Utat Mutat

Just another WordPress site

Browsing Category temető

építészet / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

A Fushimi Inari: a kőrókák, kiscicák és a próba elé állított jellemek története

Visszaszámolva az Egy gésa emlékiratai filmben szereplő kiotói helyszíneket, természetesen a Fushimi Inari narancs torii kapui sem maradhattak ki a listából, Arashiyama bambuszligete és (érthető módon) a Gion-negyed mellett. Hátra van még a Kiyomizu-dera, amely szintén szerepel pár vágóképben, és ígérem, sorra fog kerülni. Nem volt feltétlenül célunk a film által megörökített helyeket meglátogatni, de mégis egybeesett: a legkedveltebb, legszebb látnivalókat akartuk felkeresni, és úgy tűnik, a stáb is.

IMG_9300 IMG_9306

A szentély, hasonlóan az eddig meglátogatottakhoz, összekötő kapocs a város és a természet között. Útban felé egyre inkább magunk mögött hagytuk a megszokott, hétköznapi utcákat, s egyre közelebb kerültünk a különleges, talán mesés hegyhez. A Fushimi Inari ugyanis a rizs istenének, Inarinak szentelt hely, s a kb. 30 ezer Inari-szentély főszentélye. Manapság az istenség a mezőgazdaság helyett kezd az üzlet védője lenni, ami ugyan nem annyira romantikus, de a szentély alapítása Kiotó fővárossá válását is megelőzi, így amit hiányolunk az archaikus, mesei háttérből, megkapjuk régiségben.

Útban a hegy felé az emberek is megváltoztak. A munkájukba igyekvőket pihenő turisták váltották fel, akik ráérősen nézelődtek a régies házak és érdekes ételeket árusítók standjai között, élvezve a meleg őszi napsütést. A karmazsinvörös lassan szivárgott be a képbe, kezdetben csak néhol tűnt fel, ahogy a kapuk is: itt egy, ott egy, feltűnésmentesen. Majd hirtelen az erdőben találtuk magunkat, mindenfelé az élénk színű oszlopokkal bekerítve, s nem győztük fotózni őket.

IMG_9313 IMG_9315

A rajtuk szereplő japán betűk megfejtésre biztató látványt alkottak, de a dekódolást elősegítő Rosetta-kő nélkül. De figyelmesen nézve őket, egyszer csak rátaláltunk pár ritka, latin betűs kapura. Ekkor jöttünk rá, hogy az a pár sor az adományozó neve lehetett (nem pedig haiku-költemény vagy efféle), mellette a pontos dátum. Hűséges útitársunknak, a táskámban lapuló hordozható wifinek köszönhetően megtudtuk azt is, elég borsos áron lehet megvenni azt a dicsőséget, hogy neved, vagy céged neve felkerüljön egy ilyen toriira. De, úgy látszik sokaknak így is megéri.

Mentünk hát a kapuk alkotta alagút alatt, és élveztük a nem túl megerőltető kirándulást. Egy adott helyen kiértünk egy tisztásra, ahol gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, s megpihentünk pár vizet és levest árusító üzletecske árnyékában. Úgy láttuk a térképen, hogy már nincs is olyan sok a hegy-, és a szent út tetejéig, tehát tovább mentünk. Sajnos vagy rosszul értettük a térkép léptékeit, vagy ami kimaradt a távolságból, bepótlódott magasságban, mert a várva várt célpont csak nem akart a szemünk elé kerülni.

IMG_9358 IMG_9367

Számunkra, türelmetlen nyugati turisták számára, nem bírt akkora tisztító és megvilágosító hatással a megtett út, és sajnos egyre gyakrabban hangzott el, hogy „ilyet már láttunk”, és a bejárt út helyett egyre inkább csak az emelkedéssel együtt járó kellemetlenségekre tudtunk koncentrálni. Ilyenkor ne adj Isten az is felmerült, hogy talán semmi értelme tovább menni, s hogy lehet, más, érdekesebb (s kisebb szintkülönbséggel bíró) hely jobban szolgálná a városlátogatás célját.

Elkötelezettséghiányunk iránti mély megvetésem kiengeszteléseképpen még azt is bevallom, hogy lankadtságunk mélyén még az olyan szentségtörő gondolatok is megfordultak fejemben, mint hogy „egyáltalán van-e valami olyasmi a tetején, amit eddig nem láttunk még, s ami miatt érdemes e kínokat kiállni?”. Ezekben, a mély lelki vívódás pillanataiban, mikor már a pokolba kívántunk minden narancssárga kaput, csupán a helyet a kőrókákon kívül szintén magukénak tekintő cicák látványa tudta visszahozni az életkedvünket.

IMG_9328 IMG_9376

Cicák és kőrókák. Eleinte nem is voltunk benne biztosak, hogy jól látjuk őket, s a szürke szobrok valóban rókákat ábrázolnak-e. De később kiderült, a róka Inari istenség kedvelt állata, s noha a nyakába akasztott narancssárga(! hát mi más?) állkendőről máig sem tudjuk, milyen célt szolgál, a papirusztekercs-szerű dologról kiderült, a róka futárszerepét fejezi ki, gondolom, üzenetként. Máshol viszont állítólag a magtár kulcsát őrzi a szájában. Úgyhogy ez a rejtély is megoldódott.

Már csak az maradt hátra, hogy miért megyünk még mindig felfelé. Erre is több magyarázat adódott: szenttül meg vagyunk győződve, hogy érdemes, hogy már csak pár lépés, és ott vagyunk a tetőn, vagy hogy egyesek menni akartak, míg mások maradni (töredelmesen bevallom, én e második, lustább csoport tagjait bővítettem), de nem akartunk szétválni stb. Mikor végre elértük az út legmagasabb pontját, s pár kőróka által őrzött mécsesnél többet nem láttunk, akkor kiderült ez a rejtély is: azért mentünk, mert meg volt írva a sorsunkban, valamint a végre lefelé menetelés határtalan és jól megérdemelt gyönyörűsége miatt.

IMG_9378 IMG_9385

építészet / ételek / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

Megérkezünk Kiotóba, a valamikori ezer éves fővárosba, s meglátogatjuk az első japán szentélyt

Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.

Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.

japán szentély gésáknak beöltözött japán turisták

Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.

Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.

gésáknak beöltözött japán turisták japán lombkorona

Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.

Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.

japán temető bejárata csoportkép a temetőben

Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.