Utat Mutat

Just another WordPress site

Browsing Category ételek

ételek / Japán / Kiotó / közlekedés / Oszaka / utazás

Mit kell tudni Japánról, avagy top 10 helyett

Ha az ember külföldre megy, igyekszik kissé tájékozódni az ottani viszonyokról. Hacsak nem közismert, egyszerű, közeli országba megy, melynek kultúrája és életvitele hasonló a saját hazájáéhoz. Nos, Japán, habár közismert és egyszerű(nek tűnik) mégsem az az egyértelműen turistabarát célpont. Nem abban az értelemben, mint például Észak-Korea, de azért van pár dolog, amit nem árt tudni róla, mielőtt az ember felszáll az interkontinentális repülőgépre. Összegyűjtöttük a legfontosabbakat.

No speak English

Nem, még ennyire sem. Ha azt hittük, hogy az olaszok nem beszélnek angolul, vagy, hogy a franciák azok, kik túlságosan a világ közepének érzik magukat ahhoz, hogy megtanulják ezt az alapvető világnyelvet (ugyebár tanuljatok meg ti franciául, az is világnyelv – gondolják), meg leszünk lepődve a japánokon. Ha azt gondoltuk, hogy az olyan kijelentések, amelyek semmi nyelvtani szabályt nem tisztelve csupán közhasználatú szavakat egymás mellé rakásából állnak össze, nos, az ilyenek használata nem is igen tekinthető idegennyelvtudásnak, akkor menjünk Japánba, hogy értékelni tudjuk, mikor végre a tizedik megkérdezett ily módon válaszol. Kivételek mindig akadnak, de készüljünk fel arra, hogy sokat kell keresni azt a jólképzett elárusítót, recepcióst vagy pincért, aki folyékonyan tud társalogni velünk. (Valószínűleg maga is külföldi.) Ellenben sok felirat angolul is megvan, úgyhogy az is valami.

IMG_8604 IMG_9078 Cropped

Drágán add az ételed

Bizonyos statisztikák szerint Japán a világ második legdrágább országa, de persze még mindig jóval alatta van a standard párizsi áraknak. Turistaként érdemes idejében és sok keresgélés után lefoglalni a szállást, de ne lepődj meg, ha icipici szobát kapsz csak. Elvégre itt találták fel a kapszulahotelt, úgyhogy érthető, ha kicsit más az elfogadható méretű szobáról alkotott fogalmuk.

Ami a kaját illeti, ha azt gondolod, hogy itt majd jól belaksz az otthon ugyebár élég borsos árú szusikból – hát csalódni fogsz. Oh, hol vannak a jó kis thai éttermek, ahol pár garasért óriási adag garnélát kapnál…? Hát nem itt. Japánban kb. úgy étkezhetsz, mint Nyugat-Európában: pompásan, kis adagokban, drágán. Keresd az eldugottabb, helyiek által frekventált, kevésbé dizájnos helyeket, a fast foodot, street foodot vagy az élelmiszerboltokat. Ez utóbbiakban is rengeteg kész kaját lehet venni – de ne vidd ki piknikezni. A japánoknál udvariatlanság az utcán enni.

IMG_8692 IMG_1814

Cash only!

Nem gondolná az ember egy ilyen technológiai tökélyt megért országról, de a legtöbb japán készpénzen él. Ha mégis Visa meg Mastercard logót látsz az üzleten, még ne bízd el magad: bevett gyakorlat, hogy csak a helyi kiadásút fogadják el. De azért ne csüggedj: keress egy 7/11 boltot, és voilá, már ki is veheted a ropogós jeneket a bankkártyádról. Jó tudni, nem?

A technika ördöge sárkánya

Fura funkciójú WC-k (amiről egy érdekes magyarázatot olvashattok egy több éve Tokióban élő világutazó tollából), mindenre külön árusítóautomaták, széfes zárral működő postaládák vagy a kulcsot magukban foglaló zárak, fura elektronikus autók, szóval ha el tudod képzelni, ők megcsináltál már. És akkor a szépségiparban újra és újra feltűnő gadgeteket még meg sem említettük: orr kiegyenesítő, áll hegyesítő, szempilla szélesítő stb. – vicces lenne, ha nem lenne ahhoz túl félelmetes. Valamint az egyre inkább idősödő és elmagányosodó társadalmat kiszolgáló termékek: ölelő karú szék, szociális média like-ot ölelésre átkonvertáló mellény, ölet mintázó párna, életnagyságú társbabák, hogy az egyéb bizarr szexuális kiegészítőkről ne is beszéljünk.

IMG_8711 IMG_8555

Ami nekünk a legnagyobb örömet okozott, az a hordozható wi-fi megosztó készülék volt, ami egy okostelefon és egy internetes router szerencsés keresztezésének eredménye. Rákapcsolódik a mobil hálózatra, s wifi routerként megosztja az internetet veled (és a 10 méteres körzetben levő haverjaiddal), így bárhol tényleg otthon érezheted magad. (Valamint nagyban segít a tájékozódásnál és az Instagram-oldalad naprakészen tartásánál.) Extra haszon hölgyeknek: az addig gyakran előre siető, hosszú léptű srácok az után, hogy elvállalod a cipelését (mi nem fér be egy női táskába, nemde?), időről időre mindig udvariasan bevárnak.

Közlekedni jó

Utolsó napunk fénypontja volt, hogy bicikliket béreltünk, s bekerekeztük vele a várost. Széles utak, gyönyörű kilátású kerékpársávok, előzékeny sofőrök, kényelmes városi bringák. És nem csak. A taxi kivételével (melynek bizarr csipkehorgolás borítja az ülését, és a sofőr gombnyomásra belülről nyitja-csukja az ajtaját) mondhatnánk minden közlekedési eszközt kipróbáltunk, s valamennyiről csupán a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Buszok, metrók, vonatok mind egyszerűen használhatók, egyértelműek (még a nyelvi hiányosság sem annyira hátrány, a feliratok ugyanis jórészt kétnyelvűek), tiszták és kényelmesek. Igazi élvezet használni őket, úgyhogy mindenképp ajánljuk.

IMG_1703 IMG_1710

Ne adj borravalót

Szakéravalót sem. A japánok nem azért dolgoznak, hogy te aprópénzzel megháláld nekik. Ők csak a kötelességüket teljesítik, amikor dolgoznak. Vagy valami ilyesmi lehet a borravalómentes mentalitás mögött. Szívesen segítenek, ha tudnak, sőt, annyira előzékenyen és segítőkészen teszik mindezt, hogy belefájdul a szíved az igyekezetüket látva. Hogy háláld meg nekik? Ne pénzzel. Hanem kedvességgel. Mosolyogj. Hajolj meg. Tanuld meg azt a pár szót, amit úgyis rengetegszer fogsz használni: árigátó (köszönöm), konicsiwá (jó napot), szájonárá (viszlát). Engedd ki magadból az udvarias úriembert/-asszonyt, hadd lássák a japánok, hogy nem csak nekik volt gyerekszobájuk.

egészség / ételek / Japán

A szusi, a matcha és a szaké, avagy gondolatok a japán gasztronómiáról

Ne jöjjön Japánba, aki nem szereti a halat – gondolná az ember, s nem alaptalanul. Vagy a rizset. Vagy a szusit. Japánban lehet ugyan európai koszton élni, de nagyon körülményes. Akkor már sokkal szívesebben ajánljuk, hogy vesse bele magát a kedves vendég a kulináris élvezetek ezen medencéjébe, mely a világon az egyik legegészségesebbnek tartott, de kétségkívül nem szokványos eledelek rengetege. Ínycsiklandozó beszámoló következik – a kizárólag a hagyományos magyar konyhát kedvelőknek, valamint az éhes olvasóknak nem ajánlott.

A szusi (sushi)

A legtöbb embernek a szusi jut eszébe a japán konyháról, s noha a helyiek nem kizárólag ezen élnek, valószínűleg ez a legismertebb, és – hadd valljuk be – legkülönösebb ételük. Már az tény, hogy nyers halból készül, felforgatja a gyengébbek gyomrát, de a kevésbé kísérletezőkedvűek számára már maga a kinézete is rettentő szokatlannak tűnik. Pedig maga a koncepció (és az elkészítés is) rendkívül egyszerű: a rizs a szénhidrát részt biztosítja, a halszelet a fehérjét, a többi hozzávaló (mint például a waszabi vagy az alga) pedig csak fűszerezés vagy különböző ízvariációk érdekében került bele. Vagyis mindent megtalálunk benne táplálék szempontjából, amit egy krumplipürés csirkében, vagy szalámis szendvicsben meg akar kapni az ember.

japán szusi gyorsétterem  japán szusi nigiri

Bár a legtöbb étteremben lehet kapni pár fajta szusi tekercset, az igazi ínyenceknek kihagyhatatlan egy szusi étterem. Mi legjobban az utolsó napunkon megejtett oszakai gyors-szusizóst kedveltük, ahol tányéronként fizetett az ember, s a körbemenő futószalagról bármit levehetett, amit megkívánt. Itt leginkább a különböző halak (lazac, tonhal, angolna) vagy tengeri állatok (tintahal, garnéla, fésűkagyló), valamint rizs keverékével készült nigirit lehetett kapni, felcsavart, általunk kifejezetten a szusival asszociált makit alig láttunk. De nem sajnáltuk. Tonhalas és lazacos makival már a hét során jól belaktunk – titkos helyünk a zárás előtt levő bevásárlóközpontok élelmiszer szekciói, ahol az aznapi megmaradt szusit egész jó áron lehetett elkapkodni.

A rizs

O-kome, a nyers rizs, az o- tiszteletet jelző előtaggal, illetve go-han, a főtt rizs, a legnagyobb tiszteletet jelző előtaggal, mely az ‘étkezés’ szó szinonimája is. Ebből is látható, hogy a rizsfogyasztás milyen mélyen gyökerezett a japán kultúrában, enélkül elképzelhetetlen a táplálkozás. A rizs a japánoknak olyan, mint nekünk a kenyér. Meg a krumpli. Vagy a liszt. Ugyanis a lisztet, az ecetet, sőt még a híres alkoholos italukat, a szakét is rizsből készítik. Megkerülhetetlen. És ráadásul pálcikával eszik.

japán sült tészta halpehellyel japán étterem vitrine

Éttermek menüjében hozzánk legközelebb leginkább a sült rizs áll, csirkével, tojással és icipici, épp csak díszítésként használt garnélával, ami javasolt a szusi-fajta ételek alternatívájaként, bár, valljuk be, a töltött káposztához képest még mindig nagyon ázsiai. Aki viszont a laskával/tésztával próbálná kikerülni a hatalmas mennyiségű rizsdömpinget, az csalódni fog: búza helyett ugyanis ez is rizslisztből készül.  És mikor már azt hisszük, hogy ennél több rizset már nem lehet elfogyasztani, akkor tekintsük meg a szupermarketekben szendvicsként árult onigirit,  a celofánba csavart főttrizs-labdát, amelyet tízóraiként lehet fogyasztani. Ha már nagyon kívánjuk a rizset.

A matcha

Valamikor a teaszertartásokon használták ezt a különleges termesztésű zöld teát, története ezer évvel korábbra nyúlik vissza. A 12. században már a japán szerzetesek is termesztették, főként Kiotó környékén, s titka, hogy a szüretelés előtti hetekben árnyékban nő, így több klorofilt termel. A japánok ennek a teakülönlegességnek tulajdonítják meglepően hosszú várható élettartamukat. Mindenféle ételt ízesítenek vele, csokoládétól kezdve a fagylalton át a helyi édességekig, s még a Starbucks-ban is lehet kapni habosra kavart matcha lattét. Ajándéknak sem utolsó, mivel a külföldön beszerezhető árhoz képest egész olcsó.

matcha teás termékek szaké és tálalása

A szaké (sake)

A rizsből erjesztett ital (tévesen „rizspálinka”) nagyon kellemes meglepetésben részesített. Íze és alkoholtartalma leginkább a boréhoz hasonlít, és szerencsére a rizsre egyáltalán nem. Az etiketthez hozzátartozik, hogy mindenkinek egy-egy nagyobb kerámiaüvegben hozzák ki, amihez kicsi shotos pohárméretű kerámiacsésze jár, de udvariatlanság, ha magának tölt az ember, ezért egymásnak öntik az asztaltársak az italt. Ez után jön a koccintás, ami a kampai felkiáltással, egyszerre a levegőbe emelt csészével történik.

A rámen

Na, ez áll legközelebb a mi európai ízlésvilágunkhoz, leginkább egy jól megrakott Újházi-tyúkhúslevesre emlékeztet. Csirke- vagy halalaplében (kivételesen) búzalisztből készült hosszú leveslaskát/tésztát és egyéb zöldségeket (esetleg húst) tálalnak, amihez kanalat is adnak, habár az asztali etikett elfogadja azt is, ha előbb pálcikával kihalásszuk a feltétet, majd megisszuk a maradék levet a széles szájú csuporból. A barnás, sűrű, nem áttetsző miszó már korántsem olyan ismerős ízű, úgyhogy nagyobb adag bevállalókészség kell hozzá, de lehet benne mindenféle tengeri herkentyű.

japán ramen leves japán mizo leves kagylóval

Az instant rámen-variációk Japánban egész polc-sornyiak, de itthon is találkozhatunk velük: a zacskóban előfőzött laska/tészta van, amit forró vízzel kell leönteni, majd egy kicsi zacskóban található olajat vagy zsiradékot és a másik kicsi zacskóban levő fűszert és esetenként szárított zöldségdarabkákat kell rászórni. Gyors, finom, de nem túl egészséges ebéd. Mindenképp ajánlottabb a friss verzió – már amikor van rá az embernek lehetősége.

építészet / ételek / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

Megérkezünk Kiotóba, a valamikori ezer éves fővárosba, s meglátogatjuk az első japán szentélyt

Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.

Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.

japán szentély gésáknak beöltözött japán turisták

Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.

Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.

gésáknak beöltözött japán turisták japán lombkorona

Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.

Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.

japán temető bejárata csoportkép a temetőben

Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.

építészet / ételek / Japán / Oszaka

Vissza a jövőbe – Oszaka 5th Avenue-ja, Champs-Élysées-je és Times Square-je

A következő utunk a város másik aspektusát célozta meg, feudális helyett az ultra-modern üzleti központot, ezért lemetróztunk a  Shinbaiashi (N15) megállóba. Oszaka Tokió után a leglátványosabb metropolisz, s gazdasága is a második helyre teszi. Lakosságának mérete viszont egy furcsa jelenséget idéz elő, tudniillik éjjel csak a harmadik legnagyobb japán város, míg nappal a rengeteg munkába ingázónak köszönhetően a második helyre tornázza fel magát.

Már a felszínre jutásunkkor láttuk, jó helyre érkeztünk. Útikönyvünk szerint az oszakai 5th Avenue környékén lehettünk, a legdrágább, legelegánsabb üzletek sugárútján, s való igaz, már láttuk is elsuhanni előttünk a karcsú Corvette-eket, áramvonalas Ferrarikat. A széles utcát viszont nem csupán üvegborítású, minimalista irodaépületek szegélyezték, hanem biciklisávok és zöldellő fasorok. Ebben a viszonylatban inkább emlékeztetett a párizsi Champs-Élysées-re, mint new yorki mására.

osaka utcái tesla autószalon osaka

Carspotting, avagy sportautó-bámulás közben rossz irányba indultunk el, de egy kedves járókelő kérésünkre, gyenge angollal, de útbaigazított. (Akkor még nem tudtuk, hogy az Európában oly laza utcai kérdezősködés nem igazán fog bevállni, hiszen a legtöbb japán nem, vagy csak nagyon kevéssé beszél angolul, habár segítőkészségükhöz kétség nem férhet.)

Mielőtt ellenben visszafordultunk volna, beléptünk egy Tesla autószalonba, s az előbb említett nyájasság szellemében az eladó (egyértelmű turista-kinézetünk ellenére) felajánlotta, hogy nyugodtan próbáljuk ki. A fiuk szégyelősen szabadkoztak, viszont én beültem a jobboldali, anyósülésre. Csak akkor vettem észre, hogy a japán kocsikat az angol szokás szerint a jobb oldalon vezetik, amikor a kormányt láttam magam előtt. Kellemesen letisztult, elegáns belseje volt, s noha gyorsulását nem sikerült kipróbálni, mégis érdekes volt a híres elektromos autóban ülni.

Vasárnap lévén az utcák csendesek voltak, nyugodtak és tiszták. Lépkedtünk a napsütésben, csodáltuk a csillogó luxusüzletek kirakatait, s néha be-bepillantottunk egy-egy mellékutcába, melyek keskenyek, zöldövezet és sportautók nélküliek, de valahogy autentikusabbak és izgalmasabbaknak tűntek. Adott ponton elhatároztuk, hogy a célpontunkat nem csak az árnyas sugárúton lehet elérni, s a megadott irányt tartva betértünk egy kisutcába.

oszaka utca osaka utca

Egyből más hangulat fogott el. A levegős, elegáns, enyhén sznob körút helyett egy icipici sikátorban találtuk magunkat, ahol kizárólag gyalogosok járhattak, vagy ha néha akadt is egy beszállító kocsi vagy taxi, az utca akkor is a járókelőké volt. De ez nem minden. A visszafogott, hideg, dizájner szürkék és kékek után itt harsány, villogó, képekkel terhelt cégérek kakofóniája fogadott, éttermek ablakai hívogattak ínycsiklandozó fogások ábráival, kis üzletek színes plakátai kapták el tekintetünket, táblák, jelek amerre a szem ellát. Egy-egy üzletnek lámpaoszlopnyi magasságig tele volt rakva az oldala színes táblákkal, amelyeket elolvasni ugyan nem tudtuk, de nagyon gyanítottuk, hogy termékek nevét, akciókat meg hasonló hétköznapi hirdetéseket tartalmaznak.

Ekkor már jóval elmúlt az ebédidő, így városnézésünk egyre céltudatosabbá kezdett vállni: egy (viszonylag) olcsó, de hangulatos kis étkezdét kerestünk, ahol korgó gyomrunk és elfáradt lábunk megnyugodhat. Persze ezt könnyebb megfogalmazni, mint megtenni. Idegen országban még párban is nehéz kiválasztani egy megfelelő helyet, de mi ötön lévén, ez csak hatványozódott. Képzelhetitek, hogy amelyik hely egyikünknek tetszett, az valaki másnak nem, s mikor az mutatott egy lehetséges éttermet, egy harmadik vétózta meg.

osaka Dōtonbori folyó és utca japán polipos fasirt

Közben elértük a keresett Dōtonbori utcát, amely aztán tényleg nem diszkrét bájáról híres. Épp ellentkezőleg. Az az épület, amelyen nem volt legalább egy embernagyságú rikító dombormű, villogó fényreklám vagy tizenöt hirdetés, abszolút kivételnek számított a sorban. Sárkányok tekeregtek a homlokzaton, polipok hirdettek Isten tudja mit, s még a lampionokon is promóciók voltak olvashatók. Ez volt az oszakai Times Square, ahol ha nem hirdetsz, nem is létezel, annak ellenére, hogy ha hirdetsz, sem látják, annyira reklámoktól zsúfoltak az épületfalak.

Bevásárlóutca és szórakozóközpont egyszerre, vacsorázóhely, pénz és idő k(/t)öltő. Dōtonbori-gawa, vagyis Dotonbori-folyó két partja nézett ki a legimpozánsabbnak, s talán a legízlésesebbnek is. Sétálóutca övezte mindkét felén, fákkal, padokkal, s mintha az üzletek is kevésbé hivalkodóak. Ezzel szemben a párhuzamos üzletutca mindennek ellentéte volt. A fedett sétány minden irányból rikító figyelemkeltő hirdetésekkel bombázta a járókelőket, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy költeni nem fogsz. Egy utcai árus ételstandján, egy ruhásüzletben vagy miniont kiadó gépnél csak otthagysz valamennyi jent.

japán játékautomata Dōtonbori utca Osaka

Találtunk végül egy olcsóbbnak, helyinek és üresnek tűnő kicsiny étkezdét a folyóra nyíló kilátással, s előzetes feltevéseink olyannyira beigazolódtak, hogy a szakács/pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Olyan szavakat értett, hogy chicken meg water, de a menűből mutogatással kiválasztott rendelést már nem volt képes pontosan lejegyezni. Így történt, hogy egy pontosan érkező kör sake után előbb egy tányér, majd másik kettő érkezett, a kért és elmutogatott villát kanalat is meghozta a kötelező pálcikák mellé, de a rendelés további részét hiába vártuk. Mikor rákérdeztünk végre, derült ki, hogy azt gondolta, öten csak három adag ételt rendeltünk, így szándékában sem volt többet hozni. De legalább a sake finom volt.

Végre tele hassal, a látványos naplementét megcsodálva, a híres Dōtonbori üzletutcát kipipálva következő úticélunk, Kiotó felé vettünk magunkat. Hazaszaladtunk a bőröndjeinkért, és az utcánk előtt még egy utolsó meglepetésben részesített Oszaka. Díszített, kivilágított szekér haladt szembe velünk, amelyet tucatnyi fehér harisnyás férfi húzott dobpergéssel kísérve. Hogy ez milyen esemény vagy fesztivál-megmozdulás lehetett, nem tudjuk. De az érdeklődésünket látó résztvevők kedves invitálása, hogy nyugodtan segítsünk be, megvilágította a szívünket, mint a lámpás a hétköznapi, esti utcácskát. Így búcsúztunk Oszakától.

osaka Dōtonbori utca éjjel osaka szekérhúzó ünnep

ételek / Isztambul / múzeum / Törökország

Utolsó isztambuli napunk: az Archeológiai múzeum elcsent kincsei, és a tengerparti étterem kalandja

Az Archeológiai múzeum a Topkapi mellett található, egy közös kert közepén, a legkülső falon belül. Már az út különböző szarkofágokkal és szobormaradványokkal volt teleszórva, de nem volt időnk elgondolkozni jelentőségükön, mivel erősen siettünk. Barátainktól különválva, és az eddig még nem látott gyönyörűségek közül nehezen választva végül egy utolsó gyors kulturálódásban egyeztünk meg, így az Isztambul legjelentőségteljesebb múzeumának tartott régészeti múzeumba igyekeztünk épp.

isztambuli archeológiai múzeum isztambuli archeológiai múzeum, topkapi

Délután lévén a vasárnapi hangulat azon fázisában voltunk már, amikor az ember ráébred, hogy még mennyi mindent szeretett volna megnézni, megtenni, és hogy már valószínűleg legtöbbjére nem jut ideje. Kombinálva ezt azzal a tudattal, hogy a belátható jövőn belül ma az utolsó isztambuli napunk… hát, elég gyorsan szedtük a lábunkat.

A háromnapos Museumkart még mindig érvényes volt, így könnyen bejutottunk az amúgy sem túl zsúfolt kapun – valószínűleg a legtöbb turista listáján viszonylag hátul szerepel a múzeum, ha egyáltalán. Ahogy belépünk az első épületbe, és megkaptuk az olasz brossurát (amiről kiderült, hogy spanyol) a nemlévő angol helyett, már meg is láttuk az első műtárgyat, ami biztosította, hogy megérte eljönni.

babilóni csempemozaik szarkofág

A szemben lévő falon babiloni csempemozaik nézett szembe velünk, olyan élénk színekben és tökéletes állapotban, mintha nem is 2500 évvel ezelőtt készült volna. Az Istár-kapu eme részlete a híres világ-hét-csodája függőkertek és a Bábel-torony mellett az egyetlen fennmaradt része a valamikori Babiloni Birodalom nagyságának, melyet még a Bibliában is ámulattal említenek, Nabukodonozor király életműveként. Ha ezt a színes zománcozott oroszlánt ilyen tökéletesen el tudták készíteni, milyen lehetett a függőkert, vagy maga az isteni nagyságot kísértő Bábel-torony?!

Noha jártam már pár múzeumban, számomra ez a világ civilizációjának a legrégebbi műemléke, amelyet saját szememmel láttam. Kr. e. az 5. században ugyan már az egyiptomi, ógörög, sőt, a római birodalmak is megvoltak, az Istár-kapu mégis korábbinak tűnik, mivel az utolsó „helyben létrejövő” mezopotámiai birodalomról van szó. S valahogy a sumerok, akkádok és asszírok által fémjelzett kulturális fejlődésnek is az utolsó megnyilvánulása volt, az utolsó felvillanó fénycsóva, mielőtt a stafétát végleg átvették volna a Földközi-tenger napsütötte tájai.

Bizánc címere ókori római mozaik

A birodalmak kiváltsága, hogy leigázott területeik felmérhetetlen műértekeit saját múzeumaikba szállíthatták. Így juthatott hozzá az Archeológiai múzeum ókori keresztény mozaikhoz, római eredetű szarkofágokhoz, amelyek szépen kiegészítették az Isztambul város történetét bemutató izgalmas kiállítást. Felrémlett a Schliemann régészeti kalandokat megörökítő A görög kincs könyvben is újra meg újra felmerülő kérdés: kinek a tulajdona Trója kincse: az ásatást végző és pénzelő németé, a területet birtokló török-, vagy az eredetileg mindezt megalkotó görög államé? Az Archeológiai múzeum trójai dokumentumfilmje, érthető módon, erre nem tért ki.

Az iszlám művészet részlegét kimerültség és időhiány miatt csak kívülről csodáltuk meg. Leültünk egy csendes zugába a kertnek, az őszi levélkoronájukat méltóságteljesen viselő fák árnyékából kilógó padon majszoltuk a maradék törökmézet és megpihentünk az évszázados műemlékek illusztris társaságában. Ránk fért. Több történelmi korszakot, valamint teljesen másfajta kultúrát is átéltünk az utóbbi három napban, így fáradtságunk érthető volt. A Kelet-Római Birodalom fénykorát és bukását, a Török birodalom felemelkedését és lassú hanyatlásának utolsó fényeit egyaránt megtapasztalni nem kis időutazást jelentett.

isztambuli utca éjjel isztambuli tengerparti halas étterem éjjel

Utolsó napunk utolsó időtöltéseként elsétáltunk a már korábban kiszemelt tengerparti étteremhez, s noha az étel nevetségesen drága és kevés volt, mégis jó szórakozásnak bizonyult a vacsora. Az eddig tapasztalt megfizethető, valamint tartalmas ételek helyett itt főleg tenger gyümölcseit árultak, amelyek hírhedten sokba kerülnek, ráadásul mi még véletlenül sem találtuk el, hogy mit vegyünk. Ketten hideg polipsalátát rendeltünk, amely mérete alapján bizonyára előétel volt, míg a többiek tengeri gyümölcs-tálat vettek, amely szintén icipici volt, de legalább forró. Így jártunk, hogy a végén szinte összevesztünk az utolsó szelet kenyereken, amivel a valóban ízletes ételek tálját is kimártottuk. Na, de így a török átverésről is akadt sztorink.

Vacsora után kiléptünk a vendéglő által kisajátított tengerpartra, s néztük a kivilágított hajókat, valamint a távoli csillagokat. Isztambuli utazásunk valóban egyedivé sikeredett, ahogyan egy ilyen várostól el is várhattuk. Megértettük, hogy miért ragaszkodott annyi könny és vér árán két világot leigázó civilizáció is hozzá, hogy ihletett ennyi magasztos templomot és zseniális technikai vívmányt. Hisz Isztambul, Bizánc, Konstantinápoly… bárhogy nevezzük, éppoly varázslatos.

 isztambuli tengerpart éjszaka hajókkal éjszakai tengerpart Isztambulban, hajó

ételek / Isztambul / templom / Törökország

Vasárnap délelőtt a Galata-hídon, a női hatalmat megörökítő Új Mecsetben, valamint még egy bazár

Amint elindultunk visszafelé a Dolmabahce palotában tett látogatásunk után, jöttünk csak rá igazán, milyen nap is van. Hiszen a turistának minden nap hétvége, s nekünk, kik utolsó napunkat töltöttük ezen a varázslatos helyen, igazi vasárnapi érzésünk volt. Az, amikor az ember még élvezi a hétvége lehetőségekkel teli nyitottságát, pihentető izgalmát, de már a másnapi, hétfői rutin árnyéka kezd rávetülni a napra.

Ebben az esetben viszont a mi turista-időérzékelésünk és a naptári nap egybeesett. Miközben mi gyalog lépegettünk vissza az óvárosba, a helyi lakosok valószínűleg hasonló gondolatok által hajtva kezdtek megjelenni az utcán, kiélvezni a vasárnap céltalan szabadságát, a ragyogó meleg időt és a mindennapjaiknak háttérfüggönyt nyújtó csodálatos történelmi várost.

IMG_3988 IMG_3999

A járdán még nem volt egyértelmű, ki a turista, és ki a lokálpatrióta, de a hídra érve tisztán kettévált a két kategória: amíg a turisták csupán a rajongók távoli csodálatával fotózgatták, addig a helyiek birtokukba vették a várost. A Galata-híd ugyanis tele volt halászokkal. A kék ég és szürkéskék víz hátteréből három generáció emelkedett ki halászbotokat tartva, etetésre készen és csalinak használt csomagokat árulva, csevegve, bizniszelve, üdvözölve újra látott barátaikat. Rendesen fel voltak készülve a kapásra, az újrahasznosított műanyag vedrek néhol már tele is voltak vízbe tett, lubickoló halakkal, míg mások csalit csereberéltek, vagy épp eladták a plasztik poharakba kimért fogást.

Be voltak rendezkedve a hídra, összecsukhatós székekkel, különböző tartalmú szatyrokkal, zacskókkal, felismerhetetlen funkciójú halásztárgyakkal vették magukat körül. Nem először csinálták, sőt, a nyugalom és természetesség alapján amivel mindezt végezték, akár évszázadokon át gyakorolhatták ezt a közösségi „hobbit”. Relaxáló, szabadtéri, szociális és még ebédet is tesz az asztalra. Egészen hasznos időtöltés!

IMG_4002 IMG_3997

Dél felé közeledve fél szemmel a már megszokott pereces utcai árusokat kerestük, noha a kétségbeesésbe tudtak kergeti a mindig elsőként feltett „where you from?” kérdésükkel. Miért fontos ez – dohogtunk magunk között –, ez alapján fogják az árat meghatározni? Vagy csupán statisztikát készítenek vásárlóikról a fejükben? Netán egy általunk fel nem fogott udvariassági frázis áldozatai vagyunk? Többször megfogadtuk, hogy valami egész extrém választ fogunk adni nekik legközelebb, melyek közt a populáris kultúra olyan képzeletbeli helyei is szerepeltek, mint Mordor vagy Középfölde, de mindezt persze elfeledtük az első adandó alkalommal, és csak mérgesen morogtunk valamit helyette.

Pereces kocsit nem láttunk, de egyszer csak egy utcai árus standja mögött helyben sütött halas szendvicset vettünk észre. A Subway archaikus változataként egy darab bagettbe zöldsaláta és kitűnően fűszerezett zöldségek közé jó darab sült halat tettek, mely egészében ehető volt, egy szem szálka nélkül. És sokkal egészségesebbnek tűnt a szokásos, és szintén innen eredő arabkenyérbe töltött kebaboknál. (A fotókat ezúttal útitársunknak, Csabinak köszönhetjük.)

DSC_0707 DSC_0708

Az amszterdami pácolt nyers heringes szendvics után kissé vonakodva ugyan, de vettünk páronként egy-egy adag halas szendvicset. Félelmeink viszont teljesen alaptalanok voltak, a szendvics egyszerűen kiváló volt. A zöldség, a fűszerezés, a sült hal mind nagyszerűen talált, úgyhogy gyorsan felzabáltuk, bízva abban, hogy a híd végéig még sok ilyen bódécskával találkozunk. Sajnos ebben tévedtünk, és az étvágyunkat csupán meghozó, de nem csillapító halas szendvics azóta is az időnként megkívánt isztambuli kedvenc ételeink közé tartozik.

A híd viszont nemcsak a halászok látványa miatt volt egyedi. A széles, autós, villamosos és gyalogos forgalmat is kiszolgáló út csupán a híd felső részét foglalta el, alatta ugyanis boltokkal volt tele. Átnézve pedig a túloldalra, különböző színű és nagyságú kupolák emelkedtek ki az egymás hátára épített, évezredes városrész műemlékei közül. Modern jachtok, színes kupolával vagy sátortetővel díszített sétahajók várták a még több vízi gyönyörködésre vágyó turistákat, viszont nekünk erre már nem volt időnk. Úgyhogy besétáltunk a híd végén álló Új Mecsetbe.

IMG_4006 IMG_2638

Az Eminönü rakparton álló Új mecset (Yeni Cami) eredetileg egy sokkal sejtetőbb névvel rendelkezett: a Valide Sultan, vagyis az anyakirálynő mecsetjeként emléket állított annak a kornak, amit csupán a nők szultánátusának titulálnak, mivel ekkor volt a legnagyobb hatalmuk a kiskorú fiaik helyett uralkodó anya-szultánoknak, vagy a férjeik befolyásolásán keresztül uralkodó szultán-feleségeknek. Mindez (Dicsőséges) Szulejmán szultán ambiciózus szeretőjével kezdődött, ugyanis Roxelana volt az első, aki Hürrem szultán néven hivatalos hitvese lett urának. A Bazilika ciszterna mellett elhelyezkedő Roxelana fürdő is őt örökíti meg, de az ő életéről és a hárem intrikáiról szól a nagysikerű török történelmi szappanopera is, a Szulejmán (Magnificent Century).

Kívülről a mecset nagyon hasonlított a Kék mecset architektúrájára, de belépve egész más érzés fogott el. Stílusosan a hölgyek hatalmának eme monumentumába csupán mi ketten a barátnőmmel mentünk be, mialatt társaságunk férfi tagjai kint maradtak az udvaron fotózni és traccsolni. Cipő le, kendő fel, kis enyhe lökdösődés, és már bent is voltunk. A magas boltíves kupola itt is filigrán díszítésű iznik csempével dekorált, de valahogy itt több volt a hívő, mint a turista, s ez megérződött a templom hangulatán is.

IMG_2643 IMG_2644

Volt aki elmélyülten térdepelt a szőnyegen, volt aki törökülésben halkan beszélgetett, mások épp ki- vagy bementek. Még a templomba járásnak is olyan ünnepi, vasárnapi, Úrnapja hangulata volt. Kicsi koromra emlékeztetett, amikor egy-egy derűs tavaszi napon, pünkösdön például, ünneplőbe öltözve az egész család elment a templomba, majd utána a ragyogó napsütésben hazagyalogoltunk beszélgetve, nézegetve a megszépült, lelassult várost, hogy otthon az ünnepi ebéd, a húsleves és sült hús ígérete várjon. S noha ez egy keresztény vasárnap emléke, biztos vagyok benne, hogy a muzulmán világban is van ennek az érzésnek, nosztalgiának megfelelője.

A vasárnapi ebédtől viszont még messze álltunk, úgyhogy beléptünk a közelben levő Fűszerbazárba (Egyiptomi bazárnak is nevezik, mivel az egyiptomi árukra kivetett adóból épült). Első pillanatra egyértelmű volt, hogy a törököknél ugyanolyan kötelező hétvégi tevékenység a vásárlás, mint nálunk. S noha az árakat nézve kezdtük gyanítani, hogy ez a központi helyen álló bazár nem az átlagos törökök bevásárlóhelye, látványként így is elsőrangú volt.

IMG_4028 IMG_4040

Érdekesnek találtuk, hogy míg két nappal azelőtt, de vacsora után inkább dísztárgyakat, lakberendezési eszközöket, csecsebecséket bámultunk és fotóztunk, most, ebédről fantáziálva, kizárólag a fűszerek és édességek ragadták meg a tekintetünket. A változatos névvel rendelkező, áttetsző, színes török édesség (törökméz, lokum, rahát) milliónyi típusa tette gyomrunk korgását még elviselhetetlenebbé, míg végül vettünk pár csomaggal szuvenírnek, és csak úgy nyalánkságnak, magunknak, egyet a vöröses, édességét elnyomó szárított ribizlivel borított verzióból. Isteni volt.

építészet / ételek / Isztambul / ókori Római Birodalom / templom / Törökország

A Kék Mecset, az ókori Hippodrom maradványai, valamint étkezés Isztambulban 2

A Kék Mecset a tér másik oldalán áll, szemben az Hagia Sophiával. Ez szimbolikusan is értelmezhető, mint az újabb, modernebb modell az eredetivel szemben. De annak ellenére, hogy szépségéhez nem fér kétség, s a muzulmán világ egyik legnagyszerűbb máig használatos mecsete (a hat minaretje szentségtörő módon talán még Mekkán, a szent városon is túl akart tenni), mégis kevésbé történelemmel dús, kevésbé drámai, látványa nem szorítja össze a szíved.

IMG_3827 IMG_3885

Van egy borzongató hatása annak a művészetnek, amely a lehetetlent kísérli meg, s mint Bábel tornya, az egekig akar jutni. Az Hagia Sophia mérnöki vívmány, de a képzelet erejét is bizonyítja – a Kék Mecset, vagy Sultanahmet, már meglévő technológiát, már megvívott csatát hasznosít, tudták, hogy működni fog, biztonsága unalmas. Nem érezzük rajta azt, hogy készítői művészek voltak, akik életük árán is bele akarták írni a nevüket a történelembe, hanem inkább mesteremberek, akik a felvállalt munkát korrekten teljesítették: olyan lett, mint példaképe, csak kissé jobb és újabb.

Körbejártuk, majd mikor végre megtaláltuk a mellékbejáratot, ahol be lehetett menni, lehúztuk a cipőnket, mi, nők, kendő alá rejtettük a hajunkat a hagyomány-tisztelet jegyében, s beléptünk. Hát, semmiképp sem kellett volna pont az Hagia Sophia után meglátogassuk. Így sokat veszített az értékéből, s nem sok időnkbe telt körbenézni. Kijövetelünk után vettük észre az elkerített udvar külső felén álló kicsiny kagylókat, amelyeknél a hívők megmoshatják a lábukat vagy a fejüket. Ez már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a virágos csempével borított boltívek, mert egy nagyrészt ismeretlen kultúra titkaiba nyújtott bepillantást.

IMG_3865 IMG_3870

A mecset mellett terjeszkedett el valamikor a Hippodrom, egy óriási méretű stadion, ahol harciszekeres- és lovasversenyeket tartottak a nép szórakoztatására. Constantin császár, akiről a város a Konstantinápoly nevet kapta, bővítette ki olyannyira, hogy akár százezer ember is elfért benne. Innen származik a Szent Márk-bazilika négyes bronz lovasszobra, amelyet a kereszteshadjáratkor fosztogató velenceiek vittek haza szuvenírként a császár páholyából. 

A történelem fintora, hogy a tér többi díszét, az oszlopokat és obeliszkeket viszont a bizánciak zsákmányolták más országokból már sokkal korábban. A háromezer éves egyiptomi obeliszket például háromba vágva szállíttatták ide, de csak a felső fele maradt meg, míg a kétezer ötszáz éves Delphoi-i Apollo-templomból származó, kígyózó bronz oszlop szintén megcsonkítva hirdeti a város korabeli nagyságát és véres múltját (lásd többek között a Hippodromon kitörő Nika-felkelést).

IMG_3864 IMG_3859

A középkorban Európa legfényűzőbb palotájának tartott Nagy Palota viszont már csak emlékekben él, s noha a tengerparton még néhol látható pár faldarabja, mi már csak az útikönyvben ábrázolt rekonstrukcióját tekintettük meg. Elvégre ekkor már jóval elmúlt dél, és ennél több látványt már nem bírtunk volna ki. Úgyhogy elindultunk hazafelé azzal a feltett szándékkal, hogy ha megfelelő helyet találunk, beülünk ebédelni.

Épp jókor, mert a gyomrunk kezdett ellentmondást nem tűrően korogni, így bementünk egy közeli étkezdében. Nem volt túlságosan stílusos, a gyorskajálda és egy egész olcsó étterem között lehetett feleúton, de a menü szép nagy képekkel illusztrált, angol feliratos. Ki is választottunk pár szemrevaló fogást, halat, bárányt, pizzaszerű lepényt, salátát, miegymást. Számításunkkal ellentétben a salátát jóval előbb kihozták egy hatalmas, tányérról lelógó, ropogós pitával, s mivel már erősen megéheztünk, neki is láttunk.

IMG_3890 IMG_3892

Kellemesen fűszerezett, egyszerű, de jóízű étel volt, sok friss alapanyagból, ami decemberhez képest nem is rossz, s az utcán is árult, frissen csavart narancs- meg gránátalmalé, noha kissé keserű, egészségesen cukortalan ízével tökéletes volt a lenyomtatáshoz. Mediterrán országhoz találóan nem sajnálták a különféle olajbogyókat, meglepően sok volt a reszelt saláta alapanyag, s az otthonról ismert sültpaprikával is újra találkoztunk. Az előző napon a rá(c)hát (szultánkenyér, lokum, turkish delight), ma ez juttatta eszünkbe, hogy népeink között volt kulináris kapcsolat a döner kebab előtt is. (Sőt, nemcsak a hódoltság idejéről, hanem még a honfoglalás korából is ránk maradt pár török eledel, szó, edény.)

Az étkezéskultúrán kívül még csak a desszerten töprengtünk ennyit, nem tudtuk eldönteni ugyanis, hogy a barátaink megkóstolandó listájára felkerült édességhez maradt-e még hely. Végül desszert nélkül, de így is tele hassal könyveltük el, hogy olcsón, meglehetősen egészségesen és jól lehet étkezni a török nagyvárosban. Elégedetten, s lelassulva tettük meg azt a pár percet, ami otthonunktól elválasztott, s kis pihenést engedélyezve magunknak megegyeztünk, hogy este még kimegyünk megnézni a környéket s megélni az éjjeli életet.

IMG_3894 IMG_3893

Sötét este volt, mire újra összeverődtünk – évszakhoz mérten nem olyan késő, mint amilyen sötét –, de az otthoni időjáráshoz képest egész enyhe, tíz fok körüli hideg. A tájékozódási képességeinkre bízva magunkat megindultunk lefelé az utcán, betérve az érdekesebb sarkokon, követve az ismeretlen városoknál gyakran elkapó ösztönt, mely mindig valahova érdekes helyre juttatott.

Ezúttal sem csalódtunk. Egy veszekedő scooterest figyelve, s az egyre lerobbantabb városképet tanulmányozva már azon gondolkoztunk, hogy talán rossz irányba indultunk, s ideje visszafordulni, mikor egy meredek kanyar után csodálatos látvány tárult a szemünk elé. Mintha egy filmbe csöppentünk volna, egy olyan  „bazi nagy valamilyen lagzi” címűbe, ahol az utcán tartják a vendégséget zenészek, lampionok, virágok, vidám emberek társaságában.

IMG_3898 IMG_3902

Pedig csak pár vendéglő volt szorosan egymás mellett, melyeknek a kinti terasza az egész keskeny utcát elfoglalta. De mégis nagyszerű hangulatot árasztott az a pár színes körte, karácsonyi villogó, amelyik bizonyította, gazdájuk igényesen rendezte be háza táját, s noha az utcáról behívó árusok egész nap az idegeinket tesztelték, furcsamód itt nem zavartak annyira. Talán mert ezzel már más országokban is találkoztunk, vagy csak az élőzenés szerenádozók lágyították meg a szívünket? Elég az hozzá, hogy kellemes meglepetés volt ez a kis rejtett, egy másik világból ittmaradt utcácska.

Az utca végén már teljesen más látvány fogadott. Egy szemetes aluljárón széles, forgalmas útra értünk ki, s onnan már érződött a tenger, s a kikötő szaga. Kivilágított halas kosarak kínálták portékáikat, majd tengeri menüvel kecsegtető éttermek következtek, s mivel nagy tengeri herkentyűs rajongók vagyunk, benéztünk egyikbe. De mert aznap már vacsoráztunk, a szóval tartó, s kedvezményt ígérő vendéglősnek megfogadtuk, hogy másnap visszatérünk – az utolsó vacsoránkra.

IMG_3901 IMG_3906

ételek / Koh Samui / közlekedés / sziget / természet / Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

IMG_2195 IMG_2217

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

IMG_2219 IMG_2236

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

IMG_2304 IMG_2241

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

IMG_2263 IMG_2283

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

IMG_2311 IMG_2324

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

IMG_2338 IMG_2315

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

IMG_20140629_195552747 IMG_6761

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

ételek / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld

A tenger kincsei a mélyben és az asztalon avagy búvárkodás és ínyenckedés

Jártunkban-keltünkben mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy lehetőleg minden fontosat megnézzünk, de ne csak a turisták által látogatott, fényképezett, úgynevezett képeslap-látványosságokat, hanem lehetőség szerint kukkantsunk be a színfalak mögé, az útikönyvekben nem ábrázolt, helyi világot is ismerjük meg. De az első sziget körüli utunk kissé megingatott ebben az elhatározásunkban. Úgy éreztük, túl sokat kaptunk a realitásból, meg a turistáknak szánt „műemlékekből” egyaránt. Mintha azzal, hogy csak úgy saját szakállunkra útnak eredtünk, magunkra zúdítottuk volna mindazt a színes kavalkádot, amelyet az aprólékosan kitervelt szervezett kirándulások lenyelhető falatként tálalnak a könnyen elbizonytalanodó és összezavarodó turistának, különös figyelemmel az európai-amerikai érzékeny gyomorra.

Ezért elhatároztuk, hogy ezúttal rábízzuk magunkat a féltucat utazási iroda egyikére, és kiválasztottuk a több tíz szervezett kirándulás közül a minket leginkább izgatót. Lehetetlen nem ámulattal gondolni az Ang Thong Nemzeti Parkra, amely ugyan kábé negyven szigetecskét foglal magába, de a napi túrák többsége csupán kettőre juttat el. Nem baj, egy újszülöttnek, vagyis nekünk, európaiaknak, minden sziget új, és amint megláttuk, hogy hajókázás és ebéd mellett búvárkodni is visznek, nem kellett többet győzkodni.

IMG_6526

A lefoglalás egyszerű volt, a reggel utánunk jövő kisbusz pontos és kényelmes, a parthoz vezető út ugyan egy kissé hosszú, de semmi a Moszkva-Bangkok járatunkhoz képest. Amint viszont kiszálltunk a tengerparton, már érezhető várakozással tekintgettünk a lehorgonyzott hajók és csónakok felé: imádunk merülni, és ezt az élményt annyira beterveztük, hogy már otthon bepakoltuk a snorkeling búvárfelszerelésünket.

Kapitányunk feketére volt égve, és kisfia segített neki kihúzni a motoros csónakot a partra, aki a mentőmellényeket és később a búvárfelszereléseket is kiosztotta nekünk, majd összeszedte a papucsainkat, amelyeket a tengerbe ugrás előtt a fedélzet orrában hagytunk, valamint újra kitette őket, mikor eljött az ideje kiemelkedni a tengeri világ csodálatos országából.

IMAG0622 IMAG0627_BURST009

A tenger, ugyanis, valami fantasztikus. Kellemesen hűs vízben lebegni, arccal a vízben bámulni a mélybe, és álmélkodni a hal- és korallvilág csodálatos változatosságán! Itt egy apró kék hal, ott egy nagyobb fekete, amott egy raj szürke sárga csíkokkal, sőt, még egy világoskék ráját is megpillantottunk pár másodperc erejéig. A korallok szintén nagyon különbözőek voltak, egyesek virágokra hasonlítottak, mások valami mocsári fűre, megint mások az agy tekervényeit utánozták kis gömbökben. Kapitányunk leengedte a horgonyt a tenger közepén, beugrott a vízbe, majd a víz alatt ujjal mutogatva hívta fel a figyelmünket az érdekesebbnél érdekesebb tengermélyi csodákra.

Egy adott ponton a kisfiú kenyérszeleteket dobott be nekünk a vízbe, amellyel etetni lehetett a körülöttünk úszkáló halakat. Volt, ahol a tenyerünkbe zárt kenyeret követve, mintegy beidomítva, követte egy-egy raj a kezünk mozgását, sőt, néhol még meg is csipkedték a kezünket, noha alig érezhetően. A nagy sűrűség ellenére mind olyan gyorsan cikáztak, hogy amikor játékosan el akartuk kapni őket, noha előző pillanatban még közvetlenül kezünk mellett voltak, a következőben már a közelükbe sem érhettünk.

Délben egy kis szigeten kötöttünk ki, ahol egyszerű, kétfogásos, rizses-tengerihekentyűs, majd gyümölccsel zárt ebéddel fogadtak. Teli hassal kiülni a szellős, árnyékos nyugágyba a nap élményei után – páratlan érzés volt.

IMAG0634

Sajnos, mint minden jónak, e kirándulásnak is egyszer vége volt, s noha az élménytől részegen megfogadtuk, hogy mindenképp elmegyünk még egy hasonlóra, végül nem került sor rá. Ebben szerepet játszott az idő rövidsége és a látnivalók sokasága mellett az enyhe napszúrás is, amit a kemény naptejezés ellenére kaptunk, meg a búvárkodás alatt leégett bőrünk, amelyet a napsugarak a vékony víz nagyítója alatt fittyet hányva számoknak és faktoroknak, szépen perzseltek a hűvös hullámokon keresztül is.

Délután lemotoroztunk a város legforgalmasabb és mozgalmasabb részére, hogy közelebbről is megnézzük a vízben oly illékony herkentyűket – tányérunkban egész nyugodtan várták sorsukat. Több étterem előtt is találkoztunk jégbe helyezett halakkal és rákocskákkal, melyek egyszerre szolgáltak étlapként és nagyszerű dekorációként. Noha a bébi-cápát eléggé sajnáltam, az ínycsiklandóra pirított garnélarákot annál kevésbé. Ott-tartózkodásunk végére már egész profin bontottuk fel a vékony páncélját (egyáltalán nem érezve feszélyezve magunkat amiatt, hogy kézzel tettük ezt, hiszen túl gusztusosak voltak ahhoz, hogy komoly perceket vesztegessünk a kés-villa kombináció civilizált kínlódásával), és tudtuk azt is, hogy hol kapható a legjobb pad thai.

IMAG0618 IMG_2213

Bangkok / ételek / Thaiföld

Szőrös gyümölcsök és tengeri herkentyűk, avagy gondolatok a thai gasztronómiáról

Egyik fontos érv az ország választásában a konyhakultúra milyensége volt. Már régóta fentük ugyanis a fogunk egy-két izgalmas, egzotikus falatra, és állítólag Thaiföld pont ebben kiváló. Otthon már utánaolvastunk pár dolognak, sőt, még egy thai étteremben is voltunk Kolozsváron, ami ugyan nem tűnt annyira különlegesnek, de a kaja ízlett.

Így tehát várakozással telve és korgó gyomorral léptünk ki a repülőből, és alig vártuk, hogy végre a városba érjünk, és együnk a sokat emlegetett utcai árusok standjáról valami frissen készítettet. Nos, hát, ember tervez, bürokrácia végez, de erről egy másik posztban majd bővebben.

Elég az hozzá, hogy mikor végre kiértünk a repülőtérről, majd az egészen hidegre légkondicionált, tiszta, elegáns, ultramodern skytrainből, forró zuhanyként ért a külvilág. Szó szerint. Ugyanis az enyhe harmincöt fokos hőmérsékleten kívül, amely kissé fejbe kólintott, a levegő leginkább egy szaunáéhoz volt hasonlítható, írd és mondd 80% nedvességtartam! Ehhez add hozzá, hogy mikor leértünk a mozgólépcsőről, egy más világba érkeztünk. A kényelmes, hűtött, relaxációs zenével kellemessé tett magasvasút Olümposzából a déli forgalom kellős közepébe estünk, dudálás, kiabálás, portékáikat és szolgáltatásaikat tolakodóan ajánló helyiek kakofóniájába, amit a tűző nap és lépésenként kerülgetendő utcai árusok tettek elviselhetetlenné.

IMG_20140712_095224 IMG_20140712_094813

Hogy ebben mi esett a legrosszabbul? Hát persze, hogy a várva várt étel a piedesztálról! A hangok és a tömeg még elfogadhatók lettek volna, de a szagok…. az már gyomorforgató volt! Ahogy a legmagasabb károsanyag kibocsájtási értéket is jóval meghaladó motrok, taxik és a háromkerekű fedett taximotor tuk-tukok pöfékelése keveredett az olajban piruló húsok, valamint az egész nap izzadó járókelők szagával, az a borzalmas és ínycsiklandó olyatén kombinációja volt, ami még a legkalandosabb ínyencnek is elvette volna a kedvét az étkezéstől.

Az utcai kajálással mai napig is hadilábon állunk, úgyhogy kezdetnek bementünk egy kifőzde és egy gyorsétkezde keverékének tekinthető helyiségbe, ahol olcsón és meglepően jól ettünk. Ezzel pedig meg is tört az átok, azóta csupa fincsi kaját habzsolunk!

Már a skytrainből láttunk egy nagy és modern bevásárlóközpontot, ahova azóta is minden este bejárunk vacsorázni. A food court tele van thai meg indiai, japán, koreai étkezdékkel, vagyis gyorsbüfékkel vagy miacsudákkal, de a lényeg, hogy mind nagyon ízletesek, és ott készítik, általában a szemed előtt, a megrendelésed után azonnal.

A pad thai a kedvencünk Thai rizslaskás leves halgombócokkal

Kedvencünk eddig a pad thai, amely pirított rizslaska (rizstészta, kedves anyaországi olvasóim), tofu és kesudió, valami hosszú, ropogós babcsíra, csilipor és titkos szószok keveréke. Kissé csípős, de isteni! Próbálkoztam már kevésbé csípőset kérni, de a „little spicy” is ugyanannyira megizzaszt, legalább is engem. Szabi egész jól bírja.

Azon kívül többfajta gombócos dolog is van, amit itt angolul mind „dumplingnak” neveznek, thaiul pedig fogalmam sincs hogyan, ugyanis nem írják ki latin betűkkel, de sejtem, hogy náluk változatosabbak lehetnek az elnevezések. Ezeket általában levesbetétként használják. Engem a húsos derelyére emlékeztet a fodros laskás (tésztás) szélükkel, és a húsgombócos közepükkel, ha tudjátok, milyen az. Ha nem, akkor meg gondoljatok a tortellinire.

Egy leves általában alapléből áll, amit már kaptunk külön kis tálkában is a nagy tányér mellé, és nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy a többire öntsük-e, vagy az ujjainkat mossuk meg benne – és ebben sem az íze, sem a hőmérséklete nem segített eligazodni. Azon kívül van a rizslaska (vagyis tészta), amit hagyományosabb helyeken a vásárlás percében eresztenek bele egy mély fakanálban az forró alaplébe, majd egy perc főzés-áztatás után tesznek a tálkádba. Mellé jön valami zöld, ami engem a spenótra, meg az út szélén növő bokrok leveleire emlékeztet, esetleg pár babcsírával megdobva – ez utóbbi számomra az új favorit. És persze az elmaradhatatlan hús, ami lehet sült kacsa felvágva (ilyenkor, sajnos a bőrét és zsíros részét is belevágják), füstölt sertés, főtt csirke (ami valahogy mindig ki van fogyva), hal vagy ezek bármelyike gombócként.

A második képen halgombócos leves van. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy – előző stratégiánkkal ellentétben –, ugyanarról a helyről vettünk mindkettőnk részére, és szinte ugyanazt kaptuk, azzal a kivétellel, hogy az enyémben levesbetétnek valami laskaszerű, de nyüvecskealakú dolog volt, amit nem díjaztam túlságosan. Viszont a hal érdekes dolog, nagyon változatos a felhasználása, reggelire ettem már olyat, ami kinézetre teljesen megegyezett a préselt sonkával, mégis halból készült. A csatornákon hajózva pedig mindenhol látni nagyméretű halakat siklani a vízben, úgyhogy valószínűleg nem nehéz hozzájutni. (Csak remélni merem, hogy nem azokból lakmározunk.)

Amit viszont igazán imádok, az a rengeteg különböző fajta gyümölcs. Na jó, nagyrészük ízben a dinnye és a tök keverékére hasonlít, de hát találj ki te egy olyan gyümölcsöt, ami semmi más meglévő ízre nem emlékeztet, ugyebár! Meg sem enném valószínűleg.

IMG_2193 Dragonfruit meg egyéb gyümölcsfurcsaságok

Itt van például ez a nagyon dizájnos dragonfruit, vagyis sárkánygyümölcs, ami kívülről egy erős pink zöldes szegélyekkel, belülről pedig fekete-fehér. Hát nem modern? És finom is, noha nem túl édes, de aromás. Vannak azon kívül szőrös kis gyümölcsök, amelyek vékony héjukat megvágva szemgolyószerű édes gyümölcsöt rejtenek magukban. Ez a rambután, a lychee nagyobb testvére. Vigyázat, magot, és az azt körülvevő kérget is tartalmaznak!

De ettünk ezen kívül nyers papayát – fincsi, ittunk guava levet – szintén egész jó, valamint pálmamagot, vagyis annak a belsejét, ami áttetsző fehér, zselészerű és édeskés. Azon kívül ittunk krizantémlevet, ami egy hihetetlenül fura konceptus, és a szinesztézia kitűnő példája, ugyanis arra a virág ízére emlékeztet, amelyet eddig csupán az illata alapján ismertünk. Édes, de mi nem kedveltük. De még van a listánkon pár dolog, amit ki kell próbáljunk!

A durian szúrós és büdös, de állítólag isteni! IMG_6761

Kiemelt helyen szerepel a durian, ami egy nagy szúrós gyümölcs, és olyan büdös, hogy törvény tiltja a repülőterekre és hotelekbe való bevitelét. A közepe puha, így állagban és szagban is a francia penészes sajtokra emlékeztet. Noha megfogadtam, nem megyünk haza anélkül, hogy meg ne kóstoltuk volna, eddig még nem sikerült a bátorságunkat annyira felszítani – no meg, a többi gyümölcshöz képest legalább is, elég drága.

Azon kívül ismert hazai zöldségek furcsább formáival is találkoztunk, mint például az icipici vinettával (padlizsán), ami fehér és lila színben egyaránt akad, egy kis díszítő virágra emlékeztetve. Egyszer még fogadtunk is Szabival, hogy a lime kinézetû citrus az-e, de sajnos naracssárga belseje miatt egy zölden maradt mandarinhoz hasonlított leginkább. Meg láttunk rendes görögdinnyét, amelyik sárga volt belül. Na, ez jól betenne a két gyümölcs egyikét kölcsönösen imádó, míg másikat utáló csoportoknak!

Na, mára ennyi jutott az étkezésről, ha valami finomat eszünk még, arról beszámolok majd. A durián pedig következik. Ígérem. (Kiegészítés: ettünk duriánt, leírását az utolsó fejezetben olvashatod.)