Utat Mutat

Just another WordPress site

építészet / Isztambul / közlekedés / múzeum / Törökország / utazás

Első nap Isztambulban, avagy kulturális sokk két kontinens határán

Erdélyi révén könnyen megesik a szívem az elveszett ügyeken. Meghat, és kissé beleborzongok is, ha elgondolom, milyen lehetett az egykor a világ leghatalmasabb birodalmának fővárosát az ellenség kezében látni, miután évekig rettegve védték őslakosai, kétségbeesetten próbáltak politikai szövetséget kötni a megmentéséért megvetett vetélytársaikkal. És akkor a riasztó tudat, hogy minden elveszett – épp mielőtt a barbár győztes csapat kegyetlen fosztogatásainak áldozatul esnek.

Ezért, mikor egyik barátnőm szólt, hogy egy másik barátnőnk javasolta, menjünk Isztambulba egy hétvégére, egyből benne voltam. Később kiderült, az említett két barátnőmék nem jönnek, mi azonban akkor már útiterveket készítgettünk, dokumentumfilmeket töltöttünk le Konstantinápoly bevételéről, stratégiai döntéseket hoztunk a velünk jövő optikákat illetően. Szóval a kocka el volt vetve.

IMG_2500

Budapestről repültünk, úgyhogy a checkin, poggyászleadás, várakozás, repülés, sorbanállás, poggyászfelvétel unalmas és fárasztó rutinja mellé még egy éjszakányi utat is bele kell számítani, aminek az átvezetését szerencsére a velünk jövő pár férfi tagja magára vállalta, így mi csak egy rosszul átaludt éjszakával voltunk morcosabbak, mikor megérkeztünk a megjegyezhetetlen nevű Sabiha Gökçen reptérre.

Bármit is gondoltam előzőleg arról a városról, mely a Nyugat és Kelet határán, Európa és Ázsia között kulturális hidat képez, arra semmiképp sem voltam felkészülve, ami a nyugodt, steril repülőtérből való kilépésünkkor fogadott. Valószínűleg az sem segített, hogy péntek délután volt, csúcsforgalom teljes gőzzel.

Amint Taskin-tér felé utaztunk az airport shuttle buszon, Isztambul ázsiai része előbb szépen rendezett autópályáján keresztül mutatkozott be, majd egy lerobbantabb külváros után egy holdbéli táj került szemünk elé – egy kolonizált holdé. Felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, különböző méretben, formában, rendeltetéssel, hol a rosszkedvű eget visszaverő üvegirodák, hol pirinyó erkéllyel csinosított apartmanrengetegek, hol régivilági bájt imitáló díszített többemeletes hotelek suhantak el mellettünk, s szinte beleborzongtunk a tudatba, hogy e földtől oly távoli magasságokban mind emberek vannak, legkevésbé sem otthonos vidéken.

IMG_2501 IMG_2589

Levent, a legelegánsabb üzleti negyed, immár az európai parton, már sokkal átgondoltabb. Vannak utcái, járdái, néhol még fákat, szemeteskukákat, gyalogosokat is láttunk. Itt már voltak tízemeletesnél alacsonyabb épületek is (valószínűleg csak újságos bódék). Mire megérkeztünk, noha napnyugta előtt, már minden fényárban úszott. Csak kapkodtunk a fejünket egyik ablakból a másikba, viszont mire fotózni akartunk volna, már eltűntek a gazdag, modern, dizájnos utcák szemeink elől.

Továbbmenve viszont a másik véglettel találkoztunk. Lerobbant keskeny-magas épületek tekintgettek ránk üres ablak-szemeikkel, a vakolat rég levált legtöbbjükről, nyílászárók kitörve, sáros útszéleken munkaruhás emberek mindenfelé. Majd egyszer egy pár meztelen alakot láttunk egy földig érő emeleti ablakban. Túl tökéletes alakjuk volt ahhoz, hogy manökeneken kívül bármi mások lehessenek, majd mikor ugyanazt szürkében, feketében, lilában, ülve, előre hajolva, dinamikus mozdulatokba merevedve újra észrevettük, már tudtuk, hogy valamiféle bizarr próbababa-világba csöppenhettünk. De akkor már a végállomáson parkoláshoz forgolódott buszunk a keskeny utcákon, mi meg felkészültünk a taxizás izgalmaira.

IMG_2602 IMG_2603

Először is, minket nem fognak átverni. Megtanultuk a leckét, rákerestünk a lehetséges becsapási stratégiákra, tudtuk, csak telefonszámmal és taximéterrel rendelkező kocsiba szállhatunk, előre lealkudott árér, pontos ígérettel, hogy a bemondott címhez visz. 20 eurót adunk az útér, elvisz a Gedik Pasa hotelhez, érti? – kérdeztük. Érti, válaszolta a sofőr, pedig nem értette. Nem számított rá, hogy a békés turisták nem elégednek meg egy pár udvarias kérdéssel beszélgetést imitálni, hanem mindenbe belekötnek: előbb felhúzattuk az ablakot, kikapcsoltattuk az itthon megvetett mánélére hasonlító zenét (noha ez félreértés volt, csak le akartuk halkíttatni), majd még cigarettázni sem engedtük szegényt (pedig előtte előzékenyen megkínált mindannyiunkat).

Mikor megérkeztünk, vagyis 300 méterrel a hotel előtt letett, mondva, hogy innen csak gyalog tovább, én, a hallgatólagosan kijelölt képviselője csoportunknak, ragaszkodtam a megbeszélt árhoz, hiába bizonygatta, és mutatta a taxiórán, hogy a forgalom miatt többet fogyasztottunk. Na, ez sem mondja majd turistáknak többet, hogy „too many tourists” – gondoltam rosszmájúan, de visszaemlékezve savanyú képére, már korántsem ízlett annyira a diadalom. Akkor most ő nem vert át minket, vagy mi vertük át őt?

IMG_3419 IMG_3439

A legrégebbi negyedbe érve már egész más hangulat kapott el, mint buszozásunk leromlott, átgondolatlan épületrengetegében. Mecsetek, fák, macskaköves járdák mindenfele, és alkonyat lévén, kezdett megélénkülni a környék. Minden mellékutcába betekintettünk, míg nagynehezen kiderült, melyiken is található a szállásunk. A törökök tájékozódás terén nem épp thaiföldiek, de azért a google maps pontosságától még igen távol állnak. Megleltük a szállót, letettük a csomagot, és eddigre már jó éhesen, vacsora után néztünk.

Szállásunk valóban kitűnő helyen volt (gondoltuk akkor még naivan), közel a Bazárhoz, több nagyszerű mecsethez, valamint két villamosmegállónyira a Hagia Sophiától és a Kék Mecsettől. Arra nem gondoltunk, hogy földrajzi fekvése italválasztási lehetőségünkben szerepet fog játszani, ugyanis vallási helyekhez ilyen közel nem szolgálnak alkoholt.

IMG_3434 IMG_3436

Ital nem volt, de macska igen. Ami szinte ugyanolyan jó. A borzos cicus ott kunyorgott az asztal alatt, néha megbökte a lábunkat, hogy nehogy elfelejtkezzünk róla, ha húst nyújtottunk neki, kétlábra állt, de úgy kicsapta kezünkből a falatot, hogy futnia kellett utána. Ez volt a mániája. Cirkuszi mutatványai pedig a szomszéd asztal figyelmét is felhívták, de edzett artista lehetett, nem zavarta a vakú- és rivaldafény.

A kaja egyébként az itthon csupán fast foodként ismert gyros tányéros változata volt, lepénykenyérrel, sülthússal, zöldséggel és egy paradicsomos, paprikás nyers mártás-szósszal, ami pikáns volt, de nem csípős. Frissen csavart gránátalmalével egész kitűnő volt, s fel is vetette köztünk az örök kérdést: miért is nem lehet csupán utcai gyorskaján élni?

IMG_3461 IMG_3476

Vacsora után bementünk a Bazárba. Hát nem volt az Ezeregyéjszaka csodálatos kincsestára. Voltak egész szép tárgyak, voltak különleges csecsebecsék, voltak újra meg újra feltűnő, hasonló cikkek, volt sok ismeretlen, de illatos fűszer, amit sosem tudnék felhasználni, sálak, melyek ugyan szépek, de nem épp az idei divathoz illők, ezért igazából használhatatlanok, és gyönyörű lámpák, amelyek sehogy sem illenek a lakásunkba, de egy romantikus nyári éjszakát felejthetetlenné tudnának varázsolni. (Kivéve, hogy összetörnék őket a repülőn.) 

Hosszú nap volt a mai – gondoltam, – átrepültünk egy kontinenst, egy egységes kultúrát, becsöppentünk egy teljesen idegen területi, vallási, gazdasági entitásba, mely százötven évig elnyomásban tartotta hazánkat, s Európa délkeleti részén még mindig elég rossz hírnévnek „örvend”. A bizánci mozaikokon látott császári ékszerek fülönfüggői viszont már a másnapi időutazás reményével kecsegtettek.

IMG_3469 IMG_3470

Leave A Comment