Utat Mutat

Just another WordPress site

Browsing Category egészség

Csehország / egészség / építészet / Európa / Karlovy Vary / Közép-Európa

Karlovy Vary, a múzsa

Manapság leginkább a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválról híres, valamikor azonban Karlsbad néven Európa egyik legjelentősebb gyógyfürdőközpontjának számított. Fénykorában, a 19. században, gyengélkedő monarchiabeli grófnők, a kemény tél elől menekülő orosz hercegek, vagy a lányaikat a jó társaságba beházasítani óhajtó milliomos gyárosok kedvelt üdülőhelye volt.

Olvasd tovább ...
egészség / ételek / Japán

A szusi, a matcha és a szaké, avagy gondolatok a japán gasztronómiáról

Ne jöjjön Japánba, aki nem szereti a halat – gondolná az ember, s nem alaptalanul. Vagy a rizset. Vagy a szusit. Japánban lehet ugyan európai koszton élni, de nagyon körülményes. Akkor már sokkal szívesebben ajánljuk, hogy vesse bele magát a kedves vendég a kulináris élvezetek ezen medencéjébe, mely a világon az egyik legegészségesebbnek tartott, de kétségkívül nem szokványos eledelek rengetege. Ínycsiklandozó beszámoló következik – a kizárólag a hagyományos magyar konyhát kedvelőknek, valamint az éhes olvasóknak nem ajánlott.

A szusi (sushi)

A legtöbb embernek a szusi jut eszébe a japán konyháról, s noha a helyiek nem kizárólag ezen élnek, valószínűleg ez a legismertebb, és – hadd valljuk be – legkülönösebb ételük. Már az tény, hogy nyers halból készül, felforgatja a gyengébbek gyomrát, de a kevésbé kísérletezőkedvűek számára már maga a kinézete is rettentő szokatlannak tűnik. Pedig maga a koncepció (és az elkészítés is) rendkívül egyszerű: a rizs a szénhidrát részt biztosítja, a halszelet a fehérjét, a többi hozzávaló (mint például a waszabi vagy az alga) pedig csak fűszerezés vagy különböző ízvariációk érdekében került bele. Vagyis mindent megtalálunk benne táplálék szempontjából, amit egy krumplipürés csirkében, vagy szalámis szendvicsben meg akar kapni az ember.

japán szusi gyorsétterem  japán szusi nigiri

Bár a legtöbb étteremben lehet kapni pár fajta szusi tekercset, az igazi ínyenceknek kihagyhatatlan egy szusi étterem. Mi legjobban az utolsó napunkon megejtett oszakai gyors-szusizóst kedveltük, ahol tányéronként fizetett az ember, s a körbemenő futószalagról bármit levehetett, amit megkívánt. Itt leginkább a különböző halak (lazac, tonhal, angolna) vagy tengeri állatok (tintahal, garnéla, fésűkagyló), valamint rizs keverékével készült nigirit lehetett kapni, felcsavart, általunk kifejezetten a szusival asszociált makit alig láttunk. De nem sajnáltuk. Tonhalas és lazacos makival már a hét során jól belaktunk – titkos helyünk a zárás előtt levő bevásárlóközpontok élelmiszer szekciói, ahol az aznapi megmaradt szusit egész jó áron lehetett elkapkodni.

A rizs

O-kome, a nyers rizs, az o- tiszteletet jelző előtaggal, illetve go-han, a főtt rizs, a legnagyobb tiszteletet jelző előtaggal, mely az ‘étkezés’ szó szinonimája is. Ebből is látható, hogy a rizsfogyasztás milyen mélyen gyökerezett a japán kultúrában, enélkül elképzelhetetlen a táplálkozás. A rizs a japánoknak olyan, mint nekünk a kenyér. Meg a krumpli. Vagy a liszt. Ugyanis a lisztet, az ecetet, sőt még a híres alkoholos italukat, a szakét is rizsből készítik. Megkerülhetetlen. És ráadásul pálcikával eszik.

japán sült tészta halpehellyel japán étterem vitrine

Éttermek menüjében hozzánk legközelebb leginkább a sült rizs áll, csirkével, tojással és icipici, épp csak díszítésként használt garnélával, ami javasolt a szusi-fajta ételek alternatívájaként, bár, valljuk be, a töltött káposztához képest még mindig nagyon ázsiai. Aki viszont a laskával/tésztával próbálná kikerülni a hatalmas mennyiségű rizsdömpinget, az csalódni fog: búza helyett ugyanis ez is rizslisztből készül.  És mikor már azt hisszük, hogy ennél több rizset már nem lehet elfogyasztani, akkor tekintsük meg a szupermarketekben szendvicsként árult onigirit,  a celofánba csavart főttrizs-labdát, amelyet tízóraiként lehet fogyasztani. Ha már nagyon kívánjuk a rizset.

A matcha

Valamikor a teaszertartásokon használták ezt a különleges termesztésű zöld teát, története ezer évvel korábbra nyúlik vissza. A 12. században már a japán szerzetesek is termesztették, főként Kiotó környékén, s titka, hogy a szüretelés előtti hetekben árnyékban nő, így több klorofilt termel. A japánok ennek a teakülönlegességnek tulajdonítják meglepően hosszú várható élettartamukat. Mindenféle ételt ízesítenek vele, csokoládétól kezdve a fagylalton át a helyi édességekig, s még a Starbucks-ban is lehet kapni habosra kavart matcha lattét. Ajándéknak sem utolsó, mivel a külföldön beszerezhető árhoz képest egész olcsó.

matcha teás termékek szaké és tálalása

A szaké (sake)

A rizsből erjesztett ital (tévesen „rizspálinka”) nagyon kellemes meglepetésben részesített. Íze és alkoholtartalma leginkább a boréhoz hasonlít, és szerencsére a rizsre egyáltalán nem. Az etiketthez hozzátartozik, hogy mindenkinek egy-egy nagyobb kerámiaüvegben hozzák ki, amihez kicsi shotos pohárméretű kerámiacsésze jár, de udvariatlanság, ha magának tölt az ember, ezért egymásnak öntik az asztaltársak az italt. Ez után jön a koccintás, ami a kampai felkiáltással, egyszerre a levegőbe emelt csészével történik.

A rámen

Na, ez áll legközelebb a mi európai ízlésvilágunkhoz, leginkább egy jól megrakott Újházi-tyúkhúslevesre emlékeztet. Csirke- vagy halalaplében (kivételesen) búzalisztből készült hosszú leveslaskát/tésztát és egyéb zöldségeket (esetleg húst) tálalnak, amihez kanalat is adnak, habár az asztali etikett elfogadja azt is, ha előbb pálcikával kihalásszuk a feltétet, majd megisszuk a maradék levet a széles szájú csuporból. A barnás, sűrű, nem áttetsző miszó már korántsem olyan ismerős ízű, úgyhogy nagyobb adag bevállalókészség kell hozzá, de lehet benne mindenféle tengeri herkentyű.

japán ramen leves japán mizo leves kagylóval

Az instant rámen-variációk Japánban egész polc-sornyiak, de itthon is találkozhatunk velük: a zacskóban előfőzött laska/tészta van, amit forró vízzel kell leönteni, majd egy kicsi zacskóban található olajat vagy zsiradékot és a másik kicsi zacskóban levő fűszert és esetenként szárított zöldségdarabkákat kell rászórni. Gyors, finom, de nem túl egészséges ebéd. Mindenképp ajánlottabb a friss verzió – már amikor van rá az embernek lehetősége.

Bangkok / egészség / Thaiföld

Kitérő, amelyben Dr House nyomába eredünk – na jó, csak metaforikusan

Utazásunk előtt sok időt töltöttünk azzal, hogy thaiföldi kirándulásunk egészségre gyakorolt hatásáról olvastunk, vitatkoztunk, kutattunk. Mivel egy sosem látott ázsiai országba készültünk, amelyhez hasonlóban sem voltunk soha, nehezünkre esett elképzelni, milyen is lehet ott az élet, az élelem, a higiénia. Ezért hajlamosak voltunk az óvatosabb, pesszimistább véleményekre hallgatni ezen a téren, és időpontot kértünk egy epidemiológiai központba. (Megjegyzem, eljutni egy ilyen helyre elég bonyolult volt, előrevetítve a bürokráciai labirintust, amely majd célországunkban is vár ránk.)

Az orvosnő elénkbe adta kinyomtatva ugyanazt a nemzetközi oltáslistát Thaiföldre kinyitva, amelyet előzőleg mi is nézegettünk a neten, és kijelentette, hogy vannak nagyon drága oltások, kevésbé drágák, van, amit inkább javasol, van, amit kevésbé, de általánosan véve egyáltalán ne izguljunk emiatt: hacsak nem rurális zónába megyünk, vagy családokhoz, rokonokhoz, akiknek a higiéniai fogalmuk és lehetőségeik másak, mint egy átlagos európai országban, nem fontos, hogy oltást kapjunk. De persze, ha ragaszkodunk hozzá… Nem ragaszkodtunk.

Ezek után képzelhetitek meglepetésünket, amikor első nap levert a kór. No nem a rettegett kemények közül bármelyik, hanem a közönséges nátha. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az esküvő előtt, hasonló esettől tartva, többfajta vitamint is szedtünk immunerősítés céljából, és úgy tűnik, használtak is, olyannyira, hogy amint abbahagytunk a szedésüket, levert az első hűlés. Van abban valami ironikus, hogy a legmelegebb éghajlaton kap el a megfázás, és hogy fogvacogva járkáljon az ember a tűző napon, valamint izzadjon rendesen a légkondis szobában is.

Noha volt egészségügyi biztosításunk, vonakodtunk orvoshoz menni, többek között azért is, mert nem voltunk benne biztosak, hogy valóban azzal fognak kezelni, amiben szenvedünk, lévén, hogy a szimptómák leírására és a kommunikációra csak az az egy nyelv állt rendelkezésünkre, amely mindkét félnek idegennyelv, és teljesen másképp beszéljük. Eddig ugyanis az éneklősen egybemondott angol beszédüket szinte egyáltalán nem értettük, a mi kérdéseinkre meg általában néma, noha mosolygós fejrázás volt a válasz, amit az értetlenség jelének vettünk.

Ezért, felvértezve a Doktor House sorozatból tanult pár orvosság hatóanyagainak a nevével és korábbi tapasztalatainkkal, elhatároztuk, hogy öngyógyszereléshez (self-medication) folyamodunk – és elindultunk a gyógyszertárba. Kellemes meglepetés volt, hogy a drogéria nemcsak a kozmetikai cikkek eladását végző csinos alkalmazottakat, hanem egy angolul nagyszerűen beszélő, gyógyszerészeti tanulmányokkal rendelkező specialistát is fizet, aki a szimptómák alapján egyből javaslatot is tett a kezelést illetően. (Igaz, hogy a runny nose helyett [orrfolyás] running nose-t [futó orr] írt a csomagolásra, de ez már igazán semmiség.)

Dr House tanítványaként meglepve észleltem, hogy habár ugyanazok a gyógyszerek megvannak itt is, mégis másképp használják őket – ami azért furcsa relativizmus egy ilyen objektívnek tartott tudományban! A paracetamolt, amelyet itthon a hűlés első szimptómáinál, már úgymond megelőzésként adják, Thaiföldön csak láz esetén ajánlják, így először teljesen lebeszéltek arról, hogy bevegyük, ami talán megakadályozhatta volna egy második gyógyszertári utazás szükségességét. Amikor viszont másodszor mentem vissza, s határozottságomat az egyre romló állapotú férjem egészsége miatti aggódással racionalizálva megint paracetamolt követeltem, akkor a gyógyszerész vállat vonva mutatott rá a pulton kis pohárba tett lapokra, amelyet előzőleg cukorkáknak néztem. Ebben pedig a metrón többször is reklámozott termékre ismertem, melyet a mosolygó fiatal lány által promoválva sosem képzeltem volna orvosságnak. A torokfájásra viszont nem valami mézes cukorkát, hanem ibuprofent adtak! Még jó, hogy nem Vicodint!

Szerencsére több hasonlóság nem jött létre Szabi állapota és egy House-eset között, hacsak nem, hogy noha már egész jól volt, haza érkezve mégis elmentünk a háziorvoshoz, és kiderült, ő is kissé tanácstalan volt a diagnózist tekintve, így hát a megszokott módszert követte: találgatott. Most épp allergiára gondolt, de nem tűnt annyira elkötelezettnek vagy kíváncsinak a rejtvény iránt, hogy betörjön hozzánk. 🙂 Végül pedig reméltük, hogy egy átlagos emberi testben van annyi immunitás, hogy meggyógyítja magát a gyógyszeripar machinációi ellenében is. (Megjegyzés: e rosszindulat a gyógyszeripar ellen a visszafele jövet a repülőben megnézett The East film alapján alakult ki, vagy erősödött meg bennem, amely műben a magán biztonsági cégnek dolgozó ambíciós fiatal lány infiltrál egy környezetvédelmi terrorista csoportot, amelynek kultúrája és tényei – többek között egy komoly mellékhatásokkal rendelkező gyógyszert gyártó cégről – arra késztetik, hogy átgondolja világnézeteit.)