A városlátogatásnak két kellemetlen mellékhatása van: a rengeteg gyaloglás és a szabályos időközönkénti táplálkozás elmaradása. Az ember ugyebár nem akar megállni délben, a nap közepén, és fontos nyitvatartási időt vesztegetni azzal, hogy beül egy étterembe/étkezdébe ebédelni (arról az elvesztegetett időről nem is beszélve, amelyik a megfelelő hely keresésével telik el), viszont korgó gyomorral mintha a műemlékek sem lennének annyira izgalmasak.

Ezen morfondíroztunk, amikor zseniális megoldásként elénk került egyik utcácskában egy gyorskajálda kinézetű hely, amely kellemes meglepetésként frissen készített, nyálcsorgató pizzákat árult elvitelre, kézbe vagy dobozba. Úgyhogy jól bevásároltunk calzonéból, fetás zöldséges pizzából, és desszertnek még a híres olasz gelatiból is jutott. Isteni volt!

Miután tehát jól bekajáltunk, erőnket és kulacsainkat újratöltve, megérkeztünk a pár percnyire lévő Panteon színe elé. Utazásunkra, és önkéntes idegenvezetői szerepemre készülve a legtöbb dokumentumfilmet és érdekes tudnivalót a Panteonról találtam. Ennek két, egymással ellentétes hatása volt: olvasgatva, filmet nézve róla, rettentő érdekesnek tűnt, meglátva viszont kissé unalmasnak találtam. Ilyen az ember. Ráadásul útitársaimmal mind megosztottam a youtube-on fellelhető bemutató videókat, így még az sem volt, akinek áradozhattam volna a technikai bravúrról, amivel a máig legnagyobb alátámasztatlan kupolát megépítették ezelőtt szinte ezer évvel, a rettentő erős betonról, amely mindezt lehetővé tette, valamint a számos épületről, melyet inspirált.

Impozánsnak impozáns volt, de a keresztény templommá való átalakítás elvett egy csöppet az ókori titokzatosságából és robosztusságából egyaránt. Ami legjobban zavart vele kapcsolatban, hogy mindezeket a tényeket előre tudva, semmi felfedezni való nem akadt már benne. Mígnem… az útikönyvet bújva a Panteon leginkább mellőzött portikójáról fedeztem fel egy jegyzetet, amely a korábban említett Barberini pápa legendáriumát egészítette ki. Ő volt ugyanis, aki a bronz díszítést levetette és beolvasztotta az oszlopcsarnok gerendáiról, egyesek szerint az Angyalvár ágyúi számára, míg mások a Bernini alkotta a Szent Péter-bazilika csavaros baldachinjában vélték felismerni. Úgy tűnik, nem csupán a focidrukkerek vetekedtek műemlékrombolásra, előkelőbb körökben is volt már rá példa – erre a cselekedetére mondták, hogy „quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini”, vagyis amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.

Mindent összevetve végül is egész lenyűgöző volt a Panteon. S kívülről nézegetve még hatalmasabbnak tűnt, főleg a díszítés hiányában. Mekkorának tűnhetett az ókori rómaiaknak, kik először tekintettek, rá s (b)ámulták tökélyét –  csak feltételezni tudjuk. De propaganda tekintetében sem volt utolsó: ilyen s hasonló épületek bizonyították a mocskos kunyhókból érkező barbár népeknek, hogy a főváros valóban a világ legnagyszerűbb városa, s a (sz)építésén fáradozó szakemberek olyasmit tudnak, amit nem adatott meg bárki halandó számára.

Továbbmenve már egész közel volt a következő „mérföldkő”, a Piazza Navona, amelyet ezúttal X. Ince, született Pamphili pápa rendelt. Ide került a Palazzo Pamphili elegáns épülete, melyben jelenleg a Brazil Nagykövetség foglal helyet, valamint a Sant’Agnese in Agone templom, amelyet a Pamphili család építésze, Rainaldi kezdett el felhúzni, majd átvette korának másik híres építésze, Borromini, hogy aztán végül mégis az eredeti mester, vagyis annak a fia fejezze be a művet. Így működtek akkoriban a templomok építkezései, és ha jól belegondolunk, máig is sok állami projekt hasonló életutat fut be.

A templommal szemben álló szökőkút táplálja azt az városi legendát, mely szerint a Fontana dei Quattro Fiumi kutat tervező Bernini a Szent Ágnes-templom felöli alakot a védekező pozícióban ábrázolja, ezzel fejezve ki bizalmatlanságát riválisának, Borromininek a mérnöki tudását illetően. Ez utóbbi ugyanis tagja volt annak a szakmai ellenőrző csoportnak, amelynek a javaslatára bontották le a Bernini által tervezett Szent Péter-bazilika két harangtornyát. Míg a Borromini által tervezett iker harangtorony a Sant’Agnese in Agonén még most is áll. Szóval hara(n)g és irigység lehetett itt bőven.

Viszont az eredetileg Borromininek szánt Fontana dei Quattro Fiumi elkészítésével végül a kellemesebb magatartású Berninit bízták meg, úgyhogy végül is 1-1. Történt ugyanis, hogy a híresen lobbanékony Borromini összeveszett a családdal, míg Bernini beudvarolta magát a pápa sógornőjének, tanácsadójának, és rossznyelvek szerint, szeretőjének, Donna Olimpiának a kegyeibe. Lévén, hogy előző szökőkútja a Piazza Barberinin, az általa tervezett Palazzo Barberini előtt szintén tengeri istenséget ábrázolt, a tritont, viszont még VIII Orbán pápa megrendelésére, ezen újabb alkotása hasonló jellegű, de természetesen nagyobb, szebb és drágább kellett legyen.

A szökőkút mindezen háttérinformációk ismerete nélkül is élvezhető, de nem lenne gondosan kigondolt műalkotás, ha a mitológiát és szimbolikát kihagyták volna belőle. A négy folyó istene a négy kontinensre kiterjedő katolikus egyház hatalmát jelképezi, és a következők: a Nílus Afrikát, a Duna Európát, a Gangesz Ázsiát és a Río de la Plata Amerikát idézi. Egyéb díszítő motívumok segítenek kideríteni, melyik isten melyik folyót jelképezi, mint az evezőlapát, a pénzérmék, a kígyó, valamint a pápa személyes címere, amely a Pamphili család galambját és olajágát egyesíti a pápaság két kulcsával és hármas koronájával.

Miután kissé kipihentük magunkat, és derültünk egyet a csendőröket kicselezni igyekvő, esernyőt, selfie-botot és eredeti dizájner táska hamisítványokat tologató utcai árusokon, beléptünk a tér északi végén álló Palazzo Altempsbe. Útközben egy második szőkőkút mellett haladtunk el, de ez már nem hatott meg annyira. Egyértelműen készen álltunk egy másfajta élményre.

Museo Nazionale Romanónak otthont adó Palazzo Altempset bíborosok és építészeik tették a nagyszerű reneszánsz palotává, amely ma is oly lenyűgöző. Gazdag nemesek és egyházfik már évszázadokkal ezelőtt érdeklődni kezdtek az ókori Róma művészete iránt, mint tette azt a múzeum nagyját képző Ludovisi-kollekciót összegyűjtő Ludovico Ludovisi bíboros is. Neki köszönhetjük a meglepően élethű Öngyilkos gallus szoborcsoportot, egy második századi római kópiát egy vélhetőleg négyszáz évvel azelőtti görög eredeti alapján, azon kívül a vízből kiemelkedő Aphroditét ábrázoló, vélhetőleg Kr. e. 460-ból származó Ludovisi-trónnak nevezett domborművet, valamint a Ludovisi-szarkofágot, amely a második századból maradhatott fenn, és minuciózus gonddal kivésett római és gót harcosokat ábrázol a csata hevében.

Ebből a kollekcióból művelődhettek a Viktoriánus arisztokrata angol fiatalemberek, kiknek nevelésük nem lehetett teljes, míg az olasz művészet fellegvárait, úgy mint Firenzét, Velencét, Rómát meg nem csodálták. Megfordult a fejemben, hogy ha csupán évszázadokkal később fedezték újra fel maguknak az ókori Római Birodalom emlékműveit, ugyan honnan tudhatják, hogy az általunk ma oly bizonyossággal állított, mondjuk Aphrodité szobor valójában kit és milyen céllal ábrázol. Hiszen csupán azt tették akkori régészeink, amit ma például Schliemann trójai ásatásaira vonatkoztatva oly nagyon megvetünk szakszerűtlensége miatt, tudniillik egy fiktív világot ábrázoló irodalmi munkát valóságos fizikai tárgyak értelmezésére használtak.

Nem lehetett nem elámulni azon a végletes részletességgel és pontossággal megalkotott testeken, hogy az anatómiai pontosságról ne is beszéljünk! Eszünkbe jutott ezúttal a reneszánsz Michelangelo, aki titokban végzett illegálisnak és immorálisnak tartott boncolásokat, hogy jobban megismerje az emberi test felépítését, amikor ezer, sőt kétezer évvel azelőtt már ilyen technikai és elméleti tudással rendelkeztek az ókori szobrászok. Bernini pedig, akinek a mozgalmasságért dicsérik szobrait, szintén fejet hajthatott a különböző testtartást és ezen túl a lelkiállapotot oly mesterien megjelenítő művészek alkotásai előtt.

Egyik teremben üveg vitrinben különböző funkciójú apró régészeti leleteket tekinthettünk meg. Bronz szobrocskákat, agyag olajlámpásokat, üveg flakonokat, réz pénzérméket és egyéb, valószínűleg a köznép tulajdonában levő tárgyakat. Ezek sokat elárultak arról, hogyan élhetett a legnépesebb osztály, melynek nem volt pénze embernagyságú szobrok megrendelésére, de azért jutott nekik is egy tenyérméretű kedvenc istenszoborra a családi kegyhelybe. Az ellenpélda a császárok mellszobrát tartalmazó nyitott átjáró, valamint a császárnék arcát viselő istennők impozáns csoportja.

A palota önmaga is művészeti alkotás volt, freskóval díszített termekkel, a bíborosok saját privát kápolnájával, nagyszerűen felújítva, felélénkítve. Noha mint múzeum keserű panaszunk volt az ülőalkalmatosságok ritka volta, olyannyira, hogy napunk végén lévén, végül már az volt a legnagyobb örömünk, ha széket találtunk, és megpihentethettük fáradt lábainkat. A fejünk még bírta volna, de a lábunk már bedobta a törölközőt. Mindenesetre egy mozgalmas és sokat bejárt nap volt, amint fényképezőgépünk és cipőtalpaink is tanúsíthatták.