Visszaszámolva az Egy gésa emlékiratai filmben szereplő kiotói helyszíneket, természetesen a Fushimi Inari narancs torii kapui sem maradhattak ki a listából, Arashiyama bambuszligete és (érthető módon) a Gion-negyed mellett. Hátra van még a Kiyomizu-dera, amely szintén szerepel pár vágóképben, és ígérem, sorra fog kerülni. Nem volt feltétlenül célunk a film által megörökített helyeket meglátogatni, de mégis egybeesett: a legkedveltebb, legszebb látnivalókat akartuk felkeresni, és úgy tűnik, a stáb is.

A szentély, hasonlóan az eddig meglátogatottakhoz, összekötő kapocs a város és a természet között. Útban felé egyre inkább magunk mögött hagytuk a megszokott, hétköznapi utcákat, s egyre közelebb kerültünk a különleges, talán mesés hegyhez. A Fushimi Inari ugyanis a rizs istenének, Inarinak szentelt hely, s a kb. 30 ezer Inari-szentély főszentélye. Manapság az istenség a mezőgazdaság helyett kezd az üzlet védője lenni, ami ugyan nem annyira romantikus, de a szentély alapítása Kiotó fővárossá válását is megelőzi, így amit hiányolunk az archaikus, mesei háttérből, megkapjuk régiségben.

Útban a hegy felé az emberek is megváltoztak. A munkájukba igyekvőket pihenő turisták váltották fel, akik ráérősen nézelődtek a régies házak és érdekes ételeket árusítók standjai között, élvezve a meleg őszi napsütést. A karmazsinvörös lassan szivárgott be a képbe, kezdetben csak néhol tűnt fel, ahogy a kapuk is: itt egy, ott egy, feltűnésmentesen. Majd hirtelen az erdőben találtuk magunkat, mindenfelé az élénk színű oszlopokkal bekerítve, s nem győztük fotózni őket.

A rajtuk szereplő japán betűk megfejtésre biztató látványt alkottak, de a dekódolást elősegítő Rosetta-kő nélkül. De figyelmesen nézve őket, egyszer csak rátaláltunk pár ritka, latin betűs kapura. Ekkor jöttünk rá, hogy az a pár sor az adományozó neve lehetett (nem pedig haiku-költemény vagy efféle), mellette a pontos dátum. Hűséges útitársunknak, a táskámban lapuló hordozható wifinek köszönhetően megtudtuk azt is, elég borsos áron lehet megvenni azt a dicsőséget, hogy neved, vagy céged neve felkerüljön egy ilyen toriira. De, úgy látszik sokaknak így is megéri.

Mentünk hát a kapuk alkotta alagút alatt, és élveztük a nem túl megerőltető kirándulást. Egy adott helyen kiértünk egy tisztásra, ahol gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, s megpihentünk pár vizet és levest árusító üzletecske árnyékában. Úgy láttuk a térképen, hogy már nincs is olyan sok a hegy-, és a szent út tetejéig, tehát tovább mentünk. Sajnos vagy rosszul értettük a térkép léptékeit, vagy ami kimaradt a távolságból, bepótlódott magasságban, mert a várva várt célpont csak nem akart a szemünk elé kerülni.

Számunkra, türelmetlen nyugati turisták számára, nem bírt akkora tisztító és megvilágosító hatással a megtett út, és sajnos egyre gyakrabban hangzott el, hogy „ilyet már láttunk”, és a bejárt út helyett egyre inkább csak az emelkedéssel együtt járó kellemetlenségekre tudtunk koncentrálni. Ilyenkor ne adj Isten az is felmerült, hogy talán semmi értelme tovább menni, s hogy lehet, más, érdekesebb (s kisebb szintkülönbséggel bíró) hely jobban szolgálná a városlátogatás célját.

Elkötelezettséghiányunk iránti mély megvetésem kiengeszteléseképpen még azt is bevallom, hogy lankadtságunk mélyén még az olyan szentségtörő gondolatok is megfordultak fejemben, mint hogy „egyáltalán van-e valami olyasmi a tetején, amit eddig nem láttunk még, s ami miatt érdemes e kínokat kiállni?”. Ezekben, a mély lelki vívódás pillanataiban, mikor már a pokolba kívántunk minden narancssárga kaput, csupán a helyet a kőrókákon kívül szintén magukénak tekintő cicák látványa tudta visszahozni az életkedvünket.

Cicák és kőrókák. Eleinte nem is voltunk benne biztosak, hogy jól látjuk őket, s a szürke szobrok valóban rókákat ábrázolnak-e. De később kiderült, a róka Inari istenség kedvelt állata, s noha a nyakába akasztott narancssárga(! hát mi más?) állkendőről máig sem tudjuk, milyen célt szolgál, a papirusztekercs-szerű dologról kiderült, a róka futárszerepét fejezi ki, gondolom, üzenetként. Máshol viszont állítólag a magtár kulcsát őrzi a szájában. Úgyhogy ez a rejtély is megoldódott.

Már csak az maradt hátra, hogy miért megyünk még mindig felfelé. Erre is több magyarázat adódott: szenttül meg vagyunk győződve, hogy érdemes, hogy már csak pár lépés, és ott vagyunk a tetőn, vagy hogy egyesek menni akartak, míg mások maradni (töredelmesen bevallom, én e második, lustább csoport tagjait bővítettem), de nem akartunk szétválni stb. Mikor végre elértük az út legmagasabb pontját, s pár kőróka által őrzött mécsesnél többet nem láttunk, akkor kiderült ez a rejtély is: azért mentünk, mert meg volt írva a sorsunkban, valamint a végre lefelé menetelés határtalan és jól megérdemelt gyönyörűsége miatt.