Utat Mutat

Just another WordPress site

ételek / Koh Samui / közlekedés / sziget / természet / Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

IMG_2195 IMG_2217

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

IMG_2219 IMG_2236

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

IMG_2304 IMG_2241

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

IMG_2263 IMG_2283

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

IMG_2311 IMG_2324

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

IMG_2338 IMG_2315

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

IMG_20140629_195552747 IMG_6761

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

2 Comments Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

  1. Réka

    Annyira élvezetesen írsz Bici, hogy az elmondhatatlan! Nagyon örülök, hogy olvashatlak! Hol mosolyra húzódik a szám, hol pedig könnyekkel telik meg a szemem… 🙂
    Talpraesettségeteket pedig igazán csodálom, és amolyan bárcsak érzés kerít hatalmába!

Leave a Reply to Réka Cancel reply