Másnap reggel verőfényes napsütésben és túrabakancsban indultunk el következő célpontunk felé, s fogalmunk sem volt, hogy a szokásos izzadást nemsokára döbbent vacogás fogja felváltani. Pedig klímaváltozás van, nem lephet meg semmilyen időjárási anomália. A Cseh Paradicsom (Český ráj) nemzeti park Prachovi sziklák (Prachovské skály) nevű részét tekintettük meg, amely homokkő oszlopait tekintve nagyban hasonlított az előzőleg meglátogatott Adrspach-i sziklavárosra, valamint a továbbiakban sorra kerülő Bastei sziklákra és a Pravčická homokkő hídra, mégis, mindegyiknek megvolt a saját külön jellegzetessége.
Amíg Adrspach-ban inkább egy szinten mentünk, itt viszont a sziklák nem csupán óriási falak voltak, amelyekre felnézhettünk közöttük járkálva, hanem tornyok, melyeket megmászhattunk a csodálatos kilátás érdekében. Előző nap a Gyűrük ura-szerű „tündérvárosban” szorosan közrezártak a kőfalak, s emiatt egy kissé félelmetes, de ugyanakkor misztikus hangulatot árasztott a hely. A Prachovi sziklák nagyságukban voltak lenyűgözőek, amint kiemelkedtek a rengeteg erdő közül; tudtuk, hogy meg sem kísérelhetjük meghódítani őket (hegymászó felszerelés és tapasztalat nélkül), hacsak ők meg nem engedik nekünk nagylelkűen.
Szépen lépegettünk tehát a kivájt lépcsőkön, amikor hirtelen beborult, s ahogy Fülig Jimmy mondaná, „egyszer csak lecsap derült égből, mintha a földből nőtt volna ki…” no nem a veszély, hanem a jégeső. Szorosan a sziklafalakhoz húzódtunk a borsónyi jég elől, a felkészültebbek elővették az esőköpenyt, esernyőt, s összekucorodva vártuk, hogy alábbhagyjon. A fenti fotó jól megragadta ezt a pillanatot. Azon kívül dokumentumjellegű, bizonyítja nemcsak a jégesőt, amit lefényképeztem, de gyenge minősége arra is következtetni enged, hogy milyen nehezen lehetett fotózni. Tehát minél elmosódottabb, annál értékesebb – mondhatnám viccelve.
A jégeső elállta után óvatosan indultunk is tovább, az idő viszont hamarosan kimelegedett újra, s mire az hatalmas sziklatornyok között baktatva az út felvitt egyikre, már csodálatos tisztaságban tárult elénkbe a látvány. Az erdő között, az erdő áltaé félig benőve, máshol a fákkal teljes együttműködésben megemelve, s a sziklák tetejére téve az erdőt – álltak a homokkő óriások. És állhattak évmilliók óta.
A Cseh Paradicsom ugyanis Csehország legrégebbi természetvédelmi területe, és állítólag már I. Ferenc osztrák császár is bejárta turistaként, Napóleon idején. A legenda szerint ő nevezte el (vagy róla nevezték el) Császári Csarnoknak az egyik szorost, amelyet mi viszont nem találtunk meg a valóban kiterjedt rezervátumban. Szép dolog, hogy a korai népszerűségének ellenére nincs teleaggatva kastélyokkal és vadászlakokkal, hanem még mindig oly érintetlen az erdő, mint a Monarchia alatt (gondolom).
Manapság, amikor annyi szó esik az erdők fontosságáról és veszélyeztetett voltukról, jó látni arra is példát, hogy hogyan lehet hasznosítani őket úgy, hogy ne vágjuk ki közben. Hiszen az erdők annyi szerepet ellátnak! A teljesség igénye nélkül: otthont nyújtanak a benne lakó élőlényeknek (és itt nem csak Rumcájszra gondolok), fenntartják az ökoszisztémát, tisztítják a levegőt, és elnyelik az egészségre, valamint éghajlatunk kordában tartására ártalmas anyagokat, megakadályozzák a földcsuszamlásokat, illetve a felszínen tartják a vizeket. És mindezt teljesen ingyen.
Ha mindezért fizetnünk kellene (például levegőtisztítást, állatkertet, betonfalakat, vízelszállítást), óriási pénzmennyiségbe kerülne nekünk az, amit így egyszerű nem kivágással és pár alapvető évi karbantartással (utak, ösvények, kidölt fák menedzselése) gyakorlatilag szinte ingyen megúszunk. Úgyhogy ha nem a természetszeretet érzelmes, rózsaszín(/almazöld?) szemüvegén keresztül nézzük a dolgot, hanem kizárólag a mocskos gazdasági érdekeket tartjuk szem előtt, akkor is teljes mértékben megéri (és csak ez éri meg) megőrizni az erdeinket.
Ezen kívül pedig gyönyörű hely egy jó kis kirándulás számára. Hiszen egészséges a mozgás és a friss levegőn lenni, valamint feltölt energiával, és a természet szépségén elámuló boldog optimizmussal. Amiből sosem kaphatunk eleget. Nemúgy a paraszti májgombóclevesből, melyet az út végén található kabanában/hegyi kunyhó-szerű étkezőben szolgáltak fel, amíg a csapat megkésett tagjainak érkezését vártuk. Hiába. Amint ugyanis többszöri összeszámolás után kiderült, egy pár fiatalember úgy eltévedt, hogy ott kellett hagyjuk őket. Na nem örökre. Sok sikertelen kapcsolatba lépési kísérlet után ugyanis felfedezték maguknak a telefont, s közösen kiderítettük, hogy egy közeli településre értek ki, ahol nagy ujjongás és gyakori szívatások között felvettük őket. Úgyhogy mindenki megnyugodhat, senkit nem hagytunk el e kitűnő rezervátumon. (Felhívás akkori úti- és kalandtársainkhoz: ha emlékeztek egyéb részletekre, bátran írjátok meg őket egy megjegyzésben.)