Browsing Category Kiotó

Mit kell tudni Japánról, avagy top 10 helyett

Ha az ember külföldre megy, igyekszik kissé tájékozódni az ottani viszonyokról. Hacsak nem közismert, egyszerű, közeli országba megy, melynek kultúrája és életvitele hasonló a saját hazájáéhoz. Nos, Japán, habár közismert és egyszerű(nek tűnik) mégsem az az egyértelműen turistabarát célpont. Nem abban az értelemben, mint például Észak-Korea, de azért van pár dolog, amit nem árt tudni róla, mielőtt az ember felszáll az interkontinentális repülőgépre. Összegyűjtöttük a legfontosabbakat.

No speak English

Nem, még ennyire sem. Ha azt hittük, hogy az olaszok nem beszélnek angolul, vagy, hogy a franciák azok, kik túlságosan a világ közepének érzik magukat ahhoz, hogy megtanulják ezt az alapvető világnyelvet (ugyebár tanuljatok meg ti franciául, az is világnyelv – gondolják), meg leszünk lepődve a japánokon. Ha azt gondoltuk, hogy az olyan kijelentések, amelyek semmi nyelvtani szabályt nem tisztelve csupán közhasználatú szavakat egymás mellé rakásából állnak össze, nos, az ilyenek használata nem is igen tekinthető idegennyelvtudásnak, akkor menjünk Japánba, hogy értékelni tudjuk, mikor végre a tizedik megkérdezett ily módon válaszol. Kivételek mindig akadnak, de készüljünk fel arra, hogy sokat kell keresni azt a jólképzett elárusítót, recepcióst vagy pincért, aki folyékonyan tud társalogni velünk. (Valószínűleg maga is külföldi.) Ellenben sok felirat angolul is megvan, úgyhogy az is valami.

Drágán add az ételed

Bizonyos statisztikák szerint Japán a világ második legdrágább országa, de persze még mindig jóval alatta van a standard párizsi áraknak. Turistaként érdemes idejében és sok keresgélés után lefoglalni a szállást, de ne lepődj meg, ha icipici szobát kapsz csak. Elvégre itt találták fel a kapszulahotelt, úgyhogy érthető, ha kicsit más az elfogadható méretű szobáról alkotott fogalmuk.

Ami a kaját illeti, ha azt gondolod, hogy itt majd jól belaksz az otthon ugyebár élég borsos árú szusikból – hát csalódni fogsz. Oh, hol vannak a jó kis thai éttermek, ahol pár garasért óriási adag garnélát kapnál…? Hát nem itt. Japánban kb. úgy étkezhetsz, mint Nyugat-Európában: pompásan, kis adagokban, drágán. Keresd az eldugottabb, helyiek által frekventált, kevésbé dizájnos helyeket, a fast foodot, street foodot vagy az élelmiszerboltokat. Ez utóbbiakban is rengeteg kész kaját lehet venni – de ne vidd ki piknikezni. A japánoknál udvariatlanság az utcán enni.

Cash only!

Nem gondolná az ember egy ilyen technológiai tökélyt megért országról, de a legtöbb japán készpénzen él. Ha mégis Visa meg Mastercard logót látsz az üzleten, még ne bízd el magad: bevett gyakorlat, hogy csak a helyi kiadásút fogadják el. De azért ne csüggedj: keress egy 7/11 boltot, és voilá, már ki is veheted a ropogós jeneket a bankkártyádról. Jó tudni, nem?

A technika ördöge sárkánya

Fura funkciójú WC-k (amiről egy érdekes magyarázatot olvashattok egy több éve Tokióban élő világutazó tollából), mindenre külön árusítóautomaták, széfes zárral működő postaládák vagy a kulcsot magukban foglaló zárak, fura elektronikus autók, szóval ha el tudod képzelni, ők megcsináltál már. És akkor a szépségiparban újra és újra feltűnő gadgeteket még meg sem említettük: orr kiegyenesítő, áll hegyesítő, szempilla szélesítő stb. – vicces lenne, ha nem lenne ahhoz túl félelmetes. Valamint az egyre inkább idősödő és elmagányosodó társadalmat kiszolgáló termékek: ölelő karú szék, szociális média like-ot ölelésre átkonvertáló mellény, ölet mintázó párna, életnagyságú társbabák, hogy az egyéb bizarr szexuális kiegészítőkről ne is beszéljünk.

Ami nekünk a legnagyobb örömet okozott, az a hordozható wi-fi megosztó készülék volt, ami egy okostelefon és egy internetes router szerencsés keresztezésének eredménye. Rákapcsolódik a mobil hálózatra, s wifi routerként megosztja az internetet veled (és a 10 méteres körzetben levő haverjaiddal), így bárhol tényleg otthon érezheted magad. (Valamint nagyban segít a tájékozódásnál és az Instagram-oldalad naprakészen tartásánál.) Extra haszon hölgyeknek: az addig gyakran előre siető, hosszú léptű srácok az után, hogy elvállalod a cipelését (mi nem fér be egy női táskába, nemde?), időről időre mindig udvariasan bevárnak.

Közlekedni jó

Utolsó napunk fénypontja volt, hogy bicikliket béreltünk, s bekerekeztük vele a várost. Széles utak, gyönyörű kilátású kerékpársávok, előzékeny sofőrök, kényelmes városi bringák. És nem csak. A taxi kivételével (melynek bizarr csipkehorgolás borítja az ülését, és a sofőr gombnyomásra belülről nyitja-csukja az ajtaját) mondhatnánk minden közlekedési eszközt kipróbáltunk, s valamennyiről csupán a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Buszok, metrók, vonatok mind egyszerűen használhatók, egyértelműek (még a nyelvi hiányosság sem annyira hátrány, a feliratok ugyanis jórészt kétnyelvűek), tiszták és kényelmesek. Igazi élvezet használni őket, úgyhogy mindenképp ajánljuk.

Ne adj borravalót

Szakéravalót sem. A japánok nem azért dolgoznak, hogy te aprópénzzel megháláld nekik. Ők csak a kötelességüket teljesítik, amikor dolgoznak. Vagy valami ilyesmi lehet a borravalómentes mentalitás mögött. Szívesen segítenek, ha tudnak, sőt, annyira előzékenyen és segítőkészen teszik mindezt, hogy belefájdul a szíved az igyekezetüket látva. Hogy háláld meg nekik? Ne pénzzel. Hanem kedvességgel. Mosolyogj. Hajolj meg. Tanuld meg azt a pár szót, amit úgyis rengetegszer fogsz használni: árigátó (köszönöm), konicsiwá (jó napot), szájonárá (viszlát). Engedd ki magadból az udvarias úriembert/-asszonyt, hadd lássák a japánok, hogy nem csak nekik volt gyerekszobájuk.

May 15, 2016 by Biborka Bogya

építészet / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

A Fushimi Inari: a kőrókák, kiscicák és a próba elé állított jellemek története

Visszaszámolva az Egy gésa emlékiratai filmben szereplő kiotói helyszíneket, természetesen a Fushimi Inari narancs torii kapui sem maradhattak ki a listából, Arashiyama bambuszligete és (érthető módon) a Gion-negyed mellett. Hátra van még a Kiyomizu-dera, amely szintén szerepel pár vágóképben, és ígérem, sorra fog kerülni. Nem volt feltétlenül célunk a film által megörökített helyeket meglátogatni, de mégis egybeesett: a legkedveltebb, legszebb látnivalókat akartuk felkeresni, és úgy tűnik, a stáb is.

A szentély, hasonlóan az eddig meglátogatottakhoz, összekötő kapocs a város és a természet között. Útban felé egyre inkább magunk mögött hagytuk a megszokott, hétköznapi utcákat, s egyre közelebb kerültünk a különleges, talán mesés hegyhez. A Fushimi Inari ugyanis a rizs istenének, Inarinak szentelt hely, s a kb. 30 ezer Inari-szentély főszentélye. Manapság az istenség a mezőgazdaság helyett kezd az üzlet védője lenni, ami ugyan nem annyira romantikus, de a szentély alapítása Kiotó fővárossá válását is megelőzi, így amit hiányolunk az archaikus, mesei háttérből, megkapjuk régiségben.

Útban a hegy felé az emberek is megváltoztak. A munkájukba igyekvőket pihenő turisták váltották fel, akik ráérősen nézelődtek a régies házak és érdekes ételeket árusítók standjai között, élvezve a meleg őszi napsütést. A karmazsinvörös lassan szivárgott be a képbe, kezdetben csak néhol tűnt fel, ahogy a kapuk is: itt egy, ott egy, feltűnésmentesen. Majd hirtelen az erdőben találtuk magunkat, mindenfelé az élénk színű oszlopokkal bekerítve, s nem győztük fotózni őket.

A rajtuk szereplő japán betűk megfejtésre biztató látványt alkottak, de a dekódolást elősegítő Rosetta-kő nélkül. De figyelmesen nézve őket, egyszer csak rátaláltunk pár ritka, latin betűs kapura. Ekkor jöttünk rá, hogy az a pár sor az adományozó neve lehetett (nem pedig haiku-költemény vagy efféle), mellette a pontos dátum. Hűséges útitársunknak, a táskámban lapuló hordozható wifinek köszönhetően megtudtuk azt is, elég borsos áron lehet megvenni azt a dicsőséget, hogy neved, vagy céged neve felkerüljön egy ilyen toriira. De, úgy látszik sokaknak így is megéri.

Mentünk hát a kapuk alkotta alagút alatt, és élveztük a nem túl megerőltető kirándulást. Egy adott helyen kiértünk egy tisztásra, ahol gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, s megpihentünk pár vizet és levest árusító üzletecske árnyékában. Úgy láttuk a térképen, hogy már nincs is olyan sok a hegy-, és a szent út tetejéig, tehát tovább mentünk. Sajnos vagy rosszul értettük a térkép léptékeit, vagy ami kimaradt a távolságból, bepótlódott magasságban, mert a várva várt célpont csak nem akart a szemünk elé kerülni.

Számunkra, türelmetlen nyugati turisták számára, nem bírt akkora tisztító és megvilágosító hatással a megtett út, és sajnos egyre gyakrabban hangzott el, hogy „ilyet már láttunk”, és a bejárt út helyett egyre inkább csak az emelkedéssel együtt járó kellemetlenségekre tudtunk koncentrálni. Ilyenkor ne adj Isten az is felmerült, hogy talán semmi értelme tovább menni, s hogy lehet, más, érdekesebb (s kisebb szintkülönbséggel bíró) hely jobban szolgálná a városlátogatás célját.

Elkötelezettséghiányunk iránti mély megvetésem kiengeszteléseképpen még azt is bevallom, hogy lankadtságunk mélyén még az olyan szentségtörő gondolatok is megfordultak fejemben, mint hogy „egyáltalán van-e valami olyasmi a tetején, amit eddig nem láttunk még, s ami miatt érdemes e kínokat kiállni?”. Ezekben, a mély lelki vívódás pillanataiban, mikor már a pokolba kívántunk minden narancssárga kaput, csupán a helyet a kőrókákon kívül szintén magukénak tekintő cicák látványa tudta visszahozni az életkedvünket.

Cicák és kőrókák. Eleinte nem is voltunk benne biztosak, hogy jól látjuk őket, s a szürke szobrok valóban rókákat ábrázolnak-e. De később kiderült, a róka Inari istenség kedvelt állata, s noha a nyakába akasztott narancssárga(! hát mi más?) állkendőről máig sem tudjuk, milyen célt szolgál, a papirusztekercs-szerű dologról kiderült, a róka futárszerepét fejezi ki, gondolom, üzenetként. Máshol viszont állítólag a magtár kulcsát őrzi a szájában. Úgyhogy ez a rejtély is megoldódott.

Már csak az maradt hátra, hogy miért megyünk még mindig felfelé. Erre is több magyarázat adódott: szenttül meg vagyunk győződve, hogy érdemes, hogy már csak pár lépés, és ott vagyunk a tetőn, vagy hogy egyesek menni akartak, míg mások maradni (töredelmesen bevallom, én e második, lustább csoport tagjait bővítettem), de nem akartunk szétválni stb. Mikor végre elértük az út legmagasabb pontját, s pár kőróka által őrzött mécsesnél többet nem láttunk, akkor kiderült ez a rejtély is: azért mentünk, mert meg volt írva a sorsunkban, valamint a végre lefelé menetelés határtalan és jól megérdemelt gyönyörűsége miatt.

May 9, 2016 by Biborka Bogya

Japán / Kiotó / természet

Arashiyama, avagy városrész a természet lágy ölén, valamint a híres bambuszliget

A Japán többi részét látogatók furcsának tartanák, hogy ilyet mondok, de Kiotóban nem szenvedtük hiányát a természetnek. Arashiyama falu a városban, s noha technikailag Kiotóhoz tartozik, mégis a nyugodt légköre, széles, de forgalommentes utcái, valamint a hátterében magasló erdő inkább a vidéki életet juttatja eszünkbe, nem pedig egy japán nagyvárosét. De hát Kiotó ebben is különbözik az átlagos japán metropolistól: emberi léptékű, hagyományos építészetét tisztelő, zöldövezettel bőven ellátott. Mi is tanulhatnánk tőlük városrendezésből.

Arashiyama azonkívül egy kissé kirakat-városrész is, egy turistacsalogató főutcával, amely éttermektől és szuvernírboltoktól roskadozik, de a távolban már feltűnik a Togetsukyo-híd, amely a környező dombokhoz vezet, mintegy bebocsájtva a természet hűsítő egyszerűségét, nagyságát, másságát az emberek alkotta, nyüzsgő, de efemer világba.

A híd nemcsak a széles folyó fölötti átjáró, de összeköti a várost a heggyel, így a mindennapi emberi tevékenységből, a hétköznapok forgatagából kiléphetünk, a hídon át, a nyugalmat árasztó természetbe. Látszott is, hogy a sietősen, minden kitett árura rásandítva menő turisták már egész másként lépkedtek a híd másik felén: pihentebben, élvezve a napot, a környéket, a pillanatot. Sokkal zenebb lesz az ember, ahogy átér a folyó másik partjára. Szinte egy meditációval felérő híd a Togetsukyo.

Ennek megfelelően a folyó partján már sokkal több relaxáló tevékenységet végző embert lehetett látni: riksán utazó fiatalokat, biciklizőket, s bevallom, a hosszú, keskeny csónakok is egész vonzónak tűntek. Szívesen beültem volna én is egy kis csónakázásra, ha nem vitt volna épp az ellenkező irányba, egyre távolabb igazi célpontunktól, a bambuszligettől. Így viszont újra átmentünk a hídon, vissza a civilizációba, majd letértünk a főútról, be megint a vadonba, de ezúttal egy sosemlátott világ erdejébe.

Ha láttátok A repülő tőrök klánja (House of Flying Daggers) című filmet, akkor talán visszaemlékeztek a bambuszerdőben történt rajtaütésszerű harcjelenetre (aki nem ismerte volna, annak ide linkelem). Erre a hihetetlen, de mégis lehetséges harcművészetre emlékeztetett az arashiyamai (saganói, hogy pontos legyek) erdő. Annyira nem hasonlít semmire, amit az ember valaha is látott (még ha láttunk is bambuszt önmagában), hogy filmdíszletnek tetszik. És mégis valós. Tényleg úgy érzi magát benne az ember, hogy nem lepődne meg, ha valami teljesen valószínűtlen történne vala, ha rátörtének a karatézó banditák, az sem lepné meg. El is felejtettük, hogy egy valódi város egyik negyedének icipici erdejében vagyunk. Mintha nem is ott, hanem egy mesében, filmben, fantáziaszüleményben lennénk.

A fák égig érőek, nagyon karcsúak, és teljesen hiányoznak az oldalsó ágaik. Csupán a legtetejükön található lomb rajtuk, az is kecses, icipici hosszúkás levélkék formájában. És akkor a színekről még nem is beszéltem. A fatörzsek elegáns kékes-szürkés hátterét a lehullott gallyakból összeállított melegebb barna kerítés előtere szakítja meg, míg a távolban a kicsiny lombkoronán átsütő nap teszi irizálóvá a zöld különböző árnyalatait. Szóval elbűvölő.

Nem csoda, hogy az (egyetlen) ösvény tele van turistákkal. És fotósokkal. Mivel még esküvői háttérnek sem utolsó. Az interneten található hátborzongatóan üres képek a magányosan és méltóságteljesen álló fákkal nem tudom, mikor készülhettek, ottlétünkkor ugyanis csak úgy rajzottak a látogatók. Nem kis kompozíciós szakértelem kell ahhoz, hogy a tömeget kivágva alkoss látványos képet. Főleg, hogy oly magasak a fák, hogy a legtöbb képen lehetetlen egészben bevenni őket. De a csalódást okozó fotók nem vehetnek el a hely népszerűségéből, sőt inkább hozzáadnak: ha a kamera képtelen megragadni a liget varázsát, meg kell nézzük saját magunknak.

Tíz perc alatt bejártuk az erdőcskét, s tovább már lefele vitt az utunk, vissza Arashiyamába. Mentemben elgondolkoztam azon, hogy azért nekem mégis az organikusabb kinézetű „összevissza” fák tetszenek jobban, hiába a nagyon modern, geometrikus vonalakat megjelenítő bambuszliget vonzereje. De azért egy saját kertbe becsempésznék egy pár cserjét, ha más nem, hogy kontrasztba állítva kiemelje a hagyományosabb alakú növények gazdag burjánzását.

A közelben hegyi vasút vitte körbe a távolabbi erdők megtekintésére vágyókat, de mi inkább gyalog maradtunk. Útitársaink egyik nap még visszamentek Arashiyamába, hogy kipróbálják ezt a helyi érdekességet is. Eredetileg a mi tervünkben is benne volt egy Kiotóhoz közeli szentély meglátogatása, amelyet csupán vadregényes vonatúton lehetett megközelíteni, de végül nem éreztük szükségét órákon át utazni ahhoz, hogy a Kiotóban oly bőséges természeti tájat megcsodálhassuk. Úgyhogy a Koya-san szentély maradt legközelebbre.

Visszafele még bekukkantottunk egy útba eső szentélybe, a Tenryuji-szentélybe, melyről most semmi különlegesebbet nem mondhatok: szép volt, tradicionális építésű, fehér-barna, óriási, és felfoghatatlan funkciójú. Több épület is körülvette, egyesek oszloposak, mások icipici narancssárga falúak, kőszobrok és tavak szegélyezték. Néhol belestünk a nem egyértelműen tilosat jelző, de nem is kifejezetten vendégváró, félig nyitott ajtókon, s ámultunk a precízre „manikűrözött” kerteken, kicsi, de kifejező szobrokon, vagy lopva néztük a kimonóba öltözött turisták fotózásait.

A főúton voltunk már, amikor a buszra várva hirtelen izgalmas látvány ragadta meg a szemünket. Egy szuvenírbolt mögött kezdődve kivilágított, színes oszlopocskák szegélyezték az utat. Később kiderült, az egyedi készítésű, bambusznád formájú dekoráció egy zseniális kísérlet arra, hogy Hannari Hokkori-téri Arashiyama állomás kitűnjön a többi szürke, utilitárius, de nem feltétlenül csúnya állomás (lásd: bal oldali kép) rengetegéből. Egy híres japán dizájner kezét dicséri, s helyi jellegzetességű Kyo-Yuzen festési technikával készültek. Látványosak, fotogének, és tisztelegnek vele egy letűnőben levő művészet előtt. Így kell ezt csinálni.

April 26, 2016 by Biborka Bogya

építészet / Japán / Kiotó / természet

Kinkaku-ji, az Arany Pavilon

Másnap elénk állt a nagy dilemma: mit is nézzünk meg e rövid idő alatt. Viszonylag gyors keresgélés után, enyhe sértődés és kiegyezés közjátékával (ki mondja meg, hova menjünk stb.) végül megkerestük a térképen az egyik leggyakrabban látogatott kiotói helyszínt, felültünk a buszra, és az őszi napsütés melege alatt meglátogattuk. Nem volt egy nagy hely. Egy parknak tűnt, mint a legtöbb japán szentély, bejáratánál mohaszőnyeggel fedett vörösfenyőerdő, majd egy gyönyörű mesterséges tó, partján a szikrázó, aranyfóliával fedett szentély. Valóban gyönyörű.

A Kinkaku-ji története a shogunok idejére nyúlik vissza, a 15. században volt ugyanis egyik mindenható katonai vezetőnek a nyaralója, aki meghagyta, hogy halála után egy zen szentély legyen belőle, ami igazán kedves volt tőle, hiszen ezzel úgymond kivonta a forgalomból, és átadta a közösségnek. Ezzel biztosította, hogy ahelyett, hogy különböző klánviták áldozatává váljon, békés szerzetesek ápolják és vigyáznak majd rá. Sajnos ez az elképzelés nem vált be tökéletesen, ugyanis azóta többször is porig égett, és nem csupán háborúban. Legutoljára 1950-ben egy elmebeteg szerzetes gyújtotta fel, így a ma megcsodálható épület csak mása az ötszáz évvel ezelőttinek, és igazából csak hatvan éves.

Ez viszont cseppet sem rontott népszerűségén vagy szépségén. Habár van egy kis üres látvány-szerűsége, mintha azzal, hogy olyan egyértelműen, korrektül gyönyörű, kicsit veszített volna értékéből. Mint egy tökéletesre plasztikázott sztár, akiben semmi egyedi nincs. Elvégre a szépség nem csak harmóniából áll, hanem kockázatvállaló kísérletezésből is. A veszély, hogy talán nem sikerül, teszi izgalmassá, életszerűvé. A tó hasonlóan: profi tájrendezési munka, de annál nem több.

Senki se értsen félre, nem azt állítom, hogy nem néz ki jól. A hátterében magasló hegyek olyanná teszik, mintha egy Disney-filmből lépett volna ki. A díszletszerűségét az is fokozza, hogy nem lehet belülről meglátogatni. Így a három különböző stílusban épített szintjével maradtunk: az alaksor a régi palotaépítészetet idézi, és még arany sincs rajta. Annál inkább szikrázik az első emelet, amely szamuráj-lakások stílusában épült, valamint a második, amelyen még a legkevésbé iskolázott tekintet is látja, hogy sokkal díszesebb a többinél. Persze, hiszen kínai stílusú. Ők meg ugyebár nem a diszkrét esztétikumról híresek.

Játék sasszeműeknek: milyen madár van a tetőn? Segítségként lásd a Kinkaku-ji sajnálatos kapcsolatát a tűzzel. A helyes megfejtők között egy Buddhista újjászületést sorsolunk ki. (Gyengébbek kedvéért: ez csak vicc volt.)

A szentélypark, mint mindig, most is elbűvölt. A napsütötte lombok közt haladva követtük az ösvényt, mely le-letért különböző rendeltetésű épületekhez, ahol ima-gyertyákat lehetett gyújtani (rájuk volt írva, életünk melyik aspektusán javítanánk: egészség, szerelem, jólét stb.), vagy a harangokat megkongatni (ennek az értelmére máig nem jöttem rá). Saját jövendőbeli kertünkre gondolva jegyezgettem fel magamban a fákat, cserjéket, és a mögöttük rejlő koncepciót: legyen örökzöld meg színesen sárguló, különböző magasságú és levéltextúrájú, kövek és kanyargós utak, illetve egy tavacska sem ártana. Bárki bármit is mond a japánokról, kertrendezésben vitathatatlanul profik.

April 10, 2016 by Biborka Bogya

Japán / Kiotó / közlekedés / utazás

A Shinkansen – csúcsminőségű állomás és száguldó vonatok

Úgy tűnik, szokássá kezd válni, hogy hagyományos, történelmi negyedek látogatása után Japán másik, no nem kevésbé jellegzetes arcát indulunk felfedezni: a technikai tökélyét. Így esett, hogy a gésák teaházait követően kérdés sem volt következő célpontunk: irány a kiotói vasútállomás. Az urak már nagyon várták, s bevallom, noha nekem nem volt oly elől a listámon, még engem is lenyűgözött.

Már távolról láttuk, ez érdekes hely lesz, a magas, széles, fémmel és üveggel borított, szokatlan formájú épület belseje is hasonlót ígért, de a valódi látványra nem voltunk felkészülve. A kapu mögött ugyanis 11 emeletre láthatunk rá, ami azért nem semmi. Minden szint kissé más, egyiken gyorskajálda (kedvencünk, a Mr Donut, még épp nyitva volt, úgyhogy belöktünk egy adag csokis fánkot), másikon üzletek, harmadikon utazási irodák stb. Megfordulva, pedig a föld alatti emeleteket is meg lehetett tekinteni, ahol a metró összeköttetés és ruhás üzletek látványa kápráztatott el.

És ez még nem minden. Ha az ember magára veszi a mechanikus labirintuson való eligazodás feladatát (ami, valljuk be, nem is olyan bonyolult, mint elsőnek tűnik), akkor a magasba törő mozgólépcsőkből egyre csodásabb kilátás nyílik az alattunk elterülő pályaudvarra. Kerek platformok, kivilágított fém tárgyak, lépcsők, lámpák, félemeletek és azokat tartó dizájnoszlopok mindenfele. Mintha az ember Willy Wonka csokigyárának vasúti verziójában lenne! Méghozzá a legmodernebben.

Az épület egyik felén falnyi méretű lépcső fogadott, amely ledes megvilágítással különböző képeket hozott létre. Le is lehetett ülni rá, de még érdekesebb volt a színes világítás alkotta „rajzfilmet” figyelni. Őszi levelek, halloweeni figurák, szellemek, üstök, boszorkányok repkedtek az állomás falán, ezért sokan videót készítettek, majd emlékfotókat egymásról. Még azt is elfelejtettük, hogy milyen magasan vagyunk még mindig, de persze nem annyira, mint az előzőleg megtekintett galérián, amely az állomás csarnokának a tetején vezetett át, szédítő magasságból mutatva meg az egész nagyszerű építmény.

A tetőn karácsonyi égőkkel kidíszített tündérterasz fogadott, természetesen ínyenc étterem azoknak, akik nem tudnak dönteni aközött: a város tetején akarnak-e vacsorázni, vagy inkább egy növények között megbújó, diszkrét helyen– s mindkettőre igényt tartanak. Továbblépve egyik irányban Kiotó éjjeli látképe kápráztatott el, kinyúlva az éji sötétbe a Kyoto Tower tornya, a másik felén pedig a hely igazi értelme, a sínek, rajtuk a kecses, fehér vonatok, amit lassultak, megálltak, majd pár perc múlva eltűntek a sötétben. Izgalmas dolog a trainspotting, órákig el tudnánk nézni a vonatokat, főleg ezeket, amelyek tényleg egyediek. Japán ugyanis világhírű vasútjáról.

Noha a „világ leggyorsabb vonatának” megtisztelő címére pillanatnyilag épp a Sanghajban működő bullettrain lehet büszke, a Tokióba szállító is valahol az első öt között lehet. Ellenben a „legrégebbi nagysebességű vasút” címét már sosem vehetik el a japánoktól, ugyanis a vonat mint száguldó közlekedési eszköz – egy fogalom, mely számunkra még mindig idegen – már a második világháború előtt felvetődött a szigetország örökké újításra kész vezetői között, de a háború lefolyása, valamint a tény, hogy Japán épp a vesztes felén végezte, pár évtizeddel késleltette végrehajtását. Az 1964-ben felszentelt vasút így is úttörő volt világviszonylatban, tudniillik az 500 km-es Tokió-Oszaka útvonalat képes volt hat és fél óráról háromra csökkenteni, rekordgyorsasággal, 210 km/óra sebességgel téve azt meg.

A Shinkansen szó hallatára máig sok férfi szíve megdobban, és nem egy ismerősünk első kérdése volt, mikor meghallották, hogy Japánban jártunk, hogy „voltatok-e a gyorsvasúton, izé, a Shinkansenen?” Úgyhogy megnyugtatunk mindenkit, igen, voltunk. Eredetileg bevonatoztunk volna Tokióba, de a három órás út, noha nagyszerű teljesítmény, oda és vissza egy nap alatt megtéve még mindig nagyon hosszúnak tűnt, nem is beszélve a 15.000 jenes jegyről. Így hát a Tokió-Oszaka történelmi szakasznak csupán az utolsó részét, a Kiotó-Oszaka közöttit tettük meg visszautazásunk napján.

De ez is világraszóló élmény volt. Egyik útitársunk GPS segítségével a telefonján mérte, milyen gyorsan megyünk, és a maximális sebesség, ha jól emlékszem, 268 km/óra volt. Úgyhogy mire kényelembe helyeztük magunkat, és kezdtük megszokni a száguldást, lassított a vonat (majdnem azt mondtam, leszállt a repülőgép), és megállt. Mosolyogva és büszkén léptünk ki a peronra, és már épp készítettük a telefonokat, hogy fotózzuk az eltávozó vonatot, mikor egyik útitársunk elsápadt.

– Fenn hagytam a hátizsákom – mondta rekedten –, a gyorsvonaton.

Pillanatok alatt berohant a fülkébe, s míg mi, a többiek, a szánk elé kapott kézzel, lefagyva néztük utána, addig a férjem az ajtóba állt, hogy ne tudjon automatikusan becsukódni és elhajtani… innen már csak vissza Tokióba. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen megláttuk a srácot, amint szaladt ki a hátizsákjával, a férjem félreált az ajtóból, az ajtó becsukódott, és a vonat továbbment. Mi pedig újra lélegzetet vettünk.

– Mi volt a táskádban? – kérdeztük homlokát törlő társunkat. – Valami fontos?

– Hát, pénztárca, útlevél, repülőjegy….

Csak néztünk egymásra elképedve, mire megszólalt egy másik útitársunk:

– A tavaly a vonatnak egy perces évi késése volt, azért a közlekedésügyi miniszter kénytelen volt lemondani. Az idén az általad okozott késés miatt harakirit kell elkövessen.

Kirobbant belőlünk a nevetés, s a visszatartott feszültség elpárolgott. De azért aggódva fogjuk majd figyelni az év végi nemzetközi híreket.

March 28, 2016 by Biborka Bogya

Japán / Kiotó

Gion, a gésák birodalma

A gésák titokzatos művészete ma is sokak fantáziáját izgatja, s mi sem voltunk különbek. Kiotó, a valamikori főváros, Tokión kívül az egyetlen város, ahol valódi gésával találkozhat az ember. Persze nem az átlagember. Gésa által szórakoztatva lenni egy kiváltság. Olyan kiváltság, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak. Csupán a beavatottak.

A gésák (geisha), ellentétben a nyugati tévhittel (és Japánból tekintve minden nyugati), nem prostituáltak, hanem művészek. Nem a testük eladásából élnek meg, hanem a képességeikből. A maikó, a tanuló gésa, éveket tölt az ősi japán hagyományok tanulmányozásával és tökéletesíti magát a legyezőstánc, a shamisen nevű húros hangszeren való játszás, az elegáns mozgás és a férfiak szórakoztatásának művészeteiben. A felszentelt gésák a vagyonos és befolyásos férfiakkal csupán a teaházakon belül találkozhatnak, amikor is teát vagy szakét töltenek nekik, beszélgetnek velük és néha privát táncelőadással örvendeztetik meg hűséges klienseiket.

Mindezt nem akárhol, hanem a kiotói Gion negyed falain belül. Belépve a Gionba az ember mintha egy külön világba kerülne. A magas, vitrinekkel és villogó cégérekkel hivalkodó épületek után mintha több száz évet ugrottunk volna vissza az időben. Mindenhol pici, egy-kétszintes faházak elegáns lámpácskákkal, ablakukon régi papírsötétítő védi a vendégeket a kíváncsi tekintetek elől. Ez a városnézés inkább a fantázia kirándulása, a legizgalmasabb nem az, amit látunk, hanem amit képzeletünk fest a zárt ajtók mögé.

Itt élnek és tanulnak ugyanis a világ egyik legrégebbi hagyományának fenntartói. Japán, amely fénysebességgel modernizálódott és hagyott el mindent, ami a múltjára emlékeztette, a gésa tradíciót furcsamód tovább éltette. A geikók, ahogy Kiotóban nevezik őket, ma is ugyanúgy élnek, mint száz évvel ezelőtt, ugyanúgy festik az arcukra a bőrüket eltakaró, maszkot jelképező fehér festéket, hordják a kézzel díszített, drága, nehéz és bonyolult selyemkimonóikat.

Turisták számára szinte lehetetlen élő kontaktusba kerülni egy valódi gésával, hiszen a csillagászati árakat kérő teaházak sem nyitják meg bárki számára ajtajukat. Mi is meg kellett elégedjünk a turistákkal és kölcsönvett kimonókba öltözött japán hölgyekkel teli Gion külső megismerésével, a házakon belül történő eseményeket számunkra fátyol fedte. Mégis, az előzetes kutatásként elolvasott Egy gésa emlékiratai megelevenítették az épületeket, jól ismert történetekkel és szereplőkkel töltötték fel a helyet.

Itt lakhatott a kis Csijó (Chiyo), aki végső elkeseredettségében egy hasonló ház tetején át próbált elmenekülni szigorú és érzékelten nevelői elől. Itt járhatott Hatszumumó, akinek a szépségénél csupán kegyetlensége volt nagyobb. Ebben a nagy épületben tanulhatott az iparkodó, leendő gésa Szajuri (Sayuri), aki az Elnök iránt érzett viszonzatlan szerelmét munkájába fektette. És még ennél is több szenvedélyt és szenvedést sejthetett évszázadokon át minden egyes fal és utcakő. Gion ugyanis a látszatok helye, ahol senkit sem érdekel, mi rejtőzik a fehérre festett (ál)arc mosolya mögött.

Kiegészítés: Nemrég láttam egy sokkoló filmet a japán szerelmi iparról, amelyben a hatékonyságot minél fontosabbnak tartó japánok a szerelmet is aspektusaira bontva árulják. Itt derült ki, hogy ma is sok tehetős fiatal hajlandó kemény pénzeket fizetni azért, hogy egy különleges alkalomkor meglátogatott bárban egy ellenkező nemű host(ess), (házigazda/gazdasszony) italt töltsön neki és pár órára osztatlan figyelmet szenteljen neki. Ez a foglalkozás, úgy tűnik, a gésa hagyományainak továbbélése, mely egy karrierorientált és elmagányosodott társadalomban virágzik, mint hajdanán. A szórakoztatás művészeti része már nem aktuális, hiszen azt színházak, filmek és egyéb ágazatok külön is teljesíthetik, de az emberi érintkezés sosem veszít fontosságából – és láthatóan piacképességéből sem.

February 8, 2016 by Biborka Bogya

építészet / ételek / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

Megérkezünk Kiotóba, a valamikori ezer éves fővárosba, s meglátogatjuk az első japán szentélyt

Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.

Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.

Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.

Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.

Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.

Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.

Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.

January 1, 2016 by Biborka Bogya

építészet / Japán / Kiotó / Oszaka / utazás

Weird in Japan

Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.

October 23, 2015 by szabi