Utat Mutat

Szubjektív útleírás a világ körül

Browsing Category sziget

Ciprus / építészet / Európa / nyaralás / sziget / templom

Famagusta, a kísértetváros

Ciprus, mint fontos földközi-tengeri kikötőpont, nagyon ki van téve az elemeknek, legyenek azok időjárási, vagy történelmi viharok. Mindennek a történelmi örökségnek lépten-nyomon az emlékeibe botlunk. De sehol sem csapja meg annyira a mit sem sejtő látogatót a memento mori, semmi sem illusztrálja jobban az elmúlás kérlelhetetlen erejét, mint Famagusta valamikori dicsőséges romjai.

Olvasd tovább ...
Ciprus / Európa / sziget

Ciprus, a drámai múltú nyaralósziget

Legutolsó nyaralásunk volt, ahol még ketten voltunk. Vagyis már kettő és fél. Akkori állapotomhoz hasonlóan Ciprus is kettő az egyben – egy sziget, két nemzet – északi felét ugyanis a törökök bitorolják már szinte fél évszázada. Ilyen izgalmas történelemmel és gyönyörű tengerpartokkal rendelkező nyaralási helyszínt pedig nem lehet kihagyni – a Mediterrán-összes addig nem teljes, míg Ciprust is ki nem pipálhatjuk.

Olvasd tovább ...
Ciprus / Európa / sziget

Nicosia, az utolsó kettészakított főváros Európában

Ciprus ideális nyaralási helyszín: csodálatos partok, meleg tenger, fejlett vendéglátó- és szórakoztatási ipari szolgáltatások várják a pihenni vágyókat. De aki a sziget színfalak mögötti, csak a helyiek által ismert arcára kíváncsi, mindenképp meg kell látogassa fővárosát, Nicosiát, amely 1974 óta egyaránt a görög és a török Ciprus fővárosa, közepén az ENSZ békefenntartó Zöld Vonalával. Hihetetlenül izgalmas lehetőség ez, hogy ugyanazt a várost két teljesen más kultúrájú nép által lakva tudjuk megfigyelni.

Olvasd tovább ...
Boroszló / építészet / Közép-Európa / Lengyelország / sziget / városrendezés

Boroszló, avagy Wrocław, Európa életrevaló kulturális fővárosa

Következő célpontunk – már egyre kevésbé meglepő módon – újabb országban fogadott. Héj, ez az Európai Unión belüli szabad közlekedés nem is olyan rossz dolog! Észre sem vettük, s már Lengyelországban voltunk, s ahogy a történelmi hátterét hallgattuk Szilézia tartománynak, feltűnt, hogy a határok az idők folyamán sem voltak annyira kőbe vésve: a város és környéke volt Poroszország, Németország, Ausztria, Magyarország, Csehország s a Lengyel Királyság része. Meg sem próbálom felvázolni, hogy mikor melyiknek és miért.

FUJI0226 FUJI0228

Mikor végre megérkeztünk, én a csalódás elkerülése érdekében egy Pozsony-szerű provinciális posztkommunista városkát képzeltem magam elé. Elvégre csak a negyedik legnagyobb lengyel város (aha, az első kettőt kitalálni nem nagy kunst, a harmadik a trükkösebb!). Amikor viszont kiszálltunk a Katedrális-szigeten, már első pillantásra látszott, hogy nem hiába nevezik „lengyel Velencének”, van benne valami az olasz város drámai látványosságából, s töretlen élni vágyásából.

Az Odera-folyó s mellékágai zárják közre ugyanis az így szigetet szigetre halmozó óvárost, amelyet a történelem szokásos viharain kívül a második világháború különösen nagymértékben megrongált. (Ez, sajnos, még visszatérő motívum lesz körutunk során.) A háború vége felé már az elfoglaló németek és a „felszabadító” szovjetek egyaránt rombolták (a nácik repülőgép-felszállópályát akartak az óváros közepére építtetni, persze a civil lakossággal), tönkretéve mintegy 70%-a a városnak, majd a romokból a fontosabbnak ítélt Varsót építették újra, végezetül pedig a német többségű Breslau-ban (hogy a német nevét is használjuk) a Lengyelországhoz való csatolás után hatalmas lakosságcsere követett. 

FUJI0231 FUJI0247

De a boroszlóiak nem hagyták annyiban. Talán a rombolásnak „köszönhető” a város ropogósan friss hangulata: az épületek újak és szépek, a terek átgondoltak és kihasználtak, Wroclaw egyszerre patinás és korszerű. A Katedrális-sziget (Ostrów Tumski, vagy Dominsel), valamint a körülötte levő hét(?) másik, nem csupán gótikus templomok és klasszicista egyetemi épületek tárhelye, hanem élvezetes várostér is. Az emberek nem intézik el egy pár fotó kattintásával és annyi, hanem újra meg újra visszatérnek, csónakázni, vacsorázni, sétálni, nézelődni, leülni a parkba, ahol még sütögetni is lehet. Olyan hely ez, ahova bármikor nyugodtan ki lehet ruccanni, mert valami érdekes mindig akad. És ez egy élhető város lényege.

Első fontosabb látnivalónk a négyszer újjáépített Keresztelő Szent János-székesegyház, röviden Wroclaw-katedrális volt. Rettentő magas és viszonylag népszerű, úgyhogy képeket készíteni róla szinte lehetetlen, de azért megpróbáltuk. Belülről is érdemes megnézni, még annak ellenére is, hogy nem találtuk meg a sokat keresett magyar vonatkozású Thurzó János, krakkói egyetemi rektor és boroszlói püspök síremlékét.

FUJI0243 FUJI0239

Ebédidő elmúlt már, úgyhogy kétségbeesetten figyeltük, nem akad-e valami fastfood az utunkba,

FUJI0259 FUJI0272

mikor megláttuk ezt a vegetáriánus utcai kajás dubát (furgont), ahol pár perc alatt kiváló sült halloumis hamburgert dobtak össze nekünk. Várakozás közben pedig egy helyi hipster kutyusa szórakoztatott. Nagyszerű volt.

FUJI0276 FUJI0275

Kedvencem mégis a „lengyel Velence névhez kötődik: valahogy úgy vagyok vele, hogy nincs is igazi város életet adó víz nélkül, s habár legtöbb nagyobb településen átfolyik valamiféle folyó, sokan nem tudják igazán kihasználni ezt. Boroszló ebben is példát mutathat: az Odera nem egy szennyvízcsatorna vagy hidakat igényelő kellemetlenség, hanem önmagában is látvány. Díszíti a várost, és izgalmasabbá teszi. Partján parkok és lazító fiatalok, éttermek és sétahajók. Így kell ezt csinálni.

FUJI0266 FUJI0262

Az óváros felölelő legnagyobb sziget jórésze autómentes, habár egyéb közlekedési eszközök megengedettek: bicikli (kutyussal vagy anélkül), villamos, lovaskocsi és a saját két lábunk. A gyalogosokról pedig abban az esetben sem feledkeznek meg, mikor már az agresszívebb közlekedési eszközök is teret kapnak: egy helyütt például egy aluljárót találtunk a többsávos út alatt, de a leereszkedés már idejében megkezdődött, lépcsője nem volt meredek, így teljesen organikusan lehetett haladni tovább a jelzőlámpára várás vagy épségünk veszélyeztetése nélkül.

FUJI0256 FUJI0280

Amint a Városházában talált antik térképről lerí, Boroszló szívét, az óvárost, sok patinás múltú európai városhoz hasonlóan (egyesek szerint: csak a pár igazán érdekes és látogatásra érdemes európai városokhoz hasonlóan) középkori városmag képezi. Ez a rész sínylette meg leginkább a már említett második világháborús bombázást, de a lakosok megpróbálták minél korhűbben rekonstruálni. Látszólag. Az avatatlan szemű turistának fel sem tűnik, hogy a reneszánsz, barokk és klasszicista homlokzatok mögött modern szerkezetek húzódnak, fa gerendák helyett vasbeton vázak. Csupán a borospincék eredetiek.

FUJI0320 FUJI0269

A 13. században alapított Piactér, vagyis a Rynek, az egyik legnagyobb régi piacterek egyike Európában, s habár ma már hagyományos árusokat csak fesztiválok esetén látni, az eredeti, lakosságösszehozó szerepét megtartotta. Ide járnak vacsorázni a helyiek és a turisták egyaránt, performanszokat és utcai szórakoztatást nyújtani a művészek, így igazi bohém, középkori vásárnap-feelingje van. Mikor mi ott jártunk egy streetartist a közönség önkéntesei alól egyenként húzta ki az ülőalkalmatosságokat egy bűvész eredményességével,

FUJI0281 FUJI0291

majd egy másik, egy sarokkal arrább, a Városháza mellett buborékokat fújt a városlátogatásokba gyakran belefáradó, beleunó gyerekek legnagyobb örömére.

FUJI0295 FUJI0306

A leglátványosabb és legtöbbet fényképezett épület persze a Régi Városháza maga, csipkézett gótikus faragványaival, kiugró ablakaival és magasba törő tornyaival. Megérkezésünkkor épp ingyenes volt a belépés, így képzelhetitek a sort. Szerencsére gondos idegenvezetőink időben foglaltak belépőt számunkra, ezért aztán csak azt kellett elintézni, hogy a kígyózó sorban állók ne lincseljenek meg, amikor a legmentegetőzőbb mosolyunkkal felvértezve próbáltunk átfurakodni rajtuk. Túléltük.

FUJI0316 FUJI0310

Belülről nem volt annyira feltűnő, hogy 250 éven keresztül építették/szépítették az épületet, bár méretei által így is elég impozáns volt. A gótikus boltíveken és régi, kézi készítésű üveges ablakokon (valamint a rengeteg széken) kívül nem sok látványossággal rendelkező fejedelmi teremben nyugodtan lehetett pózolni. Bezzeg a kincstárban tilos volt a fotózás. Úgyhogy az ezüst kancsók, órák és egyéb ceremoniális jelentőségű értékek megtekintéséért fel kell keressétek ti magatok Boroszlót, de azért mutatunk egy Mátyás-címert, a sasszeműek még a hollót is kivehetik a közepén. Mert Wroclaw-ban még az is akadt.

ételek / Koh Samui / közlekedés / sziget / természet / Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

IMG_2195 IMG_2217

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

IMG_2219 IMG_2236

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

IMG_2304 IMG_2241

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

IMG_2263 IMG_2283

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

IMG_2311 IMG_2324

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

IMG_2338 IMG_2315

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

IMG_20140629_195552747 IMG_6761

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

ételek / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld

A tenger kincsei a mélyben és az asztalon avagy búvárkodás és ínyenckedés

Jártunkban-keltünkben mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy lehetőleg minden fontosat megnézzünk, de ne csak a turisták által látogatott, fényképezett, úgynevezett képeslap-látványosságokat, hanem lehetőség szerint kukkantsunk be a színfalak mögé, az útikönyvekben nem ábrázolt, helyi világot is ismerjük meg. De az első sziget körüli utunk kissé megingatott ebben az elhatározásunkban. Úgy éreztük, túl sokat kaptunk a realitásból, meg a turistáknak szánt „műemlékekből” egyaránt. Mintha azzal, hogy csak úgy saját szakállunkra útnak eredtünk, magunkra zúdítottuk volna mindazt a színes kavalkádot, amelyet az aprólékosan kitervelt szervezett kirándulások lenyelhető falatként tálalnak a könnyen elbizonytalanodó és összezavarodó turistának, különös figyelemmel az európai-amerikai érzékeny gyomorra.

Ezért elhatároztuk, hogy ezúttal rábízzuk magunkat a féltucat utazási iroda egyikére, és kiválasztottuk a több tíz szervezett kirándulás közül a minket leginkább izgatót. Lehetetlen nem ámulattal gondolni az Ang Thong Nemzeti Parkra, amely ugyan kábé negyven szigetecskét foglal magába, de a napi túrák többsége csupán kettőre juttat el. Nem baj, egy újszülöttnek, vagyis nekünk, európaiaknak, minden sziget új, és amint megláttuk, hogy hajókázás és ebéd mellett búvárkodni is visznek, nem kellett többet győzkodni.

IMG_6526

A lefoglalás egyszerű volt, a reggel utánunk jövő kisbusz pontos és kényelmes, a parthoz vezető út ugyan egy kissé hosszú, de semmi a Moszkva-Bangkok járatunkhoz képest. Amint viszont kiszálltunk a tengerparton, már érezhető várakozással tekintgettünk a lehorgonyzott hajók és csónakok felé: imádunk merülni, és ezt az élményt annyira beterveztük, hogy már otthon bepakoltuk a snorkeling búvárfelszerelésünket.

Kapitányunk feketére volt égve, és kisfia segített neki kihúzni a motoros csónakot a partra, aki a mentőmellényeket és később a búvárfelszereléseket is kiosztotta nekünk, majd összeszedte a papucsainkat, amelyeket a tengerbe ugrás előtt a fedélzet orrában hagytunk, valamint újra kitette őket, mikor eljött az ideje kiemelkedni a tengeri világ csodálatos országából.

IMAG0622 IMAG0627_BURST009

A tenger, ugyanis, valami fantasztikus. Kellemesen hűs vízben lebegni, arccal a vízben bámulni a mélybe, és álmélkodni a hal- és korallvilág csodálatos változatosságán! Itt egy apró kék hal, ott egy nagyobb fekete, amott egy raj szürke sárga csíkokkal, sőt, még egy világoskék ráját is megpillantottunk pár másodperc erejéig. A korallok szintén nagyon különbözőek voltak, egyesek virágokra hasonlítottak, mások valami mocsári fűre, megint mások az agy tekervényeit utánozták kis gömbökben. Kapitányunk leengedte a horgonyt a tenger közepén, beugrott a vízbe, majd a víz alatt ujjal mutogatva hívta fel a figyelmünket az érdekesebbnél érdekesebb tengermélyi csodákra.

Egy adott ponton a kisfiú kenyérszeleteket dobott be nekünk a vízbe, amellyel etetni lehetett a körülöttünk úszkáló halakat. Volt, ahol a tenyerünkbe zárt kenyeret követve, mintegy beidomítva, követte egy-egy raj a kezünk mozgását, sőt, néhol még meg is csipkedték a kezünket, noha alig érezhetően. A nagy sűrűség ellenére mind olyan gyorsan cikáztak, hogy amikor játékosan el akartuk kapni őket, noha előző pillanatban még közvetlenül kezünk mellett voltak, a következőben már a közelükbe sem érhettünk.

Délben egy kis szigeten kötöttünk ki, ahol egyszerű, kétfogásos, rizses-tengerihekentyűs, majd gyümölccsel zárt ebéddel fogadtak. Teli hassal kiülni a szellős, árnyékos nyugágyba a nap élményei után – páratlan érzés volt.

IMAG0634

Sajnos, mint minden jónak, e kirándulásnak is egyszer vége volt, s noha az élménytől részegen megfogadtuk, hogy mindenképp elmegyünk még egy hasonlóra, végül nem került sor rá. Ebben szerepet játszott az idő rövidsége és a látnivalók sokasága mellett az enyhe napszúrás is, amit a kemény naptejezés ellenére kaptunk, meg a búvárkodás alatt leégett bőrünk, amelyet a napsugarak a vékony víz nagyítója alatt fittyet hányva számoknak és faktoroknak, szépen perzseltek a hűvös hullámokon keresztül is.

Délután lemotoroztunk a város legforgalmasabb és mozgalmasabb részére, hogy közelebbről is megnézzük a vízben oly illékony herkentyűket – tányérunkban egész nyugodtan várták sorsukat. Több étterem előtt is találkoztunk jégbe helyezett halakkal és rákocskákkal, melyek egyszerre szolgáltak étlapként és nagyszerű dekorációként. Noha a bébi-cápát eléggé sajnáltam, az ínycsiklandóra pirított garnélarákot annál kevésbé. Ott-tartózkodásunk végére már egész profin bontottuk fel a vékony páncélját (egyáltalán nem érezve feszélyezve magunkat amiatt, hogy kézzel tettük ezt, hiszen túl gusztusosak voltak ahhoz, hogy komoly perceket vesztegessünk a kés-villa kombináció civilizált kínlódásával), és tudtuk azt is, hogy hol kapható a legjobb pad thai.

IMAG0618 IMG_2213

építészet / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld / utazás

A műanyag bébi-Buddha és a kettesszámú vízesés találkozása a GPS-koordinátás kincskereső térképen – avagy a giccs és természeti szépség keveredése Koh Samuiban

Nem fogok írni a lusta napokról. Nem fogok írni a reggelik változatosságáról, a medenceparti olvasás gyönyöréről, a csupán a hűs megmártozásoknál hidegebb koktélokról. És a nászutak ehhez hasonló élvezeteiről.

Amiről viszont igenis szívesen megosztom gondolataimat kedves olvasóimmal az az egyik következő nap, amikor autót béreltünk, hogy bejárjuk a szigetet, és szintén szokatlan (az ehhez mért látványok ihlette) következtetéseket vontuk le belőle. Az egyik az lévén, hogy nem minden szép, ami egzotikus, főleg, ha olcsó. Csak azért, mert a szállodákat seregnyi dizájner tervezte tökéletesre vizuálisan és funkcionálisan egyaránt, nem jelenti azt, hogy a sziget egyéb látványosságait is hasonló mércével kell mérni.

IMG_6459 IMG_6472

De hadd kezdjem elölről.

Lefoglaltuk az autót, vártunk pár percet, amíg kimotorozott a városból egy srác, hogy átadja a kulcsát a szálló parkolójában található több tucatnyi fehér Toyota Avis egyikének, felpakoltuk a vizet, naptejet, kalapot és az ingyen kapott szépia kincskereső térképet, majd fél órát keringtünk a közeli üdülőtelepeken benzinkutat keresve, hogy amint a sziget negyedét bejárva megtaláltuk az első kissé lerobbantat, megforduljunk és elinduljunk kitervelt útirányunkba, csak hogy a szállónk előtt elhaladva pár percre rátaláljunk egy kitűnő állapotban és kijelöltséggel rendelkező töltőállomásra (persze a másik irányban). És ekkor még csak reggel tizenegy volt.

Útitervünket hagyományos kalauzunk, valamint egy rendhagyó kincskereső térkép alapján állítottuk össze, mely utóbbihoz a szálló jóvoltából jutottunk; ezen kijelölték és rárajzolták a sziget összes érdekesebb turista célpontját, de sajnos címek helyett csupán GPS-koordináták számai szerepeltek –  aki próbálta kézzel bepötyögni egy-két helyszín koordinátáit, tudja, elég frusztráló vállalkozás –, viszont még mobil applikációval is rendelkezett. Első megállónk a Nagy Buddha-szobor volt, de már máshol is említett megfelelő tájékoztatás hiánya miatt több egyéb helyen is megálltunk utunkban – bevallom, igazából bárhol, ahol nagyobb, vörös tetős arany szegélyű épületet láttunk, amiből nagy valószínűséggel lehetett templomot sejteni. Eleinte örültünk annak, hogy mennyi kulturális és építészeti remekművet látunk majd, egy adott ponton túl viszont lemondtunk arról, hogy ezek keresésével töltsük a nászutunk pihentető szakaszát.

IMG_6488 IMG_6500

A dolog ugyanis így áll: vannak ugyan Buddha-szobrok, nem is kicsik és nem is kevés, de láthatóan nem a kifinomultság a legfőbb erényük. Sokuk műanyagból készült vagy ezzel borított, aminél csupán az „életszerűre” kifestett szín zavaróbb. Hogy ne beszéljünk a sok művirágról a talapzatnál, a tyúkokról, melyek paradicsomi békességben kapirgálnak a szent helyek közelében, valamint a higiénia elleni azon támadásról, amely szerint le kell húzni a cipőt nem csak a szobor közvetlen közelébe menéskor (ami akár elkerülhető is lenne), hanem már a tavon levő mesterséges szigetecske kapujában vagy a piramisszerű emelvény aljában. (Tapasztalataink: a világos színű kőkocka a legkevésbé forró, és érdekes dilemma az is: vajon a hűsítőnek, de koszosnak kinéző pocsolyák csak annyira piszkosak, mint a padló többi része, vagy annál jobban?)

Hogy otthoni olvasóimnak is élénk képet adjak az állapotról, ajánlom a következő receptet: menj be egy kínai üzletbe, válaszd ki az öt legnagyobb és legdíszesebb dekorációt, és vidd ki egy megyeközponttól legalább egyórányira levő faluba, majd helyezd egy udvar leglátogatottabb pontjára. És máris várhatod a fotósokat (ha nagyon jól sikerült, esetleg a ProTV is tiszteletét teszi).

IMG_6507 IMG_6515

Következő megállónk egy hagyományos halászfalu lett volna, de ez, amint kiderült, privátban nem látogatható – vajon csak akkor létezik, amikor szervezett kirándulással megy az ember? Hogy is van ez? Máig is rejtély. Bekukkantottunk viszont egy temetőbe, ami, lévén, hogy nem turistáknak szánták, egész ízléses volt, padokkal felszerelt, valamint rengeteg macska frekventálta, úgyhogy itt elvoltunk egy ideig a kellemes árnyékban. Találtunk egy kínai szentélyt is, amely, ha lehet, még rikítóbb volt (ilyen színes sárkányokkal eddig még nem találkoztunk), viszont szemben a tenger mintha teljesen más filmből lett volna. Láttunk egy icipici házacskát is, melyet a Jim Thompson-emlékházban ismertetett szokás szerint a hely szellemének építenek, engesztelésül, hogy a területét az emberek saját otthonuk részére birtokba veszik.

IMG_6525 IMG_6527

Feltett szándékünk volt a kettesszámú vízesést meglátogatni, ami korántsem bizonyult oly kis falatnak, mint elsőre tűnt. Apropó falat: van egy érdekes thai szokás, hogy kicsiny zacskóban levő élő állatokat lehet felajánlani a transzcendensnek, úgy mint aranyhalat, teknősbékát vagy siklót, amit megvesz az ember a szentély előtt álló bódéból, és szabadon ereszti a vízbe. A vízeséshez vezető úton a frissen sült panírozott banán mellett ilyesmit is lehetett kapni, vagy (kezdőknek) haleledelt, kenyérfalatokat, hogy ne haljanak éhen a korábban szabadon eresztett áldozati bárányok halak. A vélhetően a távolabbi vízesés patakjában óriási halak cikáztak a sekély és tiszta vízben, olyan sűrűségben, hogy egy-két kenyérdarabot másodpercek alatt széttéptek. Pihentető tevékenységnek sem utolsó, így órákig néztük volna fickándozásukat.

IMG_6568 IMG_6566

Továbbindulásunkkor kiderült, mily hasznos volt az előtte megtett halnéző time-out. A vízesés ugyanis jó félórányi gyaloglásra volt a parkolótól, amit persze csak akkor tudtunk meg, mikor csapzottan, izzadtan és kifáradtan, a visszafordulást fontolgatva végre megpillantottuk. Addig csupán annyiban voltunk biztosak, hogy menni kell, előre, de valószínűleg jó úton haladunk, ha le nem térünk a kis ösvényről.

Az erdei séta újszerű volt, a vízesés nem annyira. Az indás őserdő hatalmas fáival, sosem látott növényeivel, furcsa gyümölcseivel, hangjaival, illatával olyan világot idézett, amelyről addig csak olvastunk, vagy filmben láttuk. A banán-ültetvényért kiirtott ősi növényzet és öntözési rendszer egy adott ponton átadta helyét a valódi vadonnak, és onnan már egész izgalmas botanikai felfedezés volt. A vízesésben csalódtunk kissé, sehol nem volt elég mély, hogy megmártózhassunk benne, noha az egyetlen rajtunk kívül ottlévő pár megpróbálta ugyan. De kellemes volt egy végre-leülni-nézni-a-természetet-belelógatni-a-lábunkat-féle módon.

IMG_6570 IMG_6602

Hazafelé átvágtunk a sziget központján, megálltunk egy mumifikált szerzetes emlékművénél, amely szintén meghökkentette nyugati érzékenységünket. Hogy egy kiszáradt emberi tetemet nézünk majd arany keretbe zárva, pár napja még nem gondoltam volna. Habár a Szent Jobb is hasonló műemlék, csak ahhoz több történet, legenda, számunkra motiváltabb mitológia kötődik. A valószínűleg Google Translate-tel fordított tábla (sírkő?) alapján egy szentéletű szerzetes földi maradványait láthattuk (többször „undercomposed”-nak [alulbomlott?] jelölték „undecomposed” [felbomlatlan] helyett, nyomdahibákkal tarkítva az amúgy is nehezen érthető szöveget), aki ötven évig családi életet élt, majd elhatározta, hogy felveszi a buddhisták narancsszín csuháját. További érdemeiből csak annyit említenek még, hogy megjósolta saját halálát, és teste nem sorvadt el, mire kiállították.

IMG_6613 IMG_6617

Ekkor már a keleti parton voltunk, otthonunkhoz egész közel. Az utunk során látott, ember alkotta giccs és a természetes szépség szimbolikus találkozási pontját a Nagymama és Nagypapa (Hin Yai és Hin Ta) kövekhez köthetjük, melyek esetén, úgy tűnik, nem az ember utánozta a természetet, hanem épp ellenkezőleg, a természet alkotott kirívó, fotózható, népszerű vulgaritást, mintegy feladva elveit, és engedve a nép akaratának.

A kerek és oszlop alakú kövek ugyanis férfi- és női nemi szervet ábrázolva emelkednek ki a tengerpartból, s noha a női rész csupán interpretáció kérdése, nagyon tiszta fantáziával kell az rendelkezzen, aki az égbenyúló kőfalluszt nem látja egyből és állandóan annak. A part máskülönben egész különleges volt, a mély kék víz és a barna-bézs csíkos kőalakzatok kombinációja festői – kérdés, hogy lenne-e ennyire látogatott és fényképezett, ha a „nagyszülősziklák” hiányoznának a tájból. (A kíváncsiaktól elnézést kérek, hogy a képeken nem találhatóak e sziklakülönlegességek, gondoltam, akit nagyon érdekel, rákereshet máshol is. Számomra már elég kompromitáló volt a szerzetes-múmia illusztrálása is.)

IMG_6648 IMG_6626

Ennyi különböző látnivaló után képtelenek voltunk nem elgondolkozni azon, hogy hogy is működhet egy ilyen turistaparadicsom. Kiállítasz mindent, ami számodra érdekesnek tűnik? Ráhagyod a természetre, hogy odavonzza néha lenyűgöző, máskor kevésbé egyértelmű bájaival a külföldieket? Vagy itt is kapitalizmus van, mindenki azt villogtatja, amije van, s reméli, hogy valaki fizetni fog a megnézéséért? Ha egyszer édes hazánk is észreveszi a Maslow-piramis többi szintjét is, nálunk is égető aktualitást nyernek majd a hasonló kérdések.

Bangkok / Koh Samui / sziget / Thaiföld / utazás

A thai szigetvilág, avagy viszlát Bangkok, helló Koh Samui

Íme, eljött a nap, amelyben búcsút mondunk a thaiföldi fővárosnak, és továbbutazunk a következő célpontunk felé. A terv az volt, hogy egy hetet töltünk az izgalmas, mozgalmas, változatos Bangkokban, és egy másik hetet egy pihentető, kényeztető tengerparti nyaralóhelyen. A legnépszerűbb üdölőhely, Phuket, nem volt elérhető, lévén hogy ebben az időszakban a monszun kifejezetten érezhető a Maláj-félsziget nyugati partján, így a keleti parthoz közel levő Koh Samui szigetét céloztuk meg, amely enyhébb éghajlattal és direkt járattal rendelkezik Bangkokból.

bangkok hotel koh samui hotel

A pici sziget már rendhagyó repülőterével felhívta magára a figyelmet, ez ugyanis fából épült várótermekből állt, nyitott, sétakocsikázásra emlékeztető shuttle buszokkal furikáztak a repülőgép és a reptér között, valamint dús zöld növényzetével egyáltalán nem idézte fel a komoly, személytelen, fontoskodó érzetet, melyet általában a repülőterekkel asszociálunk. Az igazat megvallva, már a bangkoki Suvarnabhumi nemzetközi reptér is csodálatot keltett orchidea-zuhatagaival és üvegen keresztül megbámulható esőerdejével, de ez az ultramodern fém-üveg konstrukció mégsem volt oly emlékezetes, mint a Koh Samui-i, hagyományos cölöpházakra emlékeztető párja.

suvarnabhumi repülőtér orchidea suvarnabhumi airport

Már landoláskor feltűnt, hogy a sziget, noha ugyanabban az országban helyezkedik el, teljesen más világ. Nem lévén sem ipara, sem mezőgazdasága, teljes megélhetése a turizmuson alapszik. Ezért sokkal jobban ügyelnek a természeti adottságaikra, kevesebb a meggondolatlanul felépített, vagy még rosszabb: abbahagyott épület, átgondoltabb a sziget kiaknázása, a látogatók számára elérhetővé tevése, de azért még korántsem tökéletes. Sokban hasonló cipőben járnak Közép-Kelet Európával, valamint a fejlődő országokkal (vagy vajon csak a mi kies kishazánkban mutat e két kategória sok hasonlóságot?) abban, hogy a kényes határvonalat próbálják eltalálni a menjen és maradjon között, hiszen a fejlődéshez elengedhetetlen a természet „civilizálása”, de meg is kell tartani a környezet érintetlenségét, amely valójában a fejlődést generáló turizmus kiváltó oka.

Ennek egyik megoldási lehetőségét a gyakran hallott „boutique” kifejezés mögött rejlő koncepció jelentette. Kezdve azzal, hogy a szigetre a „Thailand’s boutique airline” néven hirdetett repülőtársasággal utaztunk, a végső listánkon levő üdülőhelyek közül is sokan „boutique hotelnek” nevezték magukat – ami meglepő volt, hiszen eddig számunkra a szó csupán a belvárosi kis üzletecskéket jelentette. Ebben az új konnotációban viszont a mennyiség helyett a minőségre helyezik a hangsúlyt, a minél standardosítottabb nagy szállodaláncok vagy légitársaságok helyett a helyit promováló, specializált vállalkozások tűntek fel, melyek jobban kifejezik a környék sajátosságait, elősegítik a helyi gazdaságot, és várhatóan nem fognak eltűnni abban a percben, amelyben a nemzetközi menedzsment kedvezőbb feltételű bérmunkát talál egy még távolabbi helyszínen.

Az innovatív és közvetlen reptér viszont hirtelen olyan elvárásokat keltett bennünk, amelyeknek, sajnálattal kell közölnöm, a sziget infrastruktúrája már korántsem felelt meg. A reptéri taxik gyanúsak voltak és felháborítóan kihasználták a tudatlan turista jóhiszeműségét, úgyhogy a térkép szerint megsaccolt útat gyalog tettük meg, ami eléggé sokat rontott a sziget presztízsén a szemünkben. Kezdve a járda néhol teljes hiányával, folytatva az útszéli lokálok előtt kapirgáló fura kakasokkal, majd befejezve a tűző napon megmászott dombbal, mely az üdülőhely hátsó bejáratához juttatott el, a kapus nagy álmélkodására.

koh samui aerial view koh samui zöld hotel

De mindezért bőven kárpótolt az előzőleg a rengeteg gyönyörű hotel közül nagy nehezen kiválasztott sajátunk, mely oázisként biztosította, hogy miután beléptünk udvarára, minden a legnagyobb rendben lesz.  A széles területen elhelyezkedő a fa bungallow-kat imitáló üdülőtelep, mely mintha egy képeslapról lépett volna elénk pálmafáival és tavacskáival, feszített víztükrű panorámamedencéivel (infinity pool), és a különböző épületek között golfkocsival közlekedő, állandóan mosolygó és hajlongó személyzetével tökéletes környezetet biztosított a nászutunk pihentető részéhez.

Mikor este lesétáltunk a tengerpartig kinyúló üdülőhely aljára, hogy fáradságunkat figyelmen kívül hagyva még aznap megmártózzunk a rég óta vágyott vízben, és éhségünket annál inkább figyelemre méltatva a parti étteremben faljunk valamit, kellemes meglepetésben volt részünk. Az épp sötétedő vízparton táncos előadást tartottak a vendégeknek, különböző csendes-óceáni törzsi táncok és az ezeket kísérő zenei stílusok bemutatásával. A thaiföldi tartózkodásunk legdrágább vacsorája így szinte megérte, főleg, hogy utána útban lakosztályunk felé a világ másik felén bámulhattuk a sosem látott csillagképeket egy épp akkor zajló ausztrál destination wedding romantikus dallamai által kísérve.

koh samui táncest koh samui hotel éjszaka