Utat Mutat

Just another WordPress site

Bangkok / egészség / Thaiföld

Kitérő, amelyben Dr House nyomába eredünk – na jó, csak metaforikusan

Utazásunk előtt sok időt töltöttünk azzal, hogy thaiföldi kirándulásunk egészségre gyakorolt hatásáról olvastunk, vitatkoztunk, kutattunk. Mivel egy sosem látott ázsiai országba készültünk, amelyhez hasonlóban sem voltunk soha, nehezünkre esett elképzelni, milyen is lehet ott az élet, az élelem, a higiénia. Ezért hajlamosak voltunk az óvatosabb, pesszimistább véleményekre hallgatni ezen a téren, és időpontot kértünk egy epidemiológiai központba. (Megjegyzem, eljutni egy ilyen helyre elég bonyolult volt, előrevetítve a bürokráciai labirintust, amely majd célországunkban is vár ránk.)

Az orvosnő elénkbe adta kinyomtatva ugyanazt a nemzetközi oltáslistát Thaiföldre kinyitva, amelyet előzőleg mi is nézegettünk a neten, és kijelentette, hogy vannak nagyon drága oltások, kevésbé drágák, van, amit inkább javasol, van, amit kevésbé, de általánosan véve egyáltalán ne izguljunk emiatt: hacsak nem rurális zónába megyünk, vagy családokhoz, rokonokhoz, akiknek a higiéniai fogalmuk és lehetőségeik másak, mint egy átlagos európai országban, nem fontos, hogy oltást kapjunk. De persze, ha ragaszkodunk hozzá… Nem ragaszkodtunk.

Ezek után képzelhetitek meglepetésünket, amikor első nap levert a kór. No nem a rettegett kemények közül bármelyik, hanem a közönséges nátha. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az esküvő előtt, hasonló esettől tartva, többfajta vitamint is szedtünk immunerősítés céljából, és úgy tűnik, használtak is, olyannyira, hogy amint abbahagytunk a szedésüket, levert az első hűlés. Van abban valami ironikus, hogy a legmelegebb éghajlaton kap el a megfázás, és hogy fogvacogva járkáljon az ember a tűző napon, valamint izzadjon rendesen a légkondis szobában is.

Noha volt egészségügyi biztosításunk, vonakodtunk orvoshoz menni, többek között azért is, mert nem voltunk benne biztosak, hogy valóban azzal fognak kezelni, amiben szenvedünk, lévén, hogy a szimptómák leírására és a kommunikációra csak az az egy nyelv állt rendelkezésünkre, amely mindkét félnek idegennyelv, és teljesen másképp beszéljük. Eddig ugyanis az éneklősen egybemondott angol beszédüket szinte egyáltalán nem értettük, a mi kérdéseinkre meg általában néma, noha mosolygós fejrázás volt a válasz, amit az értetlenség jelének vettünk.

Ezért, felvértezve a Doktor House sorozatból tanult pár orvosság hatóanyagainak a nevével és korábbi tapasztalatainkkal, elhatároztuk, hogy öngyógyszereléshez (self-medication) folyamodunk – és elindultunk a gyógyszertárba. Kellemes meglepetés volt, hogy a drogéria nemcsak a kozmetikai cikkek eladását végző csinos alkalmazottakat, hanem egy angolul nagyszerűen beszélő, gyógyszerészeti tanulmányokkal rendelkező specialistát is fizet, aki a szimptómák alapján egyből javaslatot is tett a kezelést illetően. (Igaz, hogy a runny nose helyett [orrfolyás] running nose-t [futó orr] írt a csomagolásra, de ez már igazán semmiség.)

Dr House tanítványaként meglepve észleltem, hogy habár ugyanazok a gyógyszerek megvannak itt is, mégis másképp használják őket – ami azért furcsa relativizmus egy ilyen objektívnek tartott tudományban! A paracetamolt, amelyet itthon a hűlés első szimptómáinál, már úgymond megelőzésként adják, Thaiföldön csak láz esetén ajánlják, így először teljesen lebeszéltek arról, hogy bevegyük, ami talán megakadályozhatta volna egy második gyógyszertári utazás szükségességét. Amikor viszont másodszor mentem vissza, s határozottságomat az egyre romló állapotú férjem egészsége miatti aggódással racionalizálva megint paracetamolt követeltem, akkor a gyógyszerész vállat vonva mutatott rá a pulton kis pohárba tett lapokra, amelyet előzőleg cukorkáknak néztem. Ebben pedig a metrón többször is reklámozott termékre ismertem, melyet a mosolygó fiatal lány által promoválva sosem képzeltem volna orvosságnak. A torokfájásra viszont nem valami mézes cukorkát, hanem ibuprofent adtak! Még jó, hogy nem Vicodint!

Szerencsére több hasonlóság nem jött létre Szabi állapota és egy House-eset között, hacsak nem, hogy noha már egész jól volt, haza érkezve mégis elmentünk a háziorvoshoz, és kiderült, ő is kissé tanácstalan volt a diagnózist tekintve, így hát a megszokott módszert követte: találgatott. Most épp allergiára gondolt, de nem tűnt annyira elkötelezettnek vagy kíváncsinak a rejtvény iránt, hogy betörjön hozzánk. 🙂 Végül pedig reméltük, hogy egy átlagos emberi testben van annyi immunitás, hogy meggyógyítja magát a gyógyszeripar machinációi ellenében is. (Megjegyzés: e rosszindulat a gyógyszeripar ellen a visszafele jövet a repülőben megnézett The East film alapján alakult ki, vagy erősödött meg bennem, amely műben a magán biztonsági cégnek dolgozó ambíciós fiatal lány infiltrál egy környezetvédelmi terrorista csoportot, amelynek kultúrája és tényei – többek között egy komoly mellékhatásokkal rendelkező gyógyszert gyártó cégről – arra késztetik, hogy átgondolja világnézeteit.)

1 Comment Kitérő, amelyben Dr House nyomába eredünk – na jó, csak metaforikusan

Leave A Comment