Posts tagged thai építészet

A műanyag bébi-Buddha és a kettesszámú vízesés találkozása a GPS-koordinátás kincskereső térképen – avagy a giccs és természeti szépség keveredése Koh Samuiban

Nem fogok írni a lusta napokról. Nem fogok írni a reggelik változatosságáról, a medenceparti olvasás gyönyöréről, a csupán a hűs megmártozásoknál hidegebb koktélokról. És a nászutak ehhez hasonló élvezeteiről.

Amiről viszont igenis szívesen megosztom gondolataimat kedves olvasóimmal az az egyik következő nap, amikor autót béreltünk, hogy bejárjuk a szigetet, és szintén szokatlan (az ehhez mért látványok ihlette) következtetéseket vontuk le belőle. Az egyik az lévén, hogy nem minden szép, ami egzotikus, főleg, ha olcsó. Csak azért, mert a szállodákat seregnyi dizájner tervezte tökéletesre vizuálisan és funkcionálisan egyaránt, nem jelenti azt, hogy a sziget egyéb látványosságait is hasonló mércével kell mérni.

De hadd kezdjem elölről.

Lefoglaltuk az autót, vártunk pár percet, amíg kimotorozott a városból egy srác, hogy átadja a kulcsát a szálló parkolójában található több tucatnyi fehér Toyota Avis egyikének, felpakoltuk a vizet, naptejet, kalapot és az ingyen kapott szépia kincskereső térképet, majd fél órát keringtünk a közeli üdülőtelepeken benzinkutat keresve, hogy amint a sziget negyedét bejárva megtaláltuk az első kissé lerobbantat, megforduljunk és elinduljunk kitervelt útirányunkba, csak hogy a szállónk előtt elhaladva pár percre rátaláljunk egy kitűnő állapotban és kijelöltséggel rendelkező töltőállomásra (persze a másik irányban). És ekkor még csak reggel tizenegy volt.

Útitervünket hagyományos kalauzunk, valamint egy rendhagyó kincskereső térkép alapján állítottuk össze, mely utóbbihoz a szálló jóvoltából jutottunk; ezen kijelölték és rárajzolták a sziget összes érdekesebb turista célpontját, de sajnos címek helyett csupán GPS-koordináták számai szerepeltek – aki próbálta kézzel bepötyögni egy-két helyszín koordinátáit, tudja, elég frusztráló vállalkozás –, viszont még mobil applikációval is rendelkezett. Első megállónk a Nagy Buddha-szobor volt, de már máshol is említett megfelelő tájékoztatás hiánya miatt több egyéb helyen is megálltunk utunkban – bevallom, igazából bárhol, ahol nagyobb, vörös tetős arany szegélyű épületet láttunk, amiből nagy valószínűséggel lehetett templomot sejteni. Eleinte örültünk annak, hogy mennyi kulturális és építészeti remekművet látunk majd, egy adott ponton túl viszont lemondtunk arról, hogy ezek keresésével töltsük a nászutunk pihentető szakaszát.

A dolog ugyanis így áll: vannak ugyan Buddha-szobrok, nem is kicsik és nem is kevés, de láthatóan nem a kifinomultság a legfőbb erényük. Sokuk műanyagból készült vagy ezzel borított, aminél csupán az „életszerűre” kifestett szín zavaróbb. Hogy ne beszéljünk a sok művirágról a talapzatnál, a tyúkokról, melyek paradicsomi békességben kapirgálnak a szent helyek közelében, valamint a higiénia elleni azon támadásról, amely szerint le kell húzni a cipőt nem csak a szobor közvetlen közelébe menéskor (ami akár elkerülhető is lenne), hanem már a tavon levő mesterséges szigetecske kapujában vagy a piramisszerű emelvény aljában. (Tapasztalataink: a világos színű kőkocka a legkevésbé forró, és érdekes dilemma az is: vajon a hűsítőnek, de koszosnak kinéző pocsolyák csak annyira piszkosak, mint a padló többi része, vagy annál jobban?)

Hogy otthoni olvasóimnak is élénk képet adjak az állapotról, ajánlom a következő receptet: menj be egy kínai üzletbe, válaszd ki az öt legnagyobb és legdíszesebb dekorációt, és vidd ki egy megyeközponttól legalább egyórányira levő faluba, majd helyezd egy udvar leglátogatottabb pontjára. És máris várhatod a fotósokat (ha nagyon jól sikerült, esetleg a ProTV is tiszteletét teszi).

Következő megállónk egy hagyományos halászfalu lett volna, de ez, amint kiderült, privátban nem látogatható – vajon csak akkor létezik, amikor szervezett kirándulással megy az ember? Hogy is van ez? Máig is rejtély. Bekukkantottunk viszont egy temetőbe, ami, lévén, hogy nem turistáknak szánták, egész ízléses volt, padokkal felszerelt, valamint rengeteg macska frekventálta, úgyhogy itt elvoltunk egy ideig a kellemes árnyékban. Találtunk egy kínai szentélyt is, amely, ha lehet, még rikítóbb volt (ilyen színes sárkányokkal eddig még nem találkoztunk), viszont szemben a tenger mintha teljesen más filmből lett volna. Láttunk egy icipici házacskát is, melyet a Jim Thompson-emlékházban ismertetett szokás szerint a hely szellemének építenek, engesztelésül, hogy a területét az emberek saját otthonuk részére birtokba veszik.

Feltett szándékünk volt a kettesszámú vízesést meglátogatni, ami korántsem bizonyult oly kis falatnak, mint elsőre tűnt. Apropó falat: van egy érdekes thai szokás, hogy kicsiny zacskóban levő élő állatokat lehet felajánlani a transzcendensnek, úgy mint aranyhalat, teknősbékát vagy siklót, amit megvesz az ember a szentély előtt álló bódéból, és szabadon ereszti a vízbe. A vízeséshez vezető úton a frissen sült panírozott banán mellett ilyesmit is lehetett kapni, vagy (kezdőknek) haleledelt, kenyérfalatokat, hogy ne haljanak éhen a korábban szabadon eresztett áldozati bárányok halak. A vélhetően a távolabbi vízesés patakjában óriási halak cikáztak a sekély és tiszta vízben, olyan sűrűségben, hogy egy-két kenyérdarabot másodpercek alatt széttéptek. Pihentető tevékenységnek sem utolsó, így órákig néztük volna fickándozásukat.

Továbbindulásunkkor kiderült, mily hasznos volt az előtte megtett halnéző time-out. A vízesés ugyanis jó félórányi gyaloglásra volt a parkolótól, amit persze csak akkor tudtunk meg, mikor csapzottan, izzadtan és kifáradtan, a visszafordulást fontolgatva végre megpillantottuk. Addig csupán annyiban voltunk biztosak, hogy menni kell, előre, de valószínűleg jó úton haladunk, ha le nem térünk a kis ösvényről.

Az erdei séta újszerű volt, a vízesés nem annyira. Az indás őserdő hatalmas fáival, sosem látott növényeivel, furcsa gyümölcseivel, hangjaival, illatával olyan világot idézett, amelyről addig csak olvastunk, vagy filmben láttuk. A banán-ültetvényért kiirtott ősi növényzet és öntözési rendszer egy adott ponton átadta helyét a valódi vadonnak, és onnan már egész izgalmas botanikai felfedezés volt. A vízesésben csalódtunk kissé, sehol nem volt elég mély, hogy megmártózhassunk benne, noha az egyetlen rajtunk kívül ottlévő pár megpróbálta ugyan. De kellemes volt egy végre-leülni-nézni-a-természetet-belelógatni-a-lábunkat-féle módon.

Hazafelé átvágtunk a sziget központján, megálltunk egy mumifikált szerzetes emlékművénél, amely szintén meghökkentette nyugati érzékenységünket. Hogy egy kiszáradt emberi tetemet nézünk majd arany keretbe zárva, pár napja még nem gondoltam volna. Habár a Szent Jobb is hasonló műemlék, csak ahhoz több történet, legenda, számunkra motiváltabb mitológia kötődik. A valószínűleg Google Translate-tel fordított tábla (sírkő?) alapján egy szentéletű szerzetes földi maradványait láthattuk (többször „undercomposed”-nak [alulbomlott?] jelölték „undecomposed” [felbomlatlan] helyett, nyomdahibákkal tarkítva az amúgy is nehezen érthető szöveget), aki ötven évig családi életet élt, majd elhatározta, hogy felveszi a buddhisták narancsszín csuháját. További érdemeiből csak annyit említenek még, hogy megjósolta saját halálát, és teste nem sorvadt el, mire kiállították.

Ekkor már a keleti parton voltunk, otthonunkhoz egész közel. Az utunk során látott, ember alkotta giccs és a természetes szépség szimbolikus találkozási pontját a Nagymama és Nagypapa (Hin Yai és Hin Ta) kövekhez köthetjük, melyek esetén, úgy tűnik, nem az ember utánozta a természetet, hanem épp ellenkezőleg, a természet alkotott kirívó, fotózható, népszerű vulgaritást, mintegy feladva elveit, és engedve a nép akaratának.

A kerek és oszlop alakú kövek ugyanis férfi- és női nemi szervet ábrázolva emelkednek ki a tengerpartból, s noha a női rész csupán interpretáció kérdése, nagyon tiszta fantáziával kell az rendelkezzen, aki az égbenyúló kőfalluszt nem látja egyből és állandóan annak. A part máskülönben egész különleges volt, a mély kék víz és a barna-bézs csíkos kőalakzatok kombinációja festői – kérdés, hogy lenne-e ennyire látogatott és fényképezett, ha a „nagyszülősziklák” hiányoznának a tájból. (A kíváncsiaktól elnézést kérek, hogy a képeken nem találhatóak e sziklakülönlegességek, gondoltam, akit nagyon érdekel, rákereshet máshol is. Számomra már elég kompromitáló volt a szerzetes-múmia illusztrálása is.)

Ennyi különböző látnivaló után képtelenek voltunk nem elgondolkozni azon, hogy hogy is működhet egy ilyen turistaparadicsom. Kiállítasz mindent, ami számodra érdekesnek tűnik? Ráhagyod a természetre, hogy odavonzza néha lenyűgöző, máskor kevésbé egyértelmű bájaival a külföldieket? Vagy itt is kapitalizmus van, mindenki azt villogtatja, amije van, s reméli, hogy valaki fizetni fog a megnézéséért? Ha egyszer édes hazánk is észreveszi a Maslow-piramis többi szintjét is, nálunk is égető aktualitást nyernek majd a hasonló kérdések.

November 23, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / építészet / közlekedés / múzeum / templom / Thaiföld

Arannyal s bíborvörössel – folytatás, amelyben újra megkíséreljük a Nagy Palota csúcstámadását

Ha Rómában vagy, egyél pizzát tégy, mint a rómaiak – gondoltuk másnap reggel, és kemény elhatározással, valamint egy hosszúnadrággal a táskánkban, újra felfedező utunkra indultunk (megállván előtte egy bankautomatánál, biztonság – s készpénz – érdekében). Záróra lecsekkolva, fényképezőgép, palackozott víz bepakolva, elvégeztük a házinkat, és még az interneten is utánanéztünk a Grand Palace-nek, hogy most aztán igenis bejutunk.

A skytrain tíz perc alatt eljuttatott a kikötőbe, ahol a helyiek magabiztosságával kértük ki a jegyeket, és ugrottunk fel egy elhaladó hajócskára: úti célunk a Palota, semmi kitérés. Útközben viszont jutott időnk ámulva megfigyelni, milyen olajozottan működik e közlekedési rendszer is. Aki a következő állomásnál, izé, mólónál, le akar szállni, az a hajó végébe kell álljon, s amikor az közeledik a parthoz, egy (jobb szó híján) alkalmazott átugrik a mólóra, egy vastag tengerészkötél segítségével odahúzza és kibiztosítja a hajót, amíg a kiszálló utasok és a partról beszállók gyorsan helyet nem cserélnek. Mindeközben füttyökkel kommunikál a hajó orrában vezető kapitánynak: álljon meg, menjen hátrébb, közelebb a parthoz, indulhat. Mily egyszerű és hatékony módszer!

Megérkezvén állomásunkhoz, erőltetett menetben vágtunk át a kikötő szélén álldogáló turisták csoportján, majd a beljebb ücsörgő és portékáikat kínáló helyiek rengetegén, akik kihasználván a látnivalók közelségét, az állandó turistainvázióból profitot akartak húzni. A szuvenírként árult mindenféle funkciójú elefánt alakú tárgyak és a helyben sütött rizsételek között ismerősen kandikált felénk a sok árleszállított hosszúnadrág és kendő (a fedetlen női vállakra), de nem hagytuk magunkat gúnyos mosolyuk által felmérgesíteni. Fel voltunk készülve a látogatáshoz, s merje valaki az ellenkezőjét állítani!

Senki nem merte. A palota bejáratánál felkerült a sokat emlegetett hosszúnadrág, és azon túl egy fél pillantás nem sok, annyit sem vetett ránk sehol senki többé. A jeggyel együtt kaptunk egy-egy térképet, mely madártávlatból mutatta a vastag fehér fallal elkerített területet, egyik felén a templomkomplexummal, másik felén a királyi épületekkel.

A Wat Phra Kaeo lenyűgöző látvány. Arany piramisok nyúlnak az ég felé, harangban, majd egy lehetetlenül vékony és magas tornyocskában végződve, kő épületek állítanak meg jártadban, ahogy csipkeszerű faragványaik dacolnak a kemény anyaggal, minden sarokban faragott démonszerű alakok védik a helyet, majd színes madárarcú nőalakok váltakoznak a minimalista arany Buddha-szobrokkal. Krémszínű vagy szürke kövek vörössel és zölddel díszítve, fehér falak vagy oszlopok arany és bíbor tetővel fedve – a színkavalkád elámít és összenyom egyszerre, felemelő áhítatot keltve nagyszerűségében, és nyomasztó idegenséget a kegyetlen forróságú nap és zsúfolt pompa keverékében. Minden épület megcsodálása előtt megfelelő rálátással bíró árnyékot kellett keressünk először. Csak ez után kerülhetett elő a fényképezőgép és az útikönyv, mely belátást próbált nyújtani e nagyon más kultúra működési elveibe.

Egyik sarokban az Angkor Wat makettjére bukkanunk, mely középkori gótikus templomaink titokzatosságát idézi. A khmer vallási központ ma Kambodzsában áll, de valamikor a közös birodalom fővárosaként Thaiföld is hozzá tartozott. Az idő és az elemek hatására megszürkült falak díszítése csupán színtelen faragványok sora, de a miniatűr labirintus mégis elbűvölő. Ha a parányi oszlopok közt benézel, látni, hogy a termek és folyósok teljesen felépítettek, a rengeteg lépcsőn felmenve törpék vagy egerek akár lakhatnának is e mini-birodalomban. Tiszteletet érdemel a fáradhatatlan mesterek munkája, kik ily aprócska művön is a tökéletességre törekedtek.

Másik helyen, egy folyosó belsejében, több falnyi freskóra bukkantunk, melyek a hindu Rámájana-eposz történeteit ábrázolták padlótól plafonig. Elefántok és harckocsik, templomok és erdővel borított hegyek, háborúzó istenek és a földön ülve tanácskozó hivatalnokok képei tárultak fel szemeink előtt, s nem győztük mutogatni egymásnak a gyönyörűen kidolgozott részleteket, mint a rózsaszín naplementét a felhőkbe vesző távoli hegyek mögött. Nem lehettünk elég hálásak ezért az árnyékban fellelt ismeretlen szépségért, s ekkor kezdtük sejteni, hogy nem a nagyban hirdetett közönséges látnivalók, hanem a véletlenül rábukkant kicsiny csodák fogják utazásunkat felejthetetlenné tenni.

A hely e kedves ajándékától felüdülve és optimizmussal eltelve léptünk át a Nagy Palota kertjébe, már sürgősen víz után kutatva. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy a bal felől levő árnyas kertek aznap zárva voltak, de örömmel észleltük, hogy milyen kevesen voltak a királyi épületek körül a zsúfolt templomhoz képest. Vizet nem találván megelégedtünk egy közeli butikban árult üdítővel is, mely furcsamód valamilyen virág leve lehetett – túl biztosak nem lehettünk benne, lévén, hogy csak a csomagoláson ábrázolt képet, a thai címkét és a korábban egyszer ivott krizantémlé tapasztalatát vehettük támpontul következtetésünknek.

Optimizmusunk viszont korai volt. A csarnokok és a trónterem előtt álló fegyveres őrök alapján már sejthettük volna, de a kegyelemdöfést a kitett tábla adta: ma sem sikerül bejutni a Nagy Palotába. Persze semmiféle tábla nem volt az épületkomplexum bejáratánál, és a jegyárus nem említett semmit, valamint a jegy ára sem tükrözte a tényt, hogy a látnivalóknak csak felét leszünk képesek meglátogatni. A ragyogó fehér épületek, melyek az eddig csupán vallási architektúrában látott arany-vörös tornyozott tetővel hirdették a királyi jó ízlést és hatalmat, nem voltak hajlandók feltárni belső titkaikat. Ekkor kezdtük megérteni, miért találtunk oly sok képet a paloták külsejéről, s oly keveset a szalonok, tróntermek pompájáról.

E ponton már csak nevetni tudtunk nyugati tájékozatlanságunkon, és rezignáltan beültünk egy fagyira egy légkondicionált cukrászdába. Majd kifelé véve utunkat, próbálván kissé átvert érzésünket ellensúlyozva minden lehető egyebet megnézni, betévedtünk egy gyarmati kinézetű palotácskába, amelyet Sirikit királyné alakított át múzeummá.

A Textilmúzeumnak nevezett hely ultramodern, fotózni tilos, de izgalmasra sikerült. A királyné azon munkájának megkoronázása, hogy a hagyományos selyem- és egyéb szövetek szövéséből élő főleg vidéki nők életét és munkásságát segítse, és művészetüket promoválja. A múzeumban láttunk kollekciót őfenségének a híresebb protokoll megjelenéseken hordott ruháiból, melyek a nyugati és a thaiföldi divat összeegyeztetését kísérelték meg, filmecskét a selyem létrejöttéről, különböző, évszázados szövésminták gyűjteményét stb. Mindez szépen összefoglalta, hogy a népszerű királyné hogyan próbálja meg jobbá tenni a nemi egyenlőségtől még távol álló, elmaradottabb régiókban élő nők mindennapjait – még ha ebben e csillogó-villogó, valószínűleg nagyon sokba kerülő múzeum legkevésbé sem segíti.

Vegyes érzésekkel telve indultunk haza. Jegyünk még egy hétig érvényes volt két másik királyi épületből átalakított múzeumba is, de, mint odaérkezésünk pillanatában és a következő napon észleltük, sajnos Bangkok nem a múzeumok városaként fog emlékezetünkben megmaradni. Mérgelődésünk és értetlenkedésünk az épületeket őrző és a rossz hírt közlő helyiek nyugodt nemtörődömsége miatt viszont hamar elpárolgott, mikor rájöttünk: persze, hogy számukra semmi sem sürgős és elengedhetetlen – hisz ők nem csak egyszer élnek!

September 28, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / építészet / közlekedés / múzeum / Thaiföld

Arannyal s égi kékkel – építészet és várostervezés thai módra. A következő fejezet, amelyben hőseink többször is sikertelenül látogatják meg célpontjukat

Egyik legmeglepőbb dolog, amihez hozzá kellett szoknunk Bangkokban, az a kaotikus építészete volt. Az eget visszatürköző üvegborítású felhőkarcolók és a fa-beton-nájlon építkezési maradékokból összetákolt viskók itt nyilvánvalóan összeférnek egymással, és semmi ellentmondást vagy presztízsvesztést nem látnak abban sem, hogy a gépfegyverrel őrzött királyi épületek falainak aljában a népesség legalja gyékényeiről kacatokat áruljon, egyen, aludjon, életét élje.

A másik nehezen megemészthető tény, hogy Bangkok egy kemény, nyüzsgő, frusztráló város, mely saját belső törvényeit önkényesen alkalmazza kénye-kedve szerint, és nem túl előzékeny a miatta ideutazó turista iránt. Ugyanakkor mégis nagylelkű. Az információid és általános tapasztalataid alapján felépített elvárásaidat brutálisan lerombolja, de aztán önként megajándékoz egy váratlan élménnyel, csendben megbúvó szépséggel.

Így jártunk a híres látnivalókkal is. Mivel minden útikönyvben első helyen szerepel, ahogy egy kicsit kipihentük magunat, és már kicsit beleszoktunk a város életébe, felkerekedtünk, hogy megnézzük a Grand Palace-t, vagyis a Nagy(szerű) Palotát. Első alkalommal elmetróztunk (ez a kifejezés jön a legkönnyebben az élmény leírására, még ha a föld fölött is utaztunk a metrószerű vonaton) a skytrainen a Chao Phraya folyóig, ahonnan menetrendszerűen közlekedő hajóba ültünk.

A Chao Phraya a valamikori Bangkok legfontosabb kereskedelmi útvonala volt, annak a városnak, amelyet kacskaringós csatornái miatt Kelet Velencéjének is neveztek. Idegenvezetőnk kihangosított, de akcentusa miatt szinte teljesen érthetetlen kommentárja által kísérve jellegzetes látvány tárult szemünk elé. Törékeny, régi cölöpökre épített faházak és modern burkolatú többtízemeletes luxushotelek váltogatták egymást, gyönyörűen faragott és renovált, kétszáz éves antik hajók és színes csónakok teherautómotorral feltúrbózva; ronda, lebobbant, utilitáriánus betonépületek és szokatlan stílusú templomok a világ minden nagyobb vallását képviselve.

Egy magas, fehér, harang alakú templomban felismerni véltem a Wat Arunt, a Hajnal Templomát, de nemsokára kiderült, hogy az egészen más: a khmér építészet remeke tetőtől talpig kőből épült valamikor a 18. században. Ez utóbbi sokkal romantikusabb, vadregényesebb, mint modern, szikár társa, díszítése pedig a régi kínai kereskedelmi hajók alján levő nehezékként használt csempedarabokból készült. Belengi egyfajta misztikus hangulat, talán, mert ennek az alkotói még hittek benne, hogy tettükkel a transzcendenst hozzák közelebb hozzánk, míg a Wat Prayun Wongsawat létrehozói már csak építési vállalkozók voltak. Fel is másztunk a tetejére a tűző napon, és íme gyönyörű kilátással hálálta meg kitartásunkat, és a keskeny, magas lépcsőfokokon bizonyított bátorságunkat.

Na de, vissza a Nagy Palotához – gondoltuk. Első látásra szintén összetévesztettük keresett célpontunkat egy arannyal fedett többsíkú vörös tetejű csodával, és amikor kiderült, hogy ez csak a Wat Pho, amely a legnagyobb fekvő Buddhát tartalmazza, elhatároztuk, hogy mégis meglátogatjuk.

Érdekes látvány egy ilyen buddhista templom. Először is a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy ez a különböző stílusú és funkciójú épületkomplexum mind egy templom. Mindegyik építménynek megvan a saját szerepe és kanokikus architektúrája, egyesek szentebbek, mint társaik – itt le kell húzni a cipőt bemenetelkor, másokba be sem lehet menni: vagy mert nincs is belseje, vagy mert a laikusok számára zárt, és csak a szerzetesek használhatják. Vannak kővel és csempével borított magas, harang alakú oszlopok, fehér falú és élénkpiros, arannyal szegélyezett csarnokok, ijesztő emberalakú őrszobrok és csillogó, aranyozott Buddha-szobrok. Ez a fajta eklektika megosztja az emberek tetszését. A sok arany és piros keveréke nekem például a kínai termékeket juttatja eszembe, amelyek a nyugatiak számára nem épp a visszafogott dizájnukról híresek. Az pedig, hogy minek kell féltucat, sőt sokszor több tucat teljesen ugyanolyan Buddha-szobrot egymás mellé tenni, szintén talány számomra.

Ennek ellenére átérezhető a hely spiritualitása, és évszázados szellemisége magával ragad. Vagy itt már a Wat Phra Kaeora gondoltam? A Nagy Palota mellett levő, a Smaragd Buddháról híres templomegyüttes ugyanis szintén változatos és gyönyörű, de bejutni már korántsem olyan könnyű, mint gondoltuk.

Felvértezve tehát Buddha türelmével és két ingyen palack vízzel, elindultunk végre utunk igazi célpontjához. A Nagy Palota fehér falkerítése pont az átellenben volt, azt a téves elképzelést keltve a gyanútlan látogatóban, hogy vágya nemsokára teljesül. De hogy bejuthassunk, ahhoz meg kellett kerülnünk az egész komplexumot, mert csak egyetlen hivatalos bejárat van.

Ez a párszáz méter fárasztóbbnak bizonyult egész addigi utunknál, mivel, hogy elkerüljük a tűző déli napsütést, az út másik felén kellett menjünk az árnyas fák és az alattuk terpeszkedő utcai árusok között.

Minden egyes alkalommal irritátan csodálkozunk rá, hogy az utca egy mennyire liberális közeg. Hogyan olvad össze a legszegényebb néprétegek nyilvánvalóan hosszútávra berendezkedett zsibvására a hivatalos, reprezentatív helyszínek fényével, és milyen logika készteti arra az épület vezetőit, hogy hangosbemondón (kivételesen tökéletes angolsággal) kihírdesse, ha valakit azzal áltatnak, hogy nincs nyitva a hely, ne higgyen neki, mert csak félre akarják vezetni – de ne tegyen semmit ezen élősködők ellen. Hogy miért oly fontos a hosszúnadrág és fedett váll a falakon belül, ha előtte pár méterrel szennyes, hajléktalankinézetű söpredék egyértelműen nem mutat hasonló tiszteletet.

Mindjárt magyarázatot kap kirohanásom a hosszúnadrág ellen, ugyanis ahogy nagy nehezen megérkeztünk a bejárathoz, már többen is mutogattak Szabira mondván, hogy “no shorts”, kedvesen ajánlván, hogy segítenek majd hosszúnadrágot szereznünk. Belépve kiderült, valóban nem fognak így beengedni, de kölcsönözhetünk bizonyos pénz letétbe helyezése után valami hosszúszárú ruhadarabot, de csak pontos pénzt fogadnak el, kártyát meg nem. Egy gyors fejszámolás bebizonyította, hogy ha sikerülis is valakit meggyőzni, váltsa fel az ezresünket (ami már önmagában is kemény feltétel), letesszük a pénzt, az uram pedig felveszi a hosszúnadrágot a 35 fokos melegben, a palotába akkor sem jutunk be, ugyanis ezzel az utolsó készpénzünket adjuk oda, belépődíjra pedig nem jutja már (bankkártya meg nem opció – mint kiderült – legtöbb helyen Bangkokban).

Ígytehát dohogva, értetlenkedve és teljesen felfőve a nagy melegben hazaindultunk. De ezzel még nem adtuk fel, így folytatása következik.

July 6, 2014 by Biborka Bogya