Utat Mutat

Just another WordPress site

Posts tagged Chao Praya expressz

Bangkok / közlekedés / múzeum / Thaiföld

Egy amerikai Bangkokban és „tuk-tuk, madame?” – közlekedési beszámoló, és végre egy nagyon cool múzeum

Ez igen! Hiába, na, az amerikaiak profik! – mondta a férjem, mikor kijöttünk a múzeumból. Nem, kedves olvasóm, nem tévesztetted el a blogot, igenis, még mindig Thaiföldről írok. De, gondoltam, a sok kudarc után elmesélem egy igenis sikeres múzeumlátogatásunkat, amely valódi kulturális belátást nyújtott az országba, amelyben van, és az amerikairól, akiről szól.

A napunk úgy kezdődött, mint általában: kinéztünk egy pár állami látnivalót, kitaláltuk az oda vezető utat, majd gyanakodva és rosszat sejtve vettük észre, hogy nagy a pangás körülötte, mire az őr elmondta, hogy „close, close”– amiről már tudtunk, hogy nem invitáció, hogy menjünk közelebb, hanem épp az ellenkezője: azt jelenti, be van zárva az épület, mily váratlan! Az ezt követő reakcióm leírását most elhagyom, de gondolom, ki tudjátok találni.

bangkok park bangkok közlekedés

Elég az hozzá, hogy elindultunk visszafelé, vagyis következő célpontunkhoz, mialatt az eddig igénybe vett közlekedési eszközöket, és a baljóslatú híresztelések ellenére szerencsés túlélésüket vettük számba. De mielőtt nekifognék, ki kell jelentsem: nem, nem próbáltunk ki minden közlekedési eszközt, a legszínesebb tuk-tuk például annyira feketén van lefestve utazási oldalakon, hogy nem mertük megkockáztatni, hogy minket is kért célpontunk helyett egy ismeretlen, lerobbant külvárosi utcán tesznek majd le, hogy kiraboljanak vagy drága pénzért “akciós” szolgáltatásokat sózzanak ránk – habár tudatában vagyunk annak, hogy ezeket a sztorikat csupán a tényleg pórul járt kevesek osztják meg, az A-tól B-ig minden különösebb probléma nélkül eljutó utas ritkán számol be az eseménytelen utazásról.

Hát mi most megtesszük. Taxiztunk, és túléltük. Lehet, kissé talán ráfizettünk, de mi ezt akkor nem tudtuk, úgyhogy az előre pontosan kinézett útvonalon haladást és célpontunk perceken belüli elérését igazi sikerként könyvelhettük el. Nem is beszélve arról, hogy a magánvállalkozó taxisok és a szervezett bűnözés közti kapcsolatot oly ékesen ecsetelők egész izgalmassá tették ezt a utat –pedig még csak zsákot sem dobtak a fejünkre, mint az igazi maffia-fuvar megkövetelte volna. Igaz, trükkösen kissé bebiztosítottuk magunkat a beszállás előtt: a térképen kikerestük az utcákat, melyeken elhaladunk majd, és az ablakon kinézve folyamatosan összevetettük a pillanatnyi pozíciónkkal, nem ültünk be kínálkozó taxiba, amely hangosan hirdette magát jól látható taxiállomásokon, hanem az útról intettünk le egyet, melyen telefonszám meg hasonlók is voltak kitéve, valamint előre megbeszéltük a fuvar árrát, sőt, még alkudtunk is! Oh, a külföldi élet kicsiny örömei!

bangkok közlekedés busz bangkok közlekedés

A buszozás kimerült annyiban, hogy kinéztük a busz számát, elmentünk a “kb. ott kéne legyen” megállóba, és vártunk vagy tíz percet, mialatt szörnyen döcögő, egyértelműen légkondiról még távolról sem halló, rozsdás, nyikorgó tákolmányokat láttunk, amelyek között szerencsére nem volt ott az általunk igényelt számú – másképp a kulturális tapasztalatainkhoz a megfelelő megálló megtalálásának trükkjeit is hozzá kellett volna adjuk. Tiszta volt, hogy amíg a skytrain a legelegánsabb módja a helyváltoztatásnak, addig a buszozás a skála másig végén helyezkedik el.

bangkok skytrain bangkok városkép

A skytrain csodás. Hűvös, tiszta, kulturált, legtöbbször nyakkendős üzletemberek és elegáns diáklányok használják (nem feltétlenül együtt), a kilátás nagyszerű, ha szimbolikus értelemben elítélendő is (tudniillik a drágább jegy lehetővé teszi, hogy lenézzünk a városra, és gazdaságilag kevésbé szerencsés embertársainkra), szórakoztatásunkra pedig képernyők vannak feltéve a falra, Hello Kitty, Samsung, valamint prémium étel- és italreklámokat sugározva. Ennek egy módosított változata az a metró-vonat féleség, amellyel a repülőtérre (és -ről) mentünk, ami abban volt különleges, hogy nagyon keskenyek voltak a színes műanyagpadjai és az utolsó megálló egyenesen a reptér épületében volt, az ajtók úgy nyitódtak, mintha egy terembe mennénk át, viszont miután kiürült a közlekedési eszköz a sorban álló utasokat csak a fegyveres biztonságiak átvizsgálása után engedték beszállni.

A vízi közlekedésről már egy előző posztban beszámoltam, így csak annyit adnák hozzá, hogy meglepően megbízható, amit akkor fedeztünk fel, amikor a második, félig sikeres Grand Palace látogatásunk és az első teljesen sikertelen Dusit Parkbeli vizitünk végén elgyalogoltunk a Chao Praya expressz egyik megállójához. Annak ellenére, hogy egyetlen hajó sem volt a közelben, és csupán pár várakozó narancssárga csuhás szerzetest és a folyóban lubickoló óriási halakat láttunk, pár perc múlva egyszerű kis komp érkezett, majd kevéssel később a mi járatunk is, amely a már ismert skytrain megállóhoz vitt. 15 baht, érdekes kis henger alakú érmetartó a jegyárus kezében (akinek igenis volt visszajárója, nem mint az itthoni butikos néniknek), helyet találni, kapaszkodni, a hajó végébe állni leszálláshoz, figyelni a füttyjeleket és a folyó menti várost – egész olcsó és kellemes módja a közlekedésnek!

bangkok közlekedés bangkok cica

A Jim Thompson múzeumba taxi, skytrain és gyaloglás váltogatásával érkeztünk. Útközben láttunk egy “piszukát”, széles és keskeny utakat, hoteleket és utcai árusokat, valamint a célpontunk mögött elhelyezkedő csatornát, amelyben motorcsónakok verték a hullámokat. Kissé nehéz volt megtalálni (a nemlévő házszámok miatt), de már első ránézésre láttuk, ez izgalmas hely lesz. A Jim Thompson-emlékház ugyanis egy trópusi oázis a beton- és hotelrengetegben, magas pálma- és banánfákkal, barna cölöpházakkal és minden turistacsalogató kényelemmel, amiről álmodni lehet. Nem zártak záróra előtt fél órával, ingyen túravezetést biztosítottak angol nyelven, de a kertekben szabadon is lehetett kószálni, volt büfé, sőt étterem, de ingyenes ivócsap és csodálatos, noha csillagászati árú szuvenírbolt selyem, bőráru és más textil termékekkel.

Jim Thompson emlékház Jim Tompson emlékház

Jim Thompson (vagy timtompszón, ahogy a helyi túravezetőnk mondta bájos angolsággal) egy amerikai építész volt, aki beleszeretett a thai selyembe, és ide költözve élete munkájává tette ennek felvirágoztatását. Eredeti érdeklődési körét nem meghazudtolva több hagyományos tíkfa cölöpházat mentett meg az enyészettől azzal, hogy megvette, lebontatta, átszállíttatta és összekombinálta őket úgy, hogy egy euro-amerikai kultúrában nevelkedett embernek és külföldi vendégeinek is tökéletesen elfogadható otthon legyen. A sötétvörös vagy barna fa falú termek személyes tárgyait tartalmazzák úgy, ahogy az 1967-es eltűnése előtt hagyta őket. Antik thai, kínai és burmai szobrok, bútorok illetve festmények elevenítik fel a korabeli életmódot, valamint mesélnek a hagyományos tárgyi értékek megmentéséért folytatott harcáról ennek az idegennek, aki mégis felfedezte a szépséget e távoli kultúra akár mindennapi tárgyaiban is.

Nehéz lehet elképzelni a magányosságát ennek a férfinak, aki fiatal, körbevezetését először végző idegenvezetőnk szájából hallott történetek alapján egyfajta apafigurának sejlik fel képzeletbeli szemeink előtt, és nem könnyű meglátni a sztereotípia mögött (gazdag, művelt férfi szárnyai alá veszi a primitív, egyszerű nép tagjait) az igazi embert. Élete kalandos volt, szolgált katonaként, tervezett épületeket New Yorkban, volt üzletember és kém. Története egy ponton találkozik az Anna és a király valóban megtörtént eseményeivel. A thai selyembe vetett hite és energiája nemcsak versenyképessé és divatossá tette a szövetet az egész világon, de példátlan módon megélhetést nyújtott a vidéki asszonyoknak is kezük munkájáért. A Malajzia legnagyobb embervadászatát kiváltó eltűnése pedig máig megmagyarázhatatlan, fokozva a titokzatosságot Jim Thompson körül, akinél az információ hiánya csak annál jobban táplálja a legendát.

Jim Thompson emlékház Jim Thompson emlékház

Bangkok / építészet / közlekedés / múzeum / templom / Thaiföld

Arannyal s bíborvörössel – folytatás, amelyben újra megkíséreljük a Nagy Palota csúcstámadását

Ha Rómában vagy, egyél pizzát tégy, mint a rómaiak – gondoltuk másnap reggel, és kemény elhatározással, valamint egy hosszúnadrággal a táskánkban, újra felfedező utunkra indultunk (megállván előtte egy bankautomatánál, biztonság – s készpénz – érdekében). Záróra lecsekkolva, fényképezőgép, palackozott víz bepakolva, elvégeztük a házinkat, és még az interneten is utánanéztünk a Grand Palace-nek, hogy most aztán igenis bejutunk.

A skytrain tíz perc alatt eljuttatott a kikötőbe, ahol a helyiek magabiztosságával kértük ki a jegyeket, és ugrottunk fel egy elhaladó hajócskára: úti célunk a Palota, semmi kitérés. Útközben viszont jutott időnk ámulva megfigyelni, milyen olajozottan működik e közlekedési rendszer is. Aki a következő állomásnál, izé, mólónál, le akar szállni, az a hajó végébe kell álljon, s amikor az közeledik a parthoz, egy (jobb szó híján) alkalmazott átugrik a mólóra, egy vastag tengerészkötél segítségével odahúzza és kibiztosítja a hajót, amíg a kiszálló utasok és a partról beszállók  gyorsan helyet nem cserélnek. Mindeközben füttyökkel kommunikál a hajó orrában vezető kapitánynak: álljon meg, menjen hátrébb, közelebb a parthoz, indulhat. Mily egyszerű és hatékony módszer!

IMG_6015  IMG_6028

Megérkezvén állomásunkhoz, erőltetett menetben vágtunk át a kikötő szélén álldogáló turisták csoportján, majd a beljebb ücsörgő és portékáikat kínáló helyiek rengetegén, akik kihasználván a látnivalók közelségét, az állandó turistainvázióból profitot akartak húzni. A szuvenírként árult mindenféle funkciójú elefánt alakú tárgyak és a helyben sütött rizsételek között ismerősen kandikált felénk a sok árleszállított hosszúnadrág és kendő (a fedetlen női vállakra), de nem hagytuk magunkat gúnyos mosolyuk által felmérgesíteni. Fel voltunk készülve a látogatáshoz, s merje valaki az ellenkezőjét állítani!

Senki nem merte. A palota bejáratánál felkerült a sokat emlegetett hosszúnadrág, és azon túl egy fél pillantás nem sok, annyit sem vetett ránk sehol senki többé. A jeggyel együtt kaptunk egy-egy térképet, mely madártávlatból mutatta a vastag fehér fallal elkerített területet, egyik felén a templomkomplexummal, másik felén a királyi épületekkel.

IMG_2046  IMG_2053

A Wat Phra Kaeo lenyűgöző látvány. Arany piramisok nyúlnak az ég felé, harangban, majd egy lehetetlenül vékony és magas tornyocskában végződve, kő épületek állítanak meg jártadban, ahogy csipkeszerű faragványaik dacolnak a kemény anyaggal, minden sarokban faragott démonszerű alakok védik a helyet, majd színes madárarcú nőalakok váltakoznak a minimalista arany Buddha-szobrokkal. Krémszínű vagy szürke kövek vörössel és zölddel díszítve, fehér falak vagy oszlopok arany és bíbor tetővel fedve – a színkavalkád elámít és összenyom egyszerre, felemelő áhítatot keltve nagyszerűségében, és nyomasztó idegenséget a kegyetlen forróságú nap és zsúfolt pompa keverékében. Minden épület megcsodálása előtt megfelelő rálátással bíró árnyékot kellett keressünk először. Csak ez után kerülhetett elő a fényképezőgép és az útikönyv, mely belátást próbált nyújtani e nagyon más kultúra működési elveibe.

Egyik sarokban az Angkor Wat makettjére bukkanunk, mely középkori gótikus templomaink titokzatosságát idézi. A khmer vallási központ ma Kambodzsában áll, de valamikor a közös birodalom fővárosaként Thaiföld is hozzá tartozott. Az idő és az elemek hatására megszürkült falak díszítése csupán színtelen faragványok sora, de a miniatűr labirintus mégis elbűvölő. Ha a parányi oszlopok közt benézel, látni, hogy a termek és folyósok teljesen felépítettek, a rengeteg lépcsőn felmenve törpék vagy egerek akár lakhatnának is e mini-birodalomban. Tiszteletet érdemel a fáradhatatlan mesterek munkája, kik ily aprócska művön is a tökéletességre törekedtek.

IMG_2068  IMG_2061

Másik helyen, egy folyosó belsejében, több falnyi freskóra bukkantunk, melyek a hindu Rámájana-eposz történeteit ábrázolták padlótól plafonig. Elefántok és harckocsik, templomok és erdővel borított hegyek, háborúzó istenek és a földön ülve tanácskozó hivatalnokok képei tárultak fel szemeink előtt, s nem győztük mutogatni egymásnak a gyönyörűen kidolgozott részleteket, mint a rózsaszín naplementét a felhőkbe vesző távoli hegyek mögött. Nem lehettünk elég hálásak ezért az árnyékban fellelt ismeretlen szépségért, s ekkor kezdtük sejteni, hogy nem a nagyban hirdetett közönséges látnivalók, hanem a véletlenül rábukkant kicsiny csodák fogják utazásunkat felejthetetlenné tenni.

IMG_2072  IMG_2074

A hely e kedves ajándékától felüdülve és optimizmussal eltelve léptünk át a Nagy Palota kertjébe, már sürgősen víz után kutatva. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy a bal felől levő árnyas kertek aznap zárva voltak, de örömmel észleltük, hogy milyen kevesen voltak a királyi épületek körül a zsúfolt templomhoz képest. Vizet nem találván megelégedtünk egy közeli butikban árult üdítővel is, mely furcsamód valamilyen virág leve lehetett – túl biztosak nem lehettünk benne, lévén, hogy csak a csomagoláson ábrázolt képet, a thai címkét és a korábban egyszer ivott krizantémlé tapasztalatát vehettük támpontul következtetésünknek.

Optimizmusunk viszont korai volt. A csarnokok és a trónterem előtt álló fegyveres őrök alapján már sejthettük volna, de a kegyelemdöfést a kitett tábla adta: ma sem sikerül bejutni a Nagy Palotába. Persze semmiféle tábla nem volt az épületkomplexum bejáratánál, és a jegyárus nem említett semmit, valamint a jegy ára sem tükrözte a tényt, hogy a látnivalóknak csak felét leszünk képesek meglátogatni. A ragyogó fehér épületek, melyek az eddig csupán vallási architektúrában látott arany-vörös tornyozott tetővel hirdették a királyi jó ízlést és hatalmat, nem voltak hajlandók feltárni belső titkaikat. Ekkor kezdtük megérteni, miért találtunk oly sok képet a paloták külsejéről, s oly keveset a szalonok, tróntermek pompájáról.

IMG_2062  IMG_2076

E ponton már csak nevetni tudtunk nyugati tájékozatlanságunkon, és rezignáltan beültünk egy fagyira egy légkondicionált cukrászdába. Majd kifelé véve utunkat, próbálván kissé átvert érzésünket ellensúlyozva minden lehető egyebet megnézni, betévedtünk egy gyarmati kinézetű palotácskába, amelyet Sirikit királyné alakított át múzeummá.

A Textilmúzeumnak nevezett hely ultramodern, fotózni tilos, de izgalmasra sikerült. A királyné azon munkájának megkoronázása, hogy a hagyományos selyem- és egyéb szövetek szövéséből élő főleg vidéki nők életét és munkásságát segítse, és művészetüket promoválja. A múzeumban láttunk kollekciót őfenségének a híresebb protokoll megjelenéseken hordott ruháiból, melyek a nyugati és a thaiföldi divat összeegyeztetését kísérelték meg, filmecskét a selyem létrejöttéről, különböző, évszázados szövésminták gyűjteményét stb. Mindez szépen összefoglalta, hogy a népszerű királyné hogyan próbálja meg jobbá tenni a nemi egyenlőségtől még távol álló, elmaradottabb régiókban élő nők mindennapjait – még ha ebben e csillogó-villogó, valószínűleg nagyon sokba kerülő múzeum legkevésbé sem segíti.

Vegyes érzésekkel telve indultunk haza. Jegyünk még egy hétig érvényes volt két másik királyi épületből átalakított múzeumba is, de, mint odaérkezésünk pillanatában és a következő napon észleltük, sajnos Bangkok nem a múzeumok városaként fog emlékezetünkben megmaradni. Mérgelődésünk és értetlenkedésünk az épületeket őrző és a rossz hírt közlő helyiek nyugodt nemtörődömsége miatt viszont hamar elpárolgott, mikor rájöttünk: persze, hogy számukra semmi sem sürgős és elengedhetetlen – hisz ők nem csak egyszer élnek!