Másnap reggel a reggeli falatozás közben az izomláz jelenlétét figyelve, nomeg az idős pincérbácsi/recepciós ténykedéseit a higiénia ellen (kézzel hozta a felvágott kenyérszeleteket, majd a kosárba téve szépen összefogdosta legtöbbjét az elrendezés látszatja alatt, valamint az orrát törölgette szemünk láttára – ami után az igen finom vaníliás pudinggal töltött croissant már korántsem tűnt olyan gusztának), az aznapi útitervet is összeállítottuk. Mivel az időjósok esőt jeleztek, legalább is a nap első felére, gondoltuk, itt az ideje beiktatni egy kis művelődést is a programba. Úgyhogy felkerült egy közeli múzeum is a listára.

Lévén, hogy a Termini vonatállomáshoz nagyon közel laktunk, elhatároztuk, ma ezt a környéket fedezzük fel elsőként. Meg is indultunk a Santa Maria degli Angeli templom felé, majd mikor az első saroknál vitába keveredtünk az irányt illetően, átadtam a srácoknak a vezetést. Csak mikor diadalmasan mutattak az előttünk álló templomra, mint első célpontunkra, néztem fel az ernyő alól, s derült ki, hogy ugyan ez is egy egész érdekes templom, de nem az, amelyikre én gondoltam. Az sem segített a megkülönböztetésükben, hogy szintén Szűz Máriának ajánlották, mint a római templomok háromnegyed részét. De ha már ott voltunk, hát benéztünk ebbe is.

A Santa Maria Maggiore a legenda szerint egy isteni látomás és a hozzá kapcsolódó csoda által jött létre. A 4. században a pápának látomása támadt, melyben Szűz Mária egy hóval borított helyen kért tőle templomot. És láss csodát, a nagyon valószínűtlen augusztus 5.-i dátumon havazni kezdett is pont e helyen, a templomot tehát ide építették. A hívők azóta is minden augusztusban előadják a csodát, virágszirmokkal helyettesítve a hópelyheket.

A gyönyörűen kidíszített templomot építészeti koronként újraépítették, olyan látványosságoknak adva otthon, mint a legrégebbi, a magasan álló 5. századi mozaik, az újvilági arannyal fedett kazettás mennyezet, melyet a spanyol uralkodópár Ferdinánd és Izabella adományozta a pápának, valamint az állítólag Jézus bölcsőjének darabját tartalmazó ereklyetartó. Mi is tanúi lehettünk egyfajta csodának, mikor váratlanul egy egész sor pap vonult be előttünk az egyik mellékhajóba, magasztos bíbor szertartási köntösben, mint később megtudtuk katolikus csoporttársunktól, a nagyhét viseletében.

Bernini szobrász sírját keresve már egy ideje, elhatároztam, hogy a legilletékesebbtől, egy épp visszatért egyházi személytől fogok útmutatást kérni, így elővéve legudvariasabb útikönyv-olaszomat megkérdeztem, merre lehet a múzeum. A múzeum, mint kiderült (a pap ugyan láthatóan értékelte fáradozásaimat, hogy olaszul próbálkozom, de a közérthetőség kedvéért eleve angolul válaszolt) a templom alatt berendezett kegytárgyakból álló kincstárt és a nemrég feltárt római kori falakat tartalmazza. A kedves jegyárus, aki egyben idegenvezetőnk is volt, erős olasz akcentussal próbált meggyőzni, hogy mindkét kiállításra vegyünk jegyet, mint később kiderült, azért, mert úgyis egyikből következik a másik.

Az arannyal s drágakövekkel díszített serlegek, angyalok által emelt gyertyatartók, valamint élénk színű szőtt miseruhák után a római patrícius ház egyszerű falai meglehetősen unalmasnak néztek ki, habár idegenvezetőnk mindent megtett, hogy szórakoztatóvá tegye nehezen érthető szövegét, melyre a gyakran ismételt, kérdő hangsúlyú “áá?” hanggal kérdezett rá. Úgy tűnik, Rómában minden épület alatt római kori maradványok találhatóak, hiszen évezredek óta ugyanazokra a helyekre kerültek az újabb házak és templomok.

Itt például taverna (vagy laterna? Nem lehettünk benne biztosak) volt a bazilika alatt, melynek bizonyos falai és fürdőhelyiségei máig megmaradtak. Egyik teremben ezeréves tetőcserép kollekciót találtunk, másikban a hónapokat ábrázoló falfestményt, melyből csak a szeptemberi gyümölcsszedés volt valamennyire kivehető még.

Egy humoros pillanatban volt részünk, amikor az idegenvezető a velünk együtt nézelődő külföldi pártól megkérdezte, ki a (feltehetőleg csapatuk) vezetőjük. Az egyértelműen orosz férfi szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy Putyin. Látván, hogy ezzel nem sokra megy, kiszemelt engem, és megkért, hogy hunyjam be a szemem, egy üres fal elé állított, majd érdeklődött, mit látok. Én, sajnos, egy kőfalnál, egyszerű oszlopnál és egy ottfelejtett létránál többet nem láttam, de mint kiderült, egy tenyérnyi méretű kő dombormű rejtőzött a létra fokai között, amelyet az előző idegenvezető valamilyen oknál fogva nem akart közszemlére tenni.

A római kori tárlat körbevezetése végeztével magunkra hagyott olasz kísérőnk a kegytárgyaknál, mely termeken az erre jegyet vevők lassan, a többiek kissé gyorsabban, de szintén jól szétnézve haladtak át. A könyvben nem lévén semmi erről, itt katolikus útitársunk vette át az idegenvezető szerepét, s mesélt a rituálékról, szokásokról, bizonyos tárgyak használati módjáról. A csillogó, drága- és féldrágakövekkel díszített tabernákulumok, ampolnák és ostyakelyhek számunkra ugyanolyan titokzatosak voltak, mint a szentek ereklyéi, vagy a mesterien ábrázolt festmények. És ez a minimúzeumi látogatás végső soron olyan jól sikerült, hogy el is felejtettük, eredetileg Bernini sírját akartuk megkeresni. No, majd legközelebb.

Mire kiértünk, az eső is elállt, így az időjárás miatt tervbe vett múzeumlátogatást a szép idő, no meg ezen ad hoc tárlat miatt elhalasztottuk. Egyik barátnőnk javasolta, hogy a közelünkben levő Museo Nazionale Romano helyett, mely a Palazzo Massimo alle Terme épületében kapott helyet, a Piazza Navonán található, szintén a Nemzeti Római Múzeumhoz tartozó kiállítást nézzük meg, amely már utunk végén lenne. Most pedig irány a város!

Útközben ugyan beléptünk az eredetileg kiszemelt Santa Maria degli Angelibe, amit nehéz lett volna kikerülni. Történt ugyanis, hogy mentünk, mentünk, néztük a kocsikat, kerülgettük a pocsolyákat, s egyszer csak elénk tárult egy hatalmas tér. A Piazza della Repubblica láttán azt hittük, a Vatikánba toppantunk be hirtelen, óriási, félkör alakú, klasszicista, márvánnyal borított épület állt előttünk, lengő csillárokkal díszített árkádok – mint kiderült, az ötcsillagos Boscolo hotel; szemben pedig egy gigászi vörös téglaépület: Diocletianus termáinak maradványa. Átmenetként meg – természetesen – meztelen alakos szökőkút.

A Santa Maria degli Angelit Michelangelo tervezte az ókori közfürdő egyik épületének hasznosításával. Csak elképzelni tudjuk, mekkora is lehetett a 4. századi fürdőkomplexum, ha a Boscolo és a Palazzo Massimo szintén ezek maradványán épült fel. Hogy ezek a rómaiak mekkora grandomániával és hozzá mért technikai tudással rendelkeztek?! Hihetetlen!

A templom nem csupán átlagosnak csöppet sem nevezhető vörös téglafalai által keltett ámulatot, a fémkapuba beragadt emberalakok sem voltak épp szokványosak. A belső tér nagyságáról ne is beszéljünk, ahogy arról sem, milyen fura tárgyak találhatóak benne: horoszkópok márványmozaikjai a padlón, a falon átvágott lyuk, hogy a nap megvilágíthassa a meridiánvonalat, inga, mely bonyolult módon bizonyít valami fontos fizikai alapelvet… csodálom, hogy még nem szerepelt egyetlen Dan Brown-regényben sem!

Hátramenvén egy mellékkápolnába kis udvarra értünk ki, mely hatalmas ókori falak között aprócska kertet őrzött, valamint egy egészen modern bronz szobrot, melyről kiderült, hogy Galieleo Galilei, ruháján bolygókkal és csillagokkal. Visszafelé jövet pedig megálltunk egy pillanatra, mert megszólalt az orgona.

Mennyi csodát teremtettél, Istenem, szépséget és kultúrát, mely felismeri más kultúra szépségeit, ihletet, mely a mennyországot akarta a földre varázsolni, tudományt, mely lehetővé tette mindezt. Zenét, mely a matematika törvényei szerint működik, orgonát, mely csupán egy korrekt gépezet, mégis művészetet hoz létre, ha alázattal használják. Ahogy a lézengő turisták mind az orgona köré gyűltek a zene hangjaira, tudomány és vallás korántsem tűnt oly összeegyeztethetetlennek. Sokkal inkább egy érem két oldalának. Varázslatos pillanat volt.