Másnap korán keltünk, és egy elég gyenge reggeli után (melyből a felvágott kritikán aluli volt, viszont volt vékony, meleg sült zöldpaprika, újszerű és kitűnő) legyalogoltunk a Topkapi Palotához. Meglepetésünkre korszerű jegyárus gépek fogadtak a bejárat előtti kertben, és talán isteni sugallatra, a háromnapos Museum passt választottuk ki a lehetséges kombinációk közül. Hogy valóban milyen inspirációjára tettük ezt, csak akkor derült ki igazán, mikor a Topkapit megjárva megláttuk a többméteres sort az Hagia Sophia előtt, majd kártyánknak köszönhetően nyugodtan besétáltunk a másik kapun, általános irigykedő tekintetek kereszttüzében.

A Topkapi Szeráj, noha angolul és magyarul is palotának nevezik, eredetileg egy (kisebb) város méretű területre vonatkozik, mely négyszáz éven keresztül adott otthont a szultán családjának, udvartartásának, adminisztratív személyzetének és elit janicsár hadtestének, összesen körülbelül ötezer embernek. Az intimitást és a közönséges halandó számára tiltott belépést a háromszoros fal elég jól illusztrálja, melyen belül a helyezkednek el a különböző épületkomplexumok rendeltetésük szerint.

Érdeklődési sorrendben természetesen a hárem látogatásával kezdtük, hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, hogyan élt a szultán elérhetetlen feleség- és kurtizántömege, mely a birodalom legszebb nőit gyűjtötte magába, kiknek egyetlen kötelességük az ingyen luxusmegélhetésért cserébe őfelsége szexuális kielégítése és szórakoztatása volt. A pikáns fáma arról persze nem szól, hogy e nőket sokszor erőszakkal rabolták el családjuktól, szerelmüktől, máskor meg jóltáplált baromfiként pénzért és befolyásért adták el őket; életük végéig kellett a szultán rendelkezésére állniuk, soha e helyet el nem hagyhatták, és ha a szultán megunta őket, nem mehettek el, nem válhattak el, hogy új életet kezdjenek, hanem örökké ott kellett maradjanak győztes riválisaik társaságában.

Ennek ellenére a hárem nem a gyakran asszociált dekadenciát vagy könnyű erkölcsöket juttatta eszembe, sokkal inkább a tisztaságot, a higiéniát. Lehet, hogy csak azért, mert a falat díszítő gyönyörű iznik csempét mi általában csak fürdőszobában tudtuk elképzelni (nem lévén még mecsetekben, melyeket szintén így burkolnak), viszont lehetetlen volt nem értékelni a török fürdőket és vízvezetékeket abban a korban, amikor Európában még az a felfogás uralkodott, hogy a bűz elűzi a betegségekért felelős démonokat, és még a 19. században is megszólták Sissit, a Monarchia tragikus életű magyar királynéját „túlságosan gyakori” fürdése miatt.

Ehhez a steril érzéshez talán az is hozzájárult, hogy teljesen hiányzott az otthonossá és intimmé tevő bútorzat vagy bármilyen textilnemű a szobák berendezéséből. A drága kárpitokat, díszített szőnyegeket és bársony párnákat csak képzeletünk adhatta hozzá az elegánsan burkolt termekhez, s noha angol nyelvű táblácskák néhol rövid ismertetővel próbálták bemutatni a termeket, a múzeumok fantáziát keltő tárgyai közül szinte semmi olyat nem tálaltak nekünk, amik érzékeltethették volna velünk, hogy itt nők laktak, és hogyan. 

Kissé csalódottan léptünk ki a háremből, noha egyértelműen a többet tudtunk meg a ott lakók életéről a szöveges táblácskáknak köszönhetően. Azt például, hogy a leghatalmasabb asszony nem a szultánné, a szultán felesége, hanem az anyja volt, meglepve vettük tudomásul, ahogy azt is, hogy felnőtt korukig a trónörökös hercegfiúk is itt töltötték életüket, ebben az ultrafeminin környezetben, és hogy néha a nagykorú testvéreit is ide zárta a trónra lépő fiatal szultán, hogy politikai támogatottságának maximális megszerzése érdekében ne kelljen megölesse őket. Ilyen és hasonló intrikákon tűnődve értünk ki a több száz szoba alig negyedét felvonultató kötelező irányt követve.

A kültéri medence viszont egy igazi mestermű volt. Könnyű elképzelni a hajdani kék, a nyári eget visszaverő vizét, és a tengert már sosem viszontlátó mediterrán asszonyok örömmel vegyes honvágyát is, amint megmártóznak benne. Az udvart körbevevő lakosztályokban az épp aktuális favorit kéjnők éltek, kiknek ablakából már a falakon túl lehetett látni. Szabadságuk csupán karnyújtásnyira volt, a sorsuk mégis örökre megpecsételve.

Ebből az arany kalitkából kilépve már nem is bántuk, hogy a rengeteg szobának csupán kevés hányada került bemutatásra. A szabad levegőn viszont rájöttünk, az addig is hatalmasnak tűnő épületkomplexumnak bizony még sok bejáratlan területe vár ránk. Elsőre, mielőtt a többi terembe léptünk volna, felüdülésként leszaladtunk a Boszporusz partjára, és kibámultunk a határtalan tengeri tájra, melyet a kávéházba beépített ciprus fenyők tettek még vadregényesebbé.

Milyen lehetett a szabadsághoz szokott nomád törököknek végre letelepedni és várost építeni egyik legnagyobb ellenfelük civilizált romjain? A hegyre épített vár bizonyára nem csak stratégiai, de esztétikai szempontok miatt is került ide, elég magasra, hogy ura ráláthasson a környékre, és a tenger partjára, hogy átérezhesse tudatosan elhajított vándor lelkének a szabadba jutó, korlátlan csapongását.

Az egész komplexum ugyanis furcsán emlékeztetett egy hadi táborra. Kis épületek aprócska kertek között, egy hagymakupolában végződő királyi terem itt, egy lapos tetejű vagy épp oszlopokon nyugvó pavilon ott, labirintusszerű elrendezésben, hasonlóra, de mégis kissé másként tervezve, hogy a keresztül-kasul járkáló látogatók újra meg újra összezavarodva kérdezzék: jártunk itt már?

A trónterem, egy másik oszlopos előterű, márvánnyal fedett belsejű épület egyik szalonja, vezet be a harmadik udvarba. Itt fogadta a szultán tanácsosait és külföldi nagykövetek protokoll üdvözletét, így a birodalom egyik leghatalmasabb helyeinek számított, de egy óriási díszes trónon kívül (a szultán jelenlétében tilos volt bárki másnak leülni) és a háremben már megcsodált henger alakú kályhán kívül nem igazán tartogatott látnivalókat.

Fotózni itt sem lehetett, mint ahogy a gyűjtemények legtöbb kiállításán, úgyhogy a kincstár drágaságait, a három tojásnyi smaragddal díszített perzsa tőrt, vagy a konyha Kínán kívüli legnagyobb kínai porcelánkollekcióját, mely a legenda szerint színt változtatott méreg esetén, valamint egy elképesztő és megmagyarázhatatlan megszállottsággal összegyűjtött teremnyi európai faliórák halmazát  – mindezt csupán leírásban oszthatjuk meg veletek (habár a világhálón mindig találhat képeket a kutató elme).

A legenigmatikusabbnak, mi, gyaurok legalább is, a Szent Palást Pavilonjában fellelhető ereklyéket találtuk, melyeket a muzulmán zarándokok értéküknek megfelelő hódolattal tekintenek meg, míg nekünk, kiket már államalapító királyunk Szent Jobbja is egyre kevésbé késztet áhítatra, teljesen felfoghatatlan a körülvevő felhajtás. A Mohamed próféta köpenyét például külön fülkében tartják, így csak a másik terem üvegén keresztül lehet rálátni, az Egri csillagokban oly sokat említett „próféta szakállát” pedig szintén nagy biztonsági keretek között őrzik. A Koránból vett idézetek sajnos mit sem világosítottak fel ebből a szokatlan reverenciából, bár elképzelhető, hogy a világ legjobban szervezett múzeuma sem tudná a hitetlen számára közvetíteni ezt a hallatlan értéket, melyet csupán a megélt hit indokolhat.

A Topkai Szeráj legmeghatóbb helye mégsem ezek a szépségek és kuriozitások között volt. A mintaszerűen rendben tartott kertek nem csupán növényei által, melyek minimális díszerőt jelentettek számunkra a decemberi időben, de aprócska szökőkutakkal, tavakkal, kioszkokkal is gyönyörködtetik a látogatót. Az igazi ékkő számunkra a Bagdadi Pavilon volt (neve a város bevételére örök emlékeztető), a szeráj legtávolabbi sarkában. Az Aranyszarv-öbölre ránéző épületet a körülvevő tó, szökőkút, de leginkább a kertje teszi varázslatossá, az utazás fénypontjává.

Kár, hogy nem egy olyan évszakban érkeztünk, amikor élvezhettük volna a törökök híres növényszeretetét, amelyet jól illusztrál például, hogy II. Mehmed szultán, Konstantinápoly meghódítója, egy rózsát szagolva örökíttette meg magát az utókor számára (mely növény, nem tápláló voltához képest meglepően sokrétű felhasználásnak örvendett, már akkor is készítettek belőle rózsavizet, -lekvárt és -olajat is); valamint az egyik kedvenc virágu(n)król, a tulipánról elnevezett békés korszak, melyben nem csak a turbánszerű növény, de a kultúra is hétszámra virágzott, jóval azelőtt, hogy a hollandok kisajátították volna termesztését és az azt övező őrületet. Dehát ilyen a történelem, s mint majd később látni fogjuk, a más tollával való ékeskedésben a törökök sem maradtak túlságosan el.