Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.

Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.

Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.

Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.

Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.

Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.

Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.