Szuper-részletes japán beszámolóink után újra Európából jelentkezünk, méghozzá egy közép-európai körútról. Ebbe az eredetileg turizmusszakos egyetemistáknak szánt tanulmányi útba úgy kerültünk be, mint Pilátus a credóba, de a lényeg, hogy voltunk, láttunk, és klassz volt. Valamint hogy meg fogjuk írni! Bevezetőnek annyit, hogy kevésbé ismert (általánosan, de számunkra kifejezetten) városok, várak és természeti parkok mellett olyan “must see” helyek is bekerültek a(korántsem esetlegesen – de nem általunk – összeállított)z útvonalunkba, mint fővárosok és UNESCO helyszínek. Úgyhogy maradjatok velünk, mert lesz cseh Downton Abbey, romantikus tájfestők eredetije, a kastély, amelyet Hitler titkos főhadiszállásává akartak átépíteni, a második világháború romjaiból újjáéledt főnix-város, és Európa kulturális fővárosa.
De kezdjük a legelején: Székelyföld, Kolozsvár, Budapest, hosszú autóbuszút, majd első célpontunk: Pozsony. A valamikori magyar fővárosról sokat mond, hogy nem sokat hallani róla. Előre bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek érzelmi szálon sokat jelent a város, és persze azt sem tagadhatom, hogy az én véleményem csupán egyetlen nap alatt alakult ki, így korántsem több egy első benyomásnál. De mint olyan, úgy gondolom, hogy megfontolásra érdemes. Pozsony, ugyanis, jó példa mindazokra az államszocializmus által elcsúfított városokra, amelyeket még mindig nem foglaltak vissza lakói, bármennyit renoválják is a régi kincseit.
Ott van például a vár. A magas, négyzet alakú Hrad messze uralja a várost: hegyen van, semmi egyéb nem veszi körül, de szépen rendben is van tartva. Mi hiányzik belőle mégis? Az emberek. A turisták gyorsan kipipálják kötelező látnivalók listájáról, és aztán mennek is tovább. A helyiek pedig már látták eleget, semmi késztetést nem éreznek arra, hogy újra meglátogassák. Hiányzik belőle az a je ne sais quoi, ami miatt az ember visszatérne oda, amitől sajátjának érezné a teret. Hogy mi lehetne az? Nem tudom. Talán egy izgalmas park, egy érdekes dolgokkal felszerelt játszótér, utcazenészek és flashmobok, egy különböző eseményeknek, fesztiváloknak kiadható terület, ahol mindig történik valami. Hogy a városlakók tudják, a Hradhoz mindig érdemes felmászni, mert a város szíve. Nem tudom. Nem vagyok városrendező, csupán egy nyitott szemű utazó.
A régi helyek rendben is vannak, szépek, látjuk, hogy értéket jelentenek, de nem sikerült még kihasználni meglétüket. A jó város olyan, mint a jó reklám: célját is teljesíti, de önmagában is élvezhető. Alkalmazott művészet.
Erre persze akkor csak ráéreztünk, s amint nagy sietve haladtunk lefele a várból, hogy minél többet lássunk a megszabott időkeretben, fél szemmel a várost, fél szemmel a térképet nézve, csupán csak az enyhe csalódottságot észleltük, hogy a szépen felújított épülettömb ilyen üres, emberek és mondanivaló szempontjából egyaránt. A Duna-híd viszont meglepetéssel szolgált. A várból kinézve úgy tűnik, kétfajta Pozsony van: a Dunán inneni bájos, korhű, régi város, s a Dunán túli rosszemlékű, terhes kommunista örökség.
A részletek aprólékos kidolgozása szembeállítva az elnagyolt, utilitarista tömbökkel, egyik oldalon a szépséget egy megmunkált oszlopfővel, pilaszterrel az épületbe csempésző művészi felfogás, míg a másikon a szépséget megtagadó, a funkcionalitás melletti harcban sivár életteret alkotó mesterember politikai ideológiája. Nem kétséges, hogy turistaként melyik városrész a látogatottabb, de ez a kettősség megmagyarázhatja a vár helyi népszerűtlenségét is: e két felfogás olyan távol áll egymástól, hogy lehetetlen mindkettőt magunkénak vallani. Magyarán: aki a jellegtelen tömegépítészetet kedveli (vagy kénytelen megelégedni azzal), az nem fogja értékelni az ezzel ellentétes szándékkal építetteket. És fordítva.
Az óvárost és a Hradot elválasztó gyorsforgalmi híd kinézete és egyáltalán megléte újabb világosan megfogalmazott stílus- és ideológiai kijelentés: aszimmetrikus, tolakodó, miatta történelmi negyedet kellett lebontani, és a hetvenes években épült. Alatta, a várhegyből leérkező ódon kis sikátor végén, összefirkált beton autóbuszparkoló; mintha nem is egy prominens látogatottságú negyedben lennénk, hanem a külvárosban. Nem irigylem egy ilyen, szándékosan elcsúfított városmaggal valamit kezdeni akaró városvezetést, s tehetetlenségük érthető, még ha sajnálatos is.
De ha sikerült nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül áthaladni a graffitivel fedett hídaluljárón, folytathatjuk andalgó utunkat a régi városközpontban. Mintha mi sem történt volna. A palotákkal, gazdag bérházakkal és gótikus templomokkal tarkított utcák békebeli hangulatot árasztanak, s nem ritkák a magyar vonatkozású épületek sem. Elvégre valamikor magyar főváros volt. Úgyhogy sétálgattunk, fotózgattunk, s lestük a magyar vonatkozású helyszíneket.
Fotóriport következik, kevés dumával, sok képpel.
Valamikori magyar gyógyszertár.
A Szent Márton-székesegyház (Dom sv. Martina). Itt koronázták meg 1563-1835 között a magyar királyokat. Csupán színes cseréptetejét és gótikus-barokk falait tudtuk megcsodálni, Mátyás király címerét már nem találtuk meg bent, ugyanis csak egy pillanatra surrantunk be záróra útán egy szórakozott szerzetes által véletlenül nyitva felejtett ajtón.
Emlékplakettek híres zeneszerzők ittlétéről. Mozart 1762-ben, hatévesen zenélt a Pálffy-palotában (Pálffyho Palác), míg Liszt Ferenc 1820-ban kilenc évesen koncertezett a Leopold di Pauli-palotában (Palác Leopolda de Pauliho).
Előtérben a Magyar Királyi Kamara (Palác Uhorskej kráľovskej komory), ahol 1802-1848 között ülésezett az országgyűlés (Diéta), meghozva a reformkor legjelentősebb döntéseit. Ma Egyetemi könyvtár (Univerzitná knižnica). Háttérben a barokk kupolájú, egyetlen épen maradt középkori városkapu, a Mihály-kapu (Michalská bráná).
A Régi városháza (Stará radnica) több épület összeépítésével jött létre, de nagyon bájos összhatást kelt, igaz, a hátsó homlokzata sokkal inkább, mint az elülső. Még a gyerekek számára is felfedezésre érdemes.
A kevésbé sikeres műemlékvédelemnek két jellegzetes példája: a jobbik, amikor nem találó funkcióval ellátva, de legalább hasznosítva megmentik az épületet, a rosszabbik, amikor különböző okok miatt (tulajdonos, felhasználás hiánya, pénzhiány stb.) nem. Meglepve tapasztaltuk, hogy a régi központot egy óra alatt, felszínesen bár, de be tudtuk járni, s szomorúan vettük tudomásul, hogy az óváros ilyen kicsi, s szépségei ily kevés helyen is elférnek.
Innen már újra a kommunizmus förmedvényei között jártunk, s habár megvan annak is a pikantériája (egy bloggertárs Pozsony kommunista architektúrájáról írva azt a jövőképet emelte ki érdekességként, melyet az épületek bemutatni látszanak), számunkra már kevés újat mutatott. Úgyhogy megkerestük az aznapi szállásunkat, s noha kevés pihenés után Pozsony éjszakai életét is meg szándékoztuk tapasztalni, végül a hostel kocsmájánál nem jutottunk tovább. Hosszú utat tettünk meg aznap, így nem szégyelltük a viszonylag korai lámpaoltást.
A kora reggeli kelés kómájában cipekedve a buszhoz, érdekes látvány ragadta meg a szemünket. Egy teljesen jellegtelen épület falán naplementébe hajló őzes táj keltette fel a figyelmünket. Graffiti falfestmény, de igényes. Flashback: beugrott az este látott, akkor még csupán kuriózumnak tartott vár alatti falfirka, és az egyre gyakrabban elénk kerülő mázolmányok. De e mostani már nem egyszerűen vandalizmus volt, hanem kifejezetten művészeti alkotás. Egyik módja annak, hogy pozsonyiak sajátjuknak nyilvánítsák a várost, képükre és hasonlatosságukra alakítsák, belakják azt. Még ha nem is a legmegbecsültebb. De akkor is, egy kezdet.