Utat Mutat

Just another WordPress site

Posts tagged Japán

építészet / Japán / Kiotó / természet

Kinkaku-ji, az Arany Pavilon

Másnap elénk állt a nagy dilemma: mit is nézzünk meg e rövid idő alatt. Viszonylag gyors keresgélés után, enyhe sértődés és kiegyezés közjátékával (ki mondja meg, hova menjünk stb.) végül megkerestük a térképen az egyik leggyakrabban látogatott kiotói helyszínt, felültünk a buszra, és az őszi napsütés melege alatt meglátogattuk. Nem volt egy nagy hely. Egy parknak tűnt, mint a legtöbb japán szentély, bejáratánál mohaszőnyeggel fedett vörösfenyőerdő, majd egy gyönyörű mesterséges tó, partján a szikrázó, aranyfóliával fedett szentély. Valóban gyönyörű.

IMG_9105 IMG_9110

A Kinkaku-ji története a shogunok idejére nyúlik vissza, a 15. században volt ugyanis egyik mindenható katonai vezetőnek a nyaralója, aki meghagyta, hogy halála után egy zen szentély legyen belőle, ami igazán kedves volt tőle, hiszen ezzel úgymond kivonta a forgalomból, és átadta a közösségnek. Ezzel biztosította, hogy ahelyett, hogy különböző klánviták áldozatává váljon, békés szerzetesek ápolják és vigyáznak majd rá. Sajnos ez az elképzelés nem vált be tökéletesen, ugyanis azóta többször is porig égett, és nem csupán háborúban. Legutoljára 1950-ben egy elmebeteg szerzetes gyújtotta fel, így a ma megcsodálható épület csak mása az ötszáz évvel ezelőttinek, és igazából csak hatvan éves.

Ez viszont cseppet sem rontott népszerűségén vagy szépségén. Habár van egy kis üres látvány-szerűsége, mintha azzal, hogy olyan egyértelműen, korrektül gyönyörű, kicsit veszített volna értékéből. Mint egy tökéletesre plasztikázott sztár, akiben semmi egyedi nincs. Elvégre a szépség nem csak harmóniából áll, hanem kockázatvállaló kísérletezésből is. A veszély, hogy talán nem sikerül, teszi izgalmassá, életszerűvé. A tó hasonlóan: profi tájrendezési munka, de annál nem több.

IMG_9083 IMG_9098

Senki se értsen félre, nem azt állítom, hogy nem néz ki jól. A hátterében magasló hegyek olyanná teszik, mintha egy Disney-filmből lépett volna ki. A díszletszerűségét az is fokozza, hogy nem lehet belülről meglátogatni. Így a három különböző stílusban épített szintjével maradtunk: az alaksor a régi palotaépítészetet idézi, és még arany sincs rajta. Annál inkább szikrázik az első emelet, amely szamuráj-lakások stílusában épült, valamint a második, amelyen még a legkevésbé iskolázott tekintet is látja, hogy sokkal díszesebb a többinél. Persze, hiszen kínai stílusú. Ők meg ugyebár nem a diszkrét esztétikumról híresek.

Játék sasszeműeknek: milyen madár van a tetőn? Segítségként lásd a Kinkaku-ji sajnálatos kapcsolatát a tűzzel. A helyes megfejtők között egy Buddhista újjászületést sorsolunk ki. (Gyengébbek kedvéért: ez csak vicc volt.)

IMG_9103 IMG_9121

A szentélypark, mint mindig, most is elbűvölt. A napsütötte lombok közt haladva követtük az ösvényt, mely le-letért különböző rendeltetésű épületekhez, ahol ima-gyertyákat lehetett gyújtani (rájuk volt írva, életünk melyik aspektusán javítanánk: egészség, szerelem, jólét stb.), vagy a harangokat megkongatni (ennek az értelmére máig nem jöttem rá). Saját jövendőbeli kertünkre gondolva jegyezgettem fel magamban a fákat, cserjéket, és a mögöttük rejlő koncepciót: legyen örökzöld meg színesen sárguló, különböző magasságú és levéltextúrájú, kövek és kanyargós utak, illetve egy tavacska sem ártana. Bárki bármit is mond a japánokról, kertrendezésben vitathatatlanul profik. 

IMG_9082 IMG_9111

Japán / Kiotó / közlekedés / utazás

A Shinkansen – csúcsminőségű állomás és száguldó vonatok

Úgy tűnik, szokássá kezd válni, hogy hagyományos, történelmi negyedek látogatása után Japán másik, no nem kevésbé jellegzetes arcát indulunk felfedezni: a technikai tökélyét. Így esett, hogy a gésák teaházait követően kérdés sem volt következő célpontunk: irány a kiotói vasútállomás. Az urak már nagyon várták, s bevallom, noha nekem nem volt oly elől a listámon, még engem is lenyűgözött.

IMG_8957 IMG_9070

Már távolról láttuk, ez érdekes hely lesz, a magas, széles, fémmel és üveggel borított, szokatlan formájú épület belseje is hasonlót ígért, de a valódi látványra nem voltunk felkészülve. A kapu mögött ugyanis 11 emeletre láthatunk rá, ami azért nem semmi. Minden szint kissé más, egyiken gyorskajálda (kedvencünk, a Mr Donut, még épp nyitva volt, úgyhogy belöktünk egy adag csokis fánkot), másikon üzletek, harmadikon utazási irodák stb. Megfordulva, pedig a föld alatti emeleteket is meg lehetett tekinteni, ahol a metró összeköttetés és ruhás üzletek látványa kápráztatott el.

És ez még nem minden. Ha az ember magára veszi a mechanikus labirintuson való eligazodás feladatát (ami, valljuk be, nem is olyan bonyolult, mint elsőnek tűnik), akkor a magasba törő mozgólépcsőkből egyre csodásabb kilátás nyílik az alattunk elterülő pályaudvarra. Kerek platformok, kivilágított fém tárgyak, lépcsők, lámpák, félemeletek és azokat tartó dizájnoszlopok mindenfele. Mintha az ember Willy Wonka csokigyárának vasúti verziójában lenne! Méghozzá a legmodernebben.

IMG_8992 IMG_9064

Az épület egyik felén falnyi méretű lépcső fogadott, amely ledes megvilágítással különböző képeket hozott létre. Le is lehetett ülni rá, de még érdekesebb volt a színes világítás alkotta „rajzfilmet” figyelni. Őszi levelek, halloweeni figurák, szellemek, üstök, boszorkányok repkedtek az állomás falán, ezért sokan videót készítettek, majd emlékfotókat egymásról. Még azt is elfelejtettük, hogy milyen magasan vagyunk még mindig, de persze nem annyira, mint az előzőleg megtekintett galérián, amely az állomás csarnokának a tetején vezetett át, szédítő magasságból mutatva meg az egész nagyszerű építmény.

A tetőn karácsonyi égőkkel kidíszített tündérterasz fogadott, természetesen ínyenc étterem azoknak, akik nem tudnak dönteni aközött: a város tetején akarnak-e vacsorázni, vagy inkább egy növények között megbújó, diszkrét helyen– s mindkettőre igényt tartanak. Továbblépve egyik irányban Kiotó éjjeli látképe kápráztatott el, kinyúlva az éji sötétbe a Kyoto Tower tornya, a másik felén pedig a hely igazi értelme, a sínek, rajtuk a kecses, fehér vonatok, amit lassultak, megálltak, majd pár perc múlva eltűntek a sötétben. Izgalmas dolog a trainspotting, órákig el tudnánk nézni a vonatokat, főleg ezeket, amelyek tényleg egyediek. Japán ugyanis világhírű vasútjáról.

IMG_8991 IMG_8961

Noha a „világ leggyorsabb vonatának megtisztelő címére pillanatnyilag épp a Sanghajban működő bullettrain lehet büszke, a Tokióba szállító is valahol az első öt között lehet. Ellenben a „legrégebbi nagysebességű vasút” címét már sosem vehetik el a japánoktól, ugyanis a vonat mint száguldó közlekedési eszköz  – egy fogalom, mely számunkra még mindig idegen  – már a második világháború előtt felvetődött a szigetország örökké újításra kész vezetői között, de a háború lefolyása, valamint a tény, hogy Japán épp a vesztes felén végezte, pár évtizeddel késleltette végrehajtását. Az 1964-ben felszentelt vasút így is úttörő volt világviszonylatban, tudniillik az 500 km-es Tokió-Oszaka útvonalat képes volt hat és fél óráról háromra csökkenteni, rekordgyorsasággal, 210 km/óra sebességgel téve azt meg.

A Shinkansen szó hallatára máig sok férfi szíve megdobban, és nem egy ismerősünk első kérdése volt, mikor meghallották, hogy Japánban jártunk, hogy „voltatok-e a gyorsvasúton, izé, a Shinkansenen?” Úgyhogy megnyugtatunk mindenkit, igen, voltunk. Eredetileg bevonatoztunk volna Tokióba, de a három órás út, noha nagyszerű teljesítmény, oda és vissza egy nap alatt megtéve még mindig nagyon hosszúnak tűnt, nem is beszélve a 15.000 jenes jegyről. Így hát a Tokió-Oszaka történelmi szakasznak csupán az utolsó részét, a Kiotó-Oszaka közöttit tettük meg visszautazásunk napján.

IMG_8976 IMG_8974 Cropped

De ez is világraszóló élmény volt. Egyik útitársunk GPS segítségével a telefonján mérte, milyen gyorsan megyünk, és a maximális sebesség, ha jól emlékszem, 268 km/óra volt. Úgyhogy mire kényelembe helyeztük magunkat, és kezdtük megszokni a száguldást, lassított a vonat (majdnem azt mondtam, leszállt a repülőgép), és megállt. Mosolyogva és büszkén léptünk ki a peronra, és már épp készítettük a telefonokat, hogy fotózzuk az eltávozó vonatot, mikor egyik útitársunk elsápadt.

– Fenn hagytam a hátizsákom –  mondta rekedten –,  a gyorsvonaton.

Pillanatok alatt berohant a fülkébe, s míg mi, a többiek, a szánk elé kapott kézzel, lefagyva néztük utána, addig a férjem az ajtóba állt, hogy ne tudjon automatikusan becsukódni és elhajtani… innen már csak vissza Tokióba. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen megláttuk a srácot, amint szaladt ki a hátizsákjával, a férjem félreált az ajtóból, az ajtó becsukódott, és a vonat továbbment. Mi pedig újra lélegzetet vettünk.

– Mi volt a táskádban?  – kérdeztük homlokát törlő társunkat. – Valami fontos?

 Hát, pénztárca, útlevél, repülőjegy….

Csak néztünk egymásra elképedve, mire megszólalt egy másik útitársunk:

– A tavaly a vonatnak egy perces évi késése volt, azért a közlekedésügyi miniszter kénytelen volt lemondani. Az idén az általad okozott késés miatt harakirit kell elkövessen. 

Kirobbant belőlünk a nevetés, s a visszatartott feszültség elpárolgott. De azért aggódva fogjuk majd figyelni az év végi nemzetközi híreket.

IMG_8999 IMG_9010

építészet / ételek / Japán / Oszaka

Vissza a jövőbe – Oszaka 5th Avenue-ja, Champs-Élysées-je és Times Square-je

A következő utunk a város másik aspektusát célozta meg, feudális helyett az ultra-modern üzleti központot, ezért lemetróztunk a  Shinbaiashi (N15) megállóba. Oszaka Tokió után a leglátványosabb metropolisz, s gazdasága is a második helyre teszi. Lakosságának mérete viszont egy furcsa jelenséget idéz elő, tudniillik éjjel csak a harmadik legnagyobb japán város, míg nappal a rengeteg munkába ingázónak köszönhetően a második helyre tornázza fel magát.

Már a felszínre jutásunkkor láttuk, jó helyre érkeztünk. Útikönyvünk szerint az oszakai 5th Avenue környékén lehettünk, a legdrágább, legelegánsabb üzletek sugárútján, s való igaz, már láttuk is elsuhanni előttünk a karcsú Corvette-eket, áramvonalas Ferrarikat. A széles utcát viszont nem csupán üvegborítású, minimalista irodaépületek szegélyezték, hanem biciklisávok és zöldellő fasorok. Ebben a viszonylatban inkább emlékeztetett a párizsi Champs-Élysées-re, mint new yorki mására.

osaka utcái tesla autószalon osaka

Carspotting, avagy sportautó-bámulás közben rossz irányba indultunk el, de egy kedves járókelő kérésünkre, gyenge angollal, de útbaigazított. (Akkor még nem tudtuk, hogy az Európában oly laza utcai kérdezősködés nem igazán fog bevállni, hiszen a legtöbb japán nem, vagy csak nagyon kevéssé beszél angolul, habár segítőkészségükhöz kétség nem férhet.)

Mielőtt ellenben visszafordultunk volna, beléptünk egy Tesla autószalonba, s az előbb említett nyájasság szellemében az eladó (egyértelmű turista-kinézetünk ellenére) felajánlotta, hogy nyugodtan próbáljuk ki. A fiuk szégyelősen szabadkoztak, viszont én beültem a jobboldali, anyósülésre. Csak akkor vettem észre, hogy a japán kocsikat az angol szokás szerint a jobb oldalon vezetik, amikor a kormányt láttam magam előtt. Kellemesen letisztult, elegáns belseje volt, s noha gyorsulását nem sikerült kipróbálni, mégis érdekes volt a híres elektromos autóban ülni.

Vasárnap lévén az utcák csendesek voltak, nyugodtak és tiszták. Lépkedtünk a napsütésben, csodáltuk a csillogó luxusüzletek kirakatait, s néha be-bepillantottunk egy-egy mellékutcába, melyek keskenyek, zöldövezet és sportautók nélküliek, de valahogy autentikusabbak és izgalmasabbaknak tűntek. Adott ponton elhatároztuk, hogy a célpontunkat nem csak az árnyas sugárúton lehet elérni, s a megadott irányt tartva betértünk egy kisutcába.

oszaka utca osaka utca

Egyből más hangulat fogott el. A levegős, elegáns, enyhén sznob körút helyett egy icipici sikátorban találtuk magunkat, ahol kizárólag gyalogosok járhattak, vagy ha néha akadt is egy beszállító kocsi vagy taxi, az utca akkor is a járókelőké volt. De ez nem minden. A visszafogott, hideg, dizájner szürkék és kékek után itt harsány, villogó, képekkel terhelt cégérek kakofóniája fogadott, éttermek ablakai hívogattak ínycsiklandozó fogások ábráival, kis üzletek színes plakátai kapták el tekintetünket, táblák, jelek amerre a szem ellát. Egy-egy üzletnek lámpaoszlopnyi magasságig tele volt rakva az oldala színes táblákkal, amelyeket elolvasni ugyan nem tudtuk, de nagyon gyanítottuk, hogy termékek nevét, akciókat meg hasonló hétköznapi hirdetéseket tartalmaznak.

Ekkor már jóval elmúlt az ebédidő, így városnézésünk egyre céltudatosabbá kezdett vállni: egy (viszonylag) olcsó, de hangulatos kis étkezdét kerestünk, ahol korgó gyomrunk és elfáradt lábunk megnyugodhat. Persze ezt könnyebb megfogalmazni, mint megtenni. Idegen országban még párban is nehéz kiválasztani egy megfelelő helyet, de mi ötön lévén, ez csak hatványozódott. Képzelhetitek, hogy amelyik hely egyikünknek tetszett, az valaki másnak nem, s mikor az mutatott egy lehetséges éttermet, egy harmadik vétózta meg.

osaka Dōtonbori folyó és utca japán polipos fasirt

Közben elértük a keresett Dōtonbori utcát, amely aztán tényleg nem diszkrét bájáról híres. Épp ellentkezőleg. Az az épület, amelyen nem volt legalább egy embernagyságú rikító dombormű, villogó fényreklám vagy tizenöt hirdetés, abszolút kivételnek számított a sorban. Sárkányok tekeregtek a homlokzaton, polipok hirdettek Isten tudja mit, s még a lampionokon is promóciók voltak olvashatók. Ez volt az oszakai Times Square, ahol ha nem hirdetsz, nem is létezel, annak ellenére, hogy ha hirdetsz, sem látják, annyira reklámoktól zsúfoltak az épületfalak.

Bevásárlóutca és szórakozóközpont egyszerre, vacsorázóhely, pénz és idő k(/t)öltő. Dōtonbori-gawa, vagyis Dotonbori-folyó két partja nézett ki a legimpozánsabbnak, s talán a legízlésesebbnek is. Sétálóutca övezte mindkét felén, fákkal, padokkal, s mintha az üzletek is kevésbé hivalkodóak. Ezzel szemben a párhuzamos üzletutca mindennek ellentéte volt. A fedett sétány minden irányból rikító figyelemkeltő hirdetésekkel bombázta a járókelőket, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy költeni nem fogsz. Egy utcai árus ételstandján, egy ruhásüzletben vagy miniont kiadó gépnél csak otthagysz valamennyi jent.

japán játékautomata Dōtonbori utca Osaka

Találtunk végül egy olcsóbbnak, helyinek és üresnek tűnő kicsiny étkezdét a folyóra nyíló kilátással, s előzetes feltevéseink olyannyira beigazolódtak, hogy a szakács/pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Olyan szavakat értett, hogy chicken meg water, de a menűből mutogatással kiválasztott rendelést már nem volt képes pontosan lejegyezni. Így történt, hogy egy pontosan érkező kör sake után előbb egy tányér, majd másik kettő érkezett, a kért és elmutogatott villát kanalat is meghozta a kötelező pálcikák mellé, de a rendelés további részét hiába vártuk. Mikor rákérdeztünk végre, derült ki, hogy azt gondolta, öten csak három adag ételt rendeltünk, így szándékában sem volt többet hozni. De legalább a sake finom volt.

Végre tele hassal, a látványos naplementét megcsodálva, a híres Dōtonbori üzletutcát kipipálva következő úticélunk, Kiotó felé vettünk magunkat. Hazaszaladtunk a bőröndjeinkért, és az utcánk előtt még egy utolsó meglepetésben részesített Oszaka. Díszített, kivilágított szekér haladt szembe velünk, amelyet tucatnyi fehér harisnyás férfi húzott dobpergéssel kísérve. Hogy ez milyen esemény vagy fesztivál-megmozdulás lehetett, nem tudjuk. De az érdeklődésünket látó résztvevők kedves invitálása, hogy nyugodtan segítsünk be, megvilágította a szívünket, mint a lámpás a hétköznapi, esti utcácskát. Így búcsúztunk Oszakától.

osaka Dōtonbori utca éjjel osaka szekérhúzó ünnep

építészet / Japán / közlekedés / múzeum / Oszaka

Egy japán várkastély a modern Oszakában

Első reggelünkön Japában napsütésre ébredtünk. Nem tudtuk még, de ez csak a kezdete volt egy egész hétnyi gyönyörű időnek, hiszen évszaktól függetlenül meglepően meleg, 20-25 fokos napi maximális hőmérsékletben ismerhettük meg az országot. Japán mérsékelt égövi, mint hazánk, és négy évszaka van, havas telekkel. Ennek ellenére az október közepi „vénasszonyok nyara” meglehetősen meleg volt, és teljesen csapadékmentes. Nem mintha panaszkodnék.

Egy gyors croisantos reggeli után Oszaka felfedezésére indultunk. A metrót ekkor már egész ügyesen kezeltük, volt ugyanis egy trükk. A japán nevek, noha könnyű kiejteni őket (mármint a latinbetűs átírásúakat), legtöbb külföldinek egyrészt nagyon hasonlítanak egymásra, másrészt szempillantás alatt képesek kimenni az ember fejéből. Az oszakai metrórendszerben ezen úgy segítettek, hogy számokkal is ellátták az egyes megállókat – a vonal összes állomása egy azonos betűvel és egy kétjegyű számmal rendelkezik. Mi például a Yokozustumi (N25) megállótól mentünk a világoszöld vonalon az Osaka Business Park (N20) [amit ők úgy ejtettek, hogy bizinis parku] megállójáig, mert ahhoz volt közel a várkastély.

osaka kastély osaka kastély

Amit akkor még nem tudtunk az, hogy Japánban nagyon liberálisan bánnak a térrel. Ha nálunk azt mondom, hogy kastély, vagy szentély, akkor az magát az épületet és esetleg egy kis kertet foglal magába, főleg, ha a város közepén helyezkedik el. Nem így Japánban. Amennyire spórolnak a hellyel a magánházaknál, annyira nagyvonalúan használják közterületek esetén. Meg sem tudom számolni, hány olyan helyre mentünk be, hogy azt hittük, egy szentélyt látogatunk meg, és két óra elbűvölő bolyongás után még nem voltunk enne biztosak, hogy a végére értünk.

Az Oszakai kastély (Osaka Castle, Ōsaka-jō) például kb. 60.000 négyzetméteren helyezkedik el, amiben gyümölcsösök, parkok, szentélyek és egyéb középületek foglalnak helyet, mint például a puskaporos raktár. Legjellegzetesebb épülete maga a kastély, amely egy négyzetkilóméternyi óriási kövekből összerakott alapon áll, több erődített várfalon és várárkon belül. Már messziről impozáns látvány, ahogy a hagyományos csipkézett tetőszerkezet a magasba emelkedik öt emeleten keresztül, s magas kőtalapzatának merevségét enyhítik a környező lombkoronák.

osaka kastély fegyvertár oszaka kastély fal várárok japán hajó

Stratégiailag nagyszerű elhelyezése harci fontosságát emeli ki, tudniillik a természetes, folyó általi határát megerősítette a kétszeres várárok, amely ostrom esetén hasznosnak, számunkra viszont csupán szépnek bizonyult. Még egy klasszikus aranytetős csónakot is láttunk rajta, a hídon átmenve pedig vadászsolymok és baglyok társaságába kerültünk. Gazdáik öklükön vagy faágon tartva mutogatták madaraikat, számunkra nem egyértelmű okokból.

Miután megcsodáltuk a kastélynak nevezett tornyot, mely furcsán meseszerűnek tetszett a modern üzleti felhőkarcolók hátterében, beléptünk, hogy kissé többet tudjunk meg a történetéről a múzeum segítségével. Sajnos maga a kiállítás nem volt oly tanulságos, mint reméltük, ugyanis a legérdekesebb tárgyak angol feliratai nem sok információval szolgáltak (vajon csak emiatt találtuk őket oly érdekfeszítőknek?), bár ez korántsem volt jellemző minden tárgyra. Sietségünkben sajnos nem tudtunk elég időt szentelni az öt emeletnyi tárlatnak, de íme, mit tudtunk meg.

oszaka kastély makett kicsiben japán katonák

Az eredeti épületet a 16. században hozta létre Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) daimjó (hadúr), Japán egyik nagy egyesítője, de az évszázadok során többször esett áldozatul tűzvésznek, villámlásnak, valamint ostromnak, így a 20. században újra kellett építeni. Többször is (1928-ban a polgármester adománygyűjtést szervezett az ügy érdekében, de a második világháborúban fegyvergyárnak használták, s mint olyat, az amerikaiak erősen bombázták; végül utoljára 1995-ben újították fel).

Tojotomi igazi kalandregény-főszereplő lehetett, szerény származása ellenére hasznosságát bizonyítva feltornászta magát a ranglétrán, és egyszerű szamurájból Oda Nobunaga, az addig leghatalmasabb hadúr jobbkeze lett. Banditákkal egyezkedett háborúk megnyerése érdekében, pár vakmerő fiatalemberrel megostromolt bevehetetlen várakat éjjnek idején, várak felépítését ügyelte fel szörnyű körülmények között, s mikor a sors úgy hozta, szeretett urának halála után nem annak fiát, hanem fiatal unokaöccsét segítette hatalomhoz jutni, ami számára sokkal előnyösebb volt. Szóval megvolt a magához való esze. Ha nincs film az életéről, csinálni kellene.

oszaka kastély kőfal japán tigris dekoráció

Mikor már az utolsó emeleteken jártunk, egyre többet gondoltunk azokra a nagy kövekre a vár alapjában, s stabilitásukra. De a múzeum megnyugtatott. Noha máig sem egészen tiszta, hogy is sikerült akkora szikladarabokat elszállítani és összeállítani, ez része a hagyományos japán építészetnek. A hatalmas kövek közé kicsi köveket illesztettek, de habarcs nélkül, így a földrengések esetén képesek mozogni, ezért nem borulnak le. Az utolsó emelet kilátása viszont minden kételyünket eloszlatta: fennséges volt.

Kinézve a 16. században épített feudális várkastély teraszáról a 21. század felhőkarcolóira felbecsülhetetlen érzés. Oszaka, az üzleti élet központja, beláthatatlan távolságokon át húzódik a láthatár alatt, néhol parkok, folyók, színes lombkoronák által megtörve. Ez az igazi Japán: modern, de hagyománytisztelő, technikai tökélyre törekvő, de a szépség harmóniáját mindvégig szem előtt tartó. Izgalmas lesz felfedezni.

osaka japán város látkép

építészet / Japán / Kiotó / Oszaka / utazás

Weird in Japan

Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

japán utcasor házak japán ház autó

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

japán busz plakát cuki japán rajz cicák

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

japán cicák japán macskák cuki

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.

japán nők ruha kosztüm gésának öltözött japán turisták

Japán / közlekedés / Oszaka / utazás

Megérkeztünk Japánba

Éjszaka van Japánban. Vagy inkább kora hajnal. Ez az első éjszakánk itt, s mivel a Föld másik felén vagyunk, nyolc óra időeltolódással, kissé nehezemre esik aludni. Annál inkább, mivel egész éjszaka utaztunk – csak hogy kiderüljön, megérkezésünkkor a helyi idő este hat. És mire átverekedtük magunkat a fél városon, már kilenc volt – úgyhogy a fedélzeti reggeli után egyből vacsora következett. Ahhoz elég fáradt voltam, hogy tizenkettőkor, ahogy a fejem a párnát érte, álomba zuhanjak, de hajnali háromkor már kialudva ébredtem. Az Egy gésa emlékiratait olvastam azóta.

Noha csak sötétedés után vethettük az első pillantásunkat Japánra, amit láttunk, felkeltette az érdeklődésünket. A repülőtéri bevándorlási hivatalon átjutni kissé hosszadalmas volt, annak ellenére, hogy már a repülőn megkaptunk a kitöltendő nyomtatványokat, és szerencsére csak egyikünk volt annyira peches, hogy kibontották a csomagját. Viszont mikor kiléptünk a repülőtérről, megcsapott az idegen világ hangulata, az ismeretlen varázsa, a fel nem fedezett területek vonzásköre.

japán metrómegálló japán üzlet

Oszaka, mai szálláshelyünk, a Kansai Nemzetközi Repülőtérhez legközelebb eső város, gyorsvasúttal kapcsolódott a saját kis szigeten lévő reptérhez. Biztonsági megoldás lenne, egyfajta karantén-börtönsziget analógia? Vagy csak ötletes kihasználása a természeti adottságoknak? Japán, elvégre, több mint hatezer szigetből áll. Talán sosem fogjuk megtudni. De a bangkoki sky trainre emlékeztető gyorsvonat a városba vezető úton kivilágított épületek között rohant át hosszú időn keresztül.

Színes fényekkel díszített utcák, egy hatalmas, zölden világító óriáskerék, vonatunk szintjén elhúzó apartmanok belsői, sőt, még egy könyvtár kivilágított könyvespolcai is követték utunkat. Mi azt hisszük, hogy ötszázezres várusunk nagyváros, pedig fél óra alatt bárhonnan bárhova elérhetünk falain belül. Oszaka, a maga két és fél milliós lakosával, aznap úgy mutatta be nagyságát, hogy a város központjában levő szállásunkhoz több óra vonatozás-metrózás után jutottunk csak el.

japán metrómegálló japán metrómegálló biciklitároló

Pedig el sem tévedtünk. Egyik útitársunknak köszönhetően pontos, megállókra és átszállókra lebontott tervvel érkeztünk, s ahogy egy másik társunk mondta, könnyű egy helyet megtalálni a térképen, mikor ilyen sok szem keresi. Annak ellenére nem mondhatnám, hogy egyszerű volt eljutni kicsiny szállásunkra, pedig ennél hatékonyabbak idegen, először látogatott országban nem lehettünk volna. Térképet olvastunk, útbaigazítást kértünk, a jegyautomatát is használtuk, s egy adott ponton vagy tíz percig kóvályogtunk a metrómegálló zegzugos folyósóin – legalább is nekem úgy tűnt, mígnem pontosan a megfelelő vonal megfelelő megállójába értünk ki meglepően direkt módon.

Útközben láttunk ínycsiklandozó illatú ételeket árusító bódékat, rengeteg sornyi színes jegyautomatát, a japán rajzfilmek figuráit idéző plakátokat, majd később az azokat ihlető iskoláslányokat nagy masnis, hosszúszárú zoknis, matrózruhás uniformisban, sőt, még a repülőtér wc-jében is Hello Kitty-szerű cica kérte, vigyázunk a tisztaságra. Egyik megálló lépcsője előtt emeletes biciklitároló vonta magára a figyelmünket, mielőtt végre, életünkben előszőr, kiléptünk a japán utcára.

japán utcarészlet oszaka japán plakát cuki vécépapír

Szállásunk, lévén, hogy a nevetségesen drága hotelek miatt egy apartmant béreltünk az airbnb-n, egy icipici ház két hasonlóan icipici ház között. Emeletes, mint a brit semidetached, az egy sorban felhúzott házak egyike. A földszinten egy nappali, konyha, fürdőszoba és wc, majd a meredek és keskeny lépcsőn felmenve egy kétágyas szoba és egy bambusszal fedett padlójú, matracokkal ellátott másik várt ránk. A hátsó kert olyan pirinyó, hogy a hűtő által félig eltakart ajtót épp hogy ki lehetett nyitni felé. Ennek ellenére tágasnak tűnik, kacatmentes, tiszta, világos, még az emeleti folyósó is világos – a tetőablakon át bejön a fény. A tányérok és kanalak rajzfilmfigurákkal voltak díszítve, de a konyhai berendezés high tech volt.

Este kimentünk a vacsorát venni és körülnézni a környéken. Meglepve láttuk, hogy nagy sietségünkben egyik csomagunkat a ház előtt felejtettük. De senki nem foglalkozott vele, úgyhogy megfogadtunk, hogy a lakásról szóló visszajelzésben megemlítjük: olyan biztonságos a környék, hogy a bőröndöket akár az utcán is lehet tárolni – kipróbáltuk.

Úgy néztük, a házunk, ha nem tudtuk volna, hol vagyunk, akár egy mediterrán üdülőtelepbe is beillett volna. Az időjárás is ezt mutatta, hiszen kevesebb, mint húsz fok volt. Az üzletben megvettük a régóta kívánt szusit és pohárban árult, szárított ramen levest (amit mi csak rolltonnak nevezünk az először evett, kedvenc márka alapján), majd azon szórakoztunk, hogy a japán nyelvű tévén egy szappanoperát nézve az öngyilkossággal fenyegetőző főszereplő szavait a környezetvédelem miatt aggódó szövegre „fordítottuk le” . Így telt el első napunk Japánban.