Rövid buszozás után elértük utazásunk negyedik országát is (ha beszámítjuk kiindulási helyünket, valamint az átszelt Magyarországot, akkor a hatodikat). A Szászország tartományához tartozó Bautzen első látásra egyszerű kis képeslap-városkának tűnt sok tornyocskájával. Viele Türme. Gute Aussicht (ami magyarul „Sok torony. Jó kilátás.”), reklámozta a várost az egyik online utazási prospektus. De kisebb utánaolvasással kiderült, több dolgok vannak földön s egen, Horatio, mintsem gondoltuk volna, s a kis, megszokottan csinos település tartogathat még pár meglepetést.
Először is: több, mint ezer éves. A várost 1002-ben említették legelőször írásban, méghozzá szintén a tornyai miatt, mikor is „Kis Prágának” nevezték. Már önmagában az, hogy több, mint ezer éve folyamatosan lakják, és még ma is élhető város, azért akárhogy is vesszük, szép teljesítmény. Ez alatt az idő alatt (eddig már egyre kevésbé meglepő módon) része volt Lengyelországnak, a Német-Római Birodalomnak, Csehországnak, sőt 1479-1490 között Hunyadi Mátyás tulajdonába is tartozott.
Úgy tűnik, Mátyás királyunk volt az, aki újjáépíttette és tovább fejlesztette az erődített várat, ezért köszönetképpen kis domborműben örökítették meg, amint trónon ülve épp két angyal koronát helyez a fejére. Ha ismerősnek tűnik a kép, akkor valószínűleg az is, hiszen a másolata megtalálható a Budai várban a Domonkos-rendi templom falában (a Hilton-szálló mellett, pontosabban beépítve abba). Az 1486-ban készült domborművet állítólag a király leghívebb ábrázolásának tartják, ugyanis még életében készült el, és közelebbről nézve csakugyan megvannak rajta azok az ikonikus jegyek, amelyek alapján nagy királyunkat felismerjük akárhol is (legyen az hűtőmágnes, reklám vagy opera): a hosszú orr, széles arc, göndör haj bretonnal(/frufruval).
Másodszor: egy olyan régi nyugati szláv kisebbség él falai között, amelyről jó eséllyel legtöbbünk sosem hallott. A szorbok, akik Budyšinnak nevezik a várost, ma már inkább csak a környező falvakban élnek, szorb többségű város nem is létezik, mégis Bautzent tartják központjuknak, habár csak 1-2% a nyugati szláv lakosság. Saját (és valljuk be, nem kifejezetten egyedi) kisebbségi problémánk számára (hiszen a világ legtöbb nemzete kisebbségként él) nagyszerű példa, hogy milyen békésen férnek meg egymás kellett a német és a szorb lakosok. Utóbbiaknak saját iskolájuk, újságuk, múzeumuk van, (érdekesség: ez utóbbi a hajdani Gestapo épületében kapott helyet), de közös a színházuk, és az utcanevek, hirdetések, reklámok kötelező módon mindkét nyelven szerepelnek.
Bővebben erről az érdekfeszítő kisebbségről ajánlom Kovács Hont Imre cikkét, aki egy kolozsvári magyar napilap újságírójaként vett részt a európai kisebbségek Europeada nevű labdarúgó bajnokságán, amelynek a szorbok voltak a házigazdái Bautzenben. Az újságíró fantáziáját megmozgatta ez az apró nemzet, s utánajárt életmódjuknak, mely bizonyítja, hogy nem csak a beolvadás vezethet konfliktusmentes együttéléshez. (Még egy fun fact: Szászország szövetségi állam miniszterelnöke, Stanisław Tilich is szorb nemzetiségű, a beiktatási esküt pedig saját anyanyelvén is letette).
Harmadszor: Németország legrégebbi felekezetközi templomának is helyt ad. A Szent Péter-katedrálist ugyanis megosztva használják a római katolikusok és az evangélikusok, mindketten püspökiként, [most fogózz meg:] 1524 óta! Ez aztán a vallási tolerancia! Elfogadni, hogy a másik egyháznak is ugyanolyan joga van templomra, a másik vallás ugyanolyan funkciót tölt be híveinek az életében, még ha a liturgia és az énekek kissé eltérnek is (vesd össze ezt a hozzáállást ezzel: „Csak a miénk az igazi hit, a többi az ördögtől való!”).
Noha nem hallatlan a környező országokban sem, a felekezetközi templomok (Simultankirche, simultaneum) messze Németországban a leggyakoribbak. Kettéválasztva, saját oltárral és különböző időpontokban tartott istentisztelet mellett a világ leglogikusabb dolgának tűnik, már első látásra is. Főleg manapság, amikor a templomba járás egyre veszít népszerűségéből, szinte felfoghatatlan, hogy ezt az elfogadó, gazdaságos módszert miért nem valósítják meg mindenhol. S így még az is elkerülhető, hogy a másik egyház temploma miatti irigységből építkezésbe fogjanak, de a finanszírozás abbamaradása miatt félkész, otromba és veszélyes épületvázakkal maradunk, melyek csak elrontják a városképet. Mindenki nyer.
Végezetül pedig: ha már a viele Türméről szó esett, említsük meg a jó kilátást is. A belső várból ugyanis egy hosszú hídra lehet rálátni, amely egy tündéri kis folyót ölel át, partján szépen rendberakott házacskákkal. Azt az elméletemet már kifejtettem, hogy nincs igazi város folyó nélkül, most csak annyival járulnék hozzá az Igazi Város fantomképéhez, hogy a folyót és környékét órákig lehetne ugyan csodálni, de az igazi város nem csupán külsőségekben kell csodálatraméltó legyen. Habár egy rövid városlátogatás alatt nemigen tűnik fel, hogy mennyire is emberi, elfogadó, széleslátókörű a település, csak akkor lehet igazi otthon lakosainak, ha mindezeket az értékeket tiszteli és gyakorlatba ülteti. Látogatóinak pedig nyújtson kilátást. Perspektívát.
