Utat Mutat

Just another WordPress site

Browsing Category építészet

építészet / ételek / Japán / Oszaka

Vissza a jövőbe – Oszaka 5th Avenue-ja, Champs-Élysées-je és Times Square-je

A következő utunk a város másik aspektusát célozta meg, feudális helyett az ultra-modern üzleti központot, ezért lemetróztunk a  Shinbaiashi (N15) megállóba. Oszaka Tokió után a leglátványosabb metropolisz, s gazdasága is a második helyre teszi. Lakosságának mérete viszont egy furcsa jelenséget idéz elő, tudniillik éjjel csak a harmadik legnagyobb japán város, míg nappal a rengeteg munkába ingázónak köszönhetően a második helyre tornázza fel magát.

Már a felszínre jutásunkkor láttuk, jó helyre érkeztünk. Útikönyvünk szerint az oszakai 5th Avenue környékén lehettünk, a legdrágább, legelegánsabb üzletek sugárútján, s való igaz, már láttuk is elsuhanni előttünk a karcsú Corvette-eket, áramvonalas Ferrarikat. A széles utcát viszont nem csupán üvegborítású, minimalista irodaépületek szegélyezték, hanem biciklisávok és zöldellő fasorok. Ebben a viszonylatban inkább emlékeztetett a párizsi Champs-Élysées-re, mint new yorki mására.

osaka utcái tesla autószalon osaka

Carspotting, avagy sportautó-bámulás közben rossz irányba indultunk el, de egy kedves járókelő kérésünkre, gyenge angollal, de útbaigazított. (Akkor még nem tudtuk, hogy az Európában oly laza utcai kérdezősködés nem igazán fog bevállni, hiszen a legtöbb japán nem, vagy csak nagyon kevéssé beszél angolul, habár segítőkészségükhöz kétség nem férhet.)

Mielőtt ellenben visszafordultunk volna, beléptünk egy Tesla autószalonba, s az előbb említett nyájasság szellemében az eladó (egyértelmű turista-kinézetünk ellenére) felajánlotta, hogy nyugodtan próbáljuk ki. A fiuk szégyelősen szabadkoztak, viszont én beültem a jobboldali, anyósülésre. Csak akkor vettem észre, hogy a japán kocsikat az angol szokás szerint a jobb oldalon vezetik, amikor a kormányt láttam magam előtt. Kellemesen letisztult, elegáns belseje volt, s noha gyorsulását nem sikerült kipróbálni, mégis érdekes volt a híres elektromos autóban ülni.

Vasárnap lévén az utcák csendesek voltak, nyugodtak és tiszták. Lépkedtünk a napsütésben, csodáltuk a csillogó luxusüzletek kirakatait, s néha be-bepillantottunk egy-egy mellékutcába, melyek keskenyek, zöldövezet és sportautók nélküliek, de valahogy autentikusabbak és izgalmasabbaknak tűntek. Adott ponton elhatároztuk, hogy a célpontunkat nem csak az árnyas sugárúton lehet elérni, s a megadott irányt tartva betértünk egy kisutcába.

oszaka utca osaka utca

Egyből más hangulat fogott el. A levegős, elegáns, enyhén sznob körút helyett egy icipici sikátorban találtuk magunkat, ahol kizárólag gyalogosok járhattak, vagy ha néha akadt is egy beszállító kocsi vagy taxi, az utca akkor is a járókelőké volt. De ez nem minden. A visszafogott, hideg, dizájner szürkék és kékek után itt harsány, villogó, képekkel terhelt cégérek kakofóniája fogadott, éttermek ablakai hívogattak ínycsiklandozó fogások ábráival, kis üzletek színes plakátai kapták el tekintetünket, táblák, jelek amerre a szem ellát. Egy-egy üzletnek lámpaoszlopnyi magasságig tele volt rakva az oldala színes táblákkal, amelyeket elolvasni ugyan nem tudtuk, de nagyon gyanítottuk, hogy termékek nevét, akciókat meg hasonló hétköznapi hirdetéseket tartalmaznak.

Ekkor már jóval elmúlt az ebédidő, így városnézésünk egyre céltudatosabbá kezdett vállni: egy (viszonylag) olcsó, de hangulatos kis étkezdét kerestünk, ahol korgó gyomrunk és elfáradt lábunk megnyugodhat. Persze ezt könnyebb megfogalmazni, mint megtenni. Idegen országban még párban is nehéz kiválasztani egy megfelelő helyet, de mi ötön lévén, ez csak hatványozódott. Képzelhetitek, hogy amelyik hely egyikünknek tetszett, az valaki másnak nem, s mikor az mutatott egy lehetséges éttermet, egy harmadik vétózta meg.

osaka Dōtonbori folyó és utca japán polipos fasirt

Közben elértük a keresett Dōtonbori utcát, amely aztán tényleg nem diszkrét bájáról híres. Épp ellentkezőleg. Az az épület, amelyen nem volt legalább egy embernagyságú rikító dombormű, villogó fényreklám vagy tizenöt hirdetés, abszolút kivételnek számított a sorban. Sárkányok tekeregtek a homlokzaton, polipok hirdettek Isten tudja mit, s még a lampionokon is promóciók voltak olvashatók. Ez volt az oszakai Times Square, ahol ha nem hirdetsz, nem is létezel, annak ellenére, hogy ha hirdetsz, sem látják, annyira reklámoktól zsúfoltak az épületfalak.

Bevásárlóutca és szórakozóközpont egyszerre, vacsorázóhely, pénz és idő k(/t)öltő. Dōtonbori-gawa, vagyis Dotonbori-folyó két partja nézett ki a legimpozánsabbnak, s talán a legízlésesebbnek is. Sétálóutca övezte mindkét felén, fákkal, padokkal, s mintha az üzletek is kevésbé hivalkodóak. Ezzel szemben a párhuzamos üzletutca mindennek ellentéte volt. A fedett sétány minden irányból rikító figyelemkeltő hirdetésekkel bombázta a járókelőket, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy költeni nem fogsz. Egy utcai árus ételstandján, egy ruhásüzletben vagy miniont kiadó gépnél csak otthagysz valamennyi jent.

japán játékautomata Dōtonbori utca Osaka

Találtunk végül egy olcsóbbnak, helyinek és üresnek tűnő kicsiny étkezdét a folyóra nyíló kilátással, s előzetes feltevéseink olyannyira beigazolódtak, hogy a szakács/pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Olyan szavakat értett, hogy chicken meg water, de a menűből mutogatással kiválasztott rendelést már nem volt képes pontosan lejegyezni. Így történt, hogy egy pontosan érkező kör sake után előbb egy tányér, majd másik kettő érkezett, a kért és elmutogatott villát kanalat is meghozta a kötelező pálcikák mellé, de a rendelés további részét hiába vártuk. Mikor rákérdeztünk végre, derült ki, hogy azt gondolta, öten csak három adag ételt rendeltünk, így szándékában sem volt többet hozni. De legalább a sake finom volt.

Végre tele hassal, a látványos naplementét megcsodálva, a híres Dōtonbori üzletutcát kipipálva következő úticélunk, Kiotó felé vettünk magunkat. Hazaszaladtunk a bőröndjeinkért, és az utcánk előtt még egy utolsó meglepetésben részesített Oszaka. Díszített, kivilágított szekér haladt szembe velünk, amelyet tucatnyi fehér harisnyás férfi húzott dobpergéssel kísérve. Hogy ez milyen esemény vagy fesztivál-megmozdulás lehetett, nem tudjuk. De az érdeklődésünket látó résztvevők kedves invitálása, hogy nyugodtan segítsünk be, megvilágította a szívünket, mint a lámpás a hétköznapi, esti utcácskát. Így búcsúztunk Oszakától.

osaka Dōtonbori utca éjjel osaka szekérhúzó ünnep

építészet / Japán / közlekedés / múzeum / Oszaka

Egy japán várkastély a modern Oszakában

Első reggelünkön Japában napsütésre ébredtünk. Nem tudtuk még, de ez csak a kezdete volt egy egész hétnyi gyönyörű időnek, hiszen évszaktól függetlenül meglepően meleg, 20-25 fokos napi maximális hőmérsékletben ismerhettük meg az országot. Japán mérsékelt égövi, mint hazánk, és négy évszaka van, havas telekkel. Ennek ellenére az október közepi „vénasszonyok nyara” meglehetősen meleg volt, és teljesen csapadékmentes. Nem mintha panaszkodnék.

Egy gyors croisantos reggeli után Oszaka felfedezésére indultunk. A metrót ekkor már egész ügyesen kezeltük, volt ugyanis egy trükk. A japán nevek, noha könnyű kiejteni őket (mármint a latinbetűs átírásúakat), legtöbb külföldinek egyrészt nagyon hasonlítanak egymásra, másrészt szempillantás alatt képesek kimenni az ember fejéből. Az oszakai metrórendszerben ezen úgy segítettek, hogy számokkal is ellátták az egyes megállókat – a vonal összes állomása egy azonos betűvel és egy kétjegyű számmal rendelkezik. Mi például a Yokozustumi (N25) megállótól mentünk a világoszöld vonalon az Osaka Business Park (N20) [amit ők úgy ejtettek, hogy bizinis parku] megállójáig, mert ahhoz volt közel a várkastély.

osaka kastély osaka kastély

Amit akkor még nem tudtunk az, hogy Japánban nagyon liberálisan bánnak a térrel. Ha nálunk azt mondom, hogy kastély, vagy szentély, akkor az magát az épületet és esetleg egy kis kertet foglal magába, főleg, ha a város közepén helyezkedik el. Nem így Japánban. Amennyire spórolnak a hellyel a magánházaknál, annyira nagyvonalúan használják közterületek esetén. Meg sem tudom számolni, hány olyan helyre mentünk be, hogy azt hittük, egy szentélyt látogatunk meg, és két óra elbűvölő bolyongás után még nem voltunk enne biztosak, hogy a végére értünk.

Az Oszakai kastély (Osaka Castle, Ōsaka-jō) például kb. 60.000 négyzetméteren helyezkedik el, amiben gyümölcsösök, parkok, szentélyek és egyéb középületek foglalnak helyet, mint például a puskaporos raktár. Legjellegzetesebb épülete maga a kastély, amely egy négyzetkilóméternyi óriási kövekből összerakott alapon áll, több erődített várfalon és várárkon belül. Már messziről impozáns látvány, ahogy a hagyományos csipkézett tetőszerkezet a magasba emelkedik öt emeleten keresztül, s magas kőtalapzatának merevségét enyhítik a környező lombkoronák.

osaka kastély fegyvertár oszaka kastély fal várárok japán hajó

Stratégiailag nagyszerű elhelyezése harci fontosságát emeli ki, tudniillik a természetes, folyó általi határát megerősítette a kétszeres várárok, amely ostrom esetén hasznosnak, számunkra viszont csupán szépnek bizonyult. Még egy klasszikus aranytetős csónakot is láttunk rajta, a hídon átmenve pedig vadászsolymok és baglyok társaságába kerültünk. Gazdáik öklükön vagy faágon tartva mutogatták madaraikat, számunkra nem egyértelmű okokból.

Miután megcsodáltuk a kastélynak nevezett tornyot, mely furcsán meseszerűnek tetszett a modern üzleti felhőkarcolók hátterében, beléptünk, hogy kissé többet tudjunk meg a történetéről a múzeum segítségével. Sajnos maga a kiállítás nem volt oly tanulságos, mint reméltük, ugyanis a legérdekesebb tárgyak angol feliratai nem sok információval szolgáltak (vajon csak emiatt találtuk őket oly érdekfeszítőknek?), bár ez korántsem volt jellemző minden tárgyra. Sietségünkben sajnos nem tudtunk elég időt szentelni az öt emeletnyi tárlatnak, de íme, mit tudtunk meg.

oszaka kastély makett kicsiben japán katonák

Az eredeti épületet a 16. században hozta létre Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) daimjó (hadúr), Japán egyik nagy egyesítője, de az évszázadok során többször esett áldozatul tűzvésznek, villámlásnak, valamint ostromnak, így a 20. században újra kellett építeni. Többször is (1928-ban a polgármester adománygyűjtést szervezett az ügy érdekében, de a második világháborúban fegyvergyárnak használták, s mint olyat, az amerikaiak erősen bombázták; végül utoljára 1995-ben újították fel).

Tojotomi igazi kalandregény-főszereplő lehetett, szerény származása ellenére hasznosságát bizonyítva feltornászta magát a ranglétrán, és egyszerű szamurájból Oda Nobunaga, az addig leghatalmasabb hadúr jobbkeze lett. Banditákkal egyezkedett háborúk megnyerése érdekében, pár vakmerő fiatalemberrel megostromolt bevehetetlen várakat éjjnek idején, várak felépítését ügyelte fel szörnyű körülmények között, s mikor a sors úgy hozta, szeretett urának halála után nem annak fiát, hanem fiatal unokaöccsét segítette hatalomhoz jutni, ami számára sokkal előnyösebb volt. Szóval megvolt a magához való esze. Ha nincs film az életéről, csinálni kellene.

oszaka kastély kőfal japán tigris dekoráció

Mikor már az utolsó emeleteken jártunk, egyre többet gondoltunk azokra a nagy kövekre a vár alapjában, s stabilitásukra. De a múzeum megnyugtatott. Noha máig sem egészen tiszta, hogy is sikerült akkora szikladarabokat elszállítani és összeállítani, ez része a hagyományos japán építészetnek. A hatalmas kövek közé kicsi köveket illesztettek, de habarcs nélkül, így a földrengések esetén képesek mozogni, ezért nem borulnak le. Az utolsó emelet kilátása viszont minden kételyünket eloszlatta: fennséges volt.

Kinézve a 16. században épített feudális várkastély teraszáról a 21. század felhőkarcolóira felbecsülhetetlen érzés. Oszaka, az üzleti élet központja, beláthatatlan távolságokon át húzódik a láthatár alatt, néhol parkok, folyók, színes lombkoronák által megtörve. Ez az igazi Japán: modern, de hagyománytisztelő, technikai tökélyre törekvő, de a szépség harmóniáját mindvégig szem előtt tartó. Izgalmas lesz felfedezni.

osaka japán város látkép

építészet / Japán / Kiotó / Oszaka / utazás

Weird in Japan

Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

japán utcasor házak japán ház autó

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

japán busz plakát cuki japán rajz cicák

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

japán cicák japán macskák cuki

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.

japán nők ruha kosztüm gésának öltözött japán turisták

építészet / múzeum / ókori Római Birodalom / Olaszország / Róma / szökőkút / templom / top10

Top 10 római látnivaló

Annak, akinek nincs ideje minden kalandunkat végigolvasni, s mintegy a Reader’s Digest verzióra vágyik, összeállítottam egy listát a legjobban kedvelt úti céljainkkal. A vicces sztorikért és a javasolt útvonalért még mindig érdemes elolvasni a hosszabb bejegyzéseket, de ha utazást terveztek Rómába, ezeket a helyeket semmiképp ne hagyjátok ki. Olvasd tovább …

építészet / Olaszország / Róma / templom

A Szent Péter-bazilika és ami még kimaradt

Rómát sem egy nap alatt építették fel, tartja a(z angol) mondás, így ne csodálkozzunk, hogy bejárni sem lehet ennyi idő alatt. Sőt, még három nap is édeskevés erre. Mi is csak a teljesség igénye nélkül tudtuk összehozni a városnézést, így több olyan helyet is kénytelenek voltunk kihagyni, ahova pedig szívesen bekukkintottunk volna. Például a Michelangelo Mózesét rejtő transteverei (köszönjük Adriennek, hogy figyelmeztetett erre a tévedésre) bazilikát (a méltóságteljes barokk San Pietro in Vincoli), és egyúttal az egész Tiberis-en (Tevere) túli negyedet, vagy a Villa Borghesét, ahol a Bernini szobrok legszebbjeit tartják, és azon kívül is gyönyörű kastély, de kétóránként csak 360 embert engednek be, s az online bejelentkezés már szinte egész nyárra betelt.

Róma Viktor Emánuel emlékműve római utca angyal

Sok látnivalót pedig ugyan megtekintettünk, de akár mennyire is bele szerettem volna foglalni a leírásokba, a blogbejegyzés technikai határai és olvasóim vélhető türelme sajnos ellene szólt. Így vágtam ki az első napon meglátogatott Császári Fórumot, mely hasonló a Római fórumhoz, de kissé mégis más, Traianus oszlopát, egy kis templomot szemben vele, ahol érdekes fatörzsbe faragott városkát láttunk, s igazából az „első római templomunk” előkelő címét is birtokolja. Viktor Emánuel, az országegyesítő első olasz király ragyogó fehér márvány emlékműve lenyűgöző, az előtte elterülő Piazza Venezia, a mögötte levő, Michelangelo tervezte Capitolium (Campidoglio) szintén.

Nem került szóba több templom sem, melyeket ugyan megcsodáltunk, de leírni már nem tudtam, s csupán hűséges útikönyvem fellapozása segítségével vagyok képes visszakeresni nevét és helyszínét. Ilyen volt a Santa Maria d’Aracoeli, melynek 22 teljesen más oszlopa különböző római épületekből került ide, s ahol először feltűnt a hármas Barberini méhecske az ablak rozettáján. A Sant’Agostino templom Raffaello Ézsiás prófétáját tartalmazza, valamint Caravaggio Loretói Madonnáját, amelyen a barokk fény-árnyék játéka nagyszerűen tanulmányozható, valamint sok korabeli támadás érte realizmusa miatt, amellyel a szegény zarándokokat ábrázolta.

 Róma Sant'Agostino templom Caravaggio Loretói Madonna roma Sant'Agostino templom

A kimaradt, „apokrif” látnivalók közül a személyes kedvencem a negyedik napon került a szemünk elé, amíg ugyanis útitársaink csomagoltak a repülőtérre való kimenés előtt, addig mi elszöktünk, hogy megcsodálhassuk. Tervünknek felemás sikere volt, lévén, hogy Bernini Szent Teréz extázisát épp renoválták, így csak szobornagyságú plakáton tekinthettük meg, viszont a barokk Santa Maria della Vittoria templom így is bámulatos, felemelő, meg hasonló jelzőket idéző volt.

A Szent Péter-bazilika viszont nem kerülhetett a kihagyhatók vagy leíratlanok listájára, még ha sokszor leírhatatlannak tűnik is, úgyhogy folytatom harmadik napunk történetét. A Vatikáni múzeumokból kijövet már csak egy teljesítendő célpontunk volt, ezért bekaptunk valami drága, agyontartósított, íztelen, utcán árusított szendvicset, és beálltunk a sorba. Hősiesen megígértük, hogy kiálljuk, ha ránk is esteledik (vagyis a záróráig maradunk), de meglehetősen gyorsan a biztonsági kapuhoz értünk. Így röpke fél óra-negyven perc álldogálás után már a templomba léptünk be.

róma vatikán szent péter katedrális róma vatikán szent péter bazilika

A Szent Péter-bazilikának körülményes története van. Már Constantinus császár, aki hivatalos vallássá emelte a kereszténységet, templomot építtetett arra a helyre, ahol vélhetőleg a mártírhalált szenvedett tanítvány és egyházalapító Szent Péter sírja állt. A reneszánsz-barokk kori átépítésében viszont lényegében korának minden valamirevaló művésze részt vett, ha más nem, akár csak presztízsből is.

Már az alaprajzban sem értettek egyet: egyesek, mint például Bramante, valamint a kupolát tervező Michelangelo a konstantinápolyi Hagia Sophia alapján görög kereszt alakúnak képzelték el, míg mások, többek között Raffaello is a latin keresztet támogatták, melynek egyik szára hosszabb. Ez utóbbi lett a győztes, mikor 1607-ben, száz évvel a terv megszületése után, elkezdték építeni, hogy elődje felszentelésének pontosan ezerháromszázadik évfordulójára átadhassák.

róma vatikán szent péter bazilika michelangelo pieta róma vatikán szent péter katedrális

A Szent Péter-bazilika a legek temploma. Már építésekor is sosemlátott, sosemvolt terveket kért a pápa tervezőitől, s a felszentelésekor már jócskán elkezdődött barokk korszak monumentalitása és díszítettsége nagyszerűen tükröződik benne: valóban elkápráztatja a bejövő hívőket. Sorolhatnám az adatokat, hogy milyen magas Bernini baldachinja és mennyire nehéz, mekkora a fő kupola, valamint hogyan férnének el benne a világ legnagyszerűbb templomai. De mindezt számtalan cikk taglalta már.

Helyette inkább saját szubjektív kis kincseimet említem meg. Kedvencem Michelangelo Piétája, amely az egyetlen szobor, amelyet a mester érdemesnek talált aláírására. Órákig tudnám nézni. Mária arca és testtartása fájdalmában oly kifejező, Jézus ellenben törékenységében is azt sugallja, hogy csupán földi porhüvelyét hagyta hátra, szellemét, hatalmát nem törte meg a halál. A titokzatos, földbe mélyesztett Confessio ragyogó, Szent Péter sírját, és egyéb felmérhetetlen értékű, misztikus erejű tárgyakat tartalmaz.

róma vatikán szent péter bazilika róma vatikán szent péter bazilika bernini baldachin

A magasztos baldachin mögött Szent Péter trónja óriási bronz pápákkal, arany angyalokkal és szentekkel, sugarakkal és felhőkkel túlcicomázva mágnesként vonzza a tekintetet a középen elhelyezkedő egyszerű, sokszor kivehetetlen fehér galambra, mely valahogy a felszínes díszítés mögött levő spiritualitásra emlékeztet. Nekem valahogy úgy tűnik, mintha ezt mondaná: „igen, ezt is az én dicsőségemre alkották, de én nem ez vagyok.” Elgondolkodtató.

építészet / ókori Római Birodalom / Olaszország / Róma / templom / utazás

Az ókori Róma dicsősége és hanyatlása

A római utat már évek óta terveztük, de valami mindig közbejött. Baráti társasággal akartunk menni, ezért mindannyiszor lemondtuk róla, valahányszor láttuk, hogy legtöbbünknek nem jó az időpont, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb csak eljutunk oda, ha már minden út Rómába vezet. És íme, egy márciusi hétvége végre legtöbb érdeklődőnek megfelelt, úgyhogy gyorsan lefoglaltuk (volna).

Az előkészületekről még csak annyit, hogy ami az isztambuli hosszú hétvégén nagyszerűen bevált, [reklám] a Wizztourral foglalni a repülőutat és szállást egyaránt, az most csúfosan csődöt mondott, ugyanis [anti-reklám] a honlap gyakori keresés esetén növelni kezdte az árakat, majd egy adott idő eltelte után újra csökkentette, míg végül annyira belezavarodott önmaga is, hogy mikor megrendeltük és kifizettük a szállást, hibát jelzett, barátaink úgy kellett visszakérjék a már kifizetett pénzt a segélyvonalon keresztül. Úgyhogy megbizonyosodtunk a régi közgazdasági aforizmában, hogy a monopólium nem tesz jót a piacnak (amit a fapados légitársaság gyakori késése is újra meg újra alátámaszt).

IMG_4846 IMG_5011

Na, de foglalási viszontagságok ide, korai felkelés kellemetlenségei oda, egyszer csak arra ébredtünk (a férjemmel szó szerint is, mivel elbóbiskoltunk a kora reggeli járaton), hogy Rómában vagyunk. Már a shuttle buszon is ámuldoztunk a zöld növényzeten (egyik barátunk kedvenc zöldségének és a fák formájának adózva, brokkoli-fának neveztük el az óriási, kerekded lombozatú vörösfenyőket), enyhe időjáráson és az út mentén végig húzódó akvadukton, és bizseregve gondoltunk arra, hogy e város két évezrede birodalmi főváros, és egy adott időben az egész világ legfejlettebb nagyvárosa volt.

Fogalmam sincs, milyen lehet ekkora örökséggel együtt élni. Mit érezhet az az ember, aki nap mint nap évszázados, sőt évezredes emlékművek árnyékában sétálgat. Aki bármelyik percben beléphet egy Raffaello-festette oltárképes templomba, vagy egy római oszlopos áldozati kegyhelybe. Milyen érzés tudni, hogy minden utcácskának története van: hol két arisztokrata család rivalizálásának lehetünk tanúi, hol egy művész isteni ihletének, hol egy államférfi bölcs döntésének, hogy a városnak alapvető fontosságú infrastruktúrát, szórakozó- vagy fürdőhelyet hozzon létre.

IMG_4852 IMG_4854

Én csak azt tudom, hogy útikönyv ilyen hasznos számomra még nem volt, s három nap alatt ekkora életre szóló élményt nem szívtam magamba. Fél szemem mindvégig a történelmi háttért jelentő leírásokon, a másik pedig az építészeti csodákon volt, amelyek lépésről lépésre bukkantak fel előttünk. Hamar szokásunkká vált, hogy megálltunk egy-egy műemlék előtt, „expedíciónk” bátor tagjai körém gyűltek, és azt mondták, „Olvasd hangosan”. Köszönöm, National Geographic Traveler, hogy műveltebbnek és tájékozottabbnak mutattál, mint amilyen valójában vagyok.

Az ámuldozás már a Colosseumhoz vezető úton elkezdődött, ahol láttunk narancsfát az utcán teli narancsokkal, ismeretlen romos kertet, kipróbáltuk olasz tudásunk („una acqua per favore”), besettenkedtünk egy nyitott kapujú kertbe, amelyről később kiderült, hogy közpark, és megnyugodva vettük tudomásul, hogy a hotelben kapott térképek egész nagy léptékűek, ezért nem kell majd sokat járjunk. (Ez utóbbiban tévedtünk.) Végre vagy húsz perces sorbanállás után pedig beléptünk a Colosseumba.

IMG_4907 IMG_4925

Noha az egyik legkevésbé várt látvány volt, a Colosseum méreteit képtelenség volt elfogulatlanul megtekinteni. Azoktól a tényektől, hogy hozzáértő becslések szerint a több tízezres tömeget is tíz perc alatt ki tudták üríteni végszükség esetén, a színteret elárasztva akár tengeri csatákat is eljátszhattak, valamint hogy ötven méternyi ma is álló falat húztak fel a legkezdetlegesebb gépek és csigák segítségével ezelőtt kétezer évvel, azért a legszkeptikusabb látogatónak is leesik az álla. Mindezek ellenére nehéz volt feledni eredeti rendeltetését, és hogy emberek nap nap után fizettek, hogy szórakozásképpen más emberek és állatok gyilkolását és kínzását nézhessék végig. Örök emlékeztető az emberiség egy kifejezetten visszataszító tulajdonságára.

Gyönyörű volt viszont a kilátás. Az amfiteátrum mindegyik hatalmas boltíve funkcióval rendelkezett: egyesek lépcsőként, mások ablakként osztották meg a következő emeletek súlyát, és kinézve rajtuk, mindegyikben más szeletét láthattuk a városnak. Ha egy atléta szélsebesen végigszaladt volna az arénában, folyton a kilátást figyelve, olyasfajta kezdetleges filmet rakhatott volna össze az elméjében, mint a táncosnők vagy lovak alakját mutató, gyorsan forgó zoetrópok a mozi megjelenése előtt.

IMG_4911 IMG_4915 IMG_4916

Kilépve a Colosseumból, felvillanyozva az előttünk elterülő Forum Romanum lehetőségeitől, sikerült meggyőznöm útitársaimat, hogy halasszuk el a reggeli/ebédet és lépjünk be az ókori Róma szívének tartott fórumba. Első pillanattól fogva lenyűgöző volt. Soha romok ily romantikusak nem voltak. A Római fórum beletette a „rom”-ot a romantikusba. Sőt, a sok angolkertre gondolva, nem csodálkoznék azon sem, ha maga a szó is a „Rome-antic”-ből eredt volna. [A nyelvészek kételkedhetnek ebben az etimológiában, de a kertészek szerintem velem tartanak.]

Már rögtön a bejáratnál, kissé takarva egy renoválás alatt levő múzeumot rejtő reneszánsz templom által, hatalmas tégla bazilika kápráztatott el. Noha csak fele volt ép, ez épp elég volt ahhoz, hogy jártunkban földbe gyökerezzen a lábunk méretét tekintve. Az ember egyszerűen nincs felkészülve ilyen hatalmas épületekre. Az emberléptékű reneszánsz óta nem sok ilyen gigantikus templomot és építményt látni, de persze ne feledjük, ez az istenek és isteni császárok időszaka. A Római fórum propaganda- és reprezentációs céllal épült, minden magát valamire tartó császár felállíttatott legalább egy apró templomot vagy diadalívet élete során, mintegy beleírva ezzel nevét a történelembe.

IMG_4974 IMG_5018

Az útikönyvet és a látványt összevetni, természetesen, nem volt problémamentes vállalkozás. Csak az istenek tudják (meg talán szegény félrevezetett útitársaim), hány gigantikus romra mutattam rá diadalmasan, hogy „Íme, a Veszta-szűzek lakhelye”, csak hogy felolvashassam a szövegdobozt, amely életmódjukról mondott pár érdekességet. (Ha már felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor megosztom veletek is: szóval a Veszta-szűzek az örök lángot őrizték, patrícius családok fiatal lányai közül választották ki őket, s ha betartották fogadalmukat, harminc év után nyugdíjba vonulhattak, és férjhez mehettek, de ha megszegték azt, akkor élve temették el őket. Kemény, mi?)

Ezen a téren a Fórum inkább a költőiséget, mint az informativitást tekintette magáénak. Egy-két megnevező tábla – esetleg pár izgalmas adat megjelölésével– igazán nem ártott volna. Azon kívül frusztráló volt az olyan eset, mint például az Isteni Romulus temploma (Tempio del Divo Romulo), amelybe bemenni a Fórumból kellett, de az üvegen át látható, az emeleten sétáló turistákhoz csatlakozni csak annak az elhagyása után lehetett (volna).

Mindent összevetve viszont méltó indítása volt római kirándulásunknak, főleg, hogy megtalálván végre a Veszta-szűzek lakosztályát, és maradványát a házi tűzhely istennőjének kör alakú templomának, felmentünk a Palatinus-dombra. Noha sokkal kevésbé látványos, a szellős, parkosított teret az ősrégi cédrusok, valamint a fiatal narancsfák igazán kellemessé teszik. Itt már nem is néztük, melyik palota-rom kié lehetett, hanem csak élveztük a nagyszerű kilátást. S lévén, hogy ilyen szorgosan teljesítettük az aznapra kiszemelt útitervünket, elmentünk ebédelni.

IMG_5003 IMG_4989

építészet / Isztambul / múzeum / ókori Római Birodalom / templom / top10 / Törökország

Top 10 isztambuli látnivaló

Város két kontinens között, két világleigázó birodalom valamikori fővárosa, Isztambul, igazi kincsestár. Három nap elég ahhoz, hogy életreszóló élményeket szerezzen az ember falai között. Velünk is megesett egy-két érdekes kaland, de az igazi sztárok az évszázados épületek voltak, melyek történetei izgalmasabbak, mint bármelyik celebé, aki lábaiknál fotózkodik. Drámai időutazás kultúrákon át. Íme a kötelező megállók kihagyhatatlan állomásai.

Olvasd tovább …

építészet / Isztambul / közlekedés / Törökország

A Dolmabahce palota – a gazdagság hatalma, s az ihlet hiánya

Utolsó napunkat a Dolmabahce palota meglátogatásával kezdtük, melyre útitársaink már régóta vágytak, csábítva a fotókat tiltó titokzatosságától és a csodákat sejtető „Isztambul Versailles-e” elnevezésétől. S hogy a hölgyek kedvteléseit az urakéval egyeztethessük, útban az Aranyszarvon túlra felugrottunk a modern technikai tökélyt megtestesítő villamosra.

A villamos, azon kívül, hogy gyors, tiszta, kényelmes és még akár helyet is lehet kapni rajta, olyan újszerű jegykezelő rendszerrel rendelkezik, amellyel eddig még nemzetközi nagyvárosokban nem találkoztunk. Egy contactless (érintés nélküli) Istanbulkartot, vagyis bérletkártyát kell venni, amely nem drága, viszont letétbe kell helyezni vagy négy eurót, amit visszaváltáskor visszakapunk, majd feltölteni bizonyos mennyiségű pénzzel, amellyel akárhány utas jegyét meg lehet vásárolni.

IMG_3485 IMG_3487

Ez utóbbi nekünk különösen tetszett, hiszen négyünknek elég volt egyetlen kártyát megvenni, s továbbadogatva mind beléphettünk az érintős kapukkal lezárt megállóba. Azon kívül hosszabb út esetén arányosan kevesebbet vesz le minden átszállásnál, ezzel is mintegy bocsánatot kérve az utasoktól, hogy nem sikerült egyenesebb útvonalat tervezniük. Eddig a londoni Oyster card volt a kedvencem, de ez még annál is klasszabb.

Megvettük tehát a bérletet egy újságos bódéból, beléptünk az utcánk végén levő megállóba, és felszálltunk a kikeresett irányba menő villamosra. Mikor átrobogtunk az Aranyszarv-öböl hídján, már ragyogó napsütés volt, s leszállás után, ahogy a tengerparton végigmentünk a pár lépésnyire levő Dolmabahce palotáig, éreztük, hogy meleg, szinte nyári napunk lesz. Kinézve a felszálló ködtől épp tisztuló Boszporuszra, torkon ragadott szépsége, nagysága, határtalansága.

IMG_3932 IMG_3922

Az épület legmágikusabb vonatkozása valószínűleg az elhelyezése, hiszen olyan földre építették, amely nem is létezett. Hogy mindenható urai a reggeli kávéjukat egyenesen a tengerszorost bámulva ihassák, feltöltötték a partot, így nem kellett sem meglévő épületeket lebontani, sem lemondani a kilátásról. Könnyen megértettük tetteik indítékát, amikor a fehér kőkapun át kinéztünk a kora reggeli nap által megvilágított habokra – ennél szebb és felemelőbb látványt kigondolni sem lehetett volna!

Pedig kigondolás volt itt bőven. A palota minden egyes aspektusa alapos megfontolásról árulkodik, s már útközben úgymond felkészítettek a látvány különlegességére, eleganciájára. Szép széles úton hol egy faragott mészkő mecset, hol egy magas neobarokk óratorony adagolta a látványt, mind hasonló stílusban. A kaputól a palotáig meg ízlésesen nyírt kertek, visszafogott nagyszerűségű szobrok, tökéletesen kimért tavak vezették utunkat.

IMG_3942 IMG_3947

Mégis, mindeme tervszerű szépség képtelen volt áhítatot kiváltani belőlem. Gyönyörű volt, de üres. Látványos, de tárgytalan. Fenséges, de érdektelen. Versailles, de csak annyira, amennyire a Hamupipőke kastélya a Disneylandben Château de Chambord. Mert mit mesél nekünk a világ legnagyobb francia kristálycsillárja? Hogy valakinek tetszett a stílusa, s volt rá elég pénze. Hogy milyen személy volt a tulajdonosa, arról semmit nem tudunk meg. Bár beszédes, hogy egy hanyatló birodalom utolsó királyi palotája külföldi stílusban épült, külföldi kölcsönökből. Se pénz nem volt rá, sem ihlet. Megkockáztatnám, hogy szükség sem.

Sétálva a pontosan kigondolt szőnyegek, drapériák, antik bútorok, aranyozott stukkók harmóniája között hiányérzetem támadt. Nincs mögötte történet, általa nem jött létre megcsodálandó műalkotás, mely egyedi lenne megoldásaiban, mert egyedi problematikából, sajátos élethelyzetből nőtt ki. Nem hiteles, csak gazdagon díszített. Az egyetlen említésre méltó kuriozitás számomra a hatalmas ceremóniaterem magaslatában a falban megbúvó aranyozott rácsozat, amely mögül a fogadásra sosem hivatalos asszonyok bámulhatták a külföldi attasék és nagykövetek (számukra valószínűleg) meglepően unalmas ruházatát.

IMG_3933 IMG_3973

Hogy egy ilyen felvilágosult uralkodó, ki valószínűleg a díványok és redőnyök mellet a francia konyhát és etikettet is átvette, mégsem engedte meg évszázados elnyomáshoz szokott asszonyainak, hogy nyugati módra jelen lehessenek a protokolláris rendezvényeken, de szerette őket annyira, hogy kíváncsiságukat a helyi szokások ellenére megpróbálta kielégíteni – ez volt számomra az egyetlen egyedi történet, amelyet a Dolmabahce mesélni tudott.

Még utolsó lakosa életébe sem láthattunk túlságosan bele, hiába néztük meg dolgozószobáját, ahol éjt nappallá téve tevékenykedett a török nép életének jobbításán, vagy hálószobáját, ahol egyedül aludt egy meglehetősen rövid ágyban. Kemal Atatürk semmi személyes tárgya nem hozott közelebb tulajdonosához, s a tény, hogy saját rezidencia építése helyett megelégedett az európai modellre épült királyi palotával, noha gazdaságosságát értékelhetjük, szintén az említett ihlethiányra utal. Felsejlik előttünk a nemzeti viseletet betiltó államfő, ki pantallóba bújtatva „civilizálta” népét, s ráébredvén a változás szükségességére, csupán átvette a máshol jól működő alkotmányos reformokat, de sajátos hazájához méltókat alkotni nem tudott.

IMG_3951 IMG_3954

De persze ez csak személyes vélemény. Fotózni nem lehetett, így a belső tér megmutatásával nem tudom illusztrálni eszmefuttatásomat, de aki nagyon kíváncsi rá, az talál képet róla a világhálón. Nem minden része látogatható, és az is csupán idegenvezetővel, aki ugyan szépen beszélt angolul, és fel is mondta rendesen az adatokat, de érdekességeket nem nagyon mesélt. Egy izgalmas pillanat mégis megesett, amikor ugyanis egy turistát elkapott egy biztonsági, amint épp lekattintott egy szobarészletet, azt hittük verekedésig is fajul majd a dolog. De nem fajult. S miután a fentről megcsodált ceremóniatermen áthaladtunk, s kikerültünk a a szabadba (természetesen az ajándéküzleten át), a csipkésre faragott kapun betekintő tenger látványa végül megadta a várva-várt katarzist.

építészet / ételek / Isztambul / ókori Római Birodalom / templom / Törökország

A Kék Mecset, az ókori Hippodrom maradványai, valamint étkezés Isztambulban 2

A Kék Mecset a tér másik oldalán áll, szemben az Hagia Sophiával. Ez szimbolikusan is értelmezhető, mint az újabb, modernebb modell az eredetivel szemben. De annak ellenére, hogy szépségéhez nem fér kétség, s a muzulmán világ egyik legnagyszerűbb máig használatos mecsete (a hat minaretje szentségtörő módon talán még Mekkán, a szent városon is túl akart tenni), mégis kevésbé történelemmel dús, kevésbé drámai, látványa nem szorítja össze a szíved.

IMG_3827 IMG_3885

Van egy borzongató hatása annak a művészetnek, amely a lehetetlent kísérli meg, s mint Bábel tornya, az egekig akar jutni. Az Hagia Sophia mérnöki vívmány, de a képzelet erejét is bizonyítja – a Kék Mecset, vagy Sultanahmet, már meglévő technológiát, már megvívott csatát hasznosít, tudták, hogy működni fog, biztonsága unalmas. Nem érezzük rajta azt, hogy készítői művészek voltak, akik életük árán is bele akarták írni a nevüket a történelembe, hanem inkább mesteremberek, akik a felvállalt munkát korrekten teljesítették: olyan lett, mint példaképe, csak kissé jobb és újabb.

Körbejártuk, majd mikor végre megtaláltuk a mellékbejáratot, ahol be lehetett menni, lehúztuk a cipőnket, mi, nők, kendő alá rejtettük a hajunkat a hagyomány-tisztelet jegyében, s beléptünk. Hát, semmiképp sem kellett volna pont az Hagia Sophia után meglátogassuk. Így sokat veszített az értékéből, s nem sok időnkbe telt körbenézni. Kijövetelünk után vettük észre az elkerített udvar külső felén álló kicsiny kagylókat, amelyeknél a hívők megmoshatják a lábukat vagy a fejüket. Ez már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a virágos csempével borított boltívek, mert egy nagyrészt ismeretlen kultúra titkaiba nyújtott bepillantást.

IMG_3865 IMG_3870

A mecset mellett terjeszkedett el valamikor a Hippodrom, egy óriási méretű stadion, ahol harciszekeres- és lovasversenyeket tartottak a nép szórakoztatására. Constantin császár, akiről a város a Konstantinápoly nevet kapta, bővítette ki olyannyira, hogy akár százezer ember is elfért benne. Innen származik a Szent Márk-bazilika négyes bronz lovasszobra, amelyet a kereszteshadjáratkor fosztogató velenceiek vittek haza szuvenírként a császár páholyából. 

A történelem fintora, hogy a tér többi díszét, az oszlopokat és obeliszkeket viszont a bizánciak zsákmányolták más országokból már sokkal korábban. A háromezer éves egyiptomi obeliszket például háromba vágva szállíttatták ide, de csak a felső fele maradt meg, míg a kétezer ötszáz éves Delphoi-i Apollo-templomból származó, kígyózó bronz oszlop szintén megcsonkítva hirdeti a város korabeli nagyságát és véres múltját (lásd többek között a Hippodromon kitörő Nika-felkelést).

IMG_3864 IMG_3859

A középkorban Európa legfényűzőbb palotájának tartott Nagy Palota viszont már csak emlékekben él, s noha a tengerparton még néhol látható pár faldarabja, mi már csak az útikönyvben ábrázolt rekonstrukcióját tekintettük meg. Elvégre ekkor már jóval elmúlt dél, és ennél több látványt már nem bírtunk volna ki. Úgyhogy elindultunk hazafelé azzal a feltett szándékkal, hogy ha megfelelő helyet találunk, beülünk ebédelni.

Épp jókor, mert a gyomrunk kezdett ellentmondást nem tűrően korogni, így bementünk egy közeli étkezdében. Nem volt túlságosan stílusos, a gyorskajálda és egy egész olcsó étterem között lehetett feleúton, de a menü szép nagy képekkel illusztrált, angol feliratos. Ki is választottunk pár szemrevaló fogást, halat, bárányt, pizzaszerű lepényt, salátát, miegymást. Számításunkkal ellentétben a salátát jóval előbb kihozták egy hatalmas, tányérról lelógó, ropogós pitával, s mivel már erősen megéheztünk, neki is láttunk.

IMG_3890 IMG_3892

Kellemesen fűszerezett, egyszerű, de jóízű étel volt, sok friss alapanyagból, ami decemberhez képest nem is rossz, s az utcán is árult, frissen csavart narancs- meg gránátalmalé, noha kissé keserű, egészségesen cukortalan ízével tökéletes volt a lenyomtatáshoz. Mediterrán országhoz találóan nem sajnálták a különféle olajbogyókat, meglepően sok volt a reszelt saláta alapanyag, s az otthonról ismert sültpaprikával is újra találkoztunk. Az előző napon a rá(c)hát (szultánkenyér, lokum, turkish delight), ma ez juttatta eszünkbe, hogy népeink között volt kulináris kapcsolat a döner kebab előtt is. (Sőt, nemcsak a hódoltság idejéről, hanem még a honfoglalás korából is ránk maradt pár török eledel, szó, edény.)

Az étkezéskultúrán kívül még csak a desszerten töprengtünk ennyit, nem tudtuk eldönteni ugyanis, hogy a barátaink megkóstolandó listájára felkerült édességhez maradt-e még hely. Végül desszert nélkül, de így is tele hassal könyveltük el, hogy olcsón, meglehetősen egészségesen és jól lehet étkezni a török nagyvárosban. Elégedetten, s lelassulva tettük meg azt a pár percet, ami otthonunktól elválasztott, s kis pihenést engedélyezve magunknak megegyeztünk, hogy este még kimegyünk megnézni a környéket s megélni az éjjeli életet.

IMG_3894 IMG_3893

Sötét este volt, mire újra összeverődtünk – évszakhoz mérten nem olyan késő, mint amilyen sötét –, de az otthoni időjáráshoz képest egész enyhe, tíz fok körüli hideg. A tájékozódási képességeinkre bízva magunkat megindultunk lefelé az utcán, betérve az érdekesebb sarkokon, követve az ismeretlen városoknál gyakran elkapó ösztönt, mely mindig valahova érdekes helyre juttatott.

Ezúttal sem csalódtunk. Egy veszekedő scooterest figyelve, s az egyre lerobbantabb városképet tanulmányozva már azon gondolkoztunk, hogy talán rossz irányba indultunk, s ideje visszafordulni, mikor egy meredek kanyar után csodálatos látvány tárult a szemünk elé. Mintha egy filmbe csöppentünk volna, egy olyan  „bazi nagy valamilyen lagzi” címűbe, ahol az utcán tartják a vendégséget zenészek, lampionok, virágok, vidám emberek társaságában.

IMG_3898 IMG_3902

Pedig csak pár vendéglő volt szorosan egymás mellett, melyeknek a kinti terasza az egész keskeny utcát elfoglalta. De mégis nagyszerű hangulatot árasztott az a pár színes körte, karácsonyi villogó, amelyik bizonyította, gazdájuk igényesen rendezte be háza táját, s noha az utcáról behívó árusok egész nap az idegeinket tesztelték, furcsamód itt nem zavartak annyira. Talán mert ezzel már más országokban is találkoztunk, vagy csak az élőzenés szerenádozók lágyították meg a szívünket? Elég az hozzá, hogy kellemes meglepetés volt ez a kis rejtett, egy másik világból ittmaradt utcácska.

Az utca végén már teljesen más látvány fogadott. Egy szemetes aluljárón széles, forgalmas útra értünk ki, s onnan már érződött a tenger, s a kikötő szaga. Kivilágított halas kosarak kínálták portékáikat, majd tengeri menüvel kecsegtető éttermek következtek, s mivel nagy tengeri herkentyűs rajongók vagyunk, benéztünk egyikbe. De mert aznap már vacsoráztunk, a szóval tartó, s kedvezményt ígérő vendéglősnek megfogadtuk, hogy másnap visszatérünk – az utolsó vacsoránkra.

IMG_3901 IMG_3906

építészet / Isztambul / múzeum / ókori Római Birodalom / templom / Törökország

Az Hagia Sophia és az Elsüllyedt Palota mint emlékek egy letűnt civilizációról

Teljesen más történetet mesél az Hagia Sophia. Hosszú időn át a világ legnagyobb temploma volt, s máig ámulattal tölti el minden látogatóját. De engem nem csupán méretei, gyönyörű arany mozaikjai, valamint sejtelmes világítást nyújtó csillárjai bűvöltek el, hanem megérintett a letűnt civilizáció fájdalmas nosztalgiája is, amelyet megidéz. Valamikor a Római Birodalom legnagyszerűbb ékessége – ma csupán emlék, emlékeztető, memento mori.

IMG_3677 IMG_3691

Noha a legtöbb várost a fejlődésébe vetett hittel építik, nem sok olyan lehet, amelyet kifejezetten azzal a szándékkal hoztak létre, hogy egy birodalom fővárosa legyen. Hány városnak nevezhetjük meg napra pontosan az alapítási dátumát? Habár már a jégkorszak vége óta folyamatosan laktak a nagyszerű természeti adottsággal rendelkező területen, magát Konstantinápolyt, az Új Rómát, 330. május 11-én adta át I. Constantinus római császár. S ha a várost a világ legszebb és legfejlettebb városának nevezték, az Hagia Sophia ennek is a gyöngyszeme volt.

Az előző templomokra épített bazilika korának mérnöki vívmánya volt. Óriási kupoláját látszólag semmi nem támasztja alá, s a falak tetején levő ablakok még inkább a súlytalanság illúzióját keltik. Tízezer ember öt év alatt építette fel, adatok, amelyek újabb rekordot döntöttek. S annak ellenére, hogy számtalan természeti (és emberi) csapás fenyegette, s kupolája néhányszor be is omlott, máig azon kevés remekművek egyike, amelyik a Bizánci Birodalom nagyságára emlékeztetnek.

IMG_3694 IMG_3706 Cropped

Mikor 1453-ban az icipicivé zsugorodott Kelet-Római Birodalom utolsó székhelyét is elfoglalták a törökök, rettentő méretű hadtestet és találékonyságot bevetve (lásd többek között a szárazföldön az Aranyszarv-öbölbe átvontatott flottát), a szultán egyből átalakíttatta mecsetté, s olyan hatással bírt rá, hogy a legtöbb mecset azóta is az Hagia Sophia stílusában épült. Sőt, túlszárnyalni az ezer évvel azelőtt alkotott bazilika kupoláját is csak jelentéktelen méreteltérésekkel tudták, mint például a híres török építész, Szinán az edirnei Selimiye mecset esetén.

Körülnézve feltűnik a muzulmán török hatás az épületen: abból a korból, amikor még mecsetként, s nem múzeumként használták, ránk maradt a Korán által tiltott emberi ábrázolásokat eltakaró kerek táblácskák sora, valamint a mihráb és a minbár, melyeket máig nem tudok megkülönböztetni, de az egyik Mekka irányát mutatja (ugyanis afelé kellett forduljanak a hívők meghajlás során), míg a másik a szószék, a Topkapiból ismert csúcsos stílusú tetővel.

IMG_3724 IMG_3728

Az emeletre egy keskeny, középkori robosztusságú kőlépcsős folyosón lehetett feljutni, s onnan a kilátás, ha lehet, még szédítőbb. S noha egyik falát épp renoválták, ezért állványokkal volt bevonva, megpróbáltuk nem szívünkre venni a képek és látvány ilyenfajta kompromittálását. Hiszen fent is izgalmas kincseket ígért az útikönyv.

Körbemenve rá is találtunk azokra az arany mozaikokra, amelyek a mintáját szolgáltatták a hazánkban található, és valószínűleg az egész görögkeleti, ortodox világ oltárképeinek és ikonjainak: Jézus Szűz Máriával és Keresztelő Szent Jánossal, oly illusztris társaságban, mint II. Komnénusz János császár és Irén császárné, illetve IX. Constantinus császár és Zoe császárné. Az untig ismert stílus kissé csökkentette értéküket szemünkben, de azért el kell ismerni, hogy az eredetit látni mégis kellemes tudat.

IMG_3739 IMG_3740

Ámulva és a látvánnyal telítve léptünk ki a templom/múzeumból, ezért úgy gondoltuk, nem sok értelme lenne egyből a szemben álló Kék Mecsetbe bemenni, illetve meg is éheztünk – ennyi kulturálódás alatt. Így tehát beálltunk a sorba, amely az izgalmas, Elsüllyedt Palota nevet viselő látványossághoz vezetett – közben meg bekaptunk egy-egy főtt kukoricát vagy perecet.

A Bazilika Ciszterna valóban úgy néz ki, mint egy földalatti palota a több mint 300 szépen kifaragott, többségében korinthoszi oszlopfővel ékesített oszlopával, s ez annyira meglepő látvány, hogy az egyik legnépszerűbb turistalátványossággá nőtte ki magát az utóbbi években. Valamikor földalatti víztározó lehetett, egyike a több száznak, amely tiszta vízzel látta el a metropolist, s jócskán megnehezítette a lakosságot kiéheztetni próbáló számtalan ostromló dolgát. Hogy fénykorában, használata esetén mennyi víz lehetett benne, az csapatunkban is vita tárgyát képezte, de hogy kísérteties látvány, abban egyetértettünk.

IMG_3770 IMG_3810

Nem csoda, hogy Dan Brown Infernójában [spoiler] az utolsó jelenet helyszíne lett, alulról jövő vörös megvilágításával, ablakok és természetes fény teljes hiányával, amihez csak adódik a falakon és plafonon visszaverődő víz furcsa mintázata, valamint a szörnyetegekként pózoló nagyra nőtt halakkal – valóban a poklot idézi. A fejjel lefelé álló Medúza-fejen már nem is csodálkozunk, csak beleborzongunk: milyen titkokat rejtegethet egy ilyen sejtelmes hely!

Megálltunk a végében, a lezárt, Medúza-fejes résznél, s elgondoltuk, hogy vajon hova vezethet a nem látogatható rész – majd visszafordultunk. A furcsán visszhangzó terem, a turisták kis csoportjai, akik izgatottan fotózkodnak az oszlopok között, meg a mesterséges élőhelyüket egyáltalán nem bánó, cikázó halak mindenképp egyik legváratlanabb látnivalónkká tették a helyet. A meglepetés-faktort már nem lehetett túllicitálni, így hát visszatértünk a hagyományos célpontokhoz. Következett a Kék Mecset.

IMG_3773 IMG_3776