszun kifejezetten érezhető a Maláj-félsziget nyugati partján, így a keleti parthoz közel levő Koh Samui szigetét céloztuk meg, amely enyhébb éghajlattal és direkt járattal rendelkezik Bangkokból.

A pici sziget már rendhagyó repülőterével felhívta magára a figyelmet, ez ugyanis fából épült várótermekből állt, nyitott, sétakocsikázásra emlékeztető shuttle buszokkal furikáztak a repülőgép és a reptér között, valamint dús zöld növényzetével egyáltalán nem idézte fel a komoly, személytelen, fontoskodó érzetet, melyet általában a repülőterekkel asszociálunk. Az igazat megvallva, már a bangkoki Suvarnabhumi nemzetközi reptér is csodálatot keltett orchidea-zuhatagaival és üvegen keresztül megbámulható esőerdejével, de ez az ultramodern fém-üveg konstrukció mégsem volt oly emlékezetes, mint a Koh Samui-i, hagyományos cölöpházakra emlékeztető párja.

Már landoláskor feltűnt, hogy a sziget, noha ugyanabban az országban helyezkedik el, teljesen más világ. Nem lévén sem ipara, sem mezőgazdasága, teljes megélhetése a turizmuson alapszik. Ezért sokkal jobban ügyelnek a természeti adottságaikra, kevesebb a meggondolatlanul felépített, vagy még rosszabb: abbahagyott épület, átgondoltabb a sziget kiaknázása, a látogatók számára elérhetővé tevése, de azért még korántsem tökéletes. Sokban hasonló cipőben járnak Közép-Kelet Európával, valamint a fejlődő országokkal (vagy vajon csak a mi kies kishazánkban mutat e két kategória sok hasonlóságot?) abban, hogy a kényes határvonalat próbálják eltalálni a menjen és maradjon között, hiszen a fejlődéshez elengedhetetlen a természet „civilizálása”, de meg is kell tartani a környezet érintetlenségét, amely valójában a fejlődést generáló turizmus kiváltó oka.

Ennek egyik megoldási lehetőségét a gyakran hallott „boutique” kifejezés mögött rejlő koncepció jelentette. Kezdve azzal, hogy a szigetre a „Thailand’s boutique airline” néven hirdetett repülőtársasággal utaztunk, a végső listánkon levő üdülőhelyek közül is sokan „boutique hotelnek” nevezték magukat – ami meglepő volt, hiszen eddig számunkra a szó csupán a belvárosi kis üzletecskéket jelentette. Ebben az új konnotációban viszont a mennyiség helyett a minőségre helyezik a hangsúlyt, a minél standardosítottabb nagy szállodaláncok vagy légitársaságok helyett a helyit promováló, specializált vállalkozások tűntek fel, melyek jobban kifejezik a környék sajátosságait, elősegítik a helyi gazdaságot, és várhatóan nem fognak eltűnni abban a percben, amelyben a nemzetközi menedzsment kedvezőbb feltételű bérmunkát talál egy még távolabbi helyszínen.

Az innovatív és közvetlen reptér viszont hirtelen olyan elvárásokat keltett bennünk, amelyeknek, sajnálattal kell közölnöm, a sziget infrastruktúrája már korántsem felelt meg. A reptéri taxik gyanúsak voltak és felháborítóan kihasználták a tudatlan turista jóhiszeműségét, úgyhogy a térkép szerint megsaccolt útat gyalog tettük meg, ami eléggé sokat rontott a sziget presztízsén a szemünkben. Kezdve a járda néhol teljes hiányával, folytatva az útszéli lokálok előtt kapirgáló fura kakasokkal, majd befejezve a tűző napon megmászott dombbal, mely az üdülőhely hátsó bejáratához juttatott el, a kapus nagy álmélkodására.

De mindezért bőven kárpótolt az előzőleg a rengeteg gyönyörű hotel közül nagy nehezen kiválasztott sajátunk, mely oázisként biztosította, hogy miután beléptünk udvarára, minden a legnagyobb rendben lesz. A széles területen elhelyezkedő a fa bungallow-kat imitáló üdülőtelep, mely mintha egy képeslapról lépett volna elénk pálmafáival és tavacskáival, feszített víztükrű panorámamedencéivel (infinity pool), és a különböző épületek között golfkocsival közlekedő, állandóan mosolygó és hajlongó személyzetével tökéletes környezetet biztosított a nászutunk pihentető részéhez.

Mikor este lesétáltunk a tengerpartig kinyúló üdülőhely aljára, hogy fáradságunkat figyelmen kívül hagyva még aznap megmártózzunk a rég óta vágyott vízben, és éhségünket annál inkább figyelemre méltatva a parti étteremben faljunk valamit, kellemes meglepetésben volt részünk. Az épp sötétedő vízparton táncos előadást tartottak a vendégeknek, különböző csendes-óceáni törzsi táncok és az ezeket kísérő zenei stílusok bemutatásával. A thaiföldi tartózkodásunk legdrágább vacsorája így szinte megérte, főleg, hogy utána útban lakosztályunk felé a világ másik felén bámulhattuk a sosem látott csillagképeket egy épp akkor zajló ausztrál destination wedding romantikus dallamai által kísérve.

November 4, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / közlekedés / múzeum / Thaiföld

Egy amerikai Bangkokban és „tuk-tuk, madame?” – közlekedési beszámoló, és végre egy nagyon cool múzeum

Ez igen! Hiába, na, az amerikaiak profik! – mondta a férjem, mikor kijöttünk a múzeumból. Nem, kedves olvasóm, nem tévesztetted el a blogot, igenis, még mindig Thaiföldről írok. De, gondoltam, a sok kudarc után elmesélem egy igenis sikeres múzeumlátogatásunkat, amely valódi kulturális belátást nyújtott az országba, amelyben van, és az amerikairól, akiről szól.

A napunk úgy kezdődött, mint általában: kinéztünk egy pár állami látnivalót, kitaláltuk az oda vezető utat, majd gyanakodva és rosszat sejtve vettük észre, hogy nagy a pangás körülötte, mire az őr elmondta, hogy „close, close”– amiről már tudtunk, hogy nem invitáció, hogy menjünk közelebb, hanem épp az ellenkezője: azt jelenti, be van zárva az épület, mily váratlan! Az ezt követő reakcióm leírását most elhagyom, de gondolom, ki tudjátok találni.

Elég az hozzá, hogy elindultunk visszafelé, vagyis következő célpontunkhoz, mialatt az eddig igénybe vett közlekedési eszközöket, és a baljóslatú híresztelések ellenére szerencsés túlélésüket vettük számba. De mielőtt nekifognék, ki kell jelentsem: nem, nem próbáltunk ki minden közlekedési eszközt, a legszínesebb tuk-tuk például annyira feketén van lefestve utazási oldalakon, hogy nem mertük megkockáztatni, hogy minket is kért célpontunk helyett egy ismeretlen, lerobbant külvárosi utcán tesznek majd le, hogy kiraboljanak vagy drága pénzért “akciós” szolgáltatásokat sózzanak ránk – habár tudatában vagyunk annak, hogy ezeket a sztorikat csupán a tényleg pórul járt kevesek osztják meg, az A-tól B-ig minden különösebb probléma nélkül eljutó utas ritkán számol be az eseménytelen utazásról.

Hát mi most megtesszük. Taxiztunk, és túléltük. Lehet, kissé talán ráfizettünk, de mi ezt akkor nem tudtuk, úgyhogy az előre pontosan kinézett útvonalon haladást és célpontunk perceken belüli elérését igazi sikerként könyvelhettük el. Nem is beszélve arról, hogy a magánvállalkozó taxisok és a szervezett bűnözés közti kapcsolatot oly ékesen ecsetelők egész izgalmassá tették ezt a utat –pedig még csak zsákot sem dobtak a fejünkre, mint az igazi maffia-fuvar megkövetelte volna. Igaz, trükkösen kissé bebiztosítottuk magunkat a beszállás előtt: a térképen kikerestük az utcákat, melyeken elhaladunk majd, és az ablakon kinézve folyamatosan összevetettük a pillanatnyi pozíciónkkal, nem ültünk be kínálkozó taxiba, amely hangosan hirdette magát jól látható taxiállomásokon, hanem az útról intettünk le egyet, melyen telefonszám meg hasonlók is voltak kitéve, valamint előre megbeszéltük a fuvar árrát, sőt, még alkudtunk is! Oh, a külföldi élet kicsiny örömei!

A buszozás kimerült annyiban, hogy kinéztük a busz számát, elmentünk a “kb. ott kéne legyen” megállóba, és vártunk vagy tíz percet, mialatt szörnyen döcögő, egyértelműen légkondiról még távolról sem halló, rozsdás, nyikorgó tákolmányokat láttunk, amelyek között szerencsére nem volt ott az általunk igényelt számú – másképp a kulturális tapasztalatainkhoz a megfelelő megálló megtalálásának trükkjeit is hozzá kellett volna adjuk. Tiszta volt, hogy amíg a skytrain a legelegánsabb módja a helyváltoztatásnak, addig a buszozás a skála másig végén helyezkedik el.

A skytrain csodás. Hűvös, tiszta, kulturált, legtöbbször nyakkendős üzletemberek és elegáns diáklányok használják (nem feltétlenül együtt), a kilátás nagyszerű, ha szimbolikus értelemben elítélendő is (tudniillik a drágább jegy lehetővé teszi, hogy lenézzünk a városra, és gazdaságilag kevésbé szerencsés embertársainkra), szórakoztatásunkra pedig képernyők vannak feltéve a falra, Hello Kitty, Samsung, valamint prémium étel- és italreklámokat sugározva. Ennek egy módosított változata az a metró-vonat féleség, amellyel a repülőtérre (és -ről) mentünk, ami abban volt különleges, hogy nagyon keskenyek voltak a színes műanyagpadjai és az utolsó megálló egyenesen a reptér épületében volt, az ajtók úgy nyitódtak, mintha egy terembe mennénk át, viszont miután kiürült a közlekedési eszköz a sorban álló utasokat csak a fegyveres biztonságiak átvizsgálása után engedték beszállni.

A vízi közlekedésről már egy előző posztban beszámoltam, így csak annyit adnák hozzá, hogy meglepően megbízható, amit akkor fedeztünk fel, amikor a második, félig sikeres Grand Palace látogatásunk és az első teljesen sikertelen Dusit Parkbeli vizitünk végén elgyalogoltunk a Chao Praya expressz egyik megállójához. Annak ellenére, hogy egyetlen hajó sem volt a közelben, és csupán pár várakozó narancssárga csuhás szerzetest és a folyóban lubickoló óriási halakat láttunk, pár perc múlva egyszerű kis komp érkezett, majd kevéssel később a mi járatunk is, amely a már ismert skytrain megállóhoz vitt. 15 baht, érdekes kis henger alakú érmetartó a jegyárus kezében (akinek igenis volt visszajárója, nem mint az itthoni butikos néniknek), helyet találni, kapaszkodni, a hajó végébe állni leszálláshoz, figyelni a füttyjeleket és a folyó menti várost – egész olcsó és kellemes módja a közlekedésnek!

A Jim Thompson múzeumba taxi, skytrain és gyaloglás váltogatásával érkeztünk. Útközben láttunk egy “piszukát”, széles és keskeny utakat, hoteleket és utcai árusokat, valamint a célpontunk mögött elhelyezkedő csatornát, amelyben motorcsónakok verték a hullámokat. Kissé nehéz volt megtalálni (a nemlévő házszámok miatt), de már első ránézésre láttuk, ez izgalmas hely lesz. A Jim Thompson-emlékház ugyanis egy trópusi oázis a beton- és hotelrengetegben, magas pálma- és banánfákkal, barna cölöpházakkal és minden turistacsalogató kényelemmel, amiről álmodni lehet. Nem zártak záróra előtt fél órával, ingyen túravezetést biztosítottak angol nyelven, de a kertekben szabadon is lehetett kószálni, volt büfé, sőt étterem, de ingyenes ivócsap és csodálatos, noha csillagászati árú szuvenírbolt selyem, bőráru és más textil termékekkel.

Jim Thompson (vagy timtompszón, ahogy a helyi túravezetőnk mondta bájos angolsággal) egy amerikai építész volt, aki beleszeretett a thai selyembe, és ide költözve élete munkájává tette ennek felvirágoztatását. Eredeti érdeklődési körét nem meghazudtolva több hagyományos tíkfa cölöpházat mentett meg az enyészettől azzal, hogy megvette, lebontatta, átszállíttatta és összekombinálta őket úgy, hogy egy euro-amerikai kultúrában nevelkedett embernek és külföldi vendégeinek is tökéletesen elfogadható otthon legyen. A sötétvörös vagy barna fa falú termek személyes tárgyait tartalmazzák úgy, ahogy az 1967-es eltűnése előtt hagyta őket. Antik thai, kínai és burmai szobrok, bútorok illetve festmények elevenítik fel a korabeli életmódot, valamint mesélnek a hagyományos tárgyi értékek megmentéséért folytatott harcáról ennek az idegennek, aki mégis felfedezte a szépséget e távoli kultúra akár mindennapi tárgyaiban is.

Nehéz lehet elképzelni a magányosságát ennek a férfinak, aki fiatal, körbevezetését először végző idegenvezetőnk szájából hallott történetek alapján egyfajta apafigurának sejlik fel képzeletbeli szemeink előtt, és nem könnyű meglátni a sztereotípia mögött (gazdag, művelt férfi szárnyai alá veszi a primitív, egyszerű nép tagjait) az igazi embert. Élete kalandos volt, szolgált katonaként, tervezett épületeket New Yorkban, volt üzletember és kém. Története egy ponton találkozik az Anna és a király valóban megtörtént eseményeivel. A thai selyembe vetett hite és energiája nemcsak versenyképessé és divatossá tette a szövetet az egész világon, de példátlan módon megélhetést nyújtott a vidéki asszonyoknak is kezük munkájáért. A Malajzia legnagyobb embervadászatát kiváltó eltűnése pedig máig megmagyarázhatatlan, fokozva a titokzatosságot Jim Thompson körül, akinél az információ hiánya csak annál jobban táplálja a legendát.

September 28, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / építészet / közlekedés / múzeum / templom / Thaiföld

Arannyal s bíborvörössel – folytatás, amelyben újra megkíséreljük a Nagy Palota csúcstámadását

Ha Rómában vagy, egyél pizzát tégy, mint a rómaiak – gondoltuk másnap reggel, és kemény elhatározással, valamint egy hosszúnadrággal a táskánkban, újra felfedező utunkra indultunk (megállván előtte egy bankautomatánál, biztonság – s készpénz – érdekében). Záróra lecsekkolva, fényképezőgép, palackozott víz bepakolva, elvégeztük a házinkat, és még az interneten is utánanéztünk a Grand Palace-nek, hogy most aztán igenis bejutunk.

A skytrain tíz perc alatt eljuttatott a kikötőbe, ahol a helyiek magabiztosságával kértük ki a jegyeket, és ugrottunk fel egy elhaladó hajócskára: úti célunk a Palota, semmi kitérés. Útközben viszont jutott időnk ámulva megfigyelni, milyen olajozottan működik e közlekedési rendszer is. Aki a következő állomásnál, izé, mólónál, le akar szállni, az a hajó végébe kell álljon, s amikor az közeledik a parthoz, egy (jobb szó híján) alkalmazott átugrik a mólóra, egy vastag tengerészkötél segítségével odahúzza és kibiztosítja a hajót, amíg a kiszálló utasok és a partról beszállók gyorsan helyet nem cserélnek. Mindeközben füttyökkel kommunikál a hajó orrában vezető kapitánynak: álljon meg, menjen hátrébb, közelebb a parthoz, indulhat. Mily egyszerű és hatékony módszer!

Megérkezvén állomásunkhoz, erőltetett menetben vágtunk át a kikötő szélén álldogáló turisták csoportján, majd a beljebb ücsörgő és portékáikat kínáló helyiek rengetegén, akik kihasználván a látnivalók közelségét, az állandó turistainvázióból profitot akartak húzni. A szuvenírként árult mindenféle funkciójú elefánt alakú tárgyak és a helyben sütött rizsételek között ismerősen kandikált felénk a sok árleszállított hosszúnadrág és kendő (a fedetlen női vállakra), de nem hagytuk magunkat gúnyos mosolyuk által felmérgesíteni. Fel voltunk készülve a látogatáshoz, s merje valaki az ellenkezőjét állítani!

Senki nem merte. A palota bejáratánál felkerült a sokat emlegetett hosszúnadrág, és azon túl egy fél pillantás nem sok, annyit sem vetett ránk sehol senki többé. A jeggyel együtt kaptunk egy-egy térképet, mely madártávlatból mutatta a vastag fehér fallal elkerített területet, egyik felén a templomkomplexummal, másik felén a királyi épületekkel.

A Wat Phra Kaeo lenyűgöző látvány. Arany piramisok nyúlnak az ég felé, harangban, majd egy lehetetlenül vékony és magas tornyocskában végződve, kő épületek állítanak meg jártadban, ahogy csipkeszerű faragványaik dacolnak a kemény anyaggal, minden sarokban faragott démonszerű alakok védik a helyet, majd színes madárarcú nőalakok váltakoznak a minimalista arany Buddha-szobrokkal. Krémszínű vagy szürke kövek vörössel és zölddel díszítve, fehér falak vagy oszlopok arany és bíbor tetővel fedve – a színkavalkád elámít és összenyom egyszerre, felemelő áhítatot keltve nagyszerűségében, és nyomasztó idegenséget a kegyetlen forróságú nap és zsúfolt pompa keverékében. Minden épület megcsodálása előtt megfelelő rálátással bíró árnyékot kellett keressünk először. Csak ez után kerülhetett elő a fényképezőgép és az útikönyv, mely belátást próbált nyújtani e nagyon más kultúra működési elveibe.

Egyik sarokban az Angkor Wat makettjére bukkanunk, mely középkori gótikus templomaink titokzatosságát idézi. A khmer vallási központ ma Kambodzsában áll, de valamikor a közös birodalom fővárosaként Thaiföld is hozzá tartozott. Az idő és az elemek hatására megszürkült falak díszítése csupán színtelen faragványok sora, de a miniatűr labirintus mégis elbűvölő. Ha a parányi oszlopok közt benézel, látni, hogy a termek és folyósok teljesen felépítettek, a rengeteg lépcsőn felmenve törpék vagy egerek akár lakhatnának is e mini-birodalomban. Tiszteletet érdemel a fáradhatatlan mesterek munkája, kik ily aprócska művön is a tökéletességre törekedtek.

Másik helyen, egy folyosó belsejében, több falnyi freskóra bukkantunk, melyek a hindu Rámájana-eposz történeteit ábrázolták padlótól plafonig. Elefántok és harckocsik, templomok és erdővel borított hegyek, háborúzó istenek és a földön ülve tanácskozó hivatalnokok képei tárultak fel szemeink előtt, s nem győztük mutogatni egymásnak a gyönyörűen kidolgozott részleteket, mint a rózsaszín naplementét a felhőkbe vesző távoli hegyek mögött. Nem lehettünk elég hálásak ezért az árnyékban fellelt ismeretlen szépségért, s ekkor kezdtük sejteni, hogy nem a nagyban hirdetett közönséges látnivalók, hanem a véletlenül rábukkant kicsiny csodák fogják utazásunkat felejthetetlenné tenni.

A hely e kedves ajándékától felüdülve és optimizmussal eltelve léptünk át a Nagy Palota kertjébe, már sürgősen víz után kutatva. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy a bal felől levő árnyas kertek aznap zárva voltak, de örömmel észleltük, hogy milyen kevesen voltak a királyi épületek körül a zsúfolt templomhoz képest. Vizet nem találván megelégedtünk egy közeli butikban árult üdítővel is, mely furcsamód valamilyen virág leve lehetett – túl biztosak nem lehettünk benne, lévén, hogy csak a csomagoláson ábrázolt képet, a thai címkét és a korábban egyszer ivott krizantémlé tapasztalatát vehettük támpontul következtetésünknek.

Optimizmusunk viszont korai volt. A csarnokok és a trónterem előtt álló fegyveres őrök alapján már sejthettük volna, de a kegyelemdöfést a kitett tábla adta: ma sem sikerül bejutni a Nagy Palotába. Persze semmiféle tábla nem volt az épületkomplexum bejáratánál, és a jegyárus nem említett semmit, valamint a jegy ára sem tükrözte a tényt, hogy a látnivalóknak csak felét leszünk képesek meglátogatni. A ragyogó fehér épületek, melyek az eddig csupán vallási architektúrában látott arany-vörös tornyozott tetővel hirdették a királyi jó ízlést és hatalmat, nem voltak hajlandók feltárni belső titkaikat. Ekkor kezdtük megérteni, miért találtunk oly sok képet a paloták külsejéről, s oly keveset a szalonok, tróntermek pompájáról.

E ponton már csak nevetni tudtunk nyugati tájékozatlanságunkon, és rezignáltan beültünk egy fagyira egy légkondicionált cukrászdába. Majd kifelé véve utunkat, próbálván kissé átvert érzésünket ellensúlyozva minden lehető egyebet megnézni, betévedtünk egy gyarmati kinézetű palotácskába, amelyet Sirikit királyné alakított át múzeummá.

A Textilmúzeumnak nevezett hely ultramodern, fotózni tilos, de izgalmasra sikerült. A királyné azon munkájának megkoronázása, hogy a hagyományos selyem- és egyéb szövetek szövéséből élő főleg vidéki nők életét és munkásságát segítse, és művészetüket promoválja. A múzeumban láttunk kollekciót őfenségének a híresebb protokoll megjelenéseken hordott ruháiból, melyek a nyugati és a thaiföldi divat összeegyeztetését kísérelték meg, filmecskét a selyem létrejöttéről, különböző, évszázados szövésminták gyűjteményét stb. Mindez szépen összefoglalta, hogy a népszerű királyné hogyan próbálja meg jobbá tenni a nemi egyenlőségtől még távol álló, elmaradottabb régiókban élő nők mindennapjait – még ha ebben e csillogó-villogó, valószínűleg nagyon sokba kerülő múzeum legkevésbé sem segíti.

Vegyes érzésekkel telve indultunk haza. Jegyünk még egy hétig érvényes volt két másik királyi épületből átalakított múzeumba is, de, mint odaérkezésünk pillanatában és a következő napon észleltük, sajnos Bangkok nem a múzeumok városaként fog emlékezetünkben megmaradni. Mérgelődésünk és értetlenkedésünk az épületeket őrző és a rossz hírt közlő helyiek nyugodt nemtörődömsége miatt viszont hamar elpárolgott, mikor rájöttünk: persze, hogy számukra semmi sem sürgős és elengedhetetlen – hisz ők nem csak egyszer élnek!

September 28, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / egészség / Thaiföld

Kitérő, amelyben Dr House nyomába eredünk – na jó, csak metaforikusan

Utazásunk előtt sok időt töltöttünk azzal, hogy thaiföldi kirándulásunk egészségre gyakorolt hatásáról olvastunk, vitatkoztunk, kutattunk. Mivel egy sosem látott ázsiai országba készültünk, amelyhez hasonlóban sem voltunk soha, nehezünkre esett elképzelni, milyen is lehet ott az élet, az élelem, a higiénia. Ezért hajlamosak voltunk az óvatosabb, pesszimistább véleményekre hallgatni ezen a téren, és időpontot kértünk egy epidemiológiai központba. (Megjegyzem, eljutni egy ilyen helyre elég bonyolult volt, előrevetítve a bürokráciai labirintust, amely majd célországunkban is vár ránk.)

Az orvosnő elénkbe adta kinyomtatva ugyanazt a nemzetközi oltáslistát Thaiföldre kinyitva, amelyet előzőleg mi is nézegettünk a neten, és kijelentette, hogy vannak nagyon drága oltások, kevésbé drágák, van, amit inkább javasol, van, amit kevésbé, de általánosan véve egyáltalán ne izguljunk emiatt: hacsak nem rurális zónába megyünk, vagy családokhoz, rokonokhoz, akiknek a higiéniai fogalmuk és lehetőségeik másak, mint egy átlagos európai országban, nem fontos, hogy oltást kapjunk. De persze, ha ragaszkodunk hozzá… Nem ragaszkodtunk.

Ezek után képzelhetitek meglepetésünket, amikor első nap levert a kór. No nem a rettegett kemények közül bármelyik, hanem a közönséges nátha. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az esküvő előtt, hasonló esettől tartva, többfajta vitamint is szedtünk immunerősítés céljából, és úgy tűnik, használtak is, olyannyira, hogy amint abbahagytunk a szedésüket, levert az első hűlés. Van abban valami ironikus, hogy a legmelegebb éghajlaton kap el a megfázás, és hogy fogvacogva járkáljon az ember a tűző napon, valamint izzadjon rendesen a légkondis szobában is.

Noha volt egészségügyi biztosításunk, vonakodtunk orvoshoz menni, többek között azért is, mert nem voltunk benne biztosak, hogy valóban azzal fognak kezelni, amiben szenvedünk, lévén, hogy a szimptómák leírására és a kommunikációra csak az az egy nyelv állt rendelkezésünkre, amely mindkét félnek idegennyelv, és teljesen másképp beszéljük. Eddig ugyanis az éneklősen egybemondott angol beszédüket szinte egyáltalán nem értettük, a mi kérdéseinkre meg általában néma, noha mosolygós fejrázás volt a válasz, amit az értetlenség jelének vettünk.

Ezért, felvértezve a Doktor House sorozatból tanult pár orvosság hatóanyagainak a nevével és korábbi tapasztalatainkkal, elhatároztuk, hogy öngyógyszereléshez (self-medication) folyamodunk – és elindultunk a gyógyszertárba. Kellemes meglepetés volt, hogy a drogéria nemcsak a kozmetikai cikkek eladását végző csinos alkalmazottakat, hanem egy angolul nagyszerűen beszélő, gyógyszerészeti tanulmányokkal rendelkező specialistát is fizet, aki a szimptómák alapján egyből javaslatot is tett a kezelést illetően. (Igaz, hogy a runny nose helyett [orrfolyás] running nose-t [futó orr] írt a csomagolásra, de ez már igazán semmiség.)

Dr House tanítványaként meglepve észleltem, hogy habár ugyanazok a gyógyszerek megvannak itt is, mégis másképp használják őket – ami azért furcsa relativizmus egy ilyen objektívnek tartott tudományban! A paracetamolt, amelyet itthon a hűlés első szimptómáinál, már úgymond megelőzésként adják, Thaiföldön csak láz esetén ajánlják, így először teljesen lebeszéltek arról, hogy bevegyük, ami talán megakadályozhatta volna egy második gyógyszertári utazás szükségességét. Amikor viszont másodszor mentem vissza, s határozottságomat az egyre romló állapotú férjem egészsége miatti aggódással racionalizálva megint paracetamolt követeltem, akkor a gyógyszerész vállat vonva mutatott rá a pulton kis pohárba tett lapokra, amelyet előzőleg cukorkáknak néztem. Ebben pedig a metrón többször is reklámozott termékre ismertem, melyet a mosolygó fiatal lány által promoválva sosem képzeltem volna orvosságnak. A torokfájásra viszont nem valami mézes cukorkát, hanem ibuprofent adtak! Még jó, hogy nem Vicodint!

Szerencsére több hasonlóság nem jött létre Szabi állapota és egy House-eset között, hacsak nem, hogy noha már egész jól volt, haza érkezve mégis elmentünk a háziorvoshoz, és kiderült, ő is kissé tanácstalan volt a diagnózist tekintve, így hát a megszokott módszert követte: találgatott. Most épp allergiára gondolt, de nem tűnt annyira elkötelezettnek vagy kíváncsinak a rejtvény iránt, hogy betörjön hozzánk. 🙂 Végül pedig reméltük, hogy egy átlagos emberi testben van annyi immunitás, hogy meggyógyítja magát a gyógyszeripar machinációi ellenében is. (Megjegyzés: e rosszindulat a gyógyszeripar ellen a visszafele jövet a repülőben megnézett The East film alapján alakult ki, vagy erősödött meg bennem, amely műben a magán biztonsági cégnek dolgozó ambíciós fiatal lány infiltrál egy környezetvédelmi terrorista csoportot, amelynek kultúrája és tényei – többek között egy komoly mellékhatásokkal rendelkező gyógyszert gyártó cégről – arra késztetik, hogy átgondolja világnézeteit.)

September 28, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / építészet / közlekedés / múzeum / Thaiföld

Arannyal s égi kékkel – építészet és várostervezés thai módra. A következő fejezet, amelyben hőseink többször is sikertelenül látogatják meg célpontjukat

Egyik legmeglepőbb dolog, amihez hozzá kellett szoknunk Bangkokban, az a kaotikus építészete volt. Az eget visszatürköző üvegborítású felhőkarcolók és a fa-beton-nájlon építkezési maradékokból összetákolt viskók itt nyilvánvalóan összeférnek egymással, és semmi ellentmondást vagy presztízsvesztést nem látnak abban sem, hogy a gépfegyverrel őrzött királyi épületek falainak aljában a népesség legalja gyékényeiről kacatokat áruljon, egyen, aludjon, életét élje.

A másik nehezen megemészthető tény, hogy Bangkok egy kemény, nyüzsgő, frusztráló város, mely saját belső törvényeit önkényesen alkalmazza kénye-kedve szerint, és nem túl előzékeny a miatta ideutazó turista iránt. Ugyanakkor mégis nagylelkű. Az információid és általános tapasztalataid alapján felépített elvárásaidat brutálisan lerombolja, de aztán önként megajándékoz egy váratlan élménnyel, csendben megbúvó szépséggel.

Így jártunk a híres látnivalókkal is. Mivel minden útikönyvben első helyen szerepel, ahogy egy kicsit kipihentük magunat, és már kicsit beleszoktunk a város életébe, felkerekedtünk, hogy megnézzük a Grand Palace-t, vagyis a Nagy(szerű) Palotát. Első alkalommal elmetróztunk (ez a kifejezés jön a legkönnyebben az élmény leírására, még ha a föld fölött is utaztunk a metrószerű vonaton) a skytrainen a Chao Phraya folyóig, ahonnan menetrendszerűen közlekedő hajóba ültünk.

A Chao Phraya a valamikori Bangkok legfontosabb kereskedelmi útvonala volt, annak a városnak, amelyet kacskaringós csatornái miatt Kelet Velencéjének is neveztek. Idegenvezetőnk kihangosított, de akcentusa miatt szinte teljesen érthetetlen kommentárja által kísérve jellegzetes látvány tárult szemünk elé. Törékeny, régi cölöpökre épített faházak és modern burkolatú többtízemeletes luxushotelek váltogatták egymást, gyönyörűen faragott és renovált, kétszáz éves antik hajók és színes csónakok teherautómotorral feltúrbózva; ronda, lebobbant, utilitáriánus betonépületek és szokatlan stílusú templomok a világ minden nagyobb vallását képviselve.

Egy magas, fehér, harang alakú templomban felismerni véltem a Wat Arunt, a Hajnal Templomát, de nemsokára kiderült, hogy az egészen más: a khmér építészet remeke tetőtől talpig kőből épült valamikor a 18. században. Ez utóbbi sokkal romantikusabb, vadregényesebb, mint modern, szikár társa, díszítése pedig a régi kínai kereskedelmi hajók alján levő nehezékként használt csempedarabokból készült. Belengi egyfajta misztikus hangulat, talán, mert ennek az alkotói még hittek benne, hogy tettükkel a transzcendenst hozzák közelebb hozzánk, míg a Wat Prayun Wongsawat létrehozói már csak építési vállalkozók voltak. Fel is másztunk a tetejére a tűző napon, és íme gyönyörű kilátással hálálta meg kitartásunkat, és a keskeny, magas lépcsőfokokon bizonyított bátorságunkat.

Na de, vissza a Nagy Palotához – gondoltuk. Első látásra szintén összetévesztettük keresett célpontunkat egy arannyal fedett többsíkú vörös tetejű csodával, és amikor kiderült, hogy ez csak a Wat Pho, amely a legnagyobb fekvő Buddhát tartalmazza, elhatároztuk, hogy mégis meglátogatjuk.

Érdekes látvány egy ilyen buddhista templom. Először is a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy ez a különböző stílusú és funkciójú épületkomplexum mind egy templom. Mindegyik építménynek megvan a saját szerepe és kanokikus architektúrája, egyesek szentebbek, mint társaik – itt le kell húzni a cipőt bemenetelkor, másokba be sem lehet menni: vagy mert nincs is belseje, vagy mert a laikusok számára zárt, és csak a szerzetesek használhatják. Vannak kővel és csempével borított magas, harang alakú oszlopok, fehér falú és élénkpiros, arannyal szegélyezett csarnokok, ijesztő emberalakú őrszobrok és csillogó, aranyozott Buddha-szobrok. Ez a fajta eklektika megosztja az emberek tetszését. A sok arany és piros keveréke nekem például a kínai termékeket juttatja eszembe, amelyek a nyugatiak számára nem épp a visszafogott dizájnukról híresek. Az pedig, hogy minek kell féltucat, sőt sokszor több tucat teljesen ugyanolyan Buddha-szobrot egymás mellé tenni, szintén talány számomra.

Ennek ellenére átérezhető a hely spiritualitása, és évszázados szellemisége magával ragad. Vagy itt már a Wat Phra Kaeora gondoltam? A Nagy Palota mellett levő, a Smaragd Buddháról híres templomegyüttes ugyanis szintén változatos és gyönyörű, de bejutni már korántsem olyan könnyű, mint gondoltuk.

Felvértezve tehát Buddha türelmével és két ingyen palack vízzel, elindultunk végre utunk igazi célpontjához. A Nagy Palota fehér falkerítése pont az átellenben volt, azt a téves elképzelést keltve a gyanútlan látogatóban, hogy vágya nemsokára teljesül. De hogy bejuthassunk, ahhoz meg kellett kerülnünk az egész komplexumot, mert csak egyetlen hivatalos bejárat van.

Ez a párszáz méter fárasztóbbnak bizonyult egész addigi utunknál, mivel, hogy elkerüljük a tűző déli napsütést, az út másik felén kellett menjünk az árnyas fák és az alattuk terpeszkedő utcai árusok között.

Minden egyes alkalommal irritátan csodálkozunk rá, hogy az utca egy mennyire liberális közeg. Hogyan olvad össze a legszegényebb néprétegek nyilvánvalóan hosszútávra berendezkedett zsibvására a hivatalos, reprezentatív helyszínek fényével, és milyen logika készteti arra az épület vezetőit, hogy hangosbemondón (kivételesen tökéletes angolsággal) kihírdesse, ha valakit azzal áltatnak, hogy nincs nyitva a hely, ne higgyen neki, mert csak félre akarják vezetni – de ne tegyen semmit ezen élősködők ellen. Hogy miért oly fontos a hosszúnadrág és fedett váll a falakon belül, ha előtte pár méterrel szennyes, hajléktalankinézetű söpredék egyértelműen nem mutat hasonló tiszteletet.

Mindjárt magyarázatot kap kirohanásom a hosszúnadrág ellen, ugyanis ahogy nagy nehezen megérkeztünk a bejárathoz, már többen is mutogattak Szabira mondván, hogy “no shorts”, kedvesen ajánlván, hogy segítenek majd hosszúnadrágot szereznünk. Belépve kiderült, valóban nem fognak így beengedni, de kölcsönözhetünk bizonyos pénz letétbe helyezése után valami hosszúszárú ruhadarabot, de csak pontos pénzt fogadnak el, kártyát meg nem. Egy gyors fejszámolás bebizonyította, hogy ha sikerülis is valakit meggyőzni, váltsa fel az ezresünket (ami már önmagában is kemény feltétel), letesszük a pénzt, az uram pedig felveszi a hosszúnadrágot a 35 fokos melegben, a palotába akkor sem jutunk be, ugyanis ezzel az utolsó készpénzünket adjuk oda, belépődíjra pedig nem jutja már (bankkártya meg nem opció – mint kiderült – legtöbb helyen Bangkokban).

Ígytehát dohogva, értetlenkedve és teljesen felfőve a nagy melegben hazaindultunk. De ezzel még nem adtuk fel, így folytatása következik.

July 6, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / ételek / Thaiföld

Szőrös gyümölcsök és tengeri herkentyűk, avagy gondolatok a thai gasztronómiáról

Egyik fontos érv az ország választásában a konyhakultúra milyensége volt. Már régóta fentük ugyanis a fogunk egy-két izgalmas, egzotikus falatra, és állítólag Thaiföld pont ebben kiváló. Otthon már utánaolvastunk pár dolognak, sőt, még egy thai étteremben is voltunk Kolozsváron, ami ugyan nem tűnt annyira különlegesnek, de a kaja ízlett.

Így tehát várakozással telve és korgó gyomorral léptünk ki a repülőből, és alig vártuk, hogy végre a városba érjünk, és együnk a sokat emlegetett utcai árusok standjáról valami frissen készítettet. Nos, hát, ember tervez, bürokrácia végez, de erről egy másik posztban majd bővebben.

Elég az hozzá, hogy mikor végre kiértünk a repülőtérről, majd az egészen hidegre légkondicionált, tiszta, elegáns, ultramodern skytrainből, forró zuhanyként ért a külvilág. Szó szerint. Ugyanis az enyhe harmincöt fokos hőmérsékleten kívül, amely kissé fejbe kólintott, a levegő leginkább egy szaunáéhoz volt hasonlítható, írd és mondd 80% nedvességtartam! Ehhez add hozzá, hogy mikor leértünk a mozgólépcsőről, egy más világba érkeztünk. A kényelmes, hűtött, relaxációs zenével kellemessé tett magasvasút Olümposzából a déli forgalom kellős közepébe estünk, dudálás, kiabálás, portékáikat és szolgáltatásaikat tolakodóan ajánló helyiek kakofóniájába, amit a tűző nap és lépésenként kerülgetendő utcai árusok tettek elviselhetetlenné.

Hogy ebben mi esett a legrosszabbul? Hát persze, hogy a várva várt étel a piedesztálról! A hangok és a tömeg még elfogadhatók lettek volna, de a szagok…. az már gyomorforgató volt! Ahogy a legmagasabb károsanyag kibocsájtási értéket is jóval meghaladó motrok, taxik és a háromkerekű fedett taximotor tuk-tukok pöfékelése keveredett az olajban piruló húsok, valamint az egész nap izzadó járókelők szagával, az a borzalmas és ínycsiklandó olyatén kombinációja volt, ami még a legkalandosabb ínyencnek is elvette volna a kedvét az étkezéstől.

Az utcai kajálással mai napig is hadilábon állunk, úgyhogy kezdetnek bementünk egy kifőzde és egy gyorsétkezde keverékének tekinthető helyiségbe, ahol olcsón és meglepően jól ettünk. Ezzel pedig meg is tört az átok, azóta csupa fincsi kaját habzsolunk!

Már a skytrainből láttunk egy nagy és modern bevásárlóközpontot, ahova azóta is minden este bejárunk vacsorázni. A food court tele van thai meg indiai, japán, koreai étkezdékkel, vagyis gyorsbüfékkel vagy miacsudákkal, de a lényeg, hogy mind nagyon ízletesek, és ott készítik, általában a szemed előtt, a megrendelésed után azonnal.

A pad thai a kedvencünk Thai rizslaskás leves halgombócokkal

Kedvencünk eddig a pad thai, amely pirított rizslaska (rizstészta, kedves anyaországi olvasóim), tofu és kesudió, valami hosszú, ropogós babcsíra, csilipor és titkos szószok keveréke. Kissé csípős, de isteni! Próbálkoztam már kevésbé csípőset kérni, de a „little spicy” is ugyanannyira megizzaszt, legalább is engem. Szabi egész jól bírja.

Azon kívül többfajta gombócos dolog is van, amit itt angolul mind „dumplingnak” neveznek, thaiul pedig fogalmam sincs hogyan, ugyanis nem írják ki latin betűkkel, de sejtem, hogy náluk változatosabbak lehetnek az elnevezések. Ezeket általában levesbetétként használják. Engem a húsos derelyére emlékeztet a fodros laskás (tésztás) szélükkel, és a húsgombócos közepükkel, ha tudjátok, milyen az. Ha nem, akkor meg gondoljatok a tortellinire.

Egy leves általában alapléből áll, amit már kaptunk külön kis tálkában is a nagy tányér mellé, és nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy a többire öntsük-e, vagy az ujjainkat mossuk meg benne – és ebben sem az íze, sem a hőmérséklete nem segített eligazodni. Azon kívül van a rizslaska (vagyis tészta), amit hagyományosabb helyeken a vásárlás percében eresztenek bele egy mély fakanálban az forró alaplébe, majd egy perc főzés-áztatás után tesznek a tálkádba. Mellé jön valami zöld, ami engem a spenótra, meg az út szélén növő bokrok leveleire emlékeztet, esetleg pár babcsírával megdobva – ez utóbbi számomra az új favorit. És persze az elmaradhatatlan hús, ami lehet sült kacsa felvágva (ilyenkor, sajnos a bőrét és zsíros részét is belevágják), füstölt sertés, főtt csirke (ami valahogy mindig ki van fogyva), hal vagy ezek bármelyike gombócként.

A második képen halgombócos leves van. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy – előző stratégiánkkal ellentétben –, ugyanarról a helyről vettünk mindkettőnk részére, és szinte ugyanazt kaptuk, azzal a kivétellel, hogy az enyémben levesbetétnek valami laskaszerű, de nyüvecskealakú dolog volt, amit nem díjaztam túlságosan. Viszont a hal érdekes dolog, nagyon változatos a felhasználása, reggelire ettem már olyat, ami kinézetre teljesen megegyezett a préselt sonkával, mégis halból készült. A csatornákon hajózva pedig mindenhol látni nagyméretű halakat siklani a vízben, úgyhogy valószínűleg nem nehéz hozzájutni. (Csak remélni merem, hogy nem azokból lakmározunk.)

Amit viszont igazán imádok, az a rengeteg különböző fajta gyümölcs. Na jó, nagyrészük ízben a dinnye és a tök keverékére hasonlít, de hát találj ki te egy olyan gyümölcsöt, ami semmi más meglévő ízre nem emlékeztet, ugyebár! Meg sem enném valószínűleg.

Dragonfruit meg egyéb gyümölcsfurcsaságok

Itt van például ez a nagyon dizájnos dragonfruit, vagyis sárkánygyümölcs, ami kívülről egy erős pink zöldes szegélyekkel, belülről pedig fekete-fehér. Hát nem modern? És finom is, noha nem túl édes, de aromás. Vannak azon kívül szőrös kis gyümölcsök, amelyek vékony héjukat megvágva szemgolyószerű édes gyümölcsöt rejtenek magukban. Ez a rambután, a lychee nagyobb testvére. Vigyázat, magot, és az azt körülvevő kérget is tartalmaznak!

De ettünk ezen kívül nyers papayát – fincsi, ittunk guava levet – szintén egész jó, valamint pálmamagot, vagyis annak a belsejét, ami áttetsző fehér, zselészerű és édeskés. Azon kívül ittunk krizantémlevet, ami egy hihetetlenül fura konceptus, és a szinesztézia kitűnő példája, ugyanis arra a virág ízére emlékeztet, amelyet eddig csupán az illata alapján ismertünk. Édes, de mi nem kedveltük. De még van a listánkon pár dolog, amit ki kell próbáljunk!

Kiemelt helyen szerepel a durian, ami egy nagy szúrós gyümölcs, és olyan büdös, hogy törvény tiltja a repülőterekre és hotelekbe való bevitelét. A közepe puha, így állagban és szagban is a francia penészes sajtokra emlékeztet. Noha megfogadtam, nem megyünk haza anélkül, hogy meg ne kóstoltuk volna, eddig még nem sikerült a bátorságunkat annyira felszítani – no meg, a többi gyümölcshöz képest legalább is, elég drága.

Azon kívül ismert hazai zöldségek furcsább formáival is találkoztunk, mint például az icipici vinettával (padlizsán), ami fehér és lila színben egyaránt akad, egy kis díszítő virágra emlékeztetve. Egyszer még fogadtunk is Szabival, hogy a lime kinézetû citrus az-e, de sajnos naracssárga belseje miatt egy zölden maradt mandarinhoz hasonlított leginkább. Meg láttunk rendes görögdinnyét, amelyik sárga volt belül. Na, ez jól betenne a két gyümölcs egyikét kölcsönösen imádó, míg másikat utáló csoportoknak!

Na, mára ennyi jutott az étkezésről, ha valami finomat eszünk még, arról beszámolok majd. A durián pedig következik. Ígérem. (Kiegészítés: ettünk duriánt, leírását az utolsó fejezetben olvashatod.)

June 30, 2014 by Biborka Bogya

Thaiföld / utazás

Nulladik nap, avagy miért éppen Thaiföld, valamint az utazás örömei

Itt ülök a tizenhatodik emeleten az ágyban, előttem egy csodálatos kilátás: Bangkok felhőkarcolói, házai, trópusi növényzete. És mivel sokan kértétek, hogy osszam meg utazásunk izgalmait veletek, elhatároztam, hogy megírom nektek.

Először is tehát, miért Bangkok? Mikor nekifogtunk keresgélni egy megfelelő helyszínt nászutunknak, már eleve tudtuk, hogy nem akarunk egy pihentető napos-tengerpartos nyaralást. Olyan helyre akartunk menni, amely meghökkentő, idegen, felfedezésre vár. Na jó, ebből is egy turistákra optimizált verziót választottunk, hiszen nem Kambodzsába vagy a Himalájákra utaztunk, de azért meglepetés akadt így is elég.

Már az ideút is meglehetősen göröngyösen indult, kezdve azzal, hogy az esküvő utáni reggelen a férjem elhatározta, hogy menjünk mégis aznap, ezért gyorsan körbejártuk a várost, hogy kifizessük a beszállítókat, fotóst, zenészt, cukrászdát stb. majd két óra pakolás után irány Budapest! Onnan indult ugyanis a repülőnk, igaz, hogy csak pár nap múlva, de a sietős csomagolásnak megvolt a hatása: olyan alapvető dolgokat hagytunk otthon, mint a gyógyszerek – amelyekre, mint majd később kiderül, igenis szükségünk lesz a világ túlsó felén.

Budapest gyönyörű volt, ismert, könnyű, befogadó. Ezért annál nagyobb sokk fogadott, amikor ideértünk, ebbe a teljesen másfajta civilizációba. Habár bemelegítésnek ott volt Moszkva, ahol át kellett szálljunk, és már kezdett elhagyni az otthonos Európa érzése.

A moszkvai átszállást már eleve kissé idegesen vártam a bürokrácia mindenhatóságáról és az átlagember igazáról hallott rengeteg történet után – meg hát a több, mint ötven év államszocializmus sem tette túlságosan reménytelivé a találkozásunkat. Ugyan nem léptünk ki a repülőtérről, a fellegekből látott város viszont elbűvölt. Mindenhol kis városrészek rengeteg fenyőerdővel körülvéve. A természet és a civilizáció harcában, úgy tűnik, ez utóbbi még nem kerekedett fölül. Nyugatinak tekintve magunkat, állandó értetlenséggel néztük az angol feliratok – ha nem is teljes hiányát, de – ritka voltát, a megmagyarázatlan várakozásokat, meg hogy eleve nem nagyon érdekelt senkit, hogy mi is lesz velünk, utasokkal.

A repülő viszont nagy volt, igazi nemzetközi, országokon átívelő Airbus A330, s habár helyjegyünk nem egymás mellé szólt, elhatároztuk, hogy kezünkbe vesszük a sorsunkat, s kihasználva, hogy a mellettem levő szék még nem volt elfoglalva, Szabi átült mellém. Ezt az önkényességet senki nem kérte rajtunk számon, mégis igazi rosszfiúknak éreztünk magunkat tőle – egész addig, amíg meg nem jelent a Rocknrolla.

A Rocknrolla a Guy Richie hasonló című filmjének (magyarul a Spíler név alatt futott) egyik leginkább badass karakterére hasonlító egyik utas volt, akit lenyűgözve figyeltünk már attól a perctől kezdve, hogy bejött magas, sovány, jóképű lezserségében – kézen vezetve a kislányát. Első dolga volt, hogy a középső négy ülésről kikergette a pasast, aki a felesége mellé ülve elfoglalta a harmadik ülést, majd letette a saját csaját, a gyerekét, ő meg két sorral előrébb végigfeküdt az akkor még teljesen üres soron. Csak bámulni tudtuk.

A párja egy fáradt, kedves arcú szőke hölgy volt a húszas éveinek elején, akin a vagányság csak a végig az arcába hulló frufruja (breton, erdélyiek) és a tréning (melegítő) alsó-felső kombinációján nyilvánult meg. A három-négyéves kislány pedig egy angyal volt: szőke, csendes, mosolygós, aki egyből folytatta a tablettjén levő rajzfilm nézését, és el volt ragadtatva a légikísérőtől kapott kifestőstől. Amikor pedig nyűgős kezdett lenni, no nem annyira, mint az elől ülők gyereke, aki szinte végig nyafogott vagy sírt valamiért, a Rocknrolla felkapta, olyan energikussággal, hogy már egész rosszra számítottunk, kiszedte a székből, maga mellé ültette a másik sorba, és a nyafogás egyből megszűnt. Ez aztán a nevelés! Nem csoda, ha a tinilányok a rosszfiúkra buknak, mikor ez a vagányság még a pelenkásoknál is beválik!

A következő jelenetben arra lettünk figyelmesek, hogy a mellettünk ülő fiatal lányok eggyel hátrább ülnek, hogy a Rocknrolla, aki eddig már szépen kipihente magát az egész soron végigfeküdve, végre egyesíthesse a családját, és a saját üres sora mögé fektethesse kislányát, amíg ő a feleségével filmet néz majd. Már csak a cigi hiányzott a szájából, hogy komolyabb szerekről ne beszéljek – de ni, az ott egy elektromos cigaretta, amely, noha szintén tilos a gépen, mivel kevésbé zavaró a többi utas számára, úgy látszik, nem keltette fel a légikísérők rosszallását – vagy csak nem mertek szólni a tulajdonosának.

Ebből is látszik, milyen sok időnk volt a gépen! Vacsoráztunk, filmeket néztünk (wow, a Walter Mitty egész ügyes alkotás, ki sem néztem volna Ben Stillerből a rendezését), még aludni is megpróbáltunk, habár állandóan felköltöttek, hogy figyelmeztessenek a turbulenciákra. Pedig ha nem érzed, minek figyelmeztetni, ha pedig megéreznéd, akkor úgyis megkapaszkodsz. Aztán végre megérkeztünk. És innen már egy másik blogposztot érdemel a sztori.

June 29, 2014 by Biborka Bogya