Első reggelünkön Japában napsütésre ébredtünk. Nem tudtuk még, de ez csak a kezdete volt egy egész hétnyi gyönyörű időnek, hiszen évszaktól függetlenül meglepően meleg, 20-25 fokos napi maximális hőmérsékletben ismerhettük meg az országot. Japán mérsékelt égövi, mint hazánk, és négy évszaka van, havas telekkel. Ennek ellenére az október közepi „vénasszonyok nyara” meglehetősen meleg volt, és teljesen csapadékmentes. Nem mintha panaszkodnék.

Egy gyors croisantos reggeli után Oszaka felfedezésére indultunk. A metrót ekkor már egész ügyesen kezeltük, volt ugyanis egy trükk. A japán nevek, noha könnyű kiejteni őket (mármint a latinbetűs átírásúakat), legtöbb külföldinek egyrészt nagyon hasonlítanak egymásra, másrészt szempillantás alatt képesek kimenni az ember fejéből. Az oszakai metrórendszerben ezen úgy segítettek, hogy számokkal is ellátták az egyes megállókat – a vonal összes állomása egy azonos betűvel és egy kétjegyű számmal rendelkezik. Mi például a Yokozustumi (N25) megállótól mentünk a világoszöld vonalon az Osaka Business Park (N20) [amit ők úgy ejtettek, hogy bizinis parku] megállójáig, mert ahhoz volt közel a várkastély.

Amit akkor még nem tudtunk az, hogy Japánban nagyon liberálisan bánnak a térrel. Ha nálunk azt mondom, hogy kastély, vagy szentély, akkor az magát az épületet és esetleg egy kis kertet foglal magába, főleg, ha a város közepén helyezkedik el. Nem így Japánban. Amennyire spórolnak a hellyel a magánházaknál, annyira nagyvonalúan használják közterületek esetén. Meg sem tudom számolni, hány olyan helyre mentünk be, hogy azt hittük, egy szentélyt látogatunk meg, és két óra elbűvölő bolyongás után még nem voltunk enne biztosak, hogy a végére értünk.

Az Oszakai kastély (Osaka Castle, Ōsaka-jō) például kb. 60.000 négyzetméteren helyezkedik el, amiben gyümölcsösök, parkok, szentélyek és egyéb középületek foglalnak helyet, mint például a puskaporos raktár. Legjellegzetesebb épülete maga a kastély, amely egy négyzetkilóméternyi óriási kövekből összerakott alapon áll, több erődített várfalon és várárkon belül. Már messziről impozáns látvány, ahogy a hagyományos csipkézett tetőszerkezet a magasba emelkedik öt emeleten keresztül, s magas kőtalapzatának merevségét enyhítik a környező lombkoronák.

Stratégiailag nagyszerű elhelyezése harci fontosságát emeli ki, tudniillik a természetes, folyó általi határát megerősítette a kétszeres várárok, amely ostrom esetén hasznosnak, számunkra viszont csupán szépnek bizonyult. Még egy klasszikus aranytetős csónakot is láttunk rajta, a hídon átmenve pedig vadászsolymok és baglyok társaságába kerültünk. Gazdáik öklükön vagy faágon tartva mutogatták madaraikat, számunkra nem egyértelmű okokból.

Miután megcsodáltuk a kastélynak nevezett tornyot, mely furcsán meseszerűnek tetszett a modern üzleti felhőkarcolók hátterében, beléptünk, hogy kissé többet tudjunk meg a történetéről a múzeum segítségével. Sajnos maga a kiállítás nem volt oly tanulságos, mint reméltük, ugyanis a legérdekesebb tárgyak angol feliratai nem sok információval szolgáltak (vajon csak emiatt találtuk őket oly érdekfeszítőknek?), bár ez korántsem volt jellemző minden tárgyra. Sietségünkben sajnos nem tudtunk elég időt szentelni az öt emeletnyi tárlatnak, de íme, mit tudtunk meg.

Az eredeti épületet a 16. században hozta létre Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) daimjó (hadúr), Japán egyik nagy egyesítője, de az évszázadok során többször esett áldozatul tűzvésznek, villámlásnak, valamint ostromnak, így a 20. században újra kellett építeni. Többször is (1928-ban a polgármester adománygyűjtést szervezett az ügy érdekében, de a második világháborúban fegyvergyárnak használták, s mint olyat, az amerikaiak erősen bombázták; végül utoljára 1995-ben újították fel).

Tojotomi igazi kalandregény-főszereplő lehetett, szerény származása ellenére hasznosságát bizonyítva feltornászta magát a ranglétrán, és egyszerű szamurájból Oda Nobunaga, az addig leghatalmasabb hadúr jobbkeze lett. Banditákkal egyezkedett háborúk megnyerése érdekében, pár vakmerő fiatalemberrel megostromolt bevehetetlen várakat éjjnek idején, várak felépítését ügyelte fel szörnyű körülmények között, s mikor a sors úgy hozta, szeretett urának halála után nem annak fiát, hanem fiatal unokaöccsét segítette hatalomhoz jutni, ami számára sokkal előnyösebb volt. Szóval megvolt a magához való esze. Ha nincs film az életéről, csinálni kellene.

Mikor már az utolsó emeleteken jártunk, egyre többet gondoltunk azokra a nagy kövekre a vár alapjában, s stabilitásukra. De a múzeum megnyugtatott. Noha máig sem egészen tiszta, hogy is sikerült akkora szikladarabokat elszállítani és összeállítani, ez része a hagyományos japán építészetnek. A hatalmas kövek közé kicsi köveket illesztettek, de habarcs nélkül, így a földrengések esetén képesek mozogni, ezért nem borulnak le. Az utolsó emelet kilátása viszont minden kételyünket eloszlatta: fennséges volt.

Kinézve a 16. században épített feudális várkastély teraszáról a 21. század felhőkarcolóira felbecsülhetetlen érzés. Oszaka, az üzleti élet központja, beláthatatlan távolságokon át húzódik a láthatár alatt, néhol parkok, folyók, színes lombkoronák által megtörve. Ez az igazi Japán: modern, de hagyománytisztelő, technikai tökélyre törekvő, de a szépség harmóniáját mindvégig szem előtt tartó. Izgalmas lesz felfedezni.