A Kék Mecset a tér másik oldalán áll, szemben az Hagia Sophiával. Ez szimbolikusan is értelmezhető, mint az újabb, modernebb modell az eredetivel szemben. De annak ellenére, hogy szépségéhez nem fér kétség, s a muzulmán világ egyik legnagyszerűbb máig használatos mecsete (a hat minaretje szentségtörő módon talán még Mekkán, a szent városon is túl akart tenni), mégis kevésbé történelemmel dús, kevésbé drámai, látványa nem szorítja össze a szíved.
Van egy borzongató hatása annak a művészetnek, amely a lehetetlent kísérli meg, s mint Bábel tornya, az egekig akar jutni. Az Hagia Sophia mérnöki vívmány, de a képzelet erejét is bizonyítja – a Kék Mecset, vagy Sultanahmet, már meglévő technológiát, már megvívott csatát hasznosít, tudták, hogy működni fog, biztonsága unalmas. Nem érezzük rajta azt, hogy készítői művészek voltak, akik életük árán is bele akarták írni a nevüket a történelembe, hanem inkább mesteremberek, akik a felvállalt munkát korrekten teljesítették: olyan lett, mint példaképe, csak kissé jobb és újabb.
Körbejártuk, majd mikor végre megtaláltuk a mellékbejáratot, ahol be lehetett menni, lehúztuk a cipőnket, mi, nők, kendő alá rejtettük a hajunkat a hagyomány-tisztelet jegyében, s beléptünk. Hát, semmiképp sem kellett volna pont az Hagia Sophia után meglátogassuk. Így sokat veszített az értékéből, s nem sok időnkbe telt körbenézni. Kijövetelünk után vettük észre az elkerített udvar külső felén álló kicsiny kagylókat, amelyeknél a hívők megmoshatják a lábukat vagy a fejüket. Ez már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a virágos csempével borított boltívek, mert egy nagyrészt ismeretlen kultúra titkaiba nyújtott bepillantást.
A mecset mellett terjeszkedett el valamikor a Hippodrom, egy óriási méretű stadion, ahol harciszekeres- és lovasversenyeket tartottak a nép szórakoztatására. Constantin császár, akiről a város a Konstantinápoly nevet kapta, bővítette ki olyannyira, hogy akár százezer ember is elfért benne. Innen származik a Szent Márk-bazilika négyes bronz lovasszobra, amelyet a kereszteshadjáratkor fosztogató velenceiek vittek haza szuvenírként a császár páholyából.
A történelem fintora, hogy a tér többi díszét, az oszlopokat és obeliszkeket viszont a bizánciak zsákmányolták más országokból már sokkal korábban. A háromezer éves egyiptomi obeliszket például háromba vágva szállíttatták ide, de csak a felső fele maradt meg, míg a kétezer ötszáz éves Delphoi-i Apollo-templomból származó, kígyózó bronz oszlop szintén megcsonkítva hirdeti a város korabeli nagyságát és véres múltját (lásd többek között a Hippodromon kitörő Nika-felkelést).
A középkorban Európa legfényűzőbb palotájának tartott Nagy Palota viszont már csak emlékekben él, s noha a tengerparton még néhol látható pár faldarabja, mi már csak az útikönyvben ábrázolt rekonstrukcióját tekintettük meg. Elvégre ekkor már jóval elmúlt dél, és ennél több látványt már nem bírtunk volna ki. Úgyhogy elindultunk hazafelé azzal a feltett szándékkal, hogy ha megfelelő helyet találunk, beülünk ebédelni.
Épp jókor, mert a gyomrunk kezdett ellentmondást nem tűrően korogni, így bementünk egy közeli étkezdében. Nem volt túlságosan stílusos, a gyorskajálda és egy egész olcsó étterem között lehetett feleúton, de a menü szép nagy képekkel illusztrált, angol feliratos. Ki is választottunk pár szemrevaló fogást, halat, bárányt, pizzaszerű lepényt, salátát, miegymást. Számításunkkal ellentétben a salátát jóval előbb kihozták egy hatalmas, tányérról lelógó, ropogós pitával, s mivel már erősen megéheztünk, neki is láttunk.
Kellemesen fűszerezett, egyszerű, de jóízű étel volt, sok friss alapanyagból, ami decemberhez képest nem is rossz, s az utcán is árult, frissen csavart narancs- meg gránátalmalé, noha kissé keserű, egészségesen cukortalan ízével tökéletes volt a lenyomtatáshoz. Mediterrán országhoz találóan nem sajnálták a különféle olajbogyókat, meglepően sok volt a reszelt saláta alapanyag, s az otthonról ismert sültpaprikával is újra találkoztunk. Az előző napon a rá(c)hát (szultánkenyér, lokum, turkish delight), ma ez juttatta eszünkbe, hogy népeink között volt kulináris kapcsolat a döner kebab előtt is. (Sőt, nemcsak a hódoltság idejéről, hanem még a honfoglalás korából is ránk maradt pár török eledel, szó, edény.)
Az étkezéskultúrán kívül még csak a desszerten töprengtünk ennyit, nem tudtuk eldönteni ugyanis, hogy a barátaink megkóstolandó listájára felkerült édességhez maradt-e még hely. Végül desszert nélkül, de így is tele hassal könyveltük el, hogy olcsón, meglehetősen egészségesen és jól lehet étkezni a török nagyvárosban. Elégedetten, s lelassulva tettük meg azt a pár percet, ami otthonunktól elválasztott, s kis pihenést engedélyezve magunknak megegyeztünk, hogy este még kimegyünk megnézni a környéket s megélni az éjjeli életet.
Sötét este volt, mire újra összeverődtünk – évszakhoz mérten nem olyan késő, mint amilyen sötét –, de az otthoni időjáráshoz képest egész enyhe, tíz fok körüli hideg. A tájékozódási képességeinkre bízva magunkat megindultunk lefelé az utcán, betérve az érdekesebb sarkokon, követve az ismeretlen városoknál gyakran elkapó ösztönt, mely mindig valahova érdekes helyre juttatott.
Ezúttal sem csalódtunk. Egy veszekedő scooterest figyelve, s az egyre lerobbantabb városképet tanulmányozva már azon gondolkoztunk, hogy talán rossz irányba indultunk, s ideje visszafordulni, mikor egy meredek kanyar után csodálatos látvány tárult a szemünk elé. Mintha egy filmbe csöppentünk volna, egy olyan „bazi nagy valamilyen lagzi” címűbe, ahol az utcán tartják a vendégséget zenészek, lampionok, virágok, vidám emberek társaságában.
Pedig csak pár vendéglő volt szorosan egymás mellett, melyeknek a kinti terasza az egész keskeny utcát elfoglalta. De mégis nagyszerű hangulatot árasztott az a pár színes körte, karácsonyi villogó, amelyik bizonyította, gazdájuk igényesen rendezte be háza táját, s noha az utcáról behívó árusok egész nap az idegeinket tesztelték, furcsamód itt nem zavartak annyira. Talán mert ezzel már más országokban is találkoztunk, vagy csak az élőzenés szerenádozók lágyították meg a szívünket? Elég az hozzá, hogy kellemes meglepetés volt ez a kis rejtett, egy másik világból ittmaradt utcácska.
Az utca végén már teljesen más látvány fogadott. Egy szemetes aluljárón széles, forgalmas útra értünk ki, s onnan már érződött a tenger, s a kikötő szaga. Kivilágított halas kosarak kínálták portékáikat, majd tengeri menüvel kecsegtető éttermek következtek, s mivel nagy tengeri herkentyűs rajongók vagyunk, benéztünk egyikbe. De mert aznap már vacsoráztunk, a szóval tartó, s kedvezményt ígérő vendéglősnek megfogadtuk, hogy másnap visszatérünk – az utolsó vacsoránkra.
