A lengyel kastély meredek, néhol kopár várfalai, titokzatos, intrikákkal és politikával teli légköre mindannyiunkat lenyűgözött. De még inkább idegenvezetőnk, a szintén lengyel Piotr előadása, aki megdöbbentően jól beszélt magyarul, és rendkívül szórakoztató volt. Nélküle Ksiaz csak egyike lett volna a sok szép közép-európai várak egyikének. Vele, életreszóló élmény és felejthetetlen szállóigék sorozata.
Browsing Category múzeum
Teljesen eltérő világ fogadott második állomásunkon, az UNESCO Világörökségi listás Lednice-kastélynál, amely utunk immár negyedik országában várt ránk, Csehországban. Szinte hallottam a Downton Abbey főcímdalát, láttam magam előtt a csengőt, amint valamelyik arisztokrata családtag meghúzza, s az összes többi hétköznapi, színfalak mögött történő részletet, amelyek elvégzésével indul egy kastély napja. Kivéve, hogy már több mint fél évszázada nem lakják sem szolgálók, sem nemesemberek. E csodaszép hely, valaha a Liechtenstein-család fő rezidenciája, ma „csupán” múzeumként szolgál.
A Lednice-Valtice kulturtáj két kiemelkedő kastélyából a lednicei még a 13. században került a mostani kinézetéért felelős Liechtenstein család tulajdonába. Igen, arról a Liechtensteinről van szó, akiknek a területei egy kisebb országot is kitesznek, ők voltak a kastély tulajdonosai. Ez eredetileg egy gótikus erődítmény volt, majd reneszánsz és barokk stílusban is újjáépítették. Legutoljára 1846 és 1859 között került sor jelentős átalakításra, mi okból is az aktuális Liechtenstein herceg Nagy Britanniába küldte udvari építészét, hogy Tudor-stílust tanulmányozza példaképként.
Esős időben érkeztünk a kastélyhoz, így körül sem tudtunk rendesen nézni, a látványt minduntalan esernyők és szemünkbe hulló esőcseppek zavarták meg. Bent viszont kedves angol nyelvű idegenvezetőnk várt, aki végig vezetett a legalsó szinten, s pár érdekességet mesélt az épületről és szobáinak használatáról. Az agancsokkal díszített folyosón még könnyen bírtuk a fotózni tilos tábla megkötését, de a gyönyörű faragott fa lépcső láttán már lopva emeltük is a fényképezőgépeket, telefonokat, mire bájos idegenvezetőnk kijelentette, megkér szépen, hogy nyugodtan fotózzunk. Huh, ezt megúsztuk.
A neogótikát belülről sem tagadta meg a kastély, a boltíves mennyezet, a finom faragványok nagyon emlékeztetnek a londoni Parlament és a budapesti Országháza stílusára, illetve természetesen a Highclere Castle-ére is, ahol a Downton Abbey-t filmezték. Ezek a költséges és időigényes átalakítások viszont nem csak esztétikai szempontból voltak meghatározóak, hanem az épületkomplexus modernizálását is magukban foglalták. Ekkor került sor az elektromos rendszer bevezetésére (amelynek köszönhető, hogy az óriási csillárokat nem kellett többet leengedni, hogy a gyertyákat meggyújthassák rajtuk), valamint fűtőtestekkel és melegvízzel is ellátták a kastélyt, aminek az illusztrálásaként egy korszerű fürdőszobát is megcsodálhattunk, hideg-melegvizes csapú fürdőkáddal és angolvécével felszerelve.
Ezek a csúcsminőségű kényelmi eszközök persze nem minden lakos számára voltak elérhetőek, ahogy azt (ha máshonnan nem) a Downton Abbey-ből is tudjuk. Az idegenvezetés csupán a földszintre vonatkozott, ahol a vendégek szórakoztatásához szükséges termek találhatóak: szalonok, báltermek, dohányzószobák stb. De, egy hasonlóan nagyvonalú belépődíj kifizetésével az első emelet is meglátogatható, amely a gyerekek birodalma volt, kiket dadák, nevelőnők és tanítók hada tartott kordában egész nap, hogy este tiszta ruhában és lesikált pofikával bemutathassák a szüleiknek és vendégeknek egy pukedlizésre és esetleges versmondásra. És akkor a cselédek színfalak mögött történő nehéz fizikai munkájáról még nem is beszéltünk.
De nem is fogunk. Idegenvezetőnk főleg a kellemesre és érdekesre koncentrált, nem a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása volt a témája. Ennek ellenére tanulságos volt. Megtudtuk, hogyan lehet rájönni mindennemű alaposabb tudás nélkül négy viszonylag hasonló páncélzatnál, hogy melyik az eredeti (nem a régiesnek tűnő az antik, hanem a sok tisztítástól fénylő, valamint a legkisebb, mert a középkoriak elég alacsonyak voltak), valamint hogy egy unalmas című, sokszáz oldalas könyv már akkor is annyira érdektelen volt, hogy akár titkos dokumentumokat is el lehetett rejteni benne.
De a legámulatraméltóbb tárgy számomra nem ezek között volt. A dolgozószobában, könyvtárban vagy kinézetét tekintve komoly üzleti és politikai beszélgetések szobájában látott faragott csigalépcső messze meghaladja mindazt a gyönyörű díszítést, törékeny boltívet, élethű szobrokat, amelyet eddig láttunk. Meleg, arany fényű tölgyfaszíne még az én barnaellenes szememben is kifejezetten szépnek tűnt, sőt, akár hajszínnek is elfogadnám. De az elkészítésébe fektetett munka és hozzáértés ódája is volt e lépcső, s hogy a csehszlovák kommunisták ezt felismerték, s nem tették tönkre inkompetenciából, irigységből vagy hamisítatlan bunkóságból, amint hazánkban sokszor megesett, az csak hozzáadott egyedi varázsához.
A másik szobában még egy váratlan szépség került elénkbe, egy vitathatatlanul raffaellói vonalakat mutató festmény. Történetét megtudva kiderült, hogy a mester csupán egész keveset dolgozott rajta, a befejezés tanítványai kezét dicséri, de már ez is csodálatra méltó, ily távol Itáliától.
Két ilyen emlékezetes műtárgyat látva, úgy éreztem, hogy telítődött a szépségmérőm, így nem is nagyon bántam, hogy a lassan a ház végére értünk, s egy már elfelejtett funkciójú, de impozáns francia ablakokkal rendelkező szalonon át kiléptünk a kertbe. De mielőtt tovább mennénk, íme egy elefántcsont-családfa, s egy általános kilátás az egyik szalonra, megerősítve a véleményt, hogy a Liechtensteinék kifejezetten kedvelték ezt a világoskék, címerállatos falburkolatot.
A kert, noha önmagában sem kevésbé lenyűgöző, méreténél fogva már eleve kiesett a tervünkből. Sajnálatosan, hiszen cseh Versailles-nak is nevezték, a legnagyobb cseh angolparknak, komplett csónakázható méretű tóval, minarettel (a legenda szerint tiszta időben a bécsi Stephansdom tornyát is látni tetejétől), romos(nak épített) várral, barlanggal, vadászlakkal stb. Persze lehetetlen lett volna mindezt bejárni, így hátramaradt időnkben az üvegházat tekintettük meg.
Az üvegház, melyet egy szalonból már megkukucskáltunk, szintén érdekes történettel rendelkezik, s noha ezt sajnos nem mesélték el, utólag rákeresve a világhálón sok nevezetesség kiderült. Először is számomra meglepő, hogy angol tervezők készítették, s az egyetlen máig is működő európai melegház, vagyis melegített üvegház; valamint a félkör alakú boltíve sem mindennapi látvány. A neo-gótikus átalakításkor építették, korát meghaladó technikával, s kissé megmaradt az a 19. századi hangulata, amikor oly optimizmussal vetették bele magukat a technikai vívmányokba, de azért a külcsínit sem felejtették.
A melegház nem forradalmi növényeivel fogott meg, hiszen manapság egy kertészeti boltban már megtalálható legtöbb ezek közül. Az viszont elgondolkodtató, hogy az itt található trópusi növények valamikor olyan különlegesnek, egzotikusnak számítottak, s csupán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, noha többségük is később úgy elterjedt, hogy ma már nagymamák ablakában, tömbházak folyosóin, orvosi várótermekben is közhelyszámba mennek.
Most pedig pár elbűvölő kép az üvegházból.
Puha, mesebeli növényszőnyeg, mely mintha törpék ösvénye lenne az őserdőben. És egy csodálatosan színes növény, melynek nem tudom a nevét, de ha ti igen, írjátok meg hozzászólásban.
És persze mi lenne az üvegházból tavacska nélkül? És óriásira nőtt aranyhalak nélkül? No, ugye.
Andalogva néztük mindezt a sok szépséget, s elgondoltuk, hogy országnyi területek ide vagy oda, elnézve a kastély csodálatos külsejét, berendezését és környékét, a bele rakott pénzt, időt és gondoskodást, mégiscsak rosszul eshetett a Liechtensteinoknak elveszíteni egy ilyen kincset. A szó minden értelmében. Hasonló problémával küzdenek az itthoni elkobozott területeiket visszaszerezni próbáló nemesek is, de a sok viszály és nehézség ellenére, melyek a visszaszolgáltatási kísérleteiket övezik, azért ha nálunk kezd eredményt mutatni a pereskedés, akkor miért – tettük fel a kérdést idegenvezetőnknek –, nem kérik vissza Liechtensteinék is e két mesebeli kastélyt? A válaszból kiderült, hogy a második világháború óta érvényben van egy (szerintünk enyhén szólva elavult) törvény, mely a németeket és a magyarokat háborús bűnösöknek titulálja, s ezért nem áll jogukban eltulajdonított ingatlanjaikat visszakövetelni. Hát erről ennyit.
Első reggelünkön Japában napsütésre ébredtünk. Nem tudtuk még, de ez csak a kezdete volt egy egész hétnyi gyönyörű időnek, hiszen évszaktól függetlenül meglepően meleg, 20-25 fokos napi maximális hőmérsékletben ismerhettük meg az országot. Japán mérsékelt égövi, mint hazánk, és négy évszaka van, havas telekkel. Ennek ellenére az október közepi „vénasszonyok nyara” meglehetősen meleg volt, és teljesen csapadékmentes. Nem mintha panaszkodnék.
Egy gyors croisantos reggeli után Oszaka felfedezésére indultunk. A metrót ekkor már egész ügyesen kezeltük, volt ugyanis egy trükk. A japán nevek, noha könnyű kiejteni őket (mármint a latinbetűs átírásúakat), legtöbb külföldinek egyrészt nagyon hasonlítanak egymásra, másrészt szempillantás alatt képesek kimenni az ember fejéből. Az oszakai metrórendszerben ezen úgy segítettek, hogy számokkal is ellátták az egyes megállókat – a vonal összes állomása egy azonos betűvel és egy kétjegyű számmal rendelkezik. Mi például a Yokozustumi (N25) megállótól mentünk a világoszöld vonalon az Osaka Business Park (N20) [amit ők úgy ejtettek, hogy bizinis parku] megállójáig, mert ahhoz volt közel a várkastély.
Amit akkor még nem tudtunk az, hogy Japánban nagyon liberálisan bánnak a térrel. Ha nálunk azt mondom, hogy kastély, vagy szentély, akkor az magát az épületet és esetleg egy kis kertet foglal magába, főleg, ha a város közepén helyezkedik el. Nem így Japánban. Amennyire spórolnak a hellyel a magánházaknál, annyira nagyvonalúan használják közterületek esetén. Meg sem tudom számolni, hány olyan helyre mentünk be, hogy azt hittük, egy szentélyt látogatunk meg, és két óra elbűvölő bolyongás után még nem voltunk enne biztosak, hogy a végére értünk.
Az Oszakai kastély (Osaka Castle, Ōsaka-jō) például kb. 60.000 négyzetméteren helyezkedik el, amiben gyümölcsösök, parkok, szentélyek és egyéb középületek foglalnak helyet, mint például a puskaporos raktár. Legjellegzetesebb épülete maga a kastély, amely egy négyzetkilóméternyi óriási kövekből összerakott alapon áll, több erődített várfalon és várárkon belül. Már messziről impozáns látvány, ahogy a hagyományos csipkézett tetőszerkezet a magasba emelkedik öt emeleten keresztül, s magas kőtalapzatának merevségét enyhítik a környező lombkoronák.
Stratégiailag nagyszerű elhelyezése harci fontosságát emeli ki, tudniillik a természetes, folyó általi határát megerősítette a kétszeres várárok, amely ostrom esetén hasznosnak, számunkra viszont csupán szépnek bizonyult. Még egy klasszikus aranytetős csónakot is láttunk rajta, a hídon átmenve pedig vadászsolymok és baglyok társaságába kerültünk. Gazdáik öklükön vagy faágon tartva mutogatták madaraikat, számunkra nem egyértelmű okokból.
Miután megcsodáltuk a kastélynak nevezett tornyot, mely furcsán meseszerűnek tetszett a modern üzleti felhőkarcolók hátterében, beléptünk, hogy kissé többet tudjunk meg a történetéről a múzeum segítségével. Sajnos maga a kiállítás nem volt oly tanulságos, mint reméltük, ugyanis a legérdekesebb tárgyak angol feliratai nem sok információval szolgáltak (vajon csak emiatt találtuk őket oly érdekfeszítőknek?), bár ez korántsem volt jellemző minden tárgyra. Sietségünkben sajnos nem tudtunk elég időt szentelni az öt emeletnyi tárlatnak, de íme, mit tudtunk meg.
Az eredeti épületet a 16. században hozta létre Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) daimjó (hadúr), Japán egyik nagy egyesítője, de az évszázadok során többször esett áldozatul tűzvésznek, villámlásnak, valamint ostromnak, így a 20. században újra kellett építeni. Többször is (1928-ban a polgármester adománygyűjtést szervezett az ügy érdekében, de a második világháborúban fegyvergyárnak használták, s mint olyat, az amerikaiak erősen bombázták; végül utoljára 1995-ben újították fel).
Tojotomi igazi kalandregény-főszereplő lehetett, szerény származása ellenére hasznosságát bizonyítva feltornászta magát a ranglétrán, és egyszerű szamurájból Oda Nobunaga, az addig leghatalmasabb hadúr jobbkeze lett. Banditákkal egyezkedett háborúk megnyerése érdekében, pár vakmerő fiatalemberrel megostromolt bevehetetlen várakat éjjnek idején, várak felépítését ügyelte fel szörnyű körülmények között, s mikor a sors úgy hozta, szeretett urának halála után nem annak fiát, hanem fiatal unokaöccsét segítette hatalomhoz jutni, ami számára sokkal előnyösebb volt. Szóval megvolt a magához való esze. Ha nincs film az életéről, csinálni kellene.
Mikor már az utolsó emeleteken jártunk, egyre többet gondoltunk azokra a nagy kövekre a vár alapjában, s stabilitásukra. De a múzeum megnyugtatott. Noha máig sem egészen tiszta, hogy is sikerült akkora szikladarabokat elszállítani és összeállítani, ez része a hagyományos japán építészetnek. A hatalmas kövek közé kicsi köveket illesztettek, de habarcs nélkül, így a földrengések esetén képesek mozogni, ezért nem borulnak le. Az utolsó emelet kilátása viszont minden kételyünket eloszlatta: fennséges volt.
Kinézve a 16. században épített feudális várkastély teraszáról a 21. század felhőkarcolóira felbecsülhetetlen érzés. Oszaka, az üzleti élet központja, beláthatatlan távolságokon át húzódik a láthatár alatt, néhol parkok, folyók, színes lombkoronák által megtörve. Ez az igazi Japán: modern, de hagyománytisztelő, technikai tökélyre törekvő, de a szépség harmóniáját mindvégig szem előtt tartó. Izgalmas lesz felfedezni.
Annak, akinek nincs ideje minden kalandunkat végigolvasni, s mintegy a Reader’s Digest verzióra vágyik, összeállítottam egy listát a legjobban kedvelt úti céljainkkal. A vicces sztorikért és a javasolt útvonalért még mindig érdemes elolvasni a hosszabb bejegyzéseket, de ha utazást terveztek Rómába, ezeket a helyeket semmiképp ne hagyjátok ki.
Elérkezett az utolsó napunk, és vele együtt a legnagyobb kihívás: a Vatikán. Hétfőre hagytuk, amikor sok más múzeum zárva volt, viszont a Vatikán nyitva, bepótolandó a vasárnapot, mely ugyan hivatalos múzeumi munkanap, de egy magasabb szintű „hivatal” szerint Úrnapja, vagyis munkaszüneti. Sokat kutakodva a legegyszerűbbnek tűnt online rendelni jegyet, amely egy külön kapuval rendelkezett a helyszínen, így csak egy egész rövid sorocskát kellett kiállnunk, s mosolyogva sétáltunk el az utcán hosszan kanyargó várakozók mellett.
A városlátogatásnak két kellemetlen mellékhatása van: a rengeteg gyaloglás és a szabályos időközönkénti táplálkozás elmaradása. Az ember ugyebár nem akar megállni délben, a nap közepén, és fontos nyitvatartási időt vesztegetni azzal, hogy beül egy étterembe/étkezdébe ebédelni (arról az elvesztegetett időről nem is beszélve, amelyik a megfelelő hely keresésével telik el), viszont korgó gyomorral mintha a műemlékek sem lennének annyira izgalmasak.
Ezen morfondíroztunk, amikor zseniális megoldásként elénk került egyik utcácskában egy gyorskajálda kinézetű hely, amely kellemes meglepetésként frissen készített, nyálcsorgató pizzákat árult elvitelre, kézbe vagy dobozba. Úgyhogy jól bevásároltunk calzonéból, fetás zöldséges pizzából, és desszertnek még a híres olasz gelatiból is jutott. Isteni volt!
Miután tehát jól bekajáltunk, erőnket és kulacsainkat újratöltve, megérkeztünk a pár percnyire lévő Panteon színe elé. Utazásunkra, és önkéntes idegenvezetői szerepemre készülve a legtöbb dokumentumfilmet és érdekes tudnivalót a Panteonról találtam. Ennek két, egymással ellentétes hatása volt: olvasgatva, filmet nézve róla, rettentő érdekesnek tűnt, meglátva viszont kissé unalmasnak találtam. Ilyen az ember. Ráadásul útitársaimmal mind megosztottam a youtube-on fellelhető bemutató videókat, így még az sem volt, akinek áradozhattam volna a technikai bravúrról, amivel a máig legnagyobb alátámasztatlan kupolát megépítették ezelőtt szinte ezer évvel, a rettentő erős betonról, amely mindezt lehetővé tette, valamint a számos épületről, melyet inspirált.
Impozánsnak impozáns volt, de a keresztény templommá való átalakítás elvett egy csöppet az ókori titokzatosságából és robosztusságából egyaránt. Ami legjobban zavart vele kapcsolatban, hogy mindezeket a tényeket előre tudva, semmi felfedezni való nem akadt már benne. Mígnem… az útikönyvet bújva a Panteon leginkább mellőzött portikójáról fedeztem fel egy jegyzetet, amely a korábban említett Barberini pápa legendáriumát egészítette ki. Ő volt ugyanis, aki a bronz díszítést levetette és beolvasztotta az oszlopcsarnok gerendáiról, egyesek szerint az Angyalvár ágyúi számára, míg mások a Bernini alkotta a Szent Péter-bazilika csavaros baldachinjában vélték felismerni. Úgy tűnik, nem csupán a focidrukkerek vetekedtek műemlékrombolásra, előkelőbb körökben is volt már rá példa – erre a cselekedetére mondták, hogy „quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini”, vagyis amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.
Mindent összevetve végül is egész lenyűgöző volt a Panteon. S kívülről nézegetve még hatalmasabbnak tűnt, főleg a díszítés hiányában. Mekkorának tűnhetett az ókori rómaiaknak, kik először tekintettek, rá s (b)ámulták tökélyét – csak feltételezni tudjuk. De propaganda tekintetében sem volt utolsó: ilyen s hasonló épületek bizonyították a mocskos kunyhókból érkező barbár népeknek, hogy a főváros valóban a világ legnagyszerűbb városa, s a (sz)építésén fáradozó szakemberek olyasmit tudnak, amit nem adatott meg bárki halandó számára.
Továbbmenve már egész közel volt a következő „mérföldkő”, a Piazza Navona, amelyet ezúttal X. Ince, született Pamphili pápa rendelt. Ide került a Palazzo Pamphili elegáns épülete, melyben jelenleg a Brazil Nagykövetség foglal helyet, valamint a Sant’Agnese in Agone templom, amelyet a Pamphili család építésze, Rainaldi kezdett el felhúzni, majd átvette korának másik híres építésze, Borromini, hogy aztán végül mégis az eredeti mester, vagyis annak a fia fejezze be a művet. Így működtek akkoriban a templomok építkezései, és ha jól belegondolunk, máig is sok állami projekt hasonló életutat fut be.
A templommal szemben álló szökőkút táplálja azt az városi legendát, mely szerint a Fontana dei Quattro Fiumi kutat tervező Bernini a Szent Ágnes-templom felöli alakot a védekező pozícióban ábrázolja, ezzel fejezve ki bizalmatlanságát riválisának, Borromininek a mérnöki tudását illetően. Ez utóbbi ugyanis tagja volt annak a szakmai ellenőrző csoportnak, amelynek a javaslatára bontották le a Bernini által tervezett Szent Péter-bazilika két harangtornyát. Míg a Borromini által tervezett iker harangtorony a Sant’Agnese in Agonén még most is áll. Szóval hara(n)g és irigység lehetett itt bőven.
Viszont az eredetileg Borromininek szánt Fontana dei Quattro Fiumi elkészítésével végül a kellemesebb magatartású Berninit bízták meg, úgyhogy végül is 1-1. Történt ugyanis, hogy a híresen lobbanékony Borromini összeveszett a családdal, míg Bernini beudvarolta magát a pápa sógornőjének, tanácsadójának, és rossznyelvek szerint, szeretőjének, Donna Olimpiának a kegyeibe. Lévén, hogy előző szökőkútja a Piazza Barberinin, az általa tervezett Palazzo Barberini előtt szintén tengeri istenséget ábrázolt, a tritont, viszont még VIII Orbán pápa megrendelésére, ezen újabb alkotása hasonló jellegű, de természetesen nagyobb, szebb és drágább kellett legyen.
A szökőkút mindezen háttérinformációk ismerete nélkül is élvezhető, de nem lenne gondosan kigondolt műalkotás, ha a mitológiát és szimbolikát kihagyták volna belőle. A négy folyó istene a négy kontinensre kiterjedő katolikus egyház hatalmát jelképezi, és a következők: a Nílus Afrikát, a Duna Európát, a Gangesz Ázsiát és a Río de la Plata Amerikát idézi. Egyéb díszítő motívumok segítenek kideríteni, melyik isten melyik folyót jelképezi, mint az evezőlapát, a pénzérmék, a kígyó, valamint a pápa személyes címere, amely a Pamphili család galambját és olajágát egyesíti a pápaság két kulcsával és hármas koronájával.
Miután kissé kipihentük magunkat, és derültünk egyet a csendőröket kicselezni igyekvő, esernyőt, selfie-botot és eredeti dizájner táska hamisítványokat tologató utcai árusokon, beléptünk a tér északi végén álló Palazzo Altempsbe. Útközben egy második szőkőkút mellett haladtunk el, de ez már nem hatott meg annyira. Egyértelműen készen álltunk egy másfajta élményre.
Museo Nazionale Romanónak otthont adó Palazzo Altempset bíborosok és építészeik tették a nagyszerű reneszánsz palotává, amely ma is oly lenyűgöző. Gazdag nemesek és egyházfik már évszázadokkal ezelőtt érdeklődni kezdtek az ókori Róma művészete iránt, mint tette azt a múzeum nagyját képző Ludovisi-kollekciót összegyűjtő Ludovico Ludovisi bíboros is. Neki köszönhetjük a meglepően élethű Öngyilkos gallus szoborcsoportot, egy második századi római kópiát egy vélhetőleg négyszáz évvel azelőtti görög eredeti alapján, azon kívül a vízből kiemelkedő Aphroditét ábrázoló, vélhetőleg Kr. e. 460-ból származó Ludovisi-trónnak nevezett domborművet, valamint a Ludovisi-szarkofágot, amely a második századból maradhatott fenn, és minuciózus gonddal kivésett római és gót harcosokat ábrázol a csata hevében.
Ebből a kollekcióból művelődhettek a Viktoriánus arisztokrata angol fiatalemberek, kiknek nevelésük nem lehetett teljes, míg az olasz művészet fellegvárait, úgy mint Firenzét, Velencét, Rómát meg nem csodálták. Megfordult a fejemben, hogy ha csupán évszázadokkal később fedezték újra fel maguknak az ókori Római Birodalom emlékműveit, ugyan honnan tudhatják, hogy az általunk ma oly bizonyossággal állított, mondjuk Aphrodité szobor valójában kit és milyen céllal ábrázol. Hiszen csupán azt tették akkori régészeink, amit ma például Schliemann trójai ásatásaira vonatkoztatva oly nagyon megvetünk szakszerűtlensége miatt, tudniillik egy fiktív világot ábrázoló irodalmi munkát valóságos fizikai tárgyak értelmezésére használtak.
Nem lehetett nem elámulni azon a végletes részletességgel és pontossággal megalkotott testeken, hogy az anatómiai pontosságról ne is beszéljünk! Eszünkbe jutott ezúttal a reneszánsz Michelangelo, aki titokban végzett illegálisnak és immorálisnak tartott boncolásokat, hogy jobban megismerje az emberi test felépítését, amikor ezer, sőt kétezer évvel azelőtt már ilyen technikai és elméleti tudással rendelkeztek az ókori szobrászok. Bernini pedig, akinek a mozgalmasságért dicsérik szobrait, szintén fejet hajthatott a különböző testtartást és ezen túl a lelkiállapotot oly mesterien megjelenítő művészek alkotásai előtt.
Egyik teremben üveg vitrinben különböző funkciójú apró régészeti leleteket tekinthettünk meg. Bronz szobrocskákat, agyag olajlámpásokat, üveg flakonokat, réz pénzérméket és egyéb, valószínűleg a köznép tulajdonában levő tárgyakat. Ezek sokat elárultak arról, hogyan élhetett a legnépesebb osztály, melynek nem volt pénze embernagyságú szobrok megrendelésére, de azért jutott nekik is egy tenyérméretű kedvenc istenszoborra a családi kegyhelybe. Az ellenpélda a császárok mellszobrát tartalmazó nyitott átjáró, valamint a császárnék arcát viselő istennők impozáns csoportja.
A palota önmaga is művészeti alkotás volt, freskóval díszített termekkel, a bíborosok saját privát kápolnájával, nagyszerűen felújítva, felélénkítve. Noha mint múzeum keserű panaszunk volt az ülőalkalmatosságok ritka volta, olyannyira, hogy napunk végén lévén, végül már az volt a legnagyobb örömünk, ha széket találtunk, és megpihentethettük fáradt lábainkat. A fejünk még bírta volna, de a lábunk már bedobta a törölközőt. Mindenesetre egy mozgalmas és sokat bejárt nap volt, amint fényképezőgépünk és cipőtalpaink is tanúsíthatták.
Róma utcáit járva az ember álla folyton a földet söpri. Hol egy gyönyörűen díszített azonosítatlan funkciójú középület, hol egy korszakalkotó művész festette random templom oltárképe, hol egy mesterien dizájnolt icipici erkély-oázis láttán dobod el az agyad. S ha nekünk, turistáknak is elsöprő élmény, képzeljük el azokat, akik ezzel a tömény látvánnyal szembesülve kellett nap mint nap alkossanak. Hasonló értékűt. Talán még jobbat is.
Nem csoda, ha sokat hallani a művészek furcsaságairól. Kit ne hozna zavarba a zsenialitás ennyi megnyilatkozása. És ha ezt még túl is kell szárnyalni, az már több, mint amennyit egy átlagember elviselhet. Szerencsére szó sincs átlagemberekről. Ők csak annyiban hasonlítanak miránk, hogy őket is majd megeszi a sárga irigység, ha az a faragatlan pasas a hülye szakállával megint ellopta előlük a legújabb projektet. Hogy azt a…!
A Diocletianus termáiban helyet kapott Santa Maria degli Angelit elhagyva a Fontana di Trevi felé vettük utunkat. Útközben csak mellékesen nézegettük az épületeket, mintegy pihentetve a szemünket, helyet készítve fejünkben a nagy látványnak, amikor egyszerre csak, egy stoplámpa előtt, a kereszteződés mind a négy oldalán szökőkutas szobrokra találtunk. Csak úgy, alkalmilag. Mintegy odavetve. Semmi különös, csak négy reneszánsz kút allegorikus ógörög folyamisteneket ábrázolva, élethű erdei háttér előtt, csordogáló vízzel. A lámpa zöldre váltott, mi meg csak álltunk. Így ismerkedtünk meg a Quattro Fontanéval, melyet az olaszok nemes egyszerűséggel csak Négy Szökőkútnak hívnak.
Mellette természetesen templom, a San Carlo alle Quattro Fontane, vagyis Szent Károly a Négy Szökőkútnál. A hullámzó homlokzat, a fülkékben elhelyezett imádkozó szentek mind nagyszerűek, a mi fantáziánkat mégis az épület története fogta meg. Ez ugyanis egy feltörekvő ifjú barokk építész, Francesco Borromini első műve, közvetlen szomszédságában pedig furcsamód épp legnagyobb riválisának, a szintén szépreményű, talán jobban ismert Gian Lorenzo Bernini szobrász-építésznek a temploma áll, a Sant’Andrea al Quirinale.
Az előzőt a mindenható Barberini család rendelte a szemben álló bíborosi palotájuk díszeként, míg ez utóbbit a Pamphili klán. Mindkét család gazdag és befolyásos volt, főként akkor, amikor egyik-másik felszentelt tagja a pápaságig is eljutott, és a két kedvenc építészükhöz hasonlóan, utálták egymást.
(Előre bocsánatot kérek azoktól, akiknek a pápák világi életéről szóló történetek a vallási érzékenységét sértik, de az az igazság, hogy akkoriban így működtek a dolgok. Gondoljunk csak a szeretőit és törvénytelen gyermekeit pártoló Borgia pápára, vagy ha más nem, A három testőr machináló Richelieu vagy Mazarin bíborosára – ki szintén rokonságban állt a Barberini családdal). A Barberininek született VIII. Orbán pápa (latinul Urban, mely utalhat a város felvirágoztatásáért tett erőfeszítéseire) nem kizárólag lelki vezető volt, aki az erkölcsös életben (kellett volna) mutasson követendő példát, hanem leginkább politikai uralkodó, aki családja jólétét és hatalmát azzal biztosította, hogy bátyját, valamint unokaöccseit bíborossá avatta, és fontos egyházi, illetve állami pozíciókba helyezte el őket.
Már előző nap feltűnt egy szokásos gyönyörűen díszített barokk templomban a három méhecske, amelyet semmilyen keresztény ikonográfiához nem tudtunk kötni. Akkor esett le a tantusz, amikor kiderült, a méhecske a Barberini család címerében szerepel, ahogy egyik kortársuk szellemesen megjegyezte: úgy zsongtak be Firenzéből Rómába a Barberinik a pápaválasztás után, mint megannyi méhecske, hogy az egyház mézét szívják.
A korabeli többé-kevésbé elfogadott protekciózás és megvesztegetés tökélyre fejlesztése persze nem hozott túl sok rajongót nekik, de akkor még nem tudták, hogy hanyatlásukat az általuk támogatott új pápa hozza majd el. A Pamphili család azóta viseltetett ellenérzéssel a pápa iránt, mióta Pamphili bíborost leváltotta a pápai követségből, hogy saját unokaöccsét tegye azzá helyette. A bíboros akkor még nem sokat tehetett antipátiája kifejezésében, de jó politikusként hajlandó volt várni. Az ő ideje akkor jött el, amikor a VIII. Orbán pápa meghalt, és bonyolult diplomáciai érdekek, illetve a Barberini család nem kevés befolyása őt juttatta a szent székre.
X. Ince pápa (a latinul sokkal kifejezőbb Innocentius név ellenére nem volt ő sem annyira ártatlan) viszont nem érezte úgy, hogy hálára lett kötelezve, hanem eleget téve a műalkotásokért megadózott polgárok elégedetlenségének és persze saját rég óta dédelgetett bosszúvágyának, hűtlen kezelés miatt elkobozta a gyorsan Párizsba menekülő Barberini bíborosok vagyonát. A történet még folytatódik, pápai bullákkal, a francia király tiltakozásával, sőt A három testőrből ismert Mazarin bíboros hadüzenetével kulminálódik. De talán ennyi is eléggé illusztrálja, hogy a Pamphili pápa sem volt az a szerény, visszahúzódós fajta, s uralkodása során nem átallott a mocskos politikába is belemászni.
Mi persze ebből csak a valóban szépítő műalkotásokat látjuk, hiszen a polgárok frusztrációja és a mellőzött, talán kompetensebb szakemberek keserűsége nem maradt fenn az utókor számára. De az önkényesség bosszantó voltát nekünk is módunk volt megízlelni, mikor nagy nehezek kibarkochbáztuk a Palazzo del Quirinale őrétől, hogy útitervünk következő célpontja, a harminc pápa, négy király és eddig tizenkét államfő hivatalos rezidenciája egyedül kedden látogatható. Viszont a szemben levő Villa Carlo Alberto al Quirinale kertje nyitva volt, ingyenes és kellemes.
Ezek után tovább indultunk a fent említett Bernini által alkotott, Róma egyik jelképéhez, a Fontana di Trevihez, melyet Fellini tett hallhatatlanná a La dolce vitában. Kilépve a sok szűk, kacskaringós utcácskából a térre, döbbenten meredtünk az elénk táruló látványra: a Trevi szökőkút felújítás alatt állt – ami, lévén, hogy szezonon kívül voltunk, sajnos egyáltalán nem volt szokatlan –, de, mint kiderült, nem csak az idő vasfogát szenvedte meg, hanem holland focidrukkerek sörösüvegeit is.
S ami Fellini filmjében oly romantikusan nagyszerűnek tűnt, a kábult és csábító birtokháborítás a szökőkút medencéjében, sajnos a mai dolce vitától sem áll távol, viszont ezek a részeg garázdálkodók a műemlékrongálás sokkal komolyabb bűnét is elkövették. Dante poklában az erőszakosok közé mindenképp elférnének a könyvégetők és az ékszerbeolvasztók között.
Így csupán az állványokkal körülvett, s fóliákkal takargatott, gyógyulófélben levő kutat tudtuk megcsodálni, úgy, hogy közben egyfolytában nógattak, hogy haladjunk előre a kijelölt útvonalon, hogy más is láthassa, a – bevallom, így már sokkal kevésbé impozáns – Róma jelképét. Ráadásul a viszontlátás lehetőségétől is meg akartak fosztani, mikor leeresztették a vizet, és megtiltották, hogy pénzérméket dobjunk az üres medencébe. Nem mintha üresen bárkinek is eszébe jutott volna, de a rend éber őrei láttán még ebben az esetben is elment volna a kedvünk tőle.
Ellenben hogy a sportszerű versengésre, valamint egy erőszakmentes sportra is legyen példa, a következő sikátorban maratont hozott elénkbe a sors. Mivel csak ritkább folyam esetén engedték át a lezárt útszakaszon az embereket, és a Pantheon felé vezető úton elég nagy volt a tömeg, jutott időnk nézegetni az itt szaladó különböző korú, nemű, nemzetiségű versenyzőket, és értékelni, hogy Róma minden időben magához vonzotta a kiváló, kitartó, a világon változtatni akaró embereket. Utána meg elmentünk ebédelni.
Másnap reggel a reggeli falatozás közben az izomláz jelenlétét figyelve, nomeg az idős pincérbácsi/recepciós ténykedéseit a higiénia ellen (kézzel hozta a felvágott kenyérszeleteket, majd a kosárba téve szépen összefogdosta legtöbbjét az elrendezés látszatja alatt, valamint az orrát törölgette szemünk láttára – ami után az igen finom vaníliás pudinggal töltött croissant már korántsem tűnt olyan gusztának), az aznapi útitervet is összeállítottuk. Mivel az időjósok esőt jeleztek, legalább is a nap első felére, gondoltuk, itt az ideje beiktatni egy kis művelődést is a programba. Úgyhogy felkerült egy közeli múzeum is a listára.
Lévén, hogy a Termini vonatállomáshoz nagyon közel laktunk, elhatároztuk, ma ezt a környéket fedezzük fel elsőként. Meg is indultunk a Santa Maria degli Angeli templom felé, majd mikor az első saroknál vitába keveredtünk az irányt illetően, átadtam a srácoknak a vezetést. Csak mikor diadalmasan mutattak az előttünk álló templomra, mint első célpontunkra, néztem fel az ernyő alól, s derült ki, hogy ugyan ez is egy egész érdekes templom, de nem az, amelyikre én gondoltam. Az sem segített a megkülönböztetésükben, hogy szintén Szűz Máriának ajánlották, mint a római templomok háromnegyed részét. De ha már ott voltunk, hát benéztünk ebbe is.
A Santa Maria Maggiore a legenda szerint egy isteni látomás és a hozzá kapcsolódó csoda által jött létre. A 4. században a pápának látomása támadt, melyben Szűz Mária egy hóval borított helyen kért tőle templomot. És láss csodát, a nagyon valószínűtlen augusztus 5.-i dátumon havazni kezdett is pont e helyen, a templomot tehát ide építették. A hívők azóta is minden augusztusban előadják a csodát, virágszirmokkal helyettesítve a hópelyheket.
A gyönyörűen kidíszített templomot építészeti koronként újraépítették, olyan látványosságoknak adva otthon, mint a legrégebbi, a magasan álló 5. századi mozaik, az újvilági arannyal fedett kazettás mennyezet, melyet a spanyol uralkodópár Ferdinánd és Izabella adományozta a pápának, valamint az állítólag Jézus bölcsőjének darabját tartalmazó ereklyetartó. Mi is tanúi lehettünk egyfajta csodának, mikor váratlanul egy egész sor pap vonult be előttünk az egyik mellékhajóba, magasztos bíbor szertartási köntösben, mint később megtudtuk katolikus csoporttársunktól, a nagyhét viseletében.
Bernini szobrász sírját keresve már egy ideje, elhatároztam, hogy a legilletékesebbtől, egy épp visszatért egyházi személytől fogok útmutatást kérni, így elővéve legudvariasabb útikönyv-olaszomat megkérdeztem, merre lehet a múzeum. A múzeum, mint kiderült (a pap ugyan láthatóan értékelte fáradozásaimat, hogy olaszul próbálkozom, de a közérthetőség kedvéért eleve angolul válaszolt) a templom alatt berendezett kegytárgyakból álló kincstárt és a nemrég feltárt római kori falakat tartalmazza. A kedves jegyárus, aki egyben idegenvezetőnk is volt, erős olasz akcentussal próbált meggyőzni, hogy mindkét kiállításra vegyünk jegyet, mint később kiderült, azért, mert úgyis egyikből következik a másik.
Az arannyal s drágakövekkel díszített serlegek, angyalok által emelt gyertyatartók, valamint élénk színű szőtt miseruhák után a római patrícius ház egyszerű falai meglehetősen unalmasnak néztek ki, habár idegenvezetőnk mindent megtett, hogy szórakoztatóvá tegye nehezen érthető szövegét, melyre a gyakran ismételt, kérdő hangsúlyú “áá?” hanggal kérdezett rá. Úgy tűnik, Rómában minden épület alatt római kori maradványok találhatóak, hiszen évezredek óta ugyanazokra a helyekre kerültek az újabb házak és templomok.
Itt például taverna (vagy laterna? Nem lehettünk benne biztosak) volt a bazilika alatt, melynek bizonyos falai és fürdőhelyiségei máig megmaradtak. Egyik teremben ezeréves tetőcserép kollekciót találtunk, másikban a hónapokat ábrázoló falfestményt, melyből csak a szeptemberi gyümölcsszedés volt valamennyire kivehető még.
Egy humoros pillanatban volt részünk, amikor az idegenvezető a velünk együtt nézelődő külföldi pártól megkérdezte, ki a (feltehetőleg csapatuk) vezetőjük. Az egyértelműen orosz férfi szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy Putyin. Látván, hogy ezzel nem sokra megy, kiszemelt engem, és megkért, hogy hunyjam be a szemem, egy üres fal elé állított, majd érdeklődött, mit látok. Én, sajnos, egy kőfalnál, egyszerű oszlopnál és egy ottfelejtett létránál többet nem láttam, de mint kiderült, egy tenyérnyi méretű kő dombormű rejtőzött a létra fokai között, amelyet az előző idegenvezető valamilyen oknál fogva nem akart közszemlére tenni.
A római kori tárlat körbevezetése végeztével magunkra hagyott olasz kísérőnk a kegytárgyaknál, mely termeken az erre jegyet vevők lassan, a többiek kissé gyorsabban, de szintén jól szétnézve haladtak át. A könyvben nem lévén semmi erről, itt katolikus útitársunk vette át az idegenvezető szerepét, s mesélt a rituálékról, szokásokról, bizonyos tárgyak használati módjáról. A csillogó, drága- és féldrágakövekkel díszített tabernákulumok, ampolnák és ostyakelyhek számunkra ugyanolyan titokzatosak voltak, mint a szentek ereklyéi, vagy a mesterien ábrázolt festmények. És ez a minimúzeumi látogatás végső soron olyan jól sikerült, hogy el is felejtettük, eredetileg Bernini sírját akartuk megkeresni. No, majd legközelebb.
Mire kiértünk, az eső is elállt, így az időjárás miatt tervbe vett múzeumlátogatást a szép idő, no meg ezen ad hoc tárlat miatt elhalasztottuk. Egyik barátnőnk javasolta, hogy a közelünkben levő Museo Nazionale Romano helyett, mely a Palazzo Massimo alle Terme épületében kapott helyet, a Piazza Navonán található, szintén a Nemzeti Római Múzeumhoz tartozó kiállítást nézzük meg, amely már utunk végén lenne. Most pedig irány a város!
Útközben ugyan beléptünk az eredetileg kiszemelt Santa Maria degli Angelibe, amit nehéz lett volna kikerülni. Történt ugyanis, hogy mentünk, mentünk, néztük a kocsikat, kerülgettük a pocsolyákat, s egyszer csak elénk tárult egy hatalmas tér. A Piazza della Repubblica láttán azt hittük, a Vatikánba toppantunk be hirtelen, óriási, félkör alakú, klasszicista, márvánnyal borított épület állt előttünk, lengő csillárokkal díszített árkádok – mint kiderült, az ötcsillagos Boscolo hotel; szemben pedig egy gigászi vörös téglaépület: Diocletianus termáinak maradványa. Átmenetként meg – természetesen – meztelen alakos szökőkút.
A Santa Maria degli Angelit Michelangelo tervezte az ókori közfürdő egyik épületének hasznosításával. Csak elképzelni tudjuk, mekkora is lehetett a 4. századi fürdőkomplexum, ha a Boscolo és a Palazzo Massimo szintén ezek maradványán épült fel. Hogy ezek a rómaiak mekkora grandomániával és hozzá mért technikai tudással rendelkeztek?! Hihetetlen!
A templom nem csupán átlagosnak csöppet sem nevezhető vörös téglafalai által keltett ámulatot, a fémkapuba beragadt emberalakok sem voltak épp szokványosak. A belső tér nagyságáról ne is beszéljünk, ahogy arról sem, milyen fura tárgyak találhatóak benne: horoszkópok márványmozaikjai a padlón, a falon átvágott lyuk, hogy a nap megvilágíthassa a meridiánvonalat, inga, mely bonyolult módon bizonyít valami fontos fizikai alapelvet… csodálom, hogy még nem szerepelt egyetlen Dan Brown-regényben sem!
Hátramenvén egy mellékkápolnába kis udvarra értünk ki, mely hatalmas ókori falak között aprócska kertet őrzött, valamint egy egészen modern bronz szobrot, melyről kiderült, hogy Galieleo Galilei, ruháján bolygókkal és csillagokkal. Visszafelé jövet pedig megálltunk egy pillanatra, mert megszólalt az orgona.
Mennyi csodát teremtettél, Istenem, szépséget és kultúrát, mely felismeri más kultúra szépségeit, ihletet, mely a mennyországot akarta a földre varázsolni, tudományt, mely lehetővé tette mindezt. Zenét, mely a matematika törvényei szerint működik, orgonát, mely csupán egy korrekt gépezet, mégis művészetet hoz létre, ha alázattal használják. Ahogy a lézengő turisták mind az orgona köré gyűltek a zene hangjaira, tudomány és vallás korántsem tűnt oly összeegyeztethetetlennek. Sokkal inkább egy érem két oldalának. Varázslatos pillanat volt.
Város két kontinens között, két világleigázó birodalom valamikori fővárosa, Isztambul, igazi kincsestár. Három nap elég ahhoz, hogy életreszóló élményeket szerezzen az ember falai között. Velünk is megesett egy-két érdekes kaland, de az igazi sztárok az évszázados épületek voltak, melyek történetei izgalmasabbak, mint bármelyik celebé, aki lábaiknál fotózkodik. Drámai időutazás kultúrákon át. Íme a kötelező megállók kihagyhatatlan állomásai.
Az Archeológiai múzeum a Topkapi mellett található, egy közös kert közepén, a legkülső falon belül. Már az út különböző szarkofágokkal és szobormaradványokkal volt teleszórva, de nem volt időnk elgondolkozni jelentőségükön, mivel erősen siettünk. Barátainktól különválva, és az eddig még nem látott gyönyörűségek közül nehezen választva végül egy utolsó gyors kulturálódásban egyeztünk meg, így az Isztambul legjelentőségteljesebb múzeumának tartott régészeti múzeumba igyekeztünk épp.
Délután lévén a vasárnapi hangulat azon fázisában voltunk már, amikor az ember ráébred, hogy még mennyi mindent szeretett volna megnézni, megtenni, és hogy már valószínűleg legtöbbjére nem jut ideje. Kombinálva ezt azzal a tudattal, hogy a belátható jövőn belül ma az utolsó isztambuli napunk… hát, elég gyorsan szedtük a lábunkat.
A háromnapos Museumkart még mindig érvényes volt, így könnyen bejutottunk az amúgy sem túl zsúfolt kapun – valószínűleg a legtöbb turista listáján viszonylag hátul szerepel a múzeum, ha egyáltalán. Ahogy belépünk az első épületbe, és megkaptuk az olasz brossurát (amiről kiderült, hogy spanyol) a nemlévő angol helyett, már meg is láttuk az első műtárgyat, ami biztosította, hogy megérte eljönni.
A szemben lévő falon babiloni csempemozaik nézett szembe velünk, olyan élénk színekben és tökéletes állapotban, mintha nem is 2500 évvel ezelőtt készült volna. Az Istár-kapu eme részlete a híres világ-hét-csodája függőkertek és a Bábel-torony mellett az egyetlen fennmaradt része a valamikori Babiloni Birodalom nagyságának, melyet még a Bibliában is ámulattal említenek, Nabukodonozor király életműveként. Ha ezt a színes zománcozott oroszlánt ilyen tökéletesen el tudták készíteni, milyen lehetett a függőkert, vagy maga az isteni nagyságot kísértő Bábel-torony?!
Noha jártam már pár múzeumban, számomra ez a világ civilizációjának a legrégebbi műemléke, amelyet saját szememmel láttam. Kr. e. az 5. században ugyan már az egyiptomi, ógörög, sőt, a római birodalmak is megvoltak, az Istár-kapu mégis korábbinak tűnik, mivel az utolsó „helyben létrejövő” mezopotámiai birodalomról van szó. S valahogy a sumerok, akkádok és asszírok által fémjelzett kulturális fejlődésnek is az utolsó megnyilvánulása volt, az utolsó felvillanó fénycsóva, mielőtt a stafétát végleg átvették volna a Földközi-tenger napsütötte tájai.
A birodalmak kiváltsága, hogy leigázott területeik felmérhetetlen műértekeit saját múzeumaikba szállíthatták. Így juthatott hozzá az Archeológiai múzeum ókori keresztény mozaikhoz, római eredetű szarkofágokhoz, amelyek szépen kiegészítették az Isztambul város történetét bemutató izgalmas kiállítást. Felrémlett a Schliemann régészeti kalandokat megörökítő A görög kincs könyvben is újra meg újra felmerülő kérdés: kinek a tulajdona Trója kincse: az ásatást végző és pénzelő németé, a területet birtokló török-, vagy az eredetileg mindezt megalkotó görög államé? Az Archeológiai múzeum trójai dokumentumfilmje, érthető módon, erre nem tért ki.
Az iszlám művészet részlegét kimerültség és időhiány miatt csak kívülről csodáltuk meg. Leültünk egy csendes zugába a kertnek, az őszi levélkoronájukat méltóságteljesen viselő fák árnyékából kilógó padon majszoltuk a maradék törökmézet és megpihentünk az évszázados műemlékek illusztris társaságában. Ránk fért. Több történelmi korszakot, valamint teljesen másfajta kultúrát is átéltünk az utóbbi három napban, így fáradtságunk érthető volt. A Kelet-Római Birodalom fénykorát és bukását, a Török birodalom felemelkedését és lassú hanyatlásának utolsó fényeit egyaránt megtapasztalni nem kis időutazást jelentett.
Utolsó napunk utolsó időtöltéseként elsétáltunk a már korábban kiszemelt tengerparti étteremhez, s noha az étel nevetségesen drága és kevés volt, mégis jó szórakozásnak bizonyult a vacsora. Az eddig tapasztalt megfizethető, valamint tartalmas ételek helyett itt főleg tenger gyümölcseit árultak, amelyek hírhedten sokba kerülnek, ráadásul mi még véletlenül sem találtuk el, hogy mit vegyünk. Ketten hideg polipsalátát rendeltünk, amely mérete alapján bizonyára előétel volt, míg a többiek tengeri gyümölcs-tálat vettek, amely szintén icipici volt, de legalább forró. Így jártunk, hogy a végén szinte összevesztünk az utolsó szelet kenyereken, amivel a valóban ízletes ételek tálját is kimártottuk. Na, de így a török átverésről is akadt sztorink.
Vacsora után kiléptünk a vendéglő által kisajátított tengerpartra, s néztük a kivilágított hajókat, valamint a távoli csillagokat. Isztambuli utazásunk valóban egyedivé sikeredett, ahogyan egy ilyen várostól el is várhattuk. Megértettük, hogy miért ragaszkodott annyi könny és vér árán két világot leigázó civilizáció is hozzá, hogy ihletett ennyi magasztos templomot és zseniális technikai vívmányt. Hisz Isztambul, Bizánc, Konstantinápoly… bárhogy nevezzük, éppoly varázslatos.
