Utat Mutat

Just another WordPress site

Browsing Category utazás

ételek / Japán / Kiotó / közlekedés / Oszaka / utazás

Mit kell tudni Japánról, avagy top 10 helyett

Ha az ember külföldre megy, igyekszik kissé tájékozódni az ottani viszonyokról. Hacsak nem közismert, egyszerű, közeli országba megy, melynek kultúrája és életvitele hasonló a saját hazájáéhoz. Nos, Japán, habár közismert és egyszerű(nek tűnik) mégsem az az egyértelműen turistabarát célpont. Nem abban az értelemben, mint például Észak-Korea, de azért van pár dolog, amit nem árt tudni róla, mielőtt az ember felszáll az interkontinentális repülőgépre. Összegyűjtöttük a legfontosabbakat.

No speak English

Nem, még ennyire sem. Ha azt hittük, hogy az olaszok nem beszélnek angolul, vagy, hogy a franciák azok, kik túlságosan a világ közepének érzik magukat ahhoz, hogy megtanulják ezt az alapvető világnyelvet (ugyebár tanuljatok meg ti franciául, az is világnyelv – gondolják), meg leszünk lepődve a japánokon. Ha azt gondoltuk, hogy az olyan kijelentések, amelyek semmi nyelvtani szabályt nem tisztelve csupán közhasználatú szavakat egymás mellé rakásából állnak össze, nos, az ilyenek használata nem is igen tekinthető idegennyelvtudásnak, akkor menjünk Japánba, hogy értékelni tudjuk, mikor végre a tizedik megkérdezett ily módon válaszol. Kivételek mindig akadnak, de készüljünk fel arra, hogy sokat kell keresni azt a jólképzett elárusítót, recepcióst vagy pincért, aki folyékonyan tud társalogni velünk. (Valószínűleg maga is külföldi.) Ellenben sok felirat angolul is megvan, úgyhogy az is valami.

IMG_8604 IMG_9078 Cropped

Drágán add az ételed

Bizonyos statisztikák szerint Japán a világ második legdrágább országa, de persze még mindig jóval alatta van a standard párizsi áraknak. Turistaként érdemes idejében és sok keresgélés után lefoglalni a szállást, de ne lepődj meg, ha icipici szobát kapsz csak. Elvégre itt találták fel a kapszulahotelt, úgyhogy érthető, ha kicsit más az elfogadható méretű szobáról alkotott fogalmuk.

Ami a kaját illeti, ha azt gondolod, hogy itt majd jól belaksz az otthon ugyebár élég borsos árú szusikból – hát csalódni fogsz. Oh, hol vannak a jó kis thai éttermek, ahol pár garasért óriási adag garnélát kapnál…? Hát nem itt. Japánban kb. úgy étkezhetsz, mint Nyugat-Európában: pompásan, kis adagokban, drágán. Keresd az eldugottabb, helyiek által frekventált, kevésbé dizájnos helyeket, a fast foodot, street foodot vagy az élelmiszerboltokat. Ez utóbbiakban is rengeteg kész kaját lehet venni – de ne vidd ki piknikezni. A japánoknál udvariatlanság az utcán enni.

IMG_8692 IMG_1814

Cash only!

Nem gondolná az ember egy ilyen technológiai tökélyt megért országról, de a legtöbb japán készpénzen él. Ha mégis Visa meg Mastercard logót látsz az üzleten, még ne bízd el magad: bevett gyakorlat, hogy csak a helyi kiadásút fogadják el. De azért ne csüggedj: keress egy 7/11 boltot, és voilá, már ki is veheted a ropogós jeneket a bankkártyádról. Jó tudni, nem?

A technika ördöge sárkánya

Fura funkciójú WC-k (amiről egy érdekes magyarázatot olvashattok egy több éve Tokióban élő világutazó tollából), mindenre külön árusítóautomaták, széfes zárral működő postaládák vagy a kulcsot magukban foglaló zárak, fura elektronikus autók, szóval ha el tudod képzelni, ők megcsináltál már. És akkor a szépségiparban újra és újra feltűnő gadgeteket még meg sem említettük: orr kiegyenesítő, áll hegyesítő, szempilla szélesítő stb. – vicces lenne, ha nem lenne ahhoz túl félelmetes. Valamint az egyre inkább idősödő és elmagányosodó társadalmat kiszolgáló termékek: ölelő karú szék, szociális média like-ot ölelésre átkonvertáló mellény, ölet mintázó párna, életnagyságú társbabák, hogy az egyéb bizarr szexuális kiegészítőkről ne is beszéljünk.

IMG_8711 IMG_8555

Ami nekünk a legnagyobb örömet okozott, az a hordozható wi-fi megosztó készülék volt, ami egy okostelefon és egy internetes router szerencsés keresztezésének eredménye. Rákapcsolódik a mobil hálózatra, s wifi routerként megosztja az internetet veled (és a 10 méteres körzetben levő haverjaiddal), így bárhol tényleg otthon érezheted magad. (Valamint nagyban segít a tájékozódásnál és az Instagram-oldalad naprakészen tartásánál.) Extra haszon hölgyeknek: az addig gyakran előre siető, hosszú léptű srácok az után, hogy elvállalod a cipelését (mi nem fér be egy női táskába, nemde?), időről időre mindig udvariasan bevárnak.

Közlekedni jó

Utolsó napunk fénypontja volt, hogy bicikliket béreltünk, s bekerekeztük vele a várost. Széles utak, gyönyörű kilátású kerékpársávok, előzékeny sofőrök, kényelmes városi bringák. És nem csak. A taxi kivételével (melynek bizarr csipkehorgolás borítja az ülését, és a sofőr gombnyomásra belülről nyitja-csukja az ajtaját) mondhatnánk minden közlekedési eszközt kipróbáltunk, s valamennyiről csupán a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Buszok, metrók, vonatok mind egyszerűen használhatók, egyértelműek (még a nyelvi hiányosság sem annyira hátrány, a feliratok ugyanis jórészt kétnyelvűek), tiszták és kényelmesek. Igazi élvezet használni őket, úgyhogy mindenképp ajánljuk.

IMG_1703 IMG_1710

Ne adj borravalót

Szakéravalót sem. A japánok nem azért dolgoznak, hogy te aprópénzzel megháláld nekik. Ők csak a kötelességüket teljesítik, amikor dolgoznak. Vagy valami ilyesmi lehet a borravalómentes mentalitás mögött. Szívesen segítenek, ha tudnak, sőt, annyira előzékenyen és segítőkészen teszik mindezt, hogy belefájdul a szíved az igyekezetüket látva. Hogy háláld meg nekik? Ne pénzzel. Hanem kedvességgel. Mosolyogj. Hajolj meg. Tanuld meg azt a pár szót, amit úgyis rengetegszer fogsz használni: árigátó (köszönöm), konicsiwá (jó napot), szájonárá (viszlát). Engedd ki magadból az udvarias úriembert/-asszonyt, hadd lássák a japánok, hogy nem csak nekik volt gyerekszobájuk.

Japán / Kiotó / közlekedés / utazás

A Shinkansen – csúcsminőségű állomás és száguldó vonatok

Úgy tűnik, szokássá kezd válni, hogy hagyományos, történelmi negyedek látogatása után Japán másik, no nem kevésbé jellegzetes arcát indulunk felfedezni: a technikai tökélyét. Így esett, hogy a gésák teaházait követően kérdés sem volt következő célpontunk: irány a kiotói vasútállomás. Az urak már nagyon várták, s bevallom, noha nekem nem volt oly elől a listámon, még engem is lenyűgözött.

IMG_8957 IMG_9070

Már távolról láttuk, ez érdekes hely lesz, a magas, széles, fémmel és üveggel borított, szokatlan formájú épület belseje is hasonlót ígért, de a valódi látványra nem voltunk felkészülve. A kapu mögött ugyanis 11 emeletre láthatunk rá, ami azért nem semmi. Minden szint kissé más, egyiken gyorskajálda (kedvencünk, a Mr Donut, még épp nyitva volt, úgyhogy belöktünk egy adag csokis fánkot), másikon üzletek, harmadikon utazási irodák stb. Megfordulva, pedig a föld alatti emeleteket is meg lehetett tekinteni, ahol a metró összeköttetés és ruhás üzletek látványa kápráztatott el.

És ez még nem minden. Ha az ember magára veszi a mechanikus labirintuson való eligazodás feladatát (ami, valljuk be, nem is olyan bonyolult, mint elsőnek tűnik), akkor a magasba törő mozgólépcsőkből egyre csodásabb kilátás nyílik az alattunk elterülő pályaudvarra. Kerek platformok, kivilágított fém tárgyak, lépcsők, lámpák, félemeletek és azokat tartó dizájnoszlopok mindenfele. Mintha az ember Willy Wonka csokigyárának vasúti verziójában lenne! Méghozzá a legmodernebben.

IMG_8992 IMG_9064

Az épület egyik felén falnyi méretű lépcső fogadott, amely ledes megvilágítással különböző képeket hozott létre. Le is lehetett ülni rá, de még érdekesebb volt a színes világítás alkotta „rajzfilmet” figyelni. Őszi levelek, halloweeni figurák, szellemek, üstök, boszorkányok repkedtek az állomás falán, ezért sokan videót készítettek, majd emlékfotókat egymásról. Még azt is elfelejtettük, hogy milyen magasan vagyunk még mindig, de persze nem annyira, mint az előzőleg megtekintett galérián, amely az állomás csarnokának a tetején vezetett át, szédítő magasságból mutatva meg az egész nagyszerű építmény.

A tetőn karácsonyi égőkkel kidíszített tündérterasz fogadott, természetesen ínyenc étterem azoknak, akik nem tudnak dönteni aközött: a város tetején akarnak-e vacsorázni, vagy inkább egy növények között megbújó, diszkrét helyen– s mindkettőre igényt tartanak. Továbblépve egyik irányban Kiotó éjjeli látképe kápráztatott el, kinyúlva az éji sötétbe a Kyoto Tower tornya, a másik felén pedig a hely igazi értelme, a sínek, rajtuk a kecses, fehér vonatok, amit lassultak, megálltak, majd pár perc múlva eltűntek a sötétben. Izgalmas dolog a trainspotting, órákig el tudnánk nézni a vonatokat, főleg ezeket, amelyek tényleg egyediek. Japán ugyanis világhírű vasútjáról.

IMG_8991 IMG_8961

Noha a „világ leggyorsabb vonatának megtisztelő címére pillanatnyilag épp a Sanghajban működő bullettrain lehet büszke, a Tokióba szállító is valahol az első öt között lehet. Ellenben a „legrégebbi nagysebességű vasút” címét már sosem vehetik el a japánoktól, ugyanis a vonat mint száguldó közlekedési eszköz  – egy fogalom, mely számunkra még mindig idegen  – már a második világháború előtt felvetődött a szigetország örökké újításra kész vezetői között, de a háború lefolyása, valamint a tény, hogy Japán épp a vesztes felén végezte, pár évtizeddel késleltette végrehajtását. Az 1964-ben felszentelt vasút így is úttörő volt világviszonylatban, tudniillik az 500 km-es Tokió-Oszaka útvonalat képes volt hat és fél óráról háromra csökkenteni, rekordgyorsasággal, 210 km/óra sebességgel téve azt meg.

A Shinkansen szó hallatára máig sok férfi szíve megdobban, és nem egy ismerősünk első kérdése volt, mikor meghallották, hogy Japánban jártunk, hogy „voltatok-e a gyorsvasúton, izé, a Shinkansenen?” Úgyhogy megnyugtatunk mindenkit, igen, voltunk. Eredetileg bevonatoztunk volna Tokióba, de a három órás út, noha nagyszerű teljesítmény, oda és vissza egy nap alatt megtéve még mindig nagyon hosszúnak tűnt, nem is beszélve a 15.000 jenes jegyről. Így hát a Tokió-Oszaka történelmi szakasznak csupán az utolsó részét, a Kiotó-Oszaka közöttit tettük meg visszautazásunk napján.

IMG_8976 IMG_8974 Cropped

De ez is világraszóló élmény volt. Egyik útitársunk GPS segítségével a telefonján mérte, milyen gyorsan megyünk, és a maximális sebesség, ha jól emlékszem, 268 km/óra volt. Úgyhogy mire kényelembe helyeztük magunkat, és kezdtük megszokni a száguldást, lassított a vonat (majdnem azt mondtam, leszállt a repülőgép), és megállt. Mosolyogva és büszkén léptünk ki a peronra, és már épp készítettük a telefonokat, hogy fotózzuk az eltávozó vonatot, mikor egyik útitársunk elsápadt.

– Fenn hagytam a hátizsákom –  mondta rekedten –,  a gyorsvonaton.

Pillanatok alatt berohant a fülkébe, s míg mi, a többiek, a szánk elé kapott kézzel, lefagyva néztük utána, addig a férjem az ajtóba állt, hogy ne tudjon automatikusan becsukódni és elhajtani… innen már csak vissza Tokióba. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen megláttuk a srácot, amint szaladt ki a hátizsákjával, a férjem félreált az ajtóból, az ajtó becsukódott, és a vonat továbbment. Mi pedig újra lélegzetet vettünk.

– Mi volt a táskádban?  – kérdeztük homlokát törlő társunkat. – Valami fontos?

 Hát, pénztárca, útlevél, repülőjegy….

Csak néztünk egymásra elképedve, mire megszólalt egy másik útitársunk:

– A tavaly a vonatnak egy perces évi késése volt, azért a közlekedésügyi miniszter kénytelen volt lemondani. Az idén az általad okozott késés miatt harakirit kell elkövessen. 

Kirobbant belőlünk a nevetés, s a visszatartott feszültség elpárolgott. De azért aggódva fogjuk majd figyelni az év végi nemzetközi híreket.

IMG_8999 IMG_9010

építészet / Japán / Kiotó / Oszaka / utazás

Weird in Japan

Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

japán utcasor házak japán ház autó

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

japán busz plakát cuki japán rajz cicák

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

japán cicák japán macskák cuki

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.

japán nők ruha kosztüm gésának öltözött japán turisták

Japán / közlekedés / Oszaka / utazás

Megérkeztünk Japánba

Éjszaka van Japánban. Vagy inkább kora hajnal. Ez az első éjszakánk itt, s mivel a Föld másik felén vagyunk, nyolc óra időeltolódással, kissé nehezemre esik aludni. Annál inkább, mivel egész éjszaka utaztunk – csak hogy kiderüljön, megérkezésünkkor a helyi idő este hat. És mire átverekedtük magunkat a fél városon, már kilenc volt – úgyhogy a fedélzeti reggeli után egyből vacsora következett. Ahhoz elég fáradt voltam, hogy tizenkettőkor, ahogy a fejem a párnát érte, álomba zuhanjak, de hajnali háromkor már kialudva ébredtem. Az Egy gésa emlékiratait olvastam azóta.

Noha csak sötétedés után vethettük az első pillantásunkat Japánra, amit láttunk, felkeltette az érdeklődésünket. A repülőtéri bevándorlási hivatalon átjutni kissé hosszadalmas volt, annak ellenére, hogy már a repülőn megkaptunk a kitöltendő nyomtatványokat, és szerencsére csak egyikünk volt annyira peches, hogy kibontották a csomagját. Viszont mikor kiléptünk a repülőtérről, megcsapott az idegen világ hangulata, az ismeretlen varázsa, a fel nem fedezett területek vonzásköre.

japán metrómegálló japán üzlet

Oszaka, mai szálláshelyünk, a Kansai Nemzetközi Repülőtérhez legközelebb eső város, gyorsvasúttal kapcsolódott a saját kis szigeten lévő reptérhez. Biztonsági megoldás lenne, egyfajta karantén-börtönsziget analógia? Vagy csak ötletes kihasználása a természeti adottságoknak? Japán, elvégre, több mint hatezer szigetből áll. Talán sosem fogjuk megtudni. De a bangkoki sky trainre emlékeztető gyorsvonat a városba vezető úton kivilágított épületek között rohant át hosszú időn keresztül.

Színes fényekkel díszített utcák, egy hatalmas, zölden világító óriáskerék, vonatunk szintjén elhúzó apartmanok belsői, sőt, még egy könyvtár kivilágított könyvespolcai is követték utunkat. Mi azt hisszük, hogy ötszázezres várusunk nagyváros, pedig fél óra alatt bárhonnan bárhova elérhetünk falain belül. Oszaka, a maga két és fél milliós lakosával, aznap úgy mutatta be nagyságát, hogy a város központjában levő szállásunkhoz több óra vonatozás-metrózás után jutottunk csak el.

japán metrómegálló japán metrómegálló biciklitároló

Pedig el sem tévedtünk. Egyik útitársunknak köszönhetően pontos, megállókra és átszállókra lebontott tervvel érkeztünk, s ahogy egy másik társunk mondta, könnyű egy helyet megtalálni a térképen, mikor ilyen sok szem keresi. Annak ellenére nem mondhatnám, hogy egyszerű volt eljutni kicsiny szállásunkra, pedig ennél hatékonyabbak idegen, először látogatott országban nem lehettünk volna. Térképet olvastunk, útbaigazítást kértünk, a jegyautomatát is használtuk, s egy adott ponton vagy tíz percig kóvályogtunk a metrómegálló zegzugos folyósóin – legalább is nekem úgy tűnt, mígnem pontosan a megfelelő vonal megfelelő megállójába értünk ki meglepően direkt módon.

Útközben láttunk ínycsiklandozó illatú ételeket árusító bódékat, rengeteg sornyi színes jegyautomatát, a japán rajzfilmek figuráit idéző plakátokat, majd később az azokat ihlető iskoláslányokat nagy masnis, hosszúszárú zoknis, matrózruhás uniformisban, sőt, még a repülőtér wc-jében is Hello Kitty-szerű cica kérte, vigyázunk a tisztaságra. Egyik megálló lépcsője előtt emeletes biciklitároló vonta magára a figyelmünket, mielőtt végre, életünkben előszőr, kiléptünk a japán utcára.

japán utcarészlet oszaka japán plakát cuki vécépapír

Szállásunk, lévén, hogy a nevetségesen drága hotelek miatt egy apartmant béreltünk az airbnb-n, egy icipici ház két hasonlóan icipici ház között. Emeletes, mint a brit semidetached, az egy sorban felhúzott házak egyike. A földszinten egy nappali, konyha, fürdőszoba és wc, majd a meredek és keskeny lépcsőn felmenve egy kétágyas szoba és egy bambusszal fedett padlójú, matracokkal ellátott másik várt ránk. A hátsó kert olyan pirinyó, hogy a hűtő által félig eltakart ajtót épp hogy ki lehetett nyitni felé. Ennek ellenére tágasnak tűnik, kacatmentes, tiszta, világos, még az emeleti folyósó is világos – a tetőablakon át bejön a fény. A tányérok és kanalak rajzfilmfigurákkal voltak díszítve, de a konyhai berendezés high tech volt.

Este kimentünk a vacsorát venni és körülnézni a környéken. Meglepve láttuk, hogy nagy sietségünkben egyik csomagunkat a ház előtt felejtettük. De senki nem foglalkozott vele, úgyhogy megfogadtunk, hogy a lakásról szóló visszajelzésben megemlítjük: olyan biztonságos a környék, hogy a bőröndöket akár az utcán is lehet tárolni – kipróbáltuk.

Úgy néztük, a házunk, ha nem tudtuk volna, hol vagyunk, akár egy mediterrán üdülőtelepbe is beillett volna. Az időjárás is ezt mutatta, hiszen kevesebb, mint húsz fok volt. Az üzletben megvettük a régóta kívánt szusit és pohárban árult, szárított ramen levest (amit mi csak rolltonnak nevezünk az először evett, kedvenc márka alapján), majd azon szórakoztunk, hogy a japán nyelvű tévén egy szappanoperát nézve az öngyilkossággal fenyegetőző főszereplő szavait a környezetvédelem miatt aggódó szövegre „fordítottuk le” . Így telt el első napunk Japánban.

építészet / ókori Római Birodalom / Olaszország / Róma / templom / utazás

Az ókori Róma dicsősége és hanyatlása

A római utat már évek óta terveztük, de valami mindig közbejött. Baráti társasággal akartunk menni, ezért mindannyiszor lemondtuk róla, valahányszor láttuk, hogy legtöbbünknek nem jó az időpont, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb csak eljutunk oda, ha már minden út Rómába vezet. És íme, egy márciusi hétvége végre legtöbb érdeklődőnek megfelelt, úgyhogy gyorsan lefoglaltuk (volna).

Az előkészületekről még csak annyit, hogy ami az isztambuli hosszú hétvégén nagyszerűen bevált, [reklám] a Wizztourral foglalni a repülőutat és szállást egyaránt, az most csúfosan csődöt mondott, ugyanis [anti-reklám] a honlap gyakori keresés esetén növelni kezdte az árakat, majd egy adott idő eltelte után újra csökkentette, míg végül annyira belezavarodott önmaga is, hogy mikor megrendeltük és kifizettük a szállást, hibát jelzett, barátaink úgy kellett visszakérjék a már kifizetett pénzt a segélyvonalon keresztül. Úgyhogy megbizonyosodtunk a régi közgazdasági aforizmában, hogy a monopólium nem tesz jót a piacnak (amit a fapados légitársaság gyakori késése is újra meg újra alátámaszt).

IMG_4846 IMG_5011

Na, de foglalási viszontagságok ide, korai felkelés kellemetlenségei oda, egyszer csak arra ébredtünk (a férjemmel szó szerint is, mivel elbóbiskoltunk a kora reggeli járaton), hogy Rómában vagyunk. Már a shuttle buszon is ámuldoztunk a zöld növényzeten (egyik barátunk kedvenc zöldségének és a fák formájának adózva, brokkoli-fának neveztük el az óriási, kerekded lombozatú vörösfenyőket), enyhe időjáráson és az út mentén végig húzódó akvadukton, és bizseregve gondoltunk arra, hogy e város két évezrede birodalmi főváros, és egy adott időben az egész világ legfejlettebb nagyvárosa volt.

Fogalmam sincs, milyen lehet ekkora örökséggel együtt élni. Mit érezhet az az ember, aki nap mint nap évszázados, sőt évezredes emlékművek árnyékában sétálgat. Aki bármelyik percben beléphet egy Raffaello-festette oltárképes templomba, vagy egy római oszlopos áldozati kegyhelybe. Milyen érzés tudni, hogy minden utcácskának története van: hol két arisztokrata család rivalizálásának lehetünk tanúi, hol egy művész isteni ihletének, hol egy államférfi bölcs döntésének, hogy a városnak alapvető fontosságú infrastruktúrát, szórakozó- vagy fürdőhelyet hozzon létre.

IMG_4852 IMG_4854

Én csak azt tudom, hogy útikönyv ilyen hasznos számomra még nem volt, s három nap alatt ekkora életre szóló élményt nem szívtam magamba. Fél szemem mindvégig a történelmi háttért jelentő leírásokon, a másik pedig az építészeti csodákon volt, amelyek lépésről lépésre bukkantak fel előttünk. Hamar szokásunkká vált, hogy megálltunk egy-egy műemlék előtt, „expedíciónk” bátor tagjai körém gyűltek, és azt mondták, „Olvasd hangosan”. Köszönöm, National Geographic Traveler, hogy műveltebbnek és tájékozottabbnak mutattál, mint amilyen valójában vagyok.

Az ámuldozás már a Colosseumhoz vezető úton elkezdődött, ahol láttunk narancsfát az utcán teli narancsokkal, ismeretlen romos kertet, kipróbáltuk olasz tudásunk („una acqua per favore”), besettenkedtünk egy nyitott kapujú kertbe, amelyről később kiderült, hogy közpark, és megnyugodva vettük tudomásul, hogy a hotelben kapott térképek egész nagy léptékűek, ezért nem kell majd sokat járjunk. (Ez utóbbiban tévedtünk.) Végre vagy húsz perces sorbanállás után pedig beléptünk a Colosseumba.

IMG_4907 IMG_4925

Noha az egyik legkevésbé várt látvány volt, a Colosseum méreteit képtelenség volt elfogulatlanul megtekinteni. Azoktól a tényektől, hogy hozzáértő becslések szerint a több tízezres tömeget is tíz perc alatt ki tudták üríteni végszükség esetén, a színteret elárasztva akár tengeri csatákat is eljátszhattak, valamint hogy ötven méternyi ma is álló falat húztak fel a legkezdetlegesebb gépek és csigák segítségével ezelőtt kétezer évvel, azért a legszkeptikusabb látogatónak is leesik az álla. Mindezek ellenére nehéz volt feledni eredeti rendeltetését, és hogy emberek nap nap után fizettek, hogy szórakozásképpen más emberek és állatok gyilkolását és kínzását nézhessék végig. Örök emlékeztető az emberiség egy kifejezetten visszataszító tulajdonságára.

Gyönyörű volt viszont a kilátás. Az amfiteátrum mindegyik hatalmas boltíve funkcióval rendelkezett: egyesek lépcsőként, mások ablakként osztották meg a következő emeletek súlyát, és kinézve rajtuk, mindegyikben más szeletét láthattuk a városnak. Ha egy atléta szélsebesen végigszaladt volna az arénában, folyton a kilátást figyelve, olyasfajta kezdetleges filmet rakhatott volna össze az elméjében, mint a táncosnők vagy lovak alakját mutató, gyorsan forgó zoetrópok a mozi megjelenése előtt.

IMG_4911 IMG_4915 IMG_4916

Kilépve a Colosseumból, felvillanyozva az előttünk elterülő Forum Romanum lehetőségeitől, sikerült meggyőznöm útitársaimat, hogy halasszuk el a reggeli/ebédet és lépjünk be az ókori Róma szívének tartott fórumba. Első pillanattól fogva lenyűgöző volt. Soha romok ily romantikusak nem voltak. A Római fórum beletette a „rom”-ot a romantikusba. Sőt, a sok angolkertre gondolva, nem csodálkoznék azon sem, ha maga a szó is a „Rome-antic”-ből eredt volna. [A nyelvészek kételkedhetnek ebben az etimológiában, de a kertészek szerintem velem tartanak.]

Már rögtön a bejáratnál, kissé takarva egy renoválás alatt levő múzeumot rejtő reneszánsz templom által, hatalmas tégla bazilika kápráztatott el. Noha csak fele volt ép, ez épp elég volt ahhoz, hogy jártunkban földbe gyökerezzen a lábunk méretét tekintve. Az ember egyszerűen nincs felkészülve ilyen hatalmas épületekre. Az emberléptékű reneszánsz óta nem sok ilyen gigantikus templomot és építményt látni, de persze ne feledjük, ez az istenek és isteni császárok időszaka. A Római fórum propaganda- és reprezentációs céllal épült, minden magát valamire tartó császár felállíttatott legalább egy apró templomot vagy diadalívet élete során, mintegy beleírva ezzel nevét a történelembe.

IMG_4974 IMG_5018

Az útikönyvet és a látványt összevetni, természetesen, nem volt problémamentes vállalkozás. Csak az istenek tudják (meg talán szegény félrevezetett útitársaim), hány gigantikus romra mutattam rá diadalmasan, hogy „Íme, a Veszta-szűzek lakhelye”, csak hogy felolvashassam a szövegdobozt, amely életmódjukról mondott pár érdekességet. (Ha már felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor megosztom veletek is: szóval a Veszta-szűzek az örök lángot őrizték, patrícius családok fiatal lányai közül választották ki őket, s ha betartották fogadalmukat, harminc év után nyugdíjba vonulhattak, és férjhez mehettek, de ha megszegték azt, akkor élve temették el őket. Kemény, mi?)

Ezen a téren a Fórum inkább a költőiséget, mint az informativitást tekintette magáénak. Egy-két megnevező tábla – esetleg pár izgalmas adat megjelölésével– igazán nem ártott volna. Azon kívül frusztráló volt az olyan eset, mint például az Isteni Romulus temploma (Tempio del Divo Romulo), amelybe bemenni a Fórumból kellett, de az üvegen át látható, az emeleten sétáló turistákhoz csatlakozni csak annak az elhagyása után lehetett (volna).

Mindent összevetve viszont méltó indítása volt római kirándulásunknak, főleg, hogy megtalálván végre a Veszta-szűzek lakosztályát, és maradványát a házi tűzhely istennőjének kör alakú templomának, felmentünk a Palatinus-dombra. Noha sokkal kevésbé látványos, a szellős, parkosított teret az ősrégi cédrusok, valamint a fiatal narancsfák igazán kellemessé teszik. Itt már nem is néztük, melyik palota-rom kié lehetett, hanem csak élveztük a nagyszerű kilátást. S lévén, hogy ilyen szorgosan teljesítettük az aznapra kiszemelt útitervünket, elmentünk ebédelni.

IMG_5003 IMG_4989

építészet / Isztambul / közlekedés / múzeum / Törökország / utazás

Első nap Isztambulban, avagy kulturális sokk két kontinens határán

Erdélyi révén könnyen megesik a szívem az elveszett ügyeken. Meghat, és kissé beleborzongok is, ha elgondolom, milyen lehetett az egykor a világ leghatalmasabb birodalmának fővárosát az ellenség kezében látni, miután évekig rettegve védték őslakosai, kétségbeesetten próbáltak politikai szövetséget kötni a megmentéséért megvetett vetélytársaikkal. És akkor a riasztó tudat, hogy minden elveszett – épp mielőtt a barbár győztes csapat kegyetlen fosztogatásainak áldozatul esnek.

Ezért, mikor egyik barátnőm szólt, hogy egy másik barátnőnk javasolta, menjünk Isztambulba egy hétvégére, egyből benne voltam. Később kiderült, az említett két barátnőmék nem jönnek, mi azonban akkor már útiterveket készítgettünk, dokumentumfilmeket töltöttünk le Konstantinápoly bevételéről, stratégiai döntéseket hoztunk a velünk jövő optikákat illetően. Szóval a kocka el volt vetve.

IMG_2500

Budapestről repültünk, úgyhogy a checkin, poggyászleadás, várakozás, repülés, sorbanállás, poggyászfelvétel unalmas és fárasztó rutinja mellé még egy éjszakányi utat is bele kell számítani, aminek az átvezetését szerencsére a velünk jövő pár férfi tagja magára vállalta, így mi csak egy rosszul átaludt éjszakával voltunk morcosabbak, mikor megérkeztünk a megjegyezhetetlen nevű Sabiha Gökçen reptérre.

Bármit is gondoltam előzőleg arról a városról, mely a Nyugat és Kelet határán, Európa és Ázsia között kulturális hidat képez, arra semmiképp sem voltam felkészülve, ami a nyugodt, steril repülőtérből való kilépésünkkor fogadott. Valószínűleg az sem segített, hogy péntek délután volt, csúcsforgalom teljes gőzzel.

Amint Taskin-tér felé utaztunk az airport shuttle buszon, Isztambul ázsiai része előbb szépen rendezett autópályáján keresztül mutatkozott be, majd egy lerobbantabb külváros után egy holdbéli táj került szemünk elé – egy kolonizált holdé. Felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, különböző méretben, formában, rendeltetéssel, hol a rosszkedvű eget visszaverő üvegirodák, hol pirinyó erkéllyel csinosított apartmanrengetegek, hol régivilági bájt imitáló díszített többemeletes hotelek suhantak el mellettünk, s szinte beleborzongtunk a tudatba, hogy e földtől oly távoli magasságokban mind emberek vannak, legkevésbé sem otthonos vidéken.

IMG_2501 IMG_2589

Levent, a legelegánsabb üzleti negyed, immár az európai parton, már sokkal átgondoltabb. Vannak utcái, járdái, néhol még fákat, szemeteskukákat, gyalogosokat is láttunk. Itt már voltak tízemeletesnél alacsonyabb épületek is (valószínűleg csak újságos bódék). Mire megérkeztünk, noha napnyugta előtt, már minden fényárban úszott. Csak kapkodtunk a fejünket egyik ablakból a másikba, viszont mire fotózni akartunk volna, már eltűntek a gazdag, modern, dizájnos utcák szemeink elől.

Továbbmenve viszont a másik véglettel találkoztunk. Lerobbant keskeny-magas épületek tekintgettek ránk üres ablak-szemeikkel, a vakolat rég levált legtöbbjükről, nyílászárók kitörve, sáros útszéleken munkaruhás emberek mindenfelé. Majd egyszer egy pár meztelen alakot láttunk egy földig érő emeleti ablakban. Túl tökéletes alakjuk volt ahhoz, hogy manökeneken kívül bármi mások lehessenek, majd mikor ugyanazt szürkében, feketében, lilában, ülve, előre hajolva, dinamikus mozdulatokba merevedve újra észrevettük, már tudtuk, hogy valamiféle bizarr próbababa-világba csöppenhettünk. De akkor már a végállomáson parkoláshoz forgolódott buszunk a keskeny utcákon, mi meg felkészültünk a taxizás izgalmaira.

IMG_2602 IMG_2603

Először is, minket nem fognak átverni. Megtanultuk a leckét, rákerestünk a lehetséges becsapási stratégiákra, tudtuk, csak telefonszámmal és taximéterrel rendelkező kocsiba szállhatunk, előre lealkudott árér, pontos ígérettel, hogy a bemondott címhez visz. 20 eurót adunk az útér, elvisz a Gedik Pasa hotelhez, érti? – kérdeztük. Érti, válaszolta a sofőr, pedig nem értette. Nem számított rá, hogy a békés turisták nem elégednek meg egy pár udvarias kérdéssel beszélgetést imitálni, hanem mindenbe belekötnek: előbb felhúzattuk az ablakot, kikapcsoltattuk az itthon megvetett mánélére hasonlító zenét (noha ez félreértés volt, csak le akartuk halkíttatni), majd még cigarettázni sem engedtük szegényt (pedig előtte előzékenyen megkínált mindannyiunkat).

Mikor megérkeztünk, vagyis 300 méterrel a hotel előtt letett, mondva, hogy innen csak gyalog tovább, én, a hallgatólagosan kijelölt képviselője csoportunknak, ragaszkodtam a megbeszélt árhoz, hiába bizonygatta, és mutatta a taxiórán, hogy a forgalom miatt többet fogyasztottunk. Na, ez sem mondja majd turistáknak többet, hogy „too many tourists” – gondoltam rosszmájúan, de visszaemlékezve savanyú képére, már korántsem ízlett annyira a diadalom. Akkor most ő nem vert át minket, vagy mi vertük át őt?

IMG_3419 IMG_3439

A legrégebbi negyedbe érve már egész más hangulat kapott el, mint buszozásunk leromlott, átgondolatlan épületrengetegében. Mecsetek, fák, macskaköves járdák mindenfele, és alkonyat lévén, kezdett megélénkülni a környék. Minden mellékutcába betekintettünk, míg nagynehezen kiderült, melyiken is található a szállásunk. A törökök tájékozódás terén nem épp thaiföldiek, de azért a google maps pontosságától még igen távol állnak. Megleltük a szállót, letettük a csomagot, és eddigre már jó éhesen, vacsora után néztünk.

Szállásunk valóban kitűnő helyen volt (gondoltuk akkor még naivan), közel a Bazárhoz, több nagyszerű mecsethez, valamint két villamosmegállónyira a Hagia Sophiától és a Kék Mecsettől. Arra nem gondoltunk, hogy földrajzi fekvése italválasztási lehetőségünkben szerepet fog játszani, ugyanis vallási helyekhez ilyen közel nem szolgálnak alkoholt.

IMG_3434 IMG_3436

Ital nem volt, de macska igen. Ami szinte ugyanolyan jó. A borzos cicus ott kunyorgott az asztal alatt, néha megbökte a lábunkat, hogy nehogy elfelejtkezzünk róla, ha húst nyújtottunk neki, kétlábra állt, de úgy kicsapta kezünkből a falatot, hogy futnia kellett utána. Ez volt a mániája. Cirkuszi mutatványai pedig a szomszéd asztal figyelmét is felhívták, de edzett artista lehetett, nem zavarta a vakú- és rivaldafény.

A kaja egyébként az itthon csupán fast foodként ismert gyros tányéros változata volt, lepénykenyérrel, sülthússal, zöldséggel és egy paradicsomos, paprikás nyers mártás-szósszal, ami pikáns volt, de nem csípős. Frissen csavart gránátalmalével egész kitűnő volt, s fel is vetette köztünk az örök kérdést: miért is nem lehet csupán utcai gyorskaján élni?

IMG_3461 IMG_3476

Vacsora után bementünk a Bazárba. Hát nem volt az Ezeregyéjszaka csodálatos kincsestára. Voltak egész szép tárgyak, voltak különleges csecsebecsék, voltak újra meg újra feltűnő, hasonló cikkek, volt sok ismeretlen, de illatos fűszer, amit sosem tudnék felhasználni, sálak, melyek ugyan szépek, de nem épp az idei divathoz illők, ezért igazából használhatatlanok, és gyönyörű lámpák, amelyek sehogy sem illenek a lakásunkba, de egy romantikus nyári éjszakát felejthetetlenné tudnának varázsolni. (Kivéve, hogy összetörnék őket a repülőn.) 

Hosszú nap volt a mai – gondoltam, – átrepültünk egy kontinenst, egy egységes kultúrát, becsöppentünk egy teljesen idegen területi, vallási, gazdasági entitásba, mely százötven évig elnyomásban tartotta hazánkat, s Európa délkeleti részén még mindig elég rossz hírnévnek „örvend”. A bizánci mozaikokon látott császári ékszerek fülönfüggői viszont már a másnapi időutazás reményével kecsegtettek.

IMG_3469 IMG_3470

építészet / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld / utazás

A műanyag bébi-Buddha és a kettesszámú vízesés találkozása a GPS-koordinátás kincskereső térképen – avagy a giccs és természeti szépség keveredése Koh Samuiban

Nem fogok írni a lusta napokról. Nem fogok írni a reggelik változatosságáról, a medenceparti olvasás gyönyöréről, a csupán a hűs megmártozásoknál hidegebb koktélokról. És a nászutak ehhez hasonló élvezeteiről.

Amiről viszont igenis szívesen megosztom gondolataimat kedves olvasóimmal az az egyik következő nap, amikor autót béreltünk, hogy bejárjuk a szigetet, és szintén szokatlan (az ehhez mért látványok ihlette) következtetéseket vontuk le belőle. Az egyik az lévén, hogy nem minden szép, ami egzotikus, főleg, ha olcsó. Csak azért, mert a szállodákat seregnyi dizájner tervezte tökéletesre vizuálisan és funkcionálisan egyaránt, nem jelenti azt, hogy a sziget egyéb látványosságait is hasonló mércével kell mérni.

IMG_6459 IMG_6472

De hadd kezdjem elölről.

Lefoglaltuk az autót, vártunk pár percet, amíg kimotorozott a városból egy srác, hogy átadja a kulcsát a szálló parkolójában található több tucatnyi fehér Toyota Avis egyikének, felpakoltuk a vizet, naptejet, kalapot és az ingyen kapott szépia kincskereső térképet, majd fél órát keringtünk a közeli üdülőtelepeken benzinkutat keresve, hogy amint a sziget negyedét bejárva megtaláltuk az első kissé lerobbantat, megforduljunk és elinduljunk kitervelt útirányunkba, csak hogy a szállónk előtt elhaladva pár percre rátaláljunk egy kitűnő állapotban és kijelöltséggel rendelkező töltőállomásra (persze a másik irányban). És ekkor még csak reggel tizenegy volt.

Útitervünket hagyományos kalauzunk, valamint egy rendhagyó kincskereső térkép alapján állítottuk össze, mely utóbbihoz a szálló jóvoltából jutottunk; ezen kijelölték és rárajzolták a sziget összes érdekesebb turista célpontját, de sajnos címek helyett csupán GPS-koordináták számai szerepeltek –  aki próbálta kézzel bepötyögni egy-két helyszín koordinátáit, tudja, elég frusztráló vállalkozás –, viszont még mobil applikációval is rendelkezett. Első megállónk a Nagy Buddha-szobor volt, de már máshol is említett megfelelő tájékoztatás hiánya miatt több egyéb helyen is megálltunk utunkban – bevallom, igazából bárhol, ahol nagyobb, vörös tetős arany szegélyű épületet láttunk, amiből nagy valószínűséggel lehetett templomot sejteni. Eleinte örültünk annak, hogy mennyi kulturális és építészeti remekművet látunk majd, egy adott ponton túl viszont lemondtunk arról, hogy ezek keresésével töltsük a nászutunk pihentető szakaszát.

IMG_6488 IMG_6500

A dolog ugyanis így áll: vannak ugyan Buddha-szobrok, nem is kicsik és nem is kevés, de láthatóan nem a kifinomultság a legfőbb erényük. Sokuk műanyagból készült vagy ezzel borított, aminél csupán az „életszerűre” kifestett szín zavaróbb. Hogy ne beszéljünk a sok művirágról a talapzatnál, a tyúkokról, melyek paradicsomi békességben kapirgálnak a szent helyek közelében, valamint a higiénia elleni azon támadásról, amely szerint le kell húzni a cipőt nem csak a szobor közvetlen közelébe menéskor (ami akár elkerülhető is lenne), hanem már a tavon levő mesterséges szigetecske kapujában vagy a piramisszerű emelvény aljában. (Tapasztalataink: a világos színű kőkocka a legkevésbé forró, és érdekes dilemma az is: vajon a hűsítőnek, de koszosnak kinéző pocsolyák csak annyira piszkosak, mint a padló többi része, vagy annál jobban?)

Hogy otthoni olvasóimnak is élénk képet adjak az állapotról, ajánlom a következő receptet: menj be egy kínai üzletbe, válaszd ki az öt legnagyobb és legdíszesebb dekorációt, és vidd ki egy megyeközponttól legalább egyórányira levő faluba, majd helyezd egy udvar leglátogatottabb pontjára. És máris várhatod a fotósokat (ha nagyon jól sikerült, esetleg a ProTV is tiszteletét teszi).

IMG_6507 IMG_6515

Következő megállónk egy hagyományos halászfalu lett volna, de ez, amint kiderült, privátban nem látogatható – vajon csak akkor létezik, amikor szervezett kirándulással megy az ember? Hogy is van ez? Máig is rejtély. Bekukkantottunk viszont egy temetőbe, ami, lévén, hogy nem turistáknak szánták, egész ízléses volt, padokkal felszerelt, valamint rengeteg macska frekventálta, úgyhogy itt elvoltunk egy ideig a kellemes árnyékban. Találtunk egy kínai szentélyt is, amely, ha lehet, még rikítóbb volt (ilyen színes sárkányokkal eddig még nem találkoztunk), viszont szemben a tenger mintha teljesen más filmből lett volna. Láttunk egy icipici házacskát is, melyet a Jim Thompson-emlékházban ismertetett szokás szerint a hely szellemének építenek, engesztelésül, hogy a területét az emberek saját otthonuk részére birtokba veszik.

IMG_6525 IMG_6527

Feltett szándékünk volt a kettesszámú vízesést meglátogatni, ami korántsem bizonyult oly kis falatnak, mint elsőre tűnt. Apropó falat: van egy érdekes thai szokás, hogy kicsiny zacskóban levő élő állatokat lehet felajánlani a transzcendensnek, úgy mint aranyhalat, teknősbékát vagy siklót, amit megvesz az ember a szentély előtt álló bódéból, és szabadon ereszti a vízbe. A vízeséshez vezető úton a frissen sült panírozott banán mellett ilyesmit is lehetett kapni, vagy (kezdőknek) haleledelt, kenyérfalatokat, hogy ne haljanak éhen a korábban szabadon eresztett áldozati bárányok halak. A vélhetően a távolabbi vízesés patakjában óriási halak cikáztak a sekély és tiszta vízben, olyan sűrűségben, hogy egy-két kenyérdarabot másodpercek alatt széttéptek. Pihentető tevékenységnek sem utolsó, így órákig néztük volna fickándozásukat.

IMG_6568 IMG_6566

Továbbindulásunkkor kiderült, mily hasznos volt az előtte megtett halnéző time-out. A vízesés ugyanis jó félórányi gyaloglásra volt a parkolótól, amit persze csak akkor tudtunk meg, mikor csapzottan, izzadtan és kifáradtan, a visszafordulást fontolgatva végre megpillantottuk. Addig csupán annyiban voltunk biztosak, hogy menni kell, előre, de valószínűleg jó úton haladunk, ha le nem térünk a kis ösvényről.

Az erdei séta újszerű volt, a vízesés nem annyira. Az indás őserdő hatalmas fáival, sosem látott növényeivel, furcsa gyümölcseivel, hangjaival, illatával olyan világot idézett, amelyről addig csak olvastunk, vagy filmben láttuk. A banán-ültetvényért kiirtott ősi növényzet és öntözési rendszer egy adott ponton átadta helyét a valódi vadonnak, és onnan már egész izgalmas botanikai felfedezés volt. A vízesésben csalódtunk kissé, sehol nem volt elég mély, hogy megmártózhassunk benne, noha az egyetlen rajtunk kívül ottlévő pár megpróbálta ugyan. De kellemes volt egy végre-leülni-nézni-a-természetet-belelógatni-a-lábunkat-féle módon.

IMG_6570 IMG_6602

Hazafelé átvágtunk a sziget központján, megálltunk egy mumifikált szerzetes emlékművénél, amely szintén meghökkentette nyugati érzékenységünket. Hogy egy kiszáradt emberi tetemet nézünk majd arany keretbe zárva, pár napja még nem gondoltam volna. Habár a Szent Jobb is hasonló műemlék, csak ahhoz több történet, legenda, számunkra motiváltabb mitológia kötődik. A valószínűleg Google Translate-tel fordított tábla (sírkő?) alapján egy szentéletű szerzetes földi maradványait láthattuk (többször „undercomposed”-nak [alulbomlott?] jelölték „undecomposed” [felbomlatlan] helyett, nyomdahibákkal tarkítva az amúgy is nehezen érthető szöveget), aki ötven évig családi életet élt, majd elhatározta, hogy felveszi a buddhisták narancsszín csuháját. További érdemeiből csak annyit említenek még, hogy megjósolta saját halálát, és teste nem sorvadt el, mire kiállították.

IMG_6613 IMG_6617

Ekkor már a keleti parton voltunk, otthonunkhoz egész közel. Az utunk során látott, ember alkotta giccs és a természetes szépség szimbolikus találkozási pontját a Nagymama és Nagypapa (Hin Yai és Hin Ta) kövekhez köthetjük, melyek esetén, úgy tűnik, nem az ember utánozta a természetet, hanem épp ellenkezőleg, a természet alkotott kirívó, fotózható, népszerű vulgaritást, mintegy feladva elveit, és engedve a nép akaratának.

A kerek és oszlop alakú kövek ugyanis férfi- és női nemi szervet ábrázolva emelkednek ki a tengerpartból, s noha a női rész csupán interpretáció kérdése, nagyon tiszta fantáziával kell az rendelkezzen, aki az égbenyúló kőfalluszt nem látja egyből és állandóan annak. A part máskülönben egész különleges volt, a mély kék víz és a barna-bézs csíkos kőalakzatok kombinációja festői – kérdés, hogy lenne-e ennyire látogatott és fényképezett, ha a „nagyszülősziklák” hiányoznának a tájból. (A kíváncsiaktól elnézést kérek, hogy a képeken nem találhatóak e sziklakülönlegességek, gondoltam, akit nagyon érdekel, rákereshet máshol is. Számomra már elég kompromitáló volt a szerzetes-múmia illusztrálása is.)

IMG_6648 IMG_6626

Ennyi különböző látnivaló után képtelenek voltunk nem elgondolkozni azon, hogy hogy is működhet egy ilyen turistaparadicsom. Kiállítasz mindent, ami számodra érdekesnek tűnik? Ráhagyod a természetre, hogy odavonzza néha lenyűgöző, máskor kevésbé egyértelmű bájaival a külföldieket? Vagy itt is kapitalizmus van, mindenki azt villogtatja, amije van, s reméli, hogy valaki fizetni fog a megnézéséért? Ha egyszer édes hazánk is észreveszi a Maslow-piramis többi szintjét is, nálunk is égető aktualitást nyernek majd a hasonló kérdések.

Bangkok / Koh Samui / sziget / Thaiföld / utazás

A thai szigetvilág, avagy viszlát Bangkok, helló Koh Samui

Íme, eljött a nap, amelyben búcsút mondunk a thaiföldi fővárosnak, és továbbutazunk a következő célpontunk felé. A terv az volt, hogy egy hetet töltünk az izgalmas, mozgalmas, változatos Bangkokban, és egy másik hetet egy pihentető, kényeztető tengerparti nyaralóhelyen. A legnépszerűbb üdölőhely, Phuket, nem volt elérhető, lévén hogy ebben az időszakban a monszun kifejezetten érezhető a Maláj-félsziget nyugati partján, így a keleti parthoz közel levő Koh Samui szigetét céloztuk meg, amely enyhébb éghajlattal és direkt járattal rendelkezik Bangkokból.

bangkok hotel koh samui hotel

A pici sziget már rendhagyó repülőterével felhívta magára a figyelmet, ez ugyanis fából épült várótermekből állt, nyitott, sétakocsikázásra emlékeztető shuttle buszokkal furikáztak a repülőgép és a reptér között, valamint dús zöld növényzetével egyáltalán nem idézte fel a komoly, személytelen, fontoskodó érzetet, melyet általában a repülőterekkel asszociálunk. Az igazat megvallva, már a bangkoki Suvarnabhumi nemzetközi reptér is csodálatot keltett orchidea-zuhatagaival és üvegen keresztül megbámulható esőerdejével, de ez az ultramodern fém-üveg konstrukció mégsem volt oly emlékezetes, mint a Koh Samui-i, hagyományos cölöpházakra emlékeztető párja.

suvarnabhumi repülőtér orchidea suvarnabhumi airport

Már landoláskor feltűnt, hogy a sziget, noha ugyanabban az országban helyezkedik el, teljesen más világ. Nem lévén sem ipara, sem mezőgazdasága, teljes megélhetése a turizmuson alapszik. Ezért sokkal jobban ügyelnek a természeti adottságaikra, kevesebb a meggondolatlanul felépített, vagy még rosszabb: abbahagyott épület, átgondoltabb a sziget kiaknázása, a látogatók számára elérhetővé tevése, de azért még korántsem tökéletes. Sokban hasonló cipőben járnak Közép-Kelet Európával, valamint a fejlődő országokkal (vagy vajon csak a mi kies kishazánkban mutat e két kategória sok hasonlóságot?) abban, hogy a kényes határvonalat próbálják eltalálni a menjen és maradjon között, hiszen a fejlődéshez elengedhetetlen a természet „civilizálása”, de meg is kell tartani a környezet érintetlenségét, amely valójában a fejlődést generáló turizmus kiváltó oka.

Ennek egyik megoldási lehetőségét a gyakran hallott „boutique” kifejezés mögött rejlő koncepció jelentette. Kezdve azzal, hogy a szigetre a „Thailand’s boutique airline” néven hirdetett repülőtársasággal utaztunk, a végső listánkon levő üdülőhelyek közül is sokan „boutique hotelnek” nevezték magukat – ami meglepő volt, hiszen eddig számunkra a szó csupán a belvárosi kis üzletecskéket jelentette. Ebben az új konnotációban viszont a mennyiség helyett a minőségre helyezik a hangsúlyt, a minél standardosítottabb nagy szállodaláncok vagy légitársaságok helyett a helyit promováló, specializált vállalkozások tűntek fel, melyek jobban kifejezik a környék sajátosságait, elősegítik a helyi gazdaságot, és várhatóan nem fognak eltűnni abban a percben, amelyben a nemzetközi menedzsment kedvezőbb feltételű bérmunkát talál egy még távolabbi helyszínen.

Az innovatív és közvetlen reptér viszont hirtelen olyan elvárásokat keltett bennünk, amelyeknek, sajnálattal kell közölnöm, a sziget infrastruktúrája már korántsem felelt meg. A reptéri taxik gyanúsak voltak és felháborítóan kihasználták a tudatlan turista jóhiszeműségét, úgyhogy a térkép szerint megsaccolt útat gyalog tettük meg, ami eléggé sokat rontott a sziget presztízsén a szemünkben. Kezdve a járda néhol teljes hiányával, folytatva az útszéli lokálok előtt kapirgáló fura kakasokkal, majd befejezve a tűző napon megmászott dombbal, mely az üdülőhely hátsó bejáratához juttatott el, a kapus nagy álmélkodására.

koh samui aerial view koh samui zöld hotel

De mindezért bőven kárpótolt az előzőleg a rengeteg gyönyörű hotel közül nagy nehezen kiválasztott sajátunk, mely oázisként biztosította, hogy miután beléptünk udvarára, minden a legnagyobb rendben lesz.  A széles területen elhelyezkedő a fa bungallow-kat imitáló üdülőtelep, mely mintha egy képeslapról lépett volna elénk pálmafáival és tavacskáival, feszített víztükrű panorámamedencéivel (infinity pool), és a különböző épületek között golfkocsival közlekedő, állandóan mosolygó és hajlongó személyzetével tökéletes környezetet biztosított a nászutunk pihentető részéhez.

Mikor este lesétáltunk a tengerpartig kinyúló üdülőhely aljára, hogy fáradságunkat figyelmen kívül hagyva még aznap megmártózzunk a rég óta vágyott vízben, és éhségünket annál inkább figyelemre méltatva a parti étteremben faljunk valamit, kellemes meglepetésben volt részünk. Az épp sötétedő vízparton táncos előadást tartottak a vendégeknek, különböző csendes-óceáni törzsi táncok és az ezeket kísérő zenei stílusok bemutatásával. A thaiföldi tartózkodásunk legdrágább vacsorája így szinte megérte, főleg, hogy utána útban lakosztályunk felé a világ másik felén bámulhattuk a sosem látott csillagképeket egy épp akkor zajló ausztrál destination wedding romantikus dallamai által kísérve.

koh samui táncest koh samui hotel éjszaka

Thaiföld / utazás

Nulladik nap, avagy miért éppen Thaiföld, valamint az utazás örömei

Itt ülök a tizenhatodik emeleten az ágyban, előttem egy csodálatos kilátás: Bangkok felhőkarcolói, házai, trópusi növényzete. És mivel sokan kértétek, hogy osszam meg utazásunk izgalmait veletek, elhatároztam, hogy megírom nektek.

IMG_20140626_124452 IMG_20140629_171648 IMG_20140629_171148

Először is tehát, miért Bangkok? Mikor nekifogtunk keresgélni egy megfelelő helyszínt nászutunknak, már eleve tudtuk, hogy nem akarunk egy pihentető napos-tengerpartos nyaralást. Olyan helyre akartunk menni, amely meghökkentő, idegen, felfedezésre vár. Na jó, ebből is egy turistákra optimizált verziót választottunk, hiszen nem Kambodzsába vagy a Himalájákra utaztunk, de azért meglepetés akadt így is elég.

Már az ideút is meglehetősen göröngyösen indult, kezdve azzal, hogy az esküvő utáni reggelen a férjem elhatározta, hogy menjünk mégis aznap, ezért gyorsan körbejártuk a várost, hogy kifizessük a beszállítókat, fotóst, zenészt, cukrászdát stb. majd két óra pakolás után irány Budapest! Onnan indult ugyanis a repülőnk, igaz, hogy csak pár nap múlva, de a sietős csomagolásnak megvolt a hatása: olyan alapvető dolgokat hagytunk otthon, mint a gyógyszerek – amelyekre, mint majd később kiderül, igenis szükségünk lesz a világ túlsó felén.

Budapest gyönyörű volt, ismert, könnyű, befogadó. Ezért annál nagyobb sokk fogadott, amikor ideértünk, ebbe a teljesen másfajta civilizációba. Habár bemelegítésnek ott volt Moszkva, ahol át kellett szálljunk, és már kezdett elhagyni az otthonos Európa érzése.

A moszkvai átszállást már eleve kissé idegesen vártam a bürokrácia mindenhatóságáról és az átlagember igazáról hallott rengeteg történet után – meg hát a több, mint ötven év államszocializmus sem tette túlságosan reménytelivé a találkozásunkat. Ugyan nem léptünk ki a repülőtérről, a fellegekből látott város viszont elbűvölt. Mindenhol kis városrészek rengeteg fenyőerdővel körülvéve. A természet és a civilizáció harcában, úgy tűnik, ez utóbbi még nem kerekedett fölül. Nyugatinak tekintve magunkat, állandó értetlenséggel néztük az angol feliratok – ha nem is teljes hiányát, de – ritka voltát, a megmagyarázatlan várakozásokat, meg hogy eleve nem nagyon érdekelt senkit, hogy mi is lesz velünk, utasokkal.

A repülő viszont nagy volt, igazi nemzetközi, országokon átívelő Airbus A330, s habár helyjegyünk nem egymás mellé szólt, elhatároztuk, hogy kezünkbe vesszük a sorsunkat, s kihasználva, hogy a mellettem levő szék még nem volt elfoglalva, Szabi átült mellém. Ezt az önkényességet senki nem kérte rajtunk számon, mégis igazi rosszfiúknak éreztünk magunkat tőle – egész addig, amíg meg nem jelent a Rocknrolla.

A Rocknrolla a Guy Richie hasonló című filmjének (magyarul a Spíler név alatt futott) egyik leginkább badass karakterére hasonlító egyik utas volt, akit lenyűgözve figyeltünk már attól a perctől kezdve, hogy bejött magas, sovány, jóképű lezserségében – kézen vezetve a kislányát. Első dolga volt, hogy a középső négy ülésről kikergette a pasast, aki a felesége mellé ülve elfoglalta a harmadik ülést, majd letette a saját csaját, a gyerekét, ő meg két sorral előrébb végigfeküdt az akkor még teljesen üres soron. Csak bámulni tudtuk.

A párja egy fáradt, kedves arcú szőke hölgy volt a húszas éveinek elején, akin a vagányság csak a végig az arcába hulló frufruja (breton, erdélyiek) és a tréning (melegítő) alsó-felső kombinációján nyilvánult meg. A három-négyéves kislány pedig egy angyal volt: szőke, csendes, mosolygós, aki egyből folytatta a tablettjén levő rajzfilm nézését, és el volt ragadtatva a légikísérőtől kapott kifestőstől. Amikor pedig nyűgős kezdett lenni, no nem annyira, mint az elől ülők gyereke, aki szinte végig nyafogott vagy sírt valamiért, a Rocknrolla felkapta, olyan energikussággal, hogy már egész rosszra számítottunk, kiszedte a székből, maga mellé ültette a másik sorba, és a nyafogás egyből megszűnt. Ez aztán a nevelés! Nem csoda, ha a tinilányok a rosszfiúkra buknak, mikor ez a vagányság még a pelenkásoknál is beválik!

A következő jelenetben arra lettünk figyelmesek, hogy a mellettünk ülő fiatal lányok eggyel hátrább ülnek, hogy a Rocknrolla, aki eddig már szépen kipihente magát az egész soron végigfeküdve, végre egyesíthesse a családját, és a saját üres sora mögé fektethesse kislányát, amíg ő a feleségével filmet néz majd. Már csak a cigi hiányzott a szájából, hogy komolyabb szerekről ne beszéljek – de ni, az ott egy elektromos cigaretta, amely, noha szintén tilos a gépen, mivel kevésbé zavaró a többi utas számára, úgy látszik, nem keltette fel a légikísérők rosszallását – vagy csak nem mertek szólni a tulajdonosának.

Ebből is látszik, milyen sok időnk volt a gépen! Vacsoráztunk, filmeket néztünk (wow, a Walter Mitty egész ügyes alkotás, ki sem néztem volna Ben Stillerből a rendezését), még aludni is megpróbáltunk, habár állandóan felköltöttek, hogy figyelmeztessenek a turbulenciákra. Pedig ha nem érzed, minek figyelmeztetni, ha pedig megéreznéd, akkor úgyis megkapaszkodsz. Aztán végre megérkeztünk. És innen már egy másik blogposztot érdemel a sztori.