Utat Mutat

Just another WordPress site

Posts tagged Isztambul

ételek / Isztambul / templom / Törökország

Vasárnap délelőtt a Galata-hídon, a női hatalmat megörökítő Új Mecsetben, valamint még egy bazár

Amint elindultunk visszafelé a Dolmabahce palotában tett látogatásunk után, jöttünk csak rá igazán, milyen nap is van. Hiszen a turistának minden nap hétvége, s nekünk, kik utolsó napunkat töltöttük ezen a varázslatos helyen, igazi vasárnapi érzésünk volt. Az, amikor az ember még élvezi a hétvége lehetőségekkel teli nyitottságát, pihentető izgalmát, de már a másnapi, hétfői rutin árnyéka kezd rávetülni a napra.

Ebben az esetben viszont a mi turista-időérzékelésünk és a naptári nap egybeesett. Miközben mi gyalog lépegettünk vissza az óvárosba, a helyi lakosok valószínűleg hasonló gondolatok által hajtva kezdtek megjelenni az utcán, kiélvezni a vasárnap céltalan szabadságát, a ragyogó meleg időt és a mindennapjaiknak háttérfüggönyt nyújtó csodálatos történelmi várost.

IMG_3988 IMG_3999

A járdán még nem volt egyértelmű, ki a turista, és ki a lokálpatrióta, de a hídra érve tisztán kettévált a két kategória: amíg a turisták csupán a rajongók távoli csodálatával fotózgatták, addig a helyiek birtokukba vették a várost. A Galata-híd ugyanis tele volt halászokkal. A kék ég és szürkéskék víz hátteréből három generáció emelkedett ki halászbotokat tartva, etetésre készen és csalinak használt csomagokat árulva, csevegve, bizniszelve, üdvözölve újra látott barátaikat. Rendesen fel voltak készülve a kapásra, az újrahasznosított műanyag vedrek néhol már tele is voltak vízbe tett, lubickoló halakkal, míg mások csalit csereberéltek, vagy épp eladták a plasztik poharakba kimért fogást.

Be voltak rendezkedve a hídra, összecsukhatós székekkel, különböző tartalmú szatyrokkal, zacskókkal, felismerhetetlen funkciójú halásztárgyakkal vették magukat körül. Nem először csinálták, sőt, a nyugalom és természetesség alapján amivel mindezt végezték, akár évszázadokon át gyakorolhatták ezt a közösségi „hobbit”. Relaxáló, szabadtéri, szociális és még ebédet is tesz az asztalra. Egészen hasznos időtöltés!

IMG_4002 IMG_3997

Dél felé közeledve fél szemmel a már megszokott pereces utcai árusokat kerestük, noha a kétségbeesésbe tudtak kergeti a mindig elsőként feltett „where you from?” kérdésükkel. Miért fontos ez – dohogtunk magunk között –, ez alapján fogják az árat meghatározni? Vagy csupán statisztikát készítenek vásárlóikról a fejükben? Netán egy általunk fel nem fogott udvariassági frázis áldozatai vagyunk? Többször megfogadtuk, hogy valami egész extrém választ fogunk adni nekik legközelebb, melyek közt a populáris kultúra olyan képzeletbeli helyei is szerepeltek, mint Mordor vagy Középfölde, de mindezt persze elfeledtük az első adandó alkalommal, és csak mérgesen morogtunk valamit helyette.

Pereces kocsit nem láttunk, de egyszer csak egy utcai árus standja mögött helyben sütött halas szendvicset vettünk észre. A Subway archaikus változataként egy darab bagettbe zöldsaláta és kitűnően fűszerezett zöldségek közé jó darab sült halat tettek, mely egészében ehető volt, egy szem szálka nélkül. És sokkal egészségesebbnek tűnt a szokásos, és szintén innen eredő arabkenyérbe töltött kebaboknál. (A fotókat ezúttal útitársunknak, Csabinak köszönhetjük.)

DSC_0707 DSC_0708

Az amszterdami pácolt nyers heringes szendvics után kissé vonakodva ugyan, de vettünk páronként egy-egy adag halas szendvicset. Félelmeink viszont teljesen alaptalanok voltak, a szendvics egyszerűen kiváló volt. A zöldség, a fűszerezés, a sült hal mind nagyszerűen talált, úgyhogy gyorsan felzabáltuk, bízva abban, hogy a híd végéig még sok ilyen bódécskával találkozunk. Sajnos ebben tévedtünk, és az étvágyunkat csupán meghozó, de nem csillapító halas szendvics azóta is az időnként megkívánt isztambuli kedvenc ételeink közé tartozik.

A híd viszont nemcsak a halászok látványa miatt volt egyedi. A széles, autós, villamosos és gyalogos forgalmat is kiszolgáló út csupán a híd felső részét foglalta el, alatta ugyanis boltokkal volt tele. Átnézve pedig a túloldalra, különböző színű és nagyságú kupolák emelkedtek ki az egymás hátára épített, évezredes városrész műemlékei közül. Modern jachtok, színes kupolával vagy sátortetővel díszített sétahajók várták a még több vízi gyönyörködésre vágyó turistákat, viszont nekünk erre már nem volt időnk. Úgyhogy besétáltunk a híd végén álló Új Mecsetbe.

IMG_4006 IMG_2638

Az Eminönü rakparton álló Új mecset (Yeni Cami) eredetileg egy sokkal sejtetőbb névvel rendelkezett: a Valide Sultan, vagyis az anyakirálynő mecsetjeként emléket állított annak a kornak, amit csupán a nők szultánátusának titulálnak, mivel ekkor volt a legnagyobb hatalmuk a kiskorú fiaik helyett uralkodó anya-szultánoknak, vagy a férjeik befolyásolásán keresztül uralkodó szultán-feleségeknek. Mindez (Dicsőséges) Szulejmán szultán ambiciózus szeretőjével kezdődött, ugyanis Roxelana volt az első, aki Hürrem szultán néven hivatalos hitvese lett urának. A Bazilika ciszterna mellett elhelyezkedő Roxelana fürdő is őt örökíti meg, de az ő életéről és a hárem intrikáiról szól a nagysikerű török történelmi szappanopera is, a Szulejmán (Magnificent Century).

Kívülről a mecset nagyon hasonlított a Kék mecset architektúrájára, de belépve egész más érzés fogott el. Stílusosan a hölgyek hatalmának eme monumentumába csupán mi ketten a barátnőmmel mentünk be, mialatt társaságunk férfi tagjai kint maradtak az udvaron fotózni és traccsolni. Cipő le, kendő fel, kis enyhe lökdösődés, és már bent is voltunk. A magas boltíves kupola itt is filigrán díszítésű iznik csempével dekorált, de valahogy itt több volt a hívő, mint a turista, s ez megérződött a templom hangulatán is.

IMG_2643 IMG_2644

Volt aki elmélyülten térdepelt a szőnyegen, volt aki törökülésben halkan beszélgetett, mások épp ki- vagy bementek. Még a templomba járásnak is olyan ünnepi, vasárnapi, Úrnapja hangulata volt. Kicsi koromra emlékeztetett, amikor egy-egy derűs tavaszi napon, pünkösdön például, ünneplőbe öltözve az egész család elment a templomba, majd utána a ragyogó napsütésben hazagyalogoltunk beszélgetve, nézegetve a megszépült, lelassult várost, hogy otthon az ünnepi ebéd, a húsleves és sült hús ígérete várjon. S noha ez egy keresztény vasárnap emléke, biztos vagyok benne, hogy a muzulmán világban is van ennek az érzésnek, nosztalgiának megfelelője.

A vasárnapi ebédtől viszont még messze álltunk, úgyhogy beléptünk a közelben levő Fűszerbazárba (Egyiptomi bazárnak is nevezik, mivel az egyiptomi árukra kivetett adóból épült). Első pillanatra egyértelmű volt, hogy a törököknél ugyanolyan kötelező hétvégi tevékenység a vásárlás, mint nálunk. S noha az árakat nézve kezdtük gyanítani, hogy ez a központi helyen álló bazár nem az átlagos törökök bevásárlóhelye, látványként így is elsőrangú volt.

IMG_4028 IMG_4040

Érdekesnek találtuk, hogy míg két nappal azelőtt, de vacsora után inkább dísztárgyakat, lakberendezési eszközöket, csecsebecséket bámultunk és fotóztunk, most, ebédről fantáziálva, kizárólag a fűszerek és édességek ragadták meg a tekintetünket. A változatos névvel rendelkező, áttetsző, színes török édesség (törökméz, lokum, rahát) milliónyi típusa tette gyomrunk korgását még elviselhetetlenebbé, míg végül vettünk pár csomaggal szuvenírnek, és csak úgy nyalánkságnak, magunknak, egyet a vöröses, édességét elnyomó szárított ribizlivel borított verzióból. Isteni volt.

építészet / Isztambul / közlekedés / Törökország

A Dolmabahce palota – a gazdagság hatalma, s az ihlet hiánya

Utolsó napunkat a Dolmabahce palota meglátogatásával kezdtük, melyre útitársaink már régóta vágytak, csábítva a fotókat tiltó titokzatosságától és a csodákat sejtető „Isztambul Versailles-e” elnevezésétől. S hogy a hölgyek kedvteléseit az urakéval egyeztethessük, útban az Aranyszarvon túlra felugrottunk a modern technikai tökélyt megtestesítő villamosra.

A villamos, azon kívül, hogy gyors, tiszta, kényelmes és még akár helyet is lehet kapni rajta, olyan újszerű jegykezelő rendszerrel rendelkezik, amellyel eddig még nemzetközi nagyvárosokban nem találkoztunk. Egy contactless (érintés nélküli) Istanbulkartot, vagyis bérletkártyát kell venni, amely nem drága, viszont letétbe kell helyezni vagy négy eurót, amit visszaváltáskor visszakapunk, majd feltölteni bizonyos mennyiségű pénzzel, amellyel akárhány utas jegyét meg lehet vásárolni.

IMG_3485 IMG_3487

Ez utóbbi nekünk különösen tetszett, hiszen négyünknek elég volt egyetlen kártyát megvenni, s továbbadogatva mind beléphettünk az érintős kapukkal lezárt megállóba. Azon kívül hosszabb út esetén arányosan kevesebbet vesz le minden átszállásnál, ezzel is mintegy bocsánatot kérve az utasoktól, hogy nem sikerült egyenesebb útvonalat tervezniük. Eddig a londoni Oyster card volt a kedvencem, de ez még annál is klasszabb.

Megvettük tehát a bérletet egy újságos bódéból, beléptünk az utcánk végén levő megállóba, és felszálltunk a kikeresett irányba menő villamosra. Mikor átrobogtunk az Aranyszarv-öböl hídján, már ragyogó napsütés volt, s leszállás után, ahogy a tengerparton végigmentünk a pár lépésnyire levő Dolmabahce palotáig, éreztük, hogy meleg, szinte nyári napunk lesz. Kinézve a felszálló ködtől épp tisztuló Boszporuszra, torkon ragadott szépsége, nagysága, határtalansága.

IMG_3932 IMG_3922

Az épület legmágikusabb vonatkozása valószínűleg az elhelyezése, hiszen olyan földre építették, amely nem is létezett. Hogy mindenható urai a reggeli kávéjukat egyenesen a tengerszorost bámulva ihassák, feltöltötték a partot, így nem kellett sem meglévő épületeket lebontani, sem lemondani a kilátásról. Könnyen megértettük tetteik indítékát, amikor a fehér kőkapun át kinéztünk a kora reggeli nap által megvilágított habokra – ennél szebb és felemelőbb látványt kigondolni sem lehetett volna!

Pedig kigondolás volt itt bőven. A palota minden egyes aspektusa alapos megfontolásról árulkodik, s már útközben úgymond felkészítettek a látvány különlegességére, eleganciájára. Szép széles úton hol egy faragott mészkő mecset, hol egy magas neobarokk óratorony adagolta a látványt, mind hasonló stílusban. A kaputól a palotáig meg ízlésesen nyírt kertek, visszafogott nagyszerűségű szobrok, tökéletesen kimért tavak vezették utunkat.

IMG_3942 IMG_3947

Mégis, mindeme tervszerű szépség képtelen volt áhítatot kiváltani belőlem. Gyönyörű volt, de üres. Látványos, de tárgytalan. Fenséges, de érdektelen. Versailles, de csak annyira, amennyire a Hamupipőke kastélya a Disneylandben Château de Chambord. Mert mit mesél nekünk a világ legnagyobb francia kristálycsillárja? Hogy valakinek tetszett a stílusa, s volt rá elég pénze. Hogy milyen személy volt a tulajdonosa, arról semmit nem tudunk meg. Bár beszédes, hogy egy hanyatló birodalom utolsó királyi palotája külföldi stílusban épült, külföldi kölcsönökből. Se pénz nem volt rá, sem ihlet. Megkockáztatnám, hogy szükség sem.

Sétálva a pontosan kigondolt szőnyegek, drapériák, antik bútorok, aranyozott stukkók harmóniája között hiányérzetem támadt. Nincs mögötte történet, általa nem jött létre megcsodálandó műalkotás, mely egyedi lenne megoldásaiban, mert egyedi problematikából, sajátos élethelyzetből nőtt ki. Nem hiteles, csak gazdagon díszített. Az egyetlen említésre méltó kuriozitás számomra a hatalmas ceremóniaterem magaslatában a falban megbúvó aranyozott rácsozat, amely mögül a fogadásra sosem hivatalos asszonyok bámulhatták a külföldi attasék és nagykövetek (számukra valószínűleg) meglepően unalmas ruházatát.

IMG_3933 IMG_3973

Hogy egy ilyen felvilágosult uralkodó, ki valószínűleg a díványok és redőnyök mellet a francia konyhát és etikettet is átvette, mégsem engedte meg évszázados elnyomáshoz szokott asszonyainak, hogy nyugati módra jelen lehessenek a protokolláris rendezvényeken, de szerette őket annyira, hogy kíváncsiságukat a helyi szokások ellenére megpróbálta kielégíteni – ez volt számomra az egyetlen egyedi történet, amelyet a Dolmabahce mesélni tudott.

Még utolsó lakosa életébe sem láthattunk túlságosan bele, hiába néztük meg dolgozószobáját, ahol éjt nappallá téve tevékenykedett a török nép életének jobbításán, vagy hálószobáját, ahol egyedül aludt egy meglehetősen rövid ágyban. Kemal Atatürk semmi személyes tárgya nem hozott közelebb tulajdonosához, s a tény, hogy saját rezidencia építése helyett megelégedett az európai modellre épült királyi palotával, noha gazdaságosságát értékelhetjük, szintén az említett ihlethiányra utal. Felsejlik előttünk a nemzeti viseletet betiltó államfő, ki pantallóba bújtatva „civilizálta” népét, s ráébredvén a változás szükségességére, csupán átvette a máshol jól működő alkotmányos reformokat, de sajátos hazájához méltókat alkotni nem tudott.

IMG_3951 IMG_3954

De persze ez csak személyes vélemény. Fotózni nem lehetett, így a belső tér megmutatásával nem tudom illusztrálni eszmefuttatásomat, de aki nagyon kíváncsi rá, az talál képet róla a világhálón. Nem minden része látogatható, és az is csupán idegenvezetővel, aki ugyan szépen beszélt angolul, és fel is mondta rendesen az adatokat, de érdekességeket nem nagyon mesélt. Egy izgalmas pillanat mégis megesett, amikor ugyanis egy turistát elkapott egy biztonsági, amint épp lekattintott egy szobarészletet, azt hittük verekedésig is fajul majd a dolog. De nem fajult. S miután a fentről megcsodált ceremóniatermen áthaladtunk, s kikerültünk a a szabadba (természetesen az ajándéküzleten át), a csipkésre faragott kapun betekintő tenger látványa végül megadta a várva-várt katarzist.

építészet / Isztambul / múzeum / ókori Római Birodalom / templom / Törökország

Az Hagia Sophia és az Elsüllyedt Palota mint emlékek egy letűnt civilizációról

Teljesen más történetet mesél az Hagia Sophia. Hosszú időn át a világ legnagyobb temploma volt, s máig ámulattal tölti el minden látogatóját. De engem nem csupán méretei, gyönyörű arany mozaikjai, valamint sejtelmes világítást nyújtó csillárjai bűvöltek el, hanem megérintett a letűnt civilizáció fájdalmas nosztalgiája is, amelyet megidéz. Valamikor a Római Birodalom legnagyszerűbb ékessége – ma csupán emlék, emlékeztető, memento mori.

IMG_3677 IMG_3691

Noha a legtöbb várost a fejlődésébe vetett hittel építik, nem sok olyan lehet, amelyet kifejezetten azzal a szándékkal hoztak létre, hogy egy birodalom fővárosa legyen. Hány városnak nevezhetjük meg napra pontosan az alapítási dátumát? Habár már a jégkorszak vége óta folyamatosan laktak a nagyszerű természeti adottsággal rendelkező területen, magát Konstantinápolyt, az Új Rómát, 330. május 11-én adta át I. Constantinus római császár. S ha a várost a világ legszebb és legfejlettebb városának nevezték, az Hagia Sophia ennek is a gyöngyszeme volt.

Az előző templomokra épített bazilika korának mérnöki vívmánya volt. Óriási kupoláját látszólag semmi nem támasztja alá, s a falak tetején levő ablakok még inkább a súlytalanság illúzióját keltik. Tízezer ember öt év alatt építette fel, adatok, amelyek újabb rekordot döntöttek. S annak ellenére, hogy számtalan természeti (és emberi) csapás fenyegette, s kupolája néhányszor be is omlott, máig azon kevés remekművek egyike, amelyik a Bizánci Birodalom nagyságára emlékeztetnek.

IMG_3694 IMG_3706 Cropped

Mikor 1453-ban az icipicivé zsugorodott Kelet-Római Birodalom utolsó székhelyét is elfoglalták a törökök, rettentő méretű hadtestet és találékonyságot bevetve (lásd többek között a szárazföldön az Aranyszarv-öbölbe átvontatott flottát), a szultán egyből átalakíttatta mecsetté, s olyan hatással bírt rá, hogy a legtöbb mecset azóta is az Hagia Sophia stílusában épült. Sőt, túlszárnyalni az ezer évvel azelőtt alkotott bazilika kupoláját is csak jelentéktelen méreteltérésekkel tudták, mint például a híres török építész, Szinán az edirnei Selimiye mecset esetén.

Körülnézve feltűnik a muzulmán török hatás az épületen: abból a korból, amikor még mecsetként, s nem múzeumként használták, ránk maradt a Korán által tiltott emberi ábrázolásokat eltakaró kerek táblácskák sora, valamint a mihráb és a minbár, melyeket máig nem tudok megkülönböztetni, de az egyik Mekka irányát mutatja (ugyanis afelé kellett forduljanak a hívők meghajlás során), míg a másik a szószék, a Topkapiból ismert csúcsos stílusú tetővel.

IMG_3724 IMG_3728

Az emeletre egy keskeny, középkori robosztusságú kőlépcsős folyosón lehetett feljutni, s onnan a kilátás, ha lehet, még szédítőbb. S noha egyik falát épp renoválták, ezért állványokkal volt bevonva, megpróbáltuk nem szívünkre venni a képek és látvány ilyenfajta kompromittálását. Hiszen fent is izgalmas kincseket ígért az útikönyv.

Körbemenve rá is találtunk azokra az arany mozaikokra, amelyek a mintáját szolgáltatták a hazánkban található, és valószínűleg az egész görögkeleti, ortodox világ oltárképeinek és ikonjainak: Jézus Szűz Máriával és Keresztelő Szent Jánossal, oly illusztris társaságban, mint II. Komnénusz János császár és Irén császárné, illetve IX. Constantinus császár és Zoe császárné. Az untig ismert stílus kissé csökkentette értéküket szemünkben, de azért el kell ismerni, hogy az eredetit látni mégis kellemes tudat.

IMG_3739 IMG_3740

Ámulva és a látvánnyal telítve léptünk ki a templom/múzeumból, ezért úgy gondoltuk, nem sok értelme lenne egyből a szemben álló Kék Mecsetbe bemenni, illetve meg is éheztünk – ennyi kulturálódás alatt. Így tehát beálltunk a sorba, amely az izgalmas, Elsüllyedt Palota nevet viselő látványossághoz vezetett – közben meg bekaptunk egy-egy főtt kukoricát vagy perecet.

A Bazilika Ciszterna valóban úgy néz ki, mint egy földalatti palota a több mint 300 szépen kifaragott, többségében korinthoszi oszlopfővel ékesített oszlopával, s ez annyira meglepő látvány, hogy az egyik legnépszerűbb turistalátványossággá nőtte ki magát az utóbbi években. Valamikor földalatti víztározó lehetett, egyike a több száznak, amely tiszta vízzel látta el a metropolist, s jócskán megnehezítette a lakosságot kiéheztetni próbáló számtalan ostromló dolgát. Hogy fénykorában, használata esetén mennyi víz lehetett benne, az csapatunkban is vita tárgyát képezte, de hogy kísérteties látvány, abban egyetértettünk.

IMG_3770 IMG_3810

Nem csoda, hogy Dan Brown Infernójában [spoiler] az utolsó jelenet helyszíne lett, alulról jövő vörös megvilágításával, ablakok és természetes fény teljes hiányával, amihez csak adódik a falakon és plafonon visszaverődő víz furcsa mintázata, valamint a szörnyetegekként pózoló nagyra nőtt halakkal – valóban a poklot idézi. A fejjel lefelé álló Medúza-fejen már nem is csodálkozunk, csak beleborzongunk: milyen titkokat rejtegethet egy ilyen sejtelmes hely!

Megálltunk a végében, a lezárt, Medúza-fejes résznél, s elgondoltuk, hogy vajon hova vezethet a nem látogatható rész – majd visszafordultunk. A furcsán visszhangzó terem, a turisták kis csoportjai, akik izgatottan fotózkodnak az oszlopok között, meg a mesterséges élőhelyüket egyáltalán nem bánó, cikázó halak mindenképp egyik legváratlanabb látnivalónkká tették a helyet. A meglepetés-faktort már nem lehetett túllicitálni, így hát visszatértünk a hagyományos célpontokhoz. Következett a Kék Mecset.

IMG_3773 IMG_3776

építészet / Isztambul / múzeum / Törökország

Topkapi Szeráj, a szultánok és háremük világa

Másnap korán keltünk, és egy elég gyenge reggeli után (melyből a felvágott kritikán aluli volt, viszont volt vékony, meleg sült zöldpaprika, újszerű és kitűnő) legyalogoltunk a Topkapi Palotához. Meglepetésünkre korszerű jegyárus gépek fogadtak a bejárat előtti kertben, és talán isteni sugallatra, a háromnapos Museum passt választottuk ki a lehetséges kombinációk közül. Hogy valóban milyen inspirációjára tettük ezt, csak akkor derült ki igazán, mikor a Topkapit megjárva megláttuk a többméteres sort az Hagia Sophia előtt, majd kártyánknak köszönhetően nyugodtan besétáltunk a másik kapun, általános irigykedő tekintetek kereszttüzében.

IMG_3529 IMG_3534

A Topkapi Szeráj, noha angolul és magyarul is palotának nevezik, eredetileg egy (kisebb) város méretű területre vonatkozik, mely négyszáz éven keresztül adott otthont a szultán családjának, udvartartásának, adminisztratív személyzetének és elit janicsár hadtestének, összesen körülbelül ötezer embernek. Az intimitást és a közönséges halandó számára tiltott belépést a háromszoros fal elég jól illusztrálja, melyen belül a helyezkednek el a különböző épületkomplexumok rendeltetésük szerint.

Érdeklődési sorrendben természetesen a hárem látogatásával kezdtük, hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, hogyan élt a szultán elérhetetlen feleség- és kurtizántömege, mely a birodalom legszebb nőit gyűjtötte magába, kiknek egyetlen kötelességük az ingyen luxusmegélhetésért cserébe őfelsége szexuális kielégítése és szórakoztatása volt. A pikáns fáma arról persze nem szól, hogy e nőket sokszor erőszakkal rabolták el családjuktól, szerelmüktől, máskor meg jóltáplált baromfiként pénzért és befolyásért adták el őket; életük végéig kellett a szultán rendelkezésére állniuk, soha e helyet el nem hagyhatták, és ha a szultán megunta őket, nem mehettek el, nem válhattak el, hogy új életet kezdjenek, hanem örökké ott kellett maradjanak győztes riválisaik társaságában.

IMG_3555 IMG_3597

Ennek ellenére a hárem nem a gyakran asszociált dekadenciát vagy könnyű erkölcsöket juttatta eszembe, sokkal inkább a tisztaságot, a higiéniát. Lehet, hogy csak azért, mert a falat díszítő gyönyörű iznik csempét mi általában csak fürdőszobában tudtuk elképzelni (nem lévén még mecsetekben, melyeket szintén így burkolnak), viszont lehetetlen volt nem értékelni a török fürdőket és vízvezetékeket abban a korban, amikor Európában még az a felfogás uralkodott, hogy a bűz elűzi a betegségekért felelős démonokat, és még a 19. században is megszólták Sissit, a Monarchia tragikus életű magyar királynéját „túlságosan gyakori” fürdése miatt.

Ehhez a steril érzéshez talán az is hozzájárult, hogy teljesen hiányzott az otthonossá és intimmé tevő bútorzat vagy bármilyen textilnemű a szobák berendezéséből. A drága kárpitokat, díszített szőnyegeket és bársony párnákat csak képzeletünk adhatta hozzá az elegánsan burkolt termekhez, s noha angol nyelvű táblácskák néhol rövid ismertetővel próbálták bemutatni a termeket, a múzeumok fantáziát keltő tárgyai közül szinte semmi olyat nem tálaltak nekünk, amik érzékeltethették volna velünk, hogy itt nők laktak, és hogyan. 

 IMG_3560 IMG_3580

Kissé csalódottan léptünk ki a háremből, noha egyértelműen a többet tudtunk meg a ott lakók életéről a szöveges táblácskáknak köszönhetően. Azt például, hogy a leghatalmasabb asszony nem a szultánné, a szultán felesége, hanem az anyja volt, meglepve vettük tudomásul, ahogy azt is, hogy felnőtt korukig a trónörökös hercegfiúk is itt töltötték életüket, ebben az ultrafeminin környezetben, és hogy néha a nagykorú testvéreit is ide zárta a trónra lépő fiatal szultán, hogy politikai támogatottságának maximális megszerzése érdekében ne kelljen megölesse őket. Ilyen és hasonló intrikákon tűnődve értünk ki a több száz szoba alig negyedét felvonultató kötelező irányt követve.

A kültéri medence viszont egy igazi mestermű volt. Könnyű elképzelni a hajdani kék, a nyári eget visszaverő vizét, és a tengert már sosem viszontlátó mediterrán asszonyok örömmel vegyes honvágyát is, amint megmártóznak benne. Az udvart körbevevő lakosztályokban az épp aktuális favorit kéjnők éltek, kiknek ablakából már a falakon túl lehetett látni. Szabadságuk csupán karnyújtásnyira volt, a sorsuk mégis örökre megpecsételve.

IMG_3591 IMG_3593

Ebből az arany kalitkából kilépve már nem is bántuk, hogy a rengeteg szobának csupán kevés hányada került bemutatásra. A szabad levegőn viszont rájöttünk, az addig is hatalmasnak tűnő épületkomplexumnak bizony még sok bejáratlan területe vár ránk. Elsőre, mielőtt a többi terembe léptünk volna, felüdülésként leszaladtunk a Boszporusz partjára, és kibámultunk a határtalan tengeri tájra, melyet a kávéházba beépített ciprus fenyők tettek még vadregényesebbé.

Milyen lehetett a szabadsághoz szokott nomád törököknek végre letelepedni és várost építeni egyik legnagyobb ellenfelük civilizált romjain? A hegyre épített vár bizonyára nem csak stratégiai, de esztétikai szempontok miatt is került ide, elég magasra, hogy ura ráláthasson a környékre, és a tenger partjára, hogy átérezhesse tudatosan elhajított vándor lelkének a szabadba jutó, korlátlan csapongását.

  IMG_3639 IMG_3622

Az egész komplexum ugyanis furcsán emlékeztetett egy hadi táborra. Kis épületek aprócska kertek között, egy hagymakupolában végződő királyi terem itt, egy lapos tetejű vagy épp oszlopokon nyugvó pavilon ott, labirintusszerű elrendezésben, hasonlóra, de mégis kissé másként tervezve, hogy a keresztül-kasul járkáló látogatók újra meg újra összezavarodva kérdezzék: jártunk itt már?

A trónterem, egy másik oszlopos előterű, márvánnyal fedett belsejű épület egyik szalonja, vezet be a harmadik udvarba. Itt fogadta a szultán tanácsosait és külföldi nagykövetek protokoll üdvözletét, így a birodalom egyik leghatalmasabb helyeinek számított, de egy óriási díszes trónon kívül (a szultán jelenlétében tilos volt bárki másnak leülni) és a háremben már megcsodált henger alakú kályhán kívül nem igazán tartogatott látnivalókat.

Fotózni itt sem lehetett, mint ahogy a gyűjtemények legtöbb kiállításán, úgyhogy a kincstár drágaságait, a három tojásnyi smaragddal díszített perzsa tőrt, vagy a konyha Kínán kívüli legnagyobb kínai porcelánkollekcióját, mely a legenda szerint színt változtatott méreg esetén, valamint egy elképesztő és megmagyarázhatatlan megszállottsággal összegyűjtött teremnyi európai faliórák halmazát  – mindezt csupán leírásban oszthatjuk meg veletek (habár a világhálón mindig találhat képeket a kutató elme).

IMG_3598 IMG_3604

A legenigmatikusabbnak, mi, gyaurok legalább is, a Szent Palást Pavilonjában fellelhető ereklyéket találtuk, melyeket a muzulmán zarándokok értéküknek megfelelő hódolattal tekintenek meg, míg nekünk, kiket már államalapító királyunk Szent Jobbja is egyre kevésbé késztet áhítatra, teljesen felfoghatatlan a körülvevő felhajtás. A Mohamed próféta köpenyét például külön fülkében tartják, így csak a másik terem üvegén keresztül lehet rálátni, az Egri csillagokban oly sokat említett „próféta szakállát” pedig szintén nagy biztonsági keretek között őrzik. A Koránból vett idézetek sajnos mit sem világosítottak fel ebből a szokatlan reverenciából, bár elképzelhető, hogy a világ legjobban szervezett múzeuma sem tudná a hitetlen számára közvetíteni ezt a hallatlan értéket, melyet csupán a megélt hit indokolhat.

A Topkai Szeráj legmeghatóbb helye mégsem ezek a szépségek és kuriozitások között volt. A mintaszerűen rendben tartott kertek nem csupán növényei által, melyek minimális díszerőt jelentettek számunkra a decemberi időben, de aprócska szökőkutakkal, tavakkal, kioszkokkal is gyönyörködtetik a látogatót. Az igazi ékkő számunkra a Bagdadi Pavilon volt (neve a város bevételére örök emlékeztető), a szeráj legtávolabbi sarkában. Az Aranyszarv-öbölre ránéző épületet a körülvevő tó, szökőkút, de leginkább a kertje teszi varázslatossá, az utazás fénypontjává.

IMG_3645 IMG_3654

Kár, hogy nem egy olyan évszakban érkeztünk, amikor élvezhettük volna a törökök híres növényszeretetét, amelyet jól illusztrál például, hogy II. Mehmed szultán, Konstantinápoly meghódítója, egy rózsát szagolva örökíttette meg magát az utókor számára (mely növény, nem tápláló voltához képest meglepően sokrétű felhasználásnak örvendett, már akkor is készítettek belőle rózsavizet, -lekvárt és -olajat is); valamint az egyik kedvenc virágu(n)król, a tulipánról elnevezett békés korszak, melyben nem csak a turbánszerű növény, de a kultúra is hétszámra virágzott, jóval azelőtt, hogy a hollandok kisajátították volna termesztését és az azt övező őrületet. Dehát ilyen a történelem, s mint majd később látni fogjuk, a más tollával való ékeskedésben a törökök sem maradtak túlságosan el.

építészet / Isztambul / közlekedés / múzeum / Törökország / utazás

Első nap Isztambulban, avagy kulturális sokk két kontinens határán

Erdélyi révén könnyen megesik a szívem az elveszett ügyeken. Meghat, és kissé beleborzongok is, ha elgondolom, milyen lehetett az egykor a világ leghatalmasabb birodalmának fővárosát az ellenség kezében látni, miután évekig rettegve védték őslakosai, kétségbeesetten próbáltak politikai szövetséget kötni a megmentéséért megvetett vetélytársaikkal. És akkor a riasztó tudat, hogy minden elveszett – épp mielőtt a barbár győztes csapat kegyetlen fosztogatásainak áldozatul esnek.

Ezért, mikor egyik barátnőm szólt, hogy egy másik barátnőnk javasolta, menjünk Isztambulba egy hétvégére, egyből benne voltam. Később kiderült, az említett két barátnőmék nem jönnek, mi azonban akkor már útiterveket készítgettünk, dokumentumfilmeket töltöttünk le Konstantinápoly bevételéről, stratégiai döntéseket hoztunk a velünk jövő optikákat illetően. Szóval a kocka el volt vetve.

IMG_2500

Budapestről repültünk, úgyhogy a checkin, poggyászleadás, várakozás, repülés, sorbanállás, poggyászfelvétel unalmas és fárasztó rutinja mellé még egy éjszakányi utat is bele kell számítani, aminek az átvezetését szerencsére a velünk jövő pár férfi tagja magára vállalta, így mi csak egy rosszul átaludt éjszakával voltunk morcosabbak, mikor megérkeztünk a megjegyezhetetlen nevű Sabiha Gökçen reptérre.

Bármit is gondoltam előzőleg arról a városról, mely a Nyugat és Kelet határán, Európa és Ázsia között kulturális hidat képez, arra semmiképp sem voltam felkészülve, ami a nyugodt, steril repülőtérből való kilépésünkkor fogadott. Valószínűleg az sem segített, hogy péntek délután volt, csúcsforgalom teljes gőzzel.

Amint Taskin-tér felé utaztunk az airport shuttle buszon, Isztambul ázsiai része előbb szépen rendezett autópályáján keresztül mutatkozott be, majd egy lerobbantabb külváros után egy holdbéli táj került szemünk elé – egy kolonizált holdé. Felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, különböző méretben, formában, rendeltetéssel, hol a rosszkedvű eget visszaverő üvegirodák, hol pirinyó erkéllyel csinosított apartmanrengetegek, hol régivilági bájt imitáló díszített többemeletes hotelek suhantak el mellettünk, s szinte beleborzongtunk a tudatba, hogy e földtől oly távoli magasságokban mind emberek vannak, legkevésbé sem otthonos vidéken.

IMG_2501 IMG_2589

Levent, a legelegánsabb üzleti negyed, immár az európai parton, már sokkal átgondoltabb. Vannak utcái, járdái, néhol még fákat, szemeteskukákat, gyalogosokat is láttunk. Itt már voltak tízemeletesnél alacsonyabb épületek is (valószínűleg csak újságos bódék). Mire megérkeztünk, noha napnyugta előtt, már minden fényárban úszott. Csak kapkodtunk a fejünket egyik ablakból a másikba, viszont mire fotózni akartunk volna, már eltűntek a gazdag, modern, dizájnos utcák szemeink elől.

Továbbmenve viszont a másik véglettel találkoztunk. Lerobbant keskeny-magas épületek tekintgettek ránk üres ablak-szemeikkel, a vakolat rég levált legtöbbjükről, nyílászárók kitörve, sáros útszéleken munkaruhás emberek mindenfelé. Majd egyszer egy pár meztelen alakot láttunk egy földig érő emeleti ablakban. Túl tökéletes alakjuk volt ahhoz, hogy manökeneken kívül bármi mások lehessenek, majd mikor ugyanazt szürkében, feketében, lilában, ülve, előre hajolva, dinamikus mozdulatokba merevedve újra észrevettük, már tudtuk, hogy valamiféle bizarr próbababa-világba csöppenhettünk. De akkor már a végállomáson parkoláshoz forgolódott buszunk a keskeny utcákon, mi meg felkészültünk a taxizás izgalmaira.

IMG_2602 IMG_2603

Először is, minket nem fognak átverni. Megtanultuk a leckét, rákerestünk a lehetséges becsapási stratégiákra, tudtuk, csak telefonszámmal és taximéterrel rendelkező kocsiba szállhatunk, előre lealkudott árér, pontos ígérettel, hogy a bemondott címhez visz. 20 eurót adunk az útér, elvisz a Gedik Pasa hotelhez, érti? – kérdeztük. Érti, válaszolta a sofőr, pedig nem értette. Nem számított rá, hogy a békés turisták nem elégednek meg egy pár udvarias kérdéssel beszélgetést imitálni, hanem mindenbe belekötnek: előbb felhúzattuk az ablakot, kikapcsoltattuk az itthon megvetett mánélére hasonlító zenét (noha ez félreértés volt, csak le akartuk halkíttatni), majd még cigarettázni sem engedtük szegényt (pedig előtte előzékenyen megkínált mindannyiunkat).

Mikor megérkeztünk, vagyis 300 méterrel a hotel előtt letett, mondva, hogy innen csak gyalog tovább, én, a hallgatólagosan kijelölt képviselője csoportunknak, ragaszkodtam a megbeszélt árhoz, hiába bizonygatta, és mutatta a taxiórán, hogy a forgalom miatt többet fogyasztottunk. Na, ez sem mondja majd turistáknak többet, hogy „too many tourists” – gondoltam rosszmájúan, de visszaemlékezve savanyú képére, már korántsem ízlett annyira a diadalom. Akkor most ő nem vert át minket, vagy mi vertük át őt?

IMG_3419 IMG_3439

A legrégebbi negyedbe érve már egész más hangulat kapott el, mint buszozásunk leromlott, átgondolatlan épületrengetegében. Mecsetek, fák, macskaköves járdák mindenfele, és alkonyat lévén, kezdett megélénkülni a környék. Minden mellékutcába betekintettünk, míg nagynehezen kiderült, melyiken is található a szállásunk. A törökök tájékozódás terén nem épp thaiföldiek, de azért a google maps pontosságától még igen távol állnak. Megleltük a szállót, letettük a csomagot, és eddigre már jó éhesen, vacsora után néztünk.

Szállásunk valóban kitűnő helyen volt (gondoltuk akkor még naivan), közel a Bazárhoz, több nagyszerű mecsethez, valamint két villamosmegállónyira a Hagia Sophiától és a Kék Mecsettől. Arra nem gondoltunk, hogy földrajzi fekvése italválasztási lehetőségünkben szerepet fog játszani, ugyanis vallási helyekhez ilyen közel nem szolgálnak alkoholt.

IMG_3434 IMG_3436

Ital nem volt, de macska igen. Ami szinte ugyanolyan jó. A borzos cicus ott kunyorgott az asztal alatt, néha megbökte a lábunkat, hogy nehogy elfelejtkezzünk róla, ha húst nyújtottunk neki, kétlábra állt, de úgy kicsapta kezünkből a falatot, hogy futnia kellett utána. Ez volt a mániája. Cirkuszi mutatványai pedig a szomszéd asztal figyelmét is felhívták, de edzett artista lehetett, nem zavarta a vakú- és rivaldafény.

A kaja egyébként az itthon csupán fast foodként ismert gyros tányéros változata volt, lepénykenyérrel, sülthússal, zöldséggel és egy paradicsomos, paprikás nyers mártás-szósszal, ami pikáns volt, de nem csípős. Frissen csavart gránátalmalével egész kitűnő volt, s fel is vetette köztünk az örök kérdést: miért is nem lehet csupán utcai gyorskaján élni?

IMG_3461 IMG_3476

Vacsora után bementünk a Bazárba. Hát nem volt az Ezeregyéjszaka csodálatos kincsestára. Voltak egész szép tárgyak, voltak különleges csecsebecsék, voltak újra meg újra feltűnő, hasonló cikkek, volt sok ismeretlen, de illatos fűszer, amit sosem tudnék felhasználni, sálak, melyek ugyan szépek, de nem épp az idei divathoz illők, ezért igazából használhatatlanok, és gyönyörű lámpák, amelyek sehogy sem illenek a lakásunkba, de egy romantikus nyári éjszakát felejthetetlenné tudnának varázsolni. (Kivéve, hogy összetörnék őket a repülőn.) 

Hosszú nap volt a mai – gondoltam, – átrepültünk egy kontinenst, egy egységes kultúrát, becsöppentünk egy teljesen idegen területi, vallási, gazdasági entitásba, mely százötven évig elnyomásban tartotta hazánkat, s Európa délkeleti részén még mindig elég rossz hírnévnek „örvend”. A bizánci mozaikokon látott császári ékszerek fülönfüggői viszont már a másnapi időutazás reményével kecsegtettek.

IMG_3469 IMG_3470