Ciprus, mint fontos földközi-tengeri kikötőpont, nagyon ki van téve az elemeknek, legyenek azok időjárási, vagy történelmi viharok. Mindennek a történelmi örökségnek lépten-nyomon az emlékeibe botlunk. De sehol sem csapja meg annyira a mit sem sejtő látogatót a memento mori, semmi sem illusztrálja jobban az elmúlás kérlelhetetlen erejét, mint Famagusta valamikori dicsőséges romjai.
Browsing Category építészet
Manapság leginkább a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválról híres, valamikor azonban Karlsbad néven Európa egyik legjelentősebb gyógyfürdőközpontjának számított. Fénykorában, a 19. században, gyengélkedő monarchiabeli grófnők, a kemény tél elől menekülő orosz hercegek, vagy a lányaikat a jó társaságba beházasítani óhajtó milliomos gyárosok kedvelt üdülőhelye volt.
A lengyel kastély meredek, néhol kopár várfalai, titokzatos, intrikákkal és politikával teli légköre mindannyiunkat lenyűgözött. De még inkább idegenvezetőnk, a szintén lengyel Piotr előadása, aki megdöbbentően jól beszélt magyarul, és rendkívül szórakoztató volt. Nélküle Ksiaz csak egyike lett volna a sok szép közép-európai várak egyikének. Vele, életreszóló élmény és felejthetetlen szállóigék sorozata.
Következő célpontunk – már egyre kevésbé meglepő módon – újabb országban fogadott. Héj, ez az Európai Unión belüli szabad közlekedés nem is olyan rossz dolog! Észre sem vettük, s már Lengyelországban voltunk, s ahogy a történelmi hátterét hallgattuk Szilézia tartománynak, feltűnt, hogy a határok az idők folyamán sem voltak annyira kőbe vésve: a város és környéke volt Poroszország, Németország, Ausztria, Magyarország, Csehország s a Lengyel Királyság része. Meg sem próbálom felvázolni, hogy mikor melyiknek és miért.
Mikor végre megérkeztünk, én a csalódás elkerülése érdekében egy Pozsony-szerű provinciális posztkommunista városkát képzeltem magam elé. Elvégre csak a negyedik legnagyobb lengyel város (aha, az első kettőt kitalálni nem nagy kunst, a harmadik a trükkösebb!). Amikor viszont kiszálltunk a Katedrális-szigeten, már első pillantásra látszott, hogy nem hiába nevezik „lengyel Velencének”, van benne valami az olasz város drámai látványosságából, s töretlen élni vágyásából.
Az Odera-folyó s mellékágai zárják közre ugyanis az így szigetet szigetre halmozó óvárost, amelyet a történelem szokásos viharain kívül a második világháború különösen nagymértékben megrongált. (Ez, sajnos, még visszatérő motívum lesz körutunk során.) A háború vége felé már az elfoglaló németek és a „felszabadító” szovjetek egyaránt rombolták (a nácik repülőgép-felszállópályát akartak az óváros közepére építtetni, persze a civil lakossággal), tönkretéve mintegy 70%-a a városnak, majd a romokból a fontosabbnak ítélt Varsót építették újra, végezetül pedig a német többségű Breslau-ban (hogy a német nevét is használjuk) a Lengyelországhoz való csatolás után hatalmas lakosságcsere követett.
De a boroszlóiak nem hagyták annyiban. Talán a rombolásnak „köszönhető” a város ropogósan friss hangulata: az épületek újak és szépek, a terek átgondoltak és kihasználtak, Wroclaw egyszerre patinás és korszerű. A Katedrális-sziget (Ostrów Tumski, vagy Dominsel), valamint a körülötte levő hét(?) másik, nem csupán gótikus templomok és klasszicista egyetemi épületek tárhelye, hanem élvezetes várostér is. Az emberek nem intézik el egy pár fotó kattintásával és annyi, hanem újra meg újra visszatérnek, csónakázni, vacsorázni, sétálni, nézelődni, leülni a parkba, ahol még sütögetni is lehet. Olyan hely ez, ahova bármikor nyugodtan ki lehet ruccanni, mert valami érdekes mindig akad. És ez egy élhető város lényege.
Első fontosabb látnivalónk a négyszer újjáépített Keresztelő Szent János-székesegyház, röviden Wroclaw-katedrális volt. Rettentő magas és viszonylag népszerű, úgyhogy képeket készíteni róla szinte lehetetlen, de azért megpróbáltuk. Belülről is érdemes megnézni, még annak ellenére is, hogy nem találtuk meg a sokat keresett magyar vonatkozású Thurzó János, krakkói egyetemi rektor és boroszlói püspök síremlékét.
Ebédidő elmúlt már, úgyhogy kétségbeesetten figyeltük, nem akad-e valami fastfood az utunkba,
mikor megláttuk ezt a vegetáriánus utcai kajás dubát (furgont), ahol pár perc alatt kiváló sült halloumis hamburgert dobtak össze nekünk. Várakozás közben pedig egy helyi hipster kutyusa szórakoztatott. Nagyszerű volt.
Kedvencem mégis a „lengyel Velence” névhez kötődik: valahogy úgy vagyok vele, hogy nincs is igazi város életet adó víz nélkül, s habár legtöbb nagyobb településen átfolyik valamiféle folyó, sokan nem tudják igazán kihasználni ezt. Boroszló ebben is példát mutathat: az Odera nem egy szennyvízcsatorna vagy hidakat igényelő kellemetlenség, hanem önmagában is látvány. Díszíti a várost, és izgalmasabbá teszi. Partján parkok és lazító fiatalok, éttermek és sétahajók. Így kell ezt csinálni.
Az óváros felölelő legnagyobb sziget jórésze autómentes, habár egyéb közlekedési eszközök megengedettek: bicikli (kutyussal vagy anélkül), villamos, lovaskocsi és a saját két lábunk. A gyalogosokról pedig abban az esetben sem feledkeznek meg, mikor már az agresszívebb közlekedési eszközök is teret kapnak: egy helyütt például egy aluljárót találtunk a többsávos út alatt, de a leereszkedés már idejében megkezdődött, lépcsője nem volt meredek, így teljesen organikusan lehetett haladni tovább a jelzőlámpára várás vagy épségünk veszélyeztetése nélkül.
Amint a Városházában talált antik térképről lerí, Boroszló szívét, az óvárost, sok patinás múltú európai városhoz hasonlóan (egyesek szerint: csak a pár igazán érdekes és látogatásra érdemes európai városokhoz hasonlóan) középkori városmag képezi. Ez a rész sínylette meg leginkább a már említett második világháborús bombázást, de a lakosok megpróbálták minél korhűbben rekonstruálni. Látszólag. Az avatatlan szemű turistának fel sem tűnik, hogy a reneszánsz, barokk és klasszicista homlokzatok mögött modern szerkezetek húzódnak, fa gerendák helyett vasbeton vázak. Csupán a borospincék eredetiek.
A 13. században alapított Piactér, vagyis a Rynek, az egyik legnagyobb régi piacterek egyike Európában, s habár ma már hagyományos árusokat csak fesztiválok esetén látni, az eredeti, lakosságösszehozó szerepét megtartotta. Ide járnak vacsorázni a helyiek és a turisták egyaránt, performanszokat és utcai szórakoztatást nyújtani a művészek, így igazi bohém, középkori vásárnap-feelingje van. Mikor mi ott jártunk egy streetartist a közönség önkéntesei alól egyenként húzta ki az ülőalkalmatosságokat egy bűvész eredményességével,
majd egy másik, egy sarokkal arrább, a Városháza mellett buborékokat fújt a városlátogatásokba gyakran belefáradó, beleunó gyerekek legnagyobb örömére.
A leglátványosabb és legtöbbet fényképezett épület persze a Régi Városháza maga, csipkézett gótikus faragványaival, kiugró ablakaival és magasba törő tornyaival. Megérkezésünkkor épp ingyenes volt a belépés, így képzelhetitek a sort. Szerencsére gondos idegenvezetőink időben foglaltak belépőt számunkra, ezért aztán csak azt kellett elintézni, hogy a kígyózó sorban állók ne lincseljenek meg, amikor a legmentegetőzőbb mosolyunkkal felvértezve próbáltunk átfurakodni rajtuk. Túléltük.
Belülről nem volt annyira feltűnő, hogy 250 éven keresztül építették/szépítették az épületet, bár méretei által így is elég impozáns volt. A gótikus boltíveken és régi, kézi készítésű üveges ablakokon (valamint a rengeteg széken) kívül nem sok látványossággal rendelkező fejedelmi teremben nyugodtan lehetett pózolni. Bezzeg a kincstárban tilos volt a fotózás. Úgyhogy az ezüst kancsók, órák és egyéb ceremoniális jelentőségű értékek megtekintéséért fel kell keressétek ti magatok Boroszlót, de azért mutatunk egy Mátyás-címert, a sasszeműek még a hollót is kivehetik a közepén. Mert Wroclaw-ban még az is akadt.
Teljesen eltérő világ fogadott második állomásunkon, az UNESCO Világörökségi listás Lednice-kastélynál, amely utunk immár negyedik országában várt ránk, Csehországban. Szinte hallottam a Downton Abbey főcímdalát, láttam magam előtt a csengőt, amint valamelyik arisztokrata családtag meghúzza, s az összes többi hétköznapi, színfalak mögött történő részletet, amelyek elvégzésével indul egy kastély napja. Kivéve, hogy már több mint fél évszázada nem lakják sem szolgálók, sem nemesemberek. E csodaszép hely, valaha a Liechtenstein-család fő rezidenciája, ma „csupán” múzeumként szolgál.
A Lednice-Valtice kulturtáj két kiemelkedő kastélyából a lednicei még a 13. században került a mostani kinézetéért felelős Liechtenstein család tulajdonába. Igen, arról a Liechtensteinről van szó, akiknek a területei egy kisebb országot is kitesznek, ők voltak a kastély tulajdonosai. Ez eredetileg egy gótikus erődítmény volt, majd reneszánsz és barokk stílusban is újjáépítették. Legutoljára 1846 és 1859 között került sor jelentős átalakításra, mi okból is az aktuális Liechtenstein herceg Nagy Britanniába küldte udvari építészét, hogy Tudor-stílust tanulmányozza példaképként.
Esős időben érkeztünk a kastélyhoz, így körül sem tudtunk rendesen nézni, a látványt minduntalan esernyők és szemünkbe hulló esőcseppek zavarták meg. Bent viszont kedves angol nyelvű idegenvezetőnk várt, aki végig vezetett a legalsó szinten, s pár érdekességet mesélt az épületről és szobáinak használatáról. Az agancsokkal díszített folyosón még könnyen bírtuk a fotózni tilos tábla megkötését, de a gyönyörű faragott fa lépcső láttán már lopva emeltük is a fényképezőgépeket, telefonokat, mire bájos idegenvezetőnk kijelentette, megkér szépen, hogy nyugodtan fotózzunk. Huh, ezt megúsztuk.
A neogótikát belülről sem tagadta meg a kastély, a boltíves mennyezet, a finom faragványok nagyon emlékeztetnek a londoni Parlament és a budapesti Országháza stílusára, illetve természetesen a Highclere Castle-ére is, ahol a Downton Abbey-t filmezték. Ezek a költséges és időigényes átalakítások viszont nem csak esztétikai szempontból voltak meghatározóak, hanem az épületkomplexus modernizálását is magukban foglalták. Ekkor került sor az elektromos rendszer bevezetésére (amelynek köszönhető, hogy az óriási csillárokat nem kellett többet leengedni, hogy a gyertyákat meggyújthassák rajtuk), valamint fűtőtestekkel és melegvízzel is ellátták a kastélyt, aminek az illusztrálásaként egy korszerű fürdőszobát is megcsodálhattunk, hideg-melegvizes csapú fürdőkáddal és angolvécével felszerelve.
Ezek a csúcsminőségű kényelmi eszközök persze nem minden lakos számára voltak elérhetőek, ahogy azt (ha máshonnan nem) a Downton Abbey-ből is tudjuk. Az idegenvezetés csupán a földszintre vonatkozott, ahol a vendégek szórakoztatásához szükséges termek találhatóak: szalonok, báltermek, dohányzószobák stb. De, egy hasonlóan nagyvonalú belépődíj kifizetésével az első emelet is meglátogatható, amely a gyerekek birodalma volt, kiket dadák, nevelőnők és tanítók hada tartott kordában egész nap, hogy este tiszta ruhában és lesikált pofikával bemutathassák a szüleiknek és vendégeknek egy pukedlizésre és esetleges versmondásra. És akkor a cselédek színfalak mögött történő nehéz fizikai munkájáról még nem is beszéltünk.
De nem is fogunk. Idegenvezetőnk főleg a kellemesre és érdekesre koncentrált, nem a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása volt a témája. Ennek ellenére tanulságos volt. Megtudtuk, hogyan lehet rájönni mindennemű alaposabb tudás nélkül négy viszonylag hasonló páncélzatnál, hogy melyik az eredeti (nem a régiesnek tűnő az antik, hanem a sok tisztítástól fénylő, valamint a legkisebb, mert a középkoriak elég alacsonyak voltak), valamint hogy egy unalmas című, sokszáz oldalas könyv már akkor is annyira érdektelen volt, hogy akár titkos dokumentumokat is el lehetett rejteni benne.
De a legámulatraméltóbb tárgy számomra nem ezek között volt. A dolgozószobában, könyvtárban vagy kinézetét tekintve komoly üzleti és politikai beszélgetések szobájában látott faragott csigalépcső messze meghaladja mindazt a gyönyörű díszítést, törékeny boltívet, élethű szobrokat, amelyet eddig láttunk. Meleg, arany fényű tölgyfaszíne még az én barnaellenes szememben is kifejezetten szépnek tűnt, sőt, akár hajszínnek is elfogadnám. De az elkészítésébe fektetett munka és hozzáértés ódája is volt e lépcső, s hogy a csehszlovák kommunisták ezt felismerték, s nem tették tönkre inkompetenciából, irigységből vagy hamisítatlan bunkóságból, amint hazánkban sokszor megesett, az csak hozzáadott egyedi varázsához.
A másik szobában még egy váratlan szépség került elénkbe, egy vitathatatlanul raffaellói vonalakat mutató festmény. Történetét megtudva kiderült, hogy a mester csupán egész keveset dolgozott rajta, a befejezés tanítványai kezét dicséri, de már ez is csodálatra méltó, ily távol Itáliától.
Két ilyen emlékezetes műtárgyat látva, úgy éreztem, hogy telítődött a szépségmérőm, így nem is nagyon bántam, hogy a lassan a ház végére értünk, s egy már elfelejtett funkciójú, de impozáns francia ablakokkal rendelkező szalonon át kiléptünk a kertbe. De mielőtt tovább mennénk, íme egy elefántcsont-családfa, s egy általános kilátás az egyik szalonra, megerősítve a véleményt, hogy a Liechtensteinék kifejezetten kedvelték ezt a világoskék, címerállatos falburkolatot.
A kert, noha önmagában sem kevésbé lenyűgöző, méreténél fogva már eleve kiesett a tervünkből. Sajnálatosan, hiszen cseh Versailles-nak is nevezték, a legnagyobb cseh angolparknak, komplett csónakázható méretű tóval, minarettel (a legenda szerint tiszta időben a bécsi Stephansdom tornyát is látni tetejétől), romos(nak épített) várral, barlanggal, vadászlakkal stb. Persze lehetetlen lett volna mindezt bejárni, így hátramaradt időnkben az üvegházat tekintettük meg.
Az üvegház, melyet egy szalonból már megkukucskáltunk, szintén érdekes történettel rendelkezik, s noha ezt sajnos nem mesélték el, utólag rákeresve a világhálón sok nevezetesség kiderült. Először is számomra meglepő, hogy angol tervezők készítették, s az egyetlen máig is működő európai melegház, vagyis melegített üvegház; valamint a félkör alakú boltíve sem mindennapi látvány. A neo-gótikus átalakításkor építették, korát meghaladó technikával, s kissé megmaradt az a 19. századi hangulata, amikor oly optimizmussal vetették bele magukat a technikai vívmányokba, de azért a külcsínit sem felejtették.
A melegház nem forradalmi növényeivel fogott meg, hiszen manapság egy kertészeti boltban már megtalálható legtöbb ezek közül. Az viszont elgondolkodtató, hogy az itt található trópusi növények valamikor olyan különlegesnek, egzotikusnak számítottak, s csupán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, noha többségük is később úgy elterjedt, hogy ma már nagymamák ablakában, tömbházak folyosóin, orvosi várótermekben is közhelyszámba mennek.
Most pedig pár elbűvölő kép az üvegházból.
Puha, mesebeli növényszőnyeg, mely mintha törpék ösvénye lenne az őserdőben. És egy csodálatosan színes növény, melynek nem tudom a nevét, de ha ti igen, írjátok meg hozzászólásban.
És persze mi lenne az üvegházból tavacska nélkül? És óriásira nőtt aranyhalak nélkül? No, ugye.
Andalogva néztük mindezt a sok szépséget, s elgondoltuk, hogy országnyi területek ide vagy oda, elnézve a kastély csodálatos külsejét, berendezését és környékét, a bele rakott pénzt, időt és gondoskodást, mégiscsak rosszul eshetett a Liechtensteinoknak elveszíteni egy ilyen kincset. A szó minden értelmében. Hasonló problémával küzdenek az itthoni elkobozott területeiket visszaszerezni próbáló nemesek is, de a sok viszály és nehézség ellenére, melyek a visszaszolgáltatási kísérleteiket övezik, azért ha nálunk kezd eredményt mutatni a pereskedés, akkor miért – tettük fel a kérdést idegenvezetőnknek –, nem kérik vissza Liechtensteinék is e két mesebeli kastélyt? A válaszból kiderült, hogy a második világháború óta érvényben van egy (szerintünk enyhén szólva elavult) törvény, mely a németeket és a magyarokat háborús bűnösöknek titulálja, s ezért nem áll jogukban eltulajdonított ingatlanjaikat visszakövetelni. Hát erről ennyit.
Szuper-részletes japán beszámolóink után újra Európából jelentkezünk, méghozzá egy közép-európai körútról. Ebbe az eredetileg turizmusszakos egyetemistáknak szánt tanulmányi útba úgy kerültünk be, mint Pilátus a credóba, de a lényeg, hogy voltunk, láttunk, és klassz volt. Valamint hogy meg fogjuk írni! Bevezetőnek annyit, hogy kevésbé ismert (általánosan, de számunkra kifejezetten) városok, várak és természeti parkok mellett olyan “must see” helyek is bekerültek a(korántsem esetlegesen – de nem általunk – összeállított)z útvonalunkba, mint fővárosok és UNESCO helyszínek. Úgyhogy maradjatok velünk, mert lesz cseh Downton Abbey, romantikus tájfestők eredetije, a kastély, amelyet Hitler titkos főhadiszállásává akartak átépíteni, a második világháború romjaiból újjáéledt főnix-város, és Európa kulturális fővárosa.
De kezdjük a legelején: Székelyföld, Kolozsvár, Budapest, hosszú autóbuszút, majd első célpontunk: Pozsony. A valamikori magyar fővárosról sokat mond, hogy nem sokat hallani róla. Előre bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek érzelmi szálon sokat jelent a város, és persze azt sem tagadhatom, hogy az én véleményem csupán egyetlen nap alatt alakult ki, így korántsem több egy első benyomásnál. De mint olyan, úgy gondolom, hogy megfontolásra érdemes. Pozsony, ugyanis, jó példa mindazokra az államszocializmus által elcsúfított városokra, amelyeket még mindig nem foglaltak vissza lakói, bármennyit renoválják is a régi kincseit.
Ott van például a vár. A magas, négyzet alakú Hrad messze uralja a várost: hegyen van, semmi egyéb nem veszi körül, de szépen rendben is van tartva. Mi hiányzik belőle mégis? Az emberek. A turisták gyorsan kipipálják kötelező látnivalók listájáról, és aztán mennek is tovább. A helyiek pedig már látták eleget, semmi késztetést nem éreznek arra, hogy újra meglátogassák. Hiányzik belőle az a je ne sais quoi, ami miatt az ember visszatérne oda, amitől sajátjának érezné a teret. Hogy mi lehetne az? Nem tudom. Talán egy izgalmas park, egy érdekes dolgokkal felszerelt játszótér, utcazenészek és flashmobok, egy különböző eseményeknek, fesztiváloknak kiadható terület, ahol mindig történik valami. Hogy a városlakók tudják, a Hradhoz mindig érdemes felmászni, mert a város szíve. Nem tudom. Nem vagyok városrendező, csupán egy nyitott szemű utazó.
A régi helyek rendben is vannak, szépek, látjuk, hogy értéket jelentenek, de nem sikerült még kihasználni meglétüket. A jó város olyan, mint a jó reklám: célját is teljesíti, de önmagában is élvezhető. Alkalmazott művészet.
Erre persze akkor csak ráéreztünk, s amint nagy sietve haladtunk lefele a várból, hogy minél többet lássunk a megszabott időkeretben, fél szemmel a várost, fél szemmel a térképet nézve, csupán csak az enyhe csalódottságot észleltük, hogy a szépen felújított épülettömb ilyen üres, emberek és mondanivaló szempontjából egyaránt. A Duna-híd viszont meglepetéssel szolgált. A várból kinézve úgy tűnik, kétfajta Pozsony van: a Dunán inneni bájos, korhű, régi város, s a Dunán túli rosszemlékű, terhes kommunista örökség.
A részletek aprólékos kidolgozása szembeállítva az elnagyolt, utilitarista tömbökkel, egyik oldalon a szépséget egy megmunkált oszlopfővel, pilaszterrel az épületbe csempésző művészi felfogás, míg a másikon a szépséget megtagadó, a funkcionalitás melletti harcban sivár életteret alkotó mesterember politikai ideológiája. Nem kétséges, hogy turistaként melyik városrész a látogatottabb, de ez a kettősség megmagyarázhatja a vár helyi népszerűtlenségét is: e két felfogás olyan távol áll egymástól, hogy lehetetlen mindkettőt magunkénak vallani. Magyarán: aki a jellegtelen tömegépítészetet kedveli (vagy kénytelen megelégedni azzal), az nem fogja értékelni az ezzel ellentétes szándékkal építetteket. És fordítva.
Az óvárost és a Hradot elválasztó gyorsforgalmi híd kinézete és egyáltalán megléte újabb világosan megfogalmazott stílus- és ideológiai kijelentés: aszimmetrikus, tolakodó, miatta történelmi negyedet kellett lebontani, és a hetvenes években épült. Alatta, a várhegyből leérkező ódon kis sikátor végén, összefirkált beton autóbuszparkoló; mintha nem is egy prominens látogatottságú negyedben lennénk, hanem a külvárosban. Nem irigylem egy ilyen, szándékosan elcsúfított városmaggal valamit kezdeni akaró városvezetést, s tehetetlenségük érthető, még ha sajnálatos is.
De ha sikerült nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül áthaladni a graffitivel fedett hídaluljárón, folytathatjuk andalgó utunkat a régi városközpontban. Mintha mi sem történt volna. A palotákkal, gazdag bérházakkal és gótikus templomokkal tarkított utcák békebeli hangulatot árasztanak, s nem ritkák a magyar vonatkozású épületek sem. Elvégre valamikor magyar főváros volt. Úgyhogy sétálgattunk, fotózgattunk, s lestük a magyar vonatkozású helyszíneket.
Fotóriport következik, kevés dumával, sok képpel.
Valamikori magyar gyógyszertár.
A Szent Márton-székesegyház (Dom sv. Martina). Itt koronázták meg 1563-1835 között a magyar királyokat. Csupán színes cseréptetejét és gótikus-barokk falait tudtuk megcsodálni, Mátyás király címerét már nem találtuk meg bent, ugyanis csak egy pillanatra surrantunk be záróra útán egy szórakozott szerzetes által véletlenül nyitva felejtett ajtón.
Emlékplakettek híres zeneszerzők ittlétéről. Mozart 1762-ben, hatévesen zenélt a Pálffy-palotában (Pálffyho Palác), míg Liszt Ferenc 1820-ban kilenc évesen koncertezett a Leopold di Pauli-palotában (Palác Leopolda de Pauliho).
Előtérben a Magyar Királyi Kamara (Palác Uhorskej kráľovskej komory), ahol 1802-1848 között ülésezett az országgyűlés (Diéta), meghozva a reformkor legjelentősebb döntéseit. Ma Egyetemi könyvtár (Univerzitná knižnica). Háttérben a barokk kupolájú, egyetlen épen maradt középkori városkapu, a Mihály-kapu (Michalská bráná).
A Régi városháza (Stará radnica) több épület összeépítésével jött létre, de nagyon bájos összhatást kelt, igaz, a hátsó homlokzata sokkal inkább, mint az elülső. Még a gyerekek számára is felfedezésre érdemes.
A kevésbé sikeres műemlékvédelemnek két jellegzetes példája: a jobbik, amikor nem találó funkcióval ellátva, de legalább hasznosítva megmentik az épületet, a rosszabbik, amikor különböző okok miatt (tulajdonos, felhasználás hiánya, pénzhiány stb.) nem. Meglepve tapasztaltuk, hogy a régi központot egy óra alatt, felszínesen bár, de be tudtuk járni, s szomorúan vettük tudomásul, hogy az óváros ilyen kicsi, s szépségei ily kevés helyen is elférnek.
Innen már újra a kommunizmus förmedvényei között jártunk, s habár megvan annak is a pikantériája (egy bloggertárs Pozsony kommunista architektúrájáról írva azt a jövőképet emelte ki érdekességként, melyet az épületek bemutatni látszanak), számunkra már kevés újat mutatott. Úgyhogy megkerestük az aznapi szállásunkat, s noha kevés pihenés után Pozsony éjszakai életét is meg szándékoztuk tapasztalni, végül a hostel kocsmájánál nem jutottunk tovább. Hosszú utat tettünk meg aznap, így nem szégyelltük a viszonylag korai lámpaoltást.
A kora reggeli kelés kómájában cipekedve a buszhoz, érdekes látvány ragadta meg a szemünket. Egy teljesen jellegtelen épület falán naplementébe hajló őzes táj keltette fel a figyelmünket. Graffiti falfestmény, de igényes. Flashback: beugrott az este látott, akkor még csupán kuriózumnak tartott vár alatti falfirka, és az egyre gyakrabban elénk kerülő mázolmányok. De e mostani már nem egyszerűen vandalizmus volt, hanem kifejezetten művészeti alkotás. Egyik módja annak, hogy pozsonyiak sajátjuknak nyilvánítsák a várost, képükre és hasonlatosságukra alakítsák, belakják azt. Még ha nem is a legmegbecsültebb. De akkor is, egy kezdet.
Visszaszámolva az Egy gésa emlékiratai filmben szereplő kiotói helyszíneket, természetesen a Fushimi Inari narancs torii kapui sem maradhattak ki a listából, Arashiyama bambuszligete és (érthető módon) a Gion-negyed mellett. Hátra van még a Kiyomizu-dera, amely szintén szerepel pár vágóképben, és ígérem, sorra fog kerülni. Nem volt feltétlenül célunk a film által megörökített helyeket meglátogatni, de mégis egybeesett: a legkedveltebb, legszebb látnivalókat akartuk felkeresni, és úgy tűnik, a stáb is.
A szentély, hasonlóan az eddig meglátogatottakhoz, összekötő kapocs a város és a természet között. Útban felé egyre inkább magunk mögött hagytuk a megszokott, hétköznapi utcákat, s egyre közelebb kerültünk a különleges, talán mesés hegyhez. A Fushimi Inari ugyanis a rizs istenének, Inarinak szentelt hely, s a kb. 30 ezer Inari-szentély főszentélye. Manapság az istenség a mezőgazdaság helyett kezd az üzlet védője lenni, ami ugyan nem annyira romantikus, de a szentély alapítása Kiotó fővárossá válását is megelőzi, így amit hiányolunk az archaikus, mesei háttérből, megkapjuk régiségben.
Útban a hegy felé az emberek is megváltoztak. A munkájukba igyekvőket pihenő turisták váltották fel, akik ráérősen nézelődtek a régies házak és érdekes ételeket árusítók standjai között, élvezve a meleg őszi napsütést. A karmazsinvörös lassan szivárgott be a képbe, kezdetben csak néhol tűnt fel, ahogy a kapuk is: itt egy, ott egy, feltűnésmentesen. Majd hirtelen az erdőben találtuk magunkat, mindenfelé az élénk színű oszlopokkal bekerítve, s nem győztük fotózni őket.
A rajtuk szereplő japán betűk megfejtésre biztató látványt alkottak, de a dekódolást elősegítő Rosetta-kő nélkül. De figyelmesen nézve őket, egyszer csak rátaláltunk pár ritka, latin betűs kapura. Ekkor jöttünk rá, hogy az a pár sor az adományozó neve lehetett (nem pedig haiku-költemény vagy efféle), mellette a pontos dátum. Hűséges útitársunknak, a táskámban lapuló hordozható wifinek köszönhetően megtudtuk azt is, elég borsos áron lehet megvenni azt a dicsőséget, hogy neved, vagy céged neve felkerüljön egy ilyen toriira. De, úgy látszik sokaknak így is megéri.
Mentünk hát a kapuk alkotta alagút alatt, és élveztük a nem túl megerőltető kirándulást. Egy adott helyen kiértünk egy tisztásra, ahol gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, s megpihentünk pár vizet és levest árusító üzletecske árnyékában. Úgy láttuk a térképen, hogy már nincs is olyan sok a hegy-, és a szent út tetejéig, tehát tovább mentünk. Sajnos vagy rosszul értettük a térkép léptékeit, vagy ami kimaradt a távolságból, bepótlódott magasságban, mert a várva várt célpont csak nem akart a szemünk elé kerülni.
Számunkra, türelmetlen nyugati turisták számára, nem bírt akkora tisztító és megvilágosító hatással a megtett út, és sajnos egyre gyakrabban hangzott el, hogy „ilyet már láttunk”, és a bejárt út helyett egyre inkább csak az emelkedéssel együtt járó kellemetlenségekre tudtunk koncentrálni. Ilyenkor ne adj Isten az is felmerült, hogy talán semmi értelme tovább menni, s hogy lehet, más, érdekesebb (s kisebb szintkülönbséggel bíró) hely jobban szolgálná a városlátogatás célját.
Elkötelezettséghiányunk iránti mély megvetésem kiengeszteléseképpen még azt is bevallom, hogy lankadtságunk mélyén még az olyan szentségtörő gondolatok is megfordultak fejemben, mint hogy „egyáltalán van-e valami olyasmi a tetején, amit eddig nem láttunk még, s ami miatt érdemes e kínokat kiállni?”. Ezekben, a mély lelki vívódás pillanataiban, mikor már a pokolba kívántunk minden narancssárga kaput, csupán a helyet a kőrókákon kívül szintén magukénak tekintő cicák látványa tudta visszahozni az életkedvünket.
Cicák és kőrókák. Eleinte nem is voltunk benne biztosak, hogy jól látjuk őket, s a szürke szobrok valóban rókákat ábrázolnak-e. De később kiderült, a róka Inari istenség kedvelt állata, s noha a nyakába akasztott narancssárga(! hát mi más?) állkendőről máig sem tudjuk, milyen célt szolgál, a papirusztekercs-szerű dologról kiderült, a róka futárszerepét fejezi ki, gondolom, üzenetként. Máshol viszont állítólag a magtár kulcsát őrzi a szájában. Úgyhogy ez a rejtély is megoldódott.
Már csak az maradt hátra, hogy miért megyünk még mindig felfelé. Erre is több magyarázat adódott: szenttül meg vagyunk győződve, hogy érdemes, hogy már csak pár lépés, és ott vagyunk a tetőn, vagy hogy egyesek menni akartak, míg mások maradni (töredelmesen bevallom, én e második, lustább csoport tagjait bővítettem), de nem akartunk szétválni stb. Mikor végre elértük az út legmagasabb pontját, s pár kőróka által őrzött mécsesnél többet nem láttunk, akkor kiderült ez a rejtély is: azért mentünk, mert meg volt írva a sorsunkban, valamint a végre lefelé menetelés határtalan és jól megérdemelt gyönyörűsége miatt.
Másnap elénk állt a nagy dilemma: mit is nézzünk meg e rövid idő alatt. Viszonylag gyors keresgélés után, enyhe sértődés és kiegyezés közjátékával (ki mondja meg, hova menjünk stb.) végül megkerestük a térképen az egyik leggyakrabban látogatott kiotói helyszínt, felültünk a buszra, és az őszi napsütés melege alatt meglátogattuk. Nem volt egy nagy hely. Egy parknak tűnt, mint a legtöbb japán szentély, bejáratánál mohaszőnyeggel fedett vörösfenyőerdő, majd egy gyönyörű mesterséges tó, partján a szikrázó, aranyfóliával fedett szentély. Valóban gyönyörű.
A Kinkaku-ji története a shogunok idejére nyúlik vissza, a 15. században volt ugyanis egyik mindenható katonai vezetőnek a nyaralója, aki meghagyta, hogy halála után egy zen szentély legyen belőle, ami igazán kedves volt tőle, hiszen ezzel úgymond kivonta a forgalomból, és átadta a közösségnek. Ezzel biztosította, hogy ahelyett, hogy különböző klánviták áldozatává váljon, békés szerzetesek ápolják és vigyáznak majd rá. Sajnos ez az elképzelés nem vált be tökéletesen, ugyanis azóta többször is porig égett, és nem csupán háborúban. Legutoljára 1950-ben egy elmebeteg szerzetes gyújtotta fel, így a ma megcsodálható épület csak mása az ötszáz évvel ezelőttinek, és igazából csak hatvan éves.
Ez viszont cseppet sem rontott népszerűségén vagy szépségén. Habár van egy kis üres látvány-szerűsége, mintha azzal, hogy olyan egyértelműen, korrektül gyönyörű, kicsit veszített volna értékéből. Mint egy tökéletesre plasztikázott sztár, akiben semmi egyedi nincs. Elvégre a szépség nem csak harmóniából áll, hanem kockázatvállaló kísérletezésből is. A veszély, hogy talán nem sikerül, teszi izgalmassá, életszerűvé. A tó hasonlóan: profi tájrendezési munka, de annál nem több.
Senki se értsen félre, nem azt állítom, hogy nem néz ki jól. A hátterében magasló hegyek olyanná teszik, mintha egy Disney-filmből lépett volna ki. A díszletszerűségét az is fokozza, hogy nem lehet belülről meglátogatni. Így a három különböző stílusban épített szintjével maradtunk: az alaksor a régi palotaépítészetet idézi, és még arany sincs rajta. Annál inkább szikrázik az első emelet, amely szamuráj-lakások stílusában épült, valamint a második, amelyen még a legkevésbé iskolázott tekintet is látja, hogy sokkal díszesebb a többinél. Persze, hiszen kínai stílusú. Ők meg ugyebár nem a diszkrét esztétikumról híresek.
Játék sasszeműeknek: milyen madár van a tetőn? Segítségként lásd a Kinkaku-ji sajnálatos kapcsolatát a tűzzel. A helyes megfejtők között egy Buddhista újjászületést sorsolunk ki. (Gyengébbek kedvéért: ez csak vicc volt.)
A szentélypark, mint mindig, most is elbűvölt. A napsütötte lombok közt haladva követtük az ösvényt, mely le-letért különböző rendeltetésű épületekhez, ahol ima-gyertyákat lehetett gyújtani (rájuk volt írva, életünk melyik aspektusán javítanánk: egészség, szerelem, jólét stb.), vagy a harangokat megkongatni (ennek az értelmére máig nem jöttem rá). Saját jövendőbeli kertünkre gondolva jegyezgettem fel magamban a fákat, cserjéket, és a mögöttük rejlő koncepciót: legyen örökzöld meg színesen sárguló, különböző magasságú és levéltextúrájú, kövek és kanyargós utak, illetve egy tavacska sem ártana. Bárki bármit is mond a japánokról, kertrendezésben vitathatatlanul profik.
Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.
Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.
Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.
Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.
Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.
Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.
Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.