Annak, akinek nincs ideje minden kalandunkat végigolvasni, s mintegy a Reader’s Digest verzióra vágyik, összeállítottam egy listát a legjobban kedvelt úti céljainkkal. A vicces sztorikért és a javasolt útvonalért még mindig érdemes elolvasni a hosszabb bejegyzéseket, de ha utazást terveztek Rómába, ezeket a helyeket semmiképp ne hagyjátok ki.
Browsing Category ókori Római Birodalom
A városlátogatásnak két kellemetlen mellékhatása van: a rengeteg gyaloglás és a szabályos időközönkénti táplálkozás elmaradása. Az ember ugyebár nem akar megállni délben, a nap közepén, és fontos nyitvatartási időt vesztegetni azzal, hogy beül egy étterembe/étkezdébe ebédelni (arról az elvesztegetett időről nem is beszélve, amelyik a megfelelő hely keresésével telik el), viszont korgó gyomorral mintha a műemlékek sem lennének annyira izgalmasak.
Ezen morfondíroztunk, amikor zseniális megoldásként elénk került egyik utcácskában egy gyorskajálda kinézetű hely, amely kellemes meglepetésként frissen készített, nyálcsorgató pizzákat árult elvitelre, kézbe vagy dobozba. Úgyhogy jól bevásároltunk calzonéból, fetás zöldséges pizzából, és desszertnek még a híres olasz gelatiból is jutott. Isteni volt!
Miután tehát jól bekajáltunk, erőnket és kulacsainkat újratöltve, megérkeztünk a pár percnyire lévő Panteon színe elé. Utazásunkra, és önkéntes idegenvezetői szerepemre készülve a legtöbb dokumentumfilmet és érdekes tudnivalót a Panteonról találtam. Ennek két, egymással ellentétes hatása volt: olvasgatva, filmet nézve róla, rettentő érdekesnek tűnt, meglátva viszont kissé unalmasnak találtam. Ilyen az ember. Ráadásul útitársaimmal mind megosztottam a youtube-on fellelhető bemutató videókat, így még az sem volt, akinek áradozhattam volna a technikai bravúrról, amivel a máig legnagyobb alátámasztatlan kupolát megépítették ezelőtt szinte ezer évvel, a rettentő erős betonról, amely mindezt lehetővé tette, valamint a számos épületről, melyet inspirált.
Impozánsnak impozáns volt, de a keresztény templommá való átalakítás elvett egy csöppet az ókori titokzatosságából és robosztusságából egyaránt. Ami legjobban zavart vele kapcsolatban, hogy mindezeket a tényeket előre tudva, semmi felfedezni való nem akadt már benne. Mígnem… az útikönyvet bújva a Panteon leginkább mellőzött portikójáról fedeztem fel egy jegyzetet, amely a korábban említett Barberini pápa legendáriumát egészítette ki. Ő volt ugyanis, aki a bronz díszítést levetette és beolvasztotta az oszlopcsarnok gerendáiról, egyesek szerint az Angyalvár ágyúi számára, míg mások a Bernini alkotta a Szent Péter-bazilika csavaros baldachinjában vélték felismerni. Úgy tűnik, nem csupán a focidrukkerek vetekedtek műemlékrombolásra, előkelőbb körökben is volt már rá példa – erre a cselekedetére mondták, hogy „quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini”, vagyis amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.
Mindent összevetve végül is egész lenyűgöző volt a Panteon. S kívülről nézegetve még hatalmasabbnak tűnt, főleg a díszítés hiányában. Mekkorának tűnhetett az ókori rómaiaknak, kik először tekintettek, rá s (b)ámulták tökélyét – csak feltételezni tudjuk. De propaganda tekintetében sem volt utolsó: ilyen s hasonló épületek bizonyították a mocskos kunyhókból érkező barbár népeknek, hogy a főváros valóban a világ legnagyszerűbb városa, s a (sz)építésén fáradozó szakemberek olyasmit tudnak, amit nem adatott meg bárki halandó számára.
Továbbmenve már egész közel volt a következő „mérföldkő”, a Piazza Navona, amelyet ezúttal X. Ince, született Pamphili pápa rendelt. Ide került a Palazzo Pamphili elegáns épülete, melyben jelenleg a Brazil Nagykövetség foglal helyet, valamint a Sant’Agnese in Agone templom, amelyet a Pamphili család építésze, Rainaldi kezdett el felhúzni, majd átvette korának másik híres építésze, Borromini, hogy aztán végül mégis az eredeti mester, vagyis annak a fia fejezze be a művet. Így működtek akkoriban a templomok építkezései, és ha jól belegondolunk, máig is sok állami projekt hasonló életutat fut be.
A templommal szemben álló szökőkút táplálja azt az városi legendát, mely szerint a Fontana dei Quattro Fiumi kutat tervező Bernini a Szent Ágnes-templom felöli alakot a védekező pozícióban ábrázolja, ezzel fejezve ki bizalmatlanságát riválisának, Borromininek a mérnöki tudását illetően. Ez utóbbi ugyanis tagja volt annak a szakmai ellenőrző csoportnak, amelynek a javaslatára bontották le a Bernini által tervezett Szent Péter-bazilika két harangtornyát. Míg a Borromini által tervezett iker harangtorony a Sant’Agnese in Agonén még most is áll. Szóval hara(n)g és irigység lehetett itt bőven.
Viszont az eredetileg Borromininek szánt Fontana dei Quattro Fiumi elkészítésével végül a kellemesebb magatartású Berninit bízták meg, úgyhogy végül is 1-1. Történt ugyanis, hogy a híresen lobbanékony Borromini összeveszett a családdal, míg Bernini beudvarolta magát a pápa sógornőjének, tanácsadójának, és rossznyelvek szerint, szeretőjének, Donna Olimpiának a kegyeibe. Lévén, hogy előző szökőkútja a Piazza Barberinin, az általa tervezett Palazzo Barberini előtt szintén tengeri istenséget ábrázolt, a tritont, viszont még VIII Orbán pápa megrendelésére, ezen újabb alkotása hasonló jellegű, de természetesen nagyobb, szebb és drágább kellett legyen.
A szökőkút mindezen háttérinformációk ismerete nélkül is élvezhető, de nem lenne gondosan kigondolt műalkotás, ha a mitológiát és szimbolikát kihagyták volna belőle. A négy folyó istene a négy kontinensre kiterjedő katolikus egyház hatalmát jelképezi, és a következők: a Nílus Afrikát, a Duna Európát, a Gangesz Ázsiát és a Río de la Plata Amerikát idézi. Egyéb díszítő motívumok segítenek kideríteni, melyik isten melyik folyót jelképezi, mint az evezőlapát, a pénzérmék, a kígyó, valamint a pápa személyes címere, amely a Pamphili család galambját és olajágát egyesíti a pápaság két kulcsával és hármas koronájával.
Miután kissé kipihentük magunkat, és derültünk egyet a csendőröket kicselezni igyekvő, esernyőt, selfie-botot és eredeti dizájner táska hamisítványokat tologató utcai árusokon, beléptünk a tér északi végén álló Palazzo Altempsbe. Útközben egy második szőkőkút mellett haladtunk el, de ez már nem hatott meg annyira. Egyértelműen készen álltunk egy másfajta élményre.
Museo Nazionale Romanónak otthont adó Palazzo Altempset bíborosok és építészeik tették a nagyszerű reneszánsz palotává, amely ma is oly lenyűgöző. Gazdag nemesek és egyházfik már évszázadokkal ezelőtt érdeklődni kezdtek az ókori Róma művészete iránt, mint tette azt a múzeum nagyját képző Ludovisi-kollekciót összegyűjtő Ludovico Ludovisi bíboros is. Neki köszönhetjük a meglepően élethű Öngyilkos gallus szoborcsoportot, egy második századi római kópiát egy vélhetőleg négyszáz évvel azelőtti görög eredeti alapján, azon kívül a vízből kiemelkedő Aphroditét ábrázoló, vélhetőleg Kr. e. 460-ból származó Ludovisi-trónnak nevezett domborművet, valamint a Ludovisi-szarkofágot, amely a második századból maradhatott fenn, és minuciózus gonddal kivésett római és gót harcosokat ábrázol a csata hevében.
Ebből a kollekcióból művelődhettek a Viktoriánus arisztokrata angol fiatalemberek, kiknek nevelésük nem lehetett teljes, míg az olasz művészet fellegvárait, úgy mint Firenzét, Velencét, Rómát meg nem csodálták. Megfordult a fejemben, hogy ha csupán évszázadokkal később fedezték újra fel maguknak az ókori Római Birodalom emlékműveit, ugyan honnan tudhatják, hogy az általunk ma oly bizonyossággal állított, mondjuk Aphrodité szobor valójában kit és milyen céllal ábrázol. Hiszen csupán azt tették akkori régészeink, amit ma például Schliemann trójai ásatásaira vonatkoztatva oly nagyon megvetünk szakszerűtlensége miatt, tudniillik egy fiktív világot ábrázoló irodalmi munkát valóságos fizikai tárgyak értelmezésére használtak.
Nem lehetett nem elámulni azon a végletes részletességgel és pontossággal megalkotott testeken, hogy az anatómiai pontosságról ne is beszéljünk! Eszünkbe jutott ezúttal a reneszánsz Michelangelo, aki titokban végzett illegálisnak és immorálisnak tartott boncolásokat, hogy jobban megismerje az emberi test felépítését, amikor ezer, sőt kétezer évvel azelőtt már ilyen technikai és elméleti tudással rendelkeztek az ókori szobrászok. Bernini pedig, akinek a mozgalmasságért dicsérik szobrait, szintén fejet hajthatott a különböző testtartást és ezen túl a lelkiállapotot oly mesterien megjelenítő művészek alkotásai előtt.
Egyik teremben üveg vitrinben különböző funkciójú apró régészeti leleteket tekinthettünk meg. Bronz szobrocskákat, agyag olajlámpásokat, üveg flakonokat, réz pénzérméket és egyéb, valószínűleg a köznép tulajdonában levő tárgyakat. Ezek sokat elárultak arról, hogyan élhetett a legnépesebb osztály, melynek nem volt pénze embernagyságú szobrok megrendelésére, de azért jutott nekik is egy tenyérméretű kedvenc istenszoborra a családi kegyhelybe. Az ellenpélda a császárok mellszobrát tartalmazó nyitott átjáró, valamint a császárnék arcát viselő istennők impozáns csoportja.
A palota önmaga is művészeti alkotás volt, freskóval díszített termekkel, a bíborosok saját privát kápolnájával, nagyszerűen felújítva, felélénkítve. Noha mint múzeum keserű panaszunk volt az ülőalkalmatosságok ritka volta, olyannyira, hogy napunk végén lévén, végül már az volt a legnagyobb örömünk, ha széket találtunk, és megpihentethettük fáradt lábainkat. A fejünk még bírta volna, de a lábunk már bedobta a törölközőt. Mindenesetre egy mozgalmas és sokat bejárt nap volt, amint fényképezőgépünk és cipőtalpaink is tanúsíthatták.
A római utat már évek óta terveztük, de valami mindig közbejött. Baráti társasággal akartunk menni, ezért mindannyiszor lemondtuk róla, valahányszor láttuk, hogy legtöbbünknek nem jó az időpont, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb csak eljutunk oda, ha már minden út Rómába vezet. És íme, egy márciusi hétvége végre legtöbb érdeklődőnek megfelelt, úgyhogy gyorsan lefoglaltuk (volna).
Az előkészületekről még csak annyit, hogy ami az isztambuli hosszú hétvégén nagyszerűen bevált, [reklám] a Wizztourral foglalni a repülőutat és szállást egyaránt, az most csúfosan csődöt mondott, ugyanis [anti-reklám] a honlap gyakori keresés esetén növelni kezdte az árakat, majd egy adott idő eltelte után újra csökkentette, míg végül annyira belezavarodott önmaga is, hogy mikor megrendeltük és kifizettük a szállást, hibát jelzett, barátaink úgy kellett visszakérjék a már kifizetett pénzt a segélyvonalon keresztül. Úgyhogy megbizonyosodtunk a régi közgazdasági aforizmában, hogy a monopólium nem tesz jót a piacnak (amit a fapados légitársaság gyakori késése is újra meg újra alátámaszt).
Na, de foglalási viszontagságok ide, korai felkelés kellemetlenségei oda, egyszer csak arra ébredtünk (a férjemmel szó szerint is, mivel elbóbiskoltunk a kora reggeli járaton), hogy Rómában vagyunk. Már a shuttle buszon is ámuldoztunk a zöld növényzeten (egyik barátunk kedvenc zöldségének és a fák formájának adózva, brokkoli-fának neveztük el az óriási, kerekded lombozatú vörösfenyőket), enyhe időjáráson és az út mentén végig húzódó akvadukton, és bizseregve gondoltunk arra, hogy e város két évezrede birodalmi főváros, és egy adott időben az egész világ legfejlettebb nagyvárosa volt.
Fogalmam sincs, milyen lehet ekkora örökséggel együtt élni. Mit érezhet az az ember, aki nap mint nap évszázados, sőt évezredes emlékművek árnyékában sétálgat. Aki bármelyik percben beléphet egy Raffaello-festette oltárképes templomba, vagy egy római oszlopos áldozati kegyhelybe. Milyen érzés tudni, hogy minden utcácskának története van: hol két arisztokrata család rivalizálásának lehetünk tanúi, hol egy művész isteni ihletének, hol egy államférfi bölcs döntésének, hogy a városnak alapvető fontosságú infrastruktúrát, szórakozó- vagy fürdőhelyet hozzon létre.
Én csak azt tudom, hogy útikönyv ilyen hasznos számomra még nem volt, s három nap alatt ekkora életre szóló élményt nem szívtam magamba. Fél szemem mindvégig a történelmi háttért jelentő leírásokon, a másik pedig az építészeti csodákon volt, amelyek lépésről lépésre bukkantak fel előttünk. Hamar szokásunkká vált, hogy megálltunk egy-egy műemlék előtt, „expedíciónk” bátor tagjai körém gyűltek, és azt mondták, „Olvasd hangosan”. Köszönöm, National Geographic Traveler, hogy műveltebbnek és tájékozottabbnak mutattál, mint amilyen valójában vagyok.
Az ámuldozás már a Colosseumhoz vezető úton elkezdődött, ahol láttunk narancsfát az utcán teli narancsokkal, ismeretlen romos kertet, kipróbáltuk olasz tudásunk („una acqua per favore”), besettenkedtünk egy nyitott kapujú kertbe, amelyről később kiderült, hogy közpark, és megnyugodva vettük tudomásul, hogy a hotelben kapott térképek egész nagy léptékűek, ezért nem kell majd sokat járjunk. (Ez utóbbiban tévedtünk.) Végre vagy húsz perces sorbanállás után pedig beléptünk a Colosseumba.
Noha az egyik legkevésbé várt látvány volt, a Colosseum méreteit képtelenség volt elfogulatlanul megtekinteni. Azoktól a tényektől, hogy hozzáértő becslések szerint a több tízezres tömeget is tíz perc alatt ki tudták üríteni végszükség esetén, a színteret elárasztva akár tengeri csatákat is eljátszhattak, valamint hogy ötven méternyi ma is álló falat húztak fel a legkezdetlegesebb gépek és csigák segítségével ezelőtt kétezer évvel, azért a legszkeptikusabb látogatónak is leesik az álla. Mindezek ellenére nehéz volt feledni eredeti rendeltetését, és hogy emberek nap nap után fizettek, hogy szórakozásképpen más emberek és állatok gyilkolását és kínzását nézhessék végig. Örök emlékeztető az emberiség egy kifejezetten visszataszító tulajdonságára.
Gyönyörű volt viszont a kilátás. Az amfiteátrum mindegyik hatalmas boltíve funkcióval rendelkezett: egyesek lépcsőként, mások ablakként osztották meg a következő emeletek súlyát, és kinézve rajtuk, mindegyikben más szeletét láthattuk a városnak. Ha egy atléta szélsebesen végigszaladt volna az arénában, folyton a kilátást figyelve, olyasfajta kezdetleges filmet rakhatott volna össze az elméjében, mint a táncosnők vagy lovak alakját mutató, gyorsan forgó zoetrópok a mozi megjelenése előtt.
Kilépve a Colosseumból, felvillanyozva az előttünk elterülő Forum Romanum lehetőségeitől, sikerült meggyőznöm útitársaimat, hogy halasszuk el a reggeli/ebédet és lépjünk be az ókori Róma szívének tartott fórumba. Első pillanattól fogva lenyűgöző volt. Soha romok ily romantikusak nem voltak. A Római fórum beletette a „rom”-ot a romantikusba. Sőt, a sok angolkertre gondolva, nem csodálkoznék azon sem, ha maga a szó is a „Rome-antic”-ből eredt volna. [A nyelvészek kételkedhetnek ebben az etimológiában, de a kertészek szerintem velem tartanak.]
Már rögtön a bejáratnál, kissé takarva egy renoválás alatt levő múzeumot rejtő reneszánsz templom által, hatalmas tégla bazilika kápráztatott el. Noha csak fele volt ép, ez épp elég volt ahhoz, hogy jártunkban földbe gyökerezzen a lábunk méretét tekintve. Az ember egyszerűen nincs felkészülve ilyen hatalmas épületekre. Az emberléptékű reneszánsz óta nem sok ilyen gigantikus templomot és építményt látni, de persze ne feledjük, ez az istenek és isteni császárok időszaka. A Római fórum propaganda- és reprezentációs céllal épült, minden magát valamire tartó császár felállíttatott legalább egy apró templomot vagy diadalívet élete során, mintegy beleírva ezzel nevét a történelembe.
Az útikönyvet és a látványt összevetni, természetesen, nem volt problémamentes vállalkozás. Csak az istenek tudják (meg talán szegény félrevezetett útitársaim), hány gigantikus romra mutattam rá diadalmasan, hogy „Íme, a Veszta-szűzek lakhelye”, csak hogy felolvashassam a szövegdobozt, amely életmódjukról mondott pár érdekességet. (Ha már felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor megosztom veletek is: szóval a Veszta-szűzek az örök lángot őrizték, patrícius családok fiatal lányai közül választották ki őket, s ha betartották fogadalmukat, harminc év után nyugdíjba vonulhattak, és férjhez mehettek, de ha megszegték azt, akkor élve temették el őket. Kemény, mi?)
Ezen a téren a Fórum inkább a költőiséget, mint az informativitást tekintette magáénak. Egy-két megnevező tábla – esetleg pár izgalmas adat megjelölésével– igazán nem ártott volna. Azon kívül frusztráló volt az olyan eset, mint például az Isteni Romulus temploma (Tempio del Divo Romulo), amelybe bemenni a Fórumból kellett, de az üvegen át látható, az emeleten sétáló turistákhoz csatlakozni csak annak az elhagyása után lehetett (volna).
Mindent összevetve viszont méltó indítása volt római kirándulásunknak, főleg, hogy megtalálván végre a Veszta-szűzek lakosztályát, és maradványát a házi tűzhely istennőjének kör alakú templomának, felmentünk a Palatinus-dombra. Noha sokkal kevésbé látványos, a szellős, parkosított teret az ősrégi cédrusok, valamint a fiatal narancsfák igazán kellemessé teszik. Itt már nem is néztük, melyik palota-rom kié lehetett, hanem csak élveztük a nagyszerű kilátást. S lévén, hogy ilyen szorgosan teljesítettük az aznapra kiszemelt útitervünket, elmentünk ebédelni.
Város két kontinens között, két világleigázó birodalom valamikori fővárosa, Isztambul, igazi kincsestár. Három nap elég ahhoz, hogy életreszóló élményeket szerezzen az ember falai között. Velünk is megesett egy-két érdekes kaland, de az igazi sztárok az évszázados épületek voltak, melyek történetei izgalmasabbak, mint bármelyik celebé, aki lábaiknál fotózkodik. Drámai időutazás kultúrákon át. Íme a kötelező megállók kihagyhatatlan állomásai.
A Kék Mecset a tér másik oldalán áll, szemben az Hagia Sophiával. Ez szimbolikusan is értelmezhető, mint az újabb, modernebb modell az eredetivel szemben. De annak ellenére, hogy szépségéhez nem fér kétség, s a muzulmán világ egyik legnagyszerűbb máig használatos mecsete (a hat minaretje szentségtörő módon talán még Mekkán, a szent városon is túl akart tenni), mégis kevésbé történelemmel dús, kevésbé drámai, látványa nem szorítja össze a szíved.
Van egy borzongató hatása annak a művészetnek, amely a lehetetlent kísérli meg, s mint Bábel tornya, az egekig akar jutni. Az Hagia Sophia mérnöki vívmány, de a képzelet erejét is bizonyítja – a Kék Mecset, vagy Sultanahmet, már meglévő technológiát, már megvívott csatát hasznosít, tudták, hogy működni fog, biztonsága unalmas. Nem érezzük rajta azt, hogy készítői művészek voltak, akik életük árán is bele akarták írni a nevüket a történelembe, hanem inkább mesteremberek, akik a felvállalt munkát korrekten teljesítették: olyan lett, mint példaképe, csak kissé jobb és újabb.
Körbejártuk, majd mikor végre megtaláltuk a mellékbejáratot, ahol be lehetett menni, lehúztuk a cipőnket, mi, nők, kendő alá rejtettük a hajunkat a hagyomány-tisztelet jegyében, s beléptünk. Hát, semmiképp sem kellett volna pont az Hagia Sophia után meglátogassuk. Így sokat veszített az értékéből, s nem sok időnkbe telt körbenézni. Kijövetelünk után vettük észre az elkerített udvar külső felén álló kicsiny kagylókat, amelyeknél a hívők megmoshatják a lábukat vagy a fejüket. Ez már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a virágos csempével borított boltívek, mert egy nagyrészt ismeretlen kultúra titkaiba nyújtott bepillantást.
A mecset mellett terjeszkedett el valamikor a Hippodrom, egy óriási méretű stadion, ahol harciszekeres- és lovasversenyeket tartottak a nép szórakoztatására. Constantin császár, akiről a város a Konstantinápoly nevet kapta, bővítette ki olyannyira, hogy akár százezer ember is elfért benne. Innen származik a Szent Márk-bazilika négyes bronz lovasszobra, amelyet a kereszteshadjáratkor fosztogató velenceiek vittek haza szuvenírként a császár páholyából.
A történelem fintora, hogy a tér többi díszét, az oszlopokat és obeliszkeket viszont a bizánciak zsákmányolták más országokból már sokkal korábban. A háromezer éves egyiptomi obeliszket például háromba vágva szállíttatták ide, de csak a felső fele maradt meg, míg a kétezer ötszáz éves Delphoi-i Apollo-templomból származó, kígyózó bronz oszlop szintén megcsonkítva hirdeti a város korabeli nagyságát és véres múltját (lásd többek között a Hippodromon kitörő Nika-felkelést).
A középkorban Európa legfényűzőbb palotájának tartott Nagy Palota viszont már csak emlékekben él, s noha a tengerparton még néhol látható pár faldarabja, mi már csak az útikönyvben ábrázolt rekonstrukcióját tekintettük meg. Elvégre ekkor már jóval elmúlt dél, és ennél több látványt már nem bírtunk volna ki. Úgyhogy elindultunk hazafelé azzal a feltett szándékkal, hogy ha megfelelő helyet találunk, beülünk ebédelni.
Épp jókor, mert a gyomrunk kezdett ellentmondást nem tűrően korogni, így bementünk egy közeli étkezdében. Nem volt túlságosan stílusos, a gyorskajálda és egy egész olcsó étterem között lehetett feleúton, de a menü szép nagy képekkel illusztrált, angol feliratos. Ki is választottunk pár szemrevaló fogást, halat, bárányt, pizzaszerű lepényt, salátát, miegymást. Számításunkkal ellentétben a salátát jóval előbb kihozták egy hatalmas, tányérról lelógó, ropogós pitával, s mivel már erősen megéheztünk, neki is láttunk.
Kellemesen fűszerezett, egyszerű, de jóízű étel volt, sok friss alapanyagból, ami decemberhez képest nem is rossz, s az utcán is árult, frissen csavart narancs- meg gránátalmalé, noha kissé keserű, egészségesen cukortalan ízével tökéletes volt a lenyomtatáshoz. Mediterrán országhoz találóan nem sajnálták a különféle olajbogyókat, meglepően sok volt a reszelt saláta alapanyag, s az otthonról ismert sültpaprikával is újra találkoztunk. Az előző napon a rá(c)hát (szultánkenyér, lokum, turkish delight), ma ez juttatta eszünkbe, hogy népeink között volt kulináris kapcsolat a döner kebab előtt is. (Sőt, nemcsak a hódoltság idejéről, hanem még a honfoglalás korából is ránk maradt pár török eledel, szó, edény.)
Az étkezéskultúrán kívül még csak a desszerten töprengtünk ennyit, nem tudtuk eldönteni ugyanis, hogy a barátaink megkóstolandó listájára felkerült édességhez maradt-e még hely. Végül desszert nélkül, de így is tele hassal könyveltük el, hogy olcsón, meglehetősen egészségesen és jól lehet étkezni a török nagyvárosban. Elégedetten, s lelassulva tettük meg azt a pár percet, ami otthonunktól elválasztott, s kis pihenést engedélyezve magunknak megegyeztünk, hogy este még kimegyünk megnézni a környéket s megélni az éjjeli életet.
Sötét este volt, mire újra összeverődtünk – évszakhoz mérten nem olyan késő, mint amilyen sötét –, de az otthoni időjáráshoz képest egész enyhe, tíz fok körüli hideg. A tájékozódási képességeinkre bízva magunkat megindultunk lefelé az utcán, betérve az érdekesebb sarkokon, követve az ismeretlen városoknál gyakran elkapó ösztönt, mely mindig valahova érdekes helyre juttatott.
Ezúttal sem csalódtunk. Egy veszekedő scooterest figyelve, s az egyre lerobbantabb városképet tanulmányozva már azon gondolkoztunk, hogy talán rossz irányba indultunk, s ideje visszafordulni, mikor egy meredek kanyar után csodálatos látvány tárult a szemünk elé. Mintha egy filmbe csöppentünk volna, egy olyan „bazi nagy valamilyen lagzi” címűbe, ahol az utcán tartják a vendégséget zenészek, lampionok, virágok, vidám emberek társaságában.
Pedig csak pár vendéglő volt szorosan egymás mellett, melyeknek a kinti terasza az egész keskeny utcát elfoglalta. De mégis nagyszerű hangulatot árasztott az a pár színes körte, karácsonyi villogó, amelyik bizonyította, gazdájuk igényesen rendezte be háza táját, s noha az utcáról behívó árusok egész nap az idegeinket tesztelték, furcsamód itt nem zavartak annyira. Talán mert ezzel már más országokban is találkoztunk, vagy csak az élőzenés szerenádozók lágyították meg a szívünket? Elég az hozzá, hogy kellemes meglepetés volt ez a kis rejtett, egy másik világból ittmaradt utcácska.
Az utca végén már teljesen más látvány fogadott. Egy szemetes aluljárón széles, forgalmas útra értünk ki, s onnan már érződött a tenger, s a kikötő szaga. Kivilágított halas kosarak kínálták portékáikat, majd tengeri menüvel kecsegtető éttermek következtek, s mivel nagy tengeri herkentyűs rajongók vagyunk, benéztünk egyikbe. De mert aznap már vacsoráztunk, a szóval tartó, s kedvezményt ígérő vendéglősnek megfogadtuk, hogy másnap visszatérünk – az utolsó vacsoránkra.
Teljesen más történetet mesél az Hagia Sophia. Hosszú időn át a világ legnagyobb temploma volt, s máig ámulattal tölti el minden látogatóját. De engem nem csupán méretei, gyönyörű arany mozaikjai, valamint sejtelmes világítást nyújtó csillárjai bűvöltek el, hanem megérintett a letűnt civilizáció fájdalmas nosztalgiája is, amelyet megidéz. Valamikor a Római Birodalom legnagyszerűbb ékessége – ma csupán emlék, emlékeztető, memento mori.
Noha a legtöbb várost a fejlődésébe vetett hittel építik, nem sok olyan lehet, amelyet kifejezetten azzal a szándékkal hoztak létre, hogy egy birodalom fővárosa legyen. Hány városnak nevezhetjük meg napra pontosan az alapítási dátumát? Habár már a jégkorszak vége óta folyamatosan laktak a nagyszerű természeti adottsággal rendelkező területen, magát Konstantinápolyt, az Új Rómát, 330. május 11-én adta át I. Constantinus római császár. S ha a várost a világ legszebb és legfejlettebb városának nevezték, az Hagia Sophia ennek is a gyöngyszeme volt.
Az előző templomokra épített bazilika korának mérnöki vívmánya volt. Óriási kupoláját látszólag semmi nem támasztja alá, s a falak tetején levő ablakok még inkább a súlytalanság illúzióját keltik. Tízezer ember öt év alatt építette fel, adatok, amelyek újabb rekordot döntöttek. S annak ellenére, hogy számtalan természeti (és emberi) csapás fenyegette, s kupolája néhányszor be is omlott, máig azon kevés remekművek egyike, amelyik a Bizánci Birodalom nagyságára emlékeztetnek.
Mikor 1453-ban az icipicivé zsugorodott Kelet-Római Birodalom utolsó székhelyét is elfoglalták a törökök, rettentő méretű hadtestet és találékonyságot bevetve (lásd többek között a szárazföldön az Aranyszarv-öbölbe átvontatott flottát), a szultán egyből átalakíttatta mecsetté, s olyan hatással bírt rá, hogy a legtöbb mecset azóta is az Hagia Sophia stílusában épült. Sőt, túlszárnyalni az ezer évvel azelőtt alkotott bazilika kupoláját is csak jelentéktelen méreteltérésekkel tudták, mint például a híres török építész, Szinán az edirnei Selimiye mecset esetén.
Körülnézve feltűnik a muzulmán török hatás az épületen: abból a korból, amikor még mecsetként, s nem múzeumként használták, ránk maradt a Korán által tiltott emberi ábrázolásokat eltakaró kerek táblácskák sora, valamint a mihráb és a minbár, melyeket máig nem tudok megkülönböztetni, de az egyik Mekka irányát mutatja (ugyanis afelé kellett forduljanak a hívők meghajlás során), míg a másik a szószék, a Topkapiból ismert csúcsos stílusú tetővel.
Az emeletre egy keskeny, középkori robosztusságú kőlépcsős folyosón lehetett feljutni, s onnan a kilátás, ha lehet, még szédítőbb. S noha egyik falát épp renoválták, ezért állványokkal volt bevonva, megpróbáltuk nem szívünkre venni a képek és látvány ilyenfajta kompromittálását. Hiszen fent is izgalmas kincseket ígért az útikönyv.
Körbemenve rá is találtunk azokra az arany mozaikokra, amelyek a mintáját szolgáltatták a hazánkban található, és valószínűleg az egész görögkeleti, ortodox világ oltárképeinek és ikonjainak: Jézus Szűz Máriával és Keresztelő Szent Jánossal, oly illusztris társaságban, mint II. Komnénusz János császár és Irén császárné, illetve IX. Constantinus császár és Zoe császárné. Az untig ismert stílus kissé csökkentette értéküket szemünkben, de azért el kell ismerni, hogy az eredetit látni mégis kellemes tudat.
Ámulva és a látvánnyal telítve léptünk ki a templom/múzeumból, ezért úgy gondoltuk, nem sok értelme lenne egyből a szemben álló Kék Mecsetbe bemenni, illetve meg is éheztünk – ennyi kulturálódás alatt. Így tehát beálltunk a sorba, amely az izgalmas, Elsüllyedt Palota nevet viselő látványossághoz vezetett – közben meg bekaptunk egy-egy főtt kukoricát vagy perecet.
A Bazilika Ciszterna valóban úgy néz ki, mint egy földalatti palota a több mint 300 szépen kifaragott, többségében korinthoszi oszlopfővel ékesített oszlopával, s ez annyira meglepő látvány, hogy az egyik legnépszerűbb turistalátványossággá nőtte ki magát az utóbbi években. Valamikor földalatti víztározó lehetett, egyike a több száznak, amely tiszta vízzel látta el a metropolist, s jócskán megnehezítette a lakosságot kiéheztetni próbáló számtalan ostromló dolgát. Hogy fénykorában, használata esetén mennyi víz lehetett benne, az csapatunkban is vita tárgyát képezte, de hogy kísérteties látvány, abban egyetértettünk.
Nem csoda, hogy Dan Brown Infernójában [spoiler] az utolsó jelenet helyszíne lett, alulról jövő vörös megvilágításával, ablakok és természetes fény teljes hiányával, amihez csak adódik a falakon és plafonon visszaverődő víz furcsa mintázata, valamint a szörnyetegekként pózoló nagyra nőtt halakkal – valóban a poklot idézi. A fejjel lefelé álló Medúza-fejen már nem is csodálkozunk, csak beleborzongunk: milyen titkokat rejtegethet egy ilyen sejtelmes hely!
Megálltunk a végében, a lezárt, Medúza-fejes résznél, s elgondoltuk, hogy vajon hova vezethet a nem látogatható rész – majd visszafordultunk. A furcsán visszhangzó terem, a turisták kis csoportjai, akik izgatottan fotózkodnak az oszlopok között, meg a mesterséges élőhelyüket egyáltalán nem bánó, cikázó halak mindenképp egyik legváratlanabb látnivalónkká tették a helyet. A meglepetés-faktort már nem lehetett túllicitálni, így hát visszatértünk a hagyományos célpontokhoz. Következett a Kék Mecset.