Utat Mutat

Just another WordPress site

Posts tagged természeti park

ételek / Koh Samui / közlekedés / sziget / természet / Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

IMG_2195 IMG_2217

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

IMG_2219 IMG_2236

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

IMG_2304 IMG_2241

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

IMG_2263 IMG_2283

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

IMG_2311 IMG_2324

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

IMG_2338 IMG_2315

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

IMG_20140629_195552747 IMG_6761

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

ételek / Koh Samui / sziget / természet / Thaiföld

A tenger kincsei a mélyben és az asztalon avagy búvárkodás és ínyenckedés

Jártunkban-keltünkben mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy lehetőleg minden fontosat megnézzünk, de ne csak a turisták által látogatott, fényképezett, úgynevezett képeslap-látványosságokat, hanem lehetőség szerint kukkantsunk be a színfalak mögé, az útikönyvekben nem ábrázolt, helyi világot is ismerjük meg. De az első sziget körüli utunk kissé megingatott ebben az elhatározásunkban. Úgy éreztük, túl sokat kaptunk a realitásból, meg a turistáknak szánt „műemlékekből” egyaránt. Mintha azzal, hogy csak úgy saját szakállunkra útnak eredtünk, magunkra zúdítottuk volna mindazt a színes kavalkádot, amelyet az aprólékosan kitervelt szervezett kirándulások lenyelhető falatként tálalnak a könnyen elbizonytalanodó és összezavarodó turistának, különös figyelemmel az európai-amerikai érzékeny gyomorra.

Ezért elhatároztuk, hogy ezúttal rábízzuk magunkat a féltucat utazási iroda egyikére, és kiválasztottuk a több tíz szervezett kirándulás közül a minket leginkább izgatót. Lehetetlen nem ámulattal gondolni az Ang Thong Nemzeti Parkra, amely ugyan kábé negyven szigetecskét foglal magába, de a napi túrák többsége csupán kettőre juttat el. Nem baj, egy újszülöttnek, vagyis nekünk, európaiaknak, minden sziget új, és amint megláttuk, hogy hajókázás és ebéd mellett búvárkodni is visznek, nem kellett többet győzkodni.

IMG_6526

A lefoglalás egyszerű volt, a reggel utánunk jövő kisbusz pontos és kényelmes, a parthoz vezető út ugyan egy kissé hosszú, de semmi a Moszkva-Bangkok járatunkhoz képest. Amint viszont kiszálltunk a tengerparton, már érezhető várakozással tekintgettünk a lehorgonyzott hajók és csónakok felé: imádunk merülni, és ezt az élményt annyira beterveztük, hogy már otthon bepakoltuk a snorkeling búvárfelszerelésünket.

Kapitányunk feketére volt égve, és kisfia segített neki kihúzni a motoros csónakot a partra, aki a mentőmellényeket és később a búvárfelszereléseket is kiosztotta nekünk, majd összeszedte a papucsainkat, amelyeket a tengerbe ugrás előtt a fedélzet orrában hagytunk, valamint újra kitette őket, mikor eljött az ideje kiemelkedni a tengeri világ csodálatos országából.

IMAG0622 IMAG0627_BURST009

A tenger, ugyanis, valami fantasztikus. Kellemesen hűs vízben lebegni, arccal a vízben bámulni a mélybe, és álmélkodni a hal- és korallvilág csodálatos változatosságán! Itt egy apró kék hal, ott egy nagyobb fekete, amott egy raj szürke sárga csíkokkal, sőt, még egy világoskék ráját is megpillantottunk pár másodperc erejéig. A korallok szintén nagyon különbözőek voltak, egyesek virágokra hasonlítottak, mások valami mocsári fűre, megint mások az agy tekervényeit utánozták kis gömbökben. Kapitányunk leengedte a horgonyt a tenger közepén, beugrott a vízbe, majd a víz alatt ujjal mutogatva hívta fel a figyelmünket az érdekesebbnél érdekesebb tengermélyi csodákra.

Egy adott ponton a kisfiú kenyérszeleteket dobott be nekünk a vízbe, amellyel etetni lehetett a körülöttünk úszkáló halakat. Volt, ahol a tenyerünkbe zárt kenyeret követve, mintegy beidomítva, követte egy-egy raj a kezünk mozgását, sőt, néhol még meg is csipkedték a kezünket, noha alig érezhetően. A nagy sűrűség ellenére mind olyan gyorsan cikáztak, hogy amikor játékosan el akartuk kapni őket, noha előző pillanatban még közvetlenül kezünk mellett voltak, a következőben már a közelükbe sem érhettünk.

Délben egy kis szigeten kötöttünk ki, ahol egyszerű, kétfogásos, rizses-tengerihekentyűs, majd gyümölccsel zárt ebéddel fogadtak. Teli hassal kiülni a szellős, árnyékos nyugágyba a nap élményei után – páratlan érzés volt.

IMAG0634

Sajnos, mint minden jónak, e kirándulásnak is egyszer vége volt, s noha az élménytől részegen megfogadtuk, hogy mindenképp elmegyünk még egy hasonlóra, végül nem került sor rá. Ebben szerepet játszott az idő rövidsége és a látnivalók sokasága mellett az enyhe napszúrás is, amit a kemény naptejezés ellenére kaptunk, meg a búvárkodás alatt leégett bőrünk, amelyet a napsugarak a vékony víz nagyítója alatt fittyet hányva számoknak és faktoroknak, szépen perzseltek a hűvös hullámokon keresztül is.

Délután lemotoroztunk a város legforgalmasabb és mozgalmasabb részére, hogy közelebbről is megnézzük a vízben oly illékony herkentyűket – tányérunkban egész nyugodtan várták sorsukat. Több étterem előtt is találkoztunk jégbe helyezett halakkal és rákocskákkal, melyek egyszerre szolgáltak étlapként és nagyszerű dekorációként. Noha a bébi-cápát eléggé sajnáltam, az ínycsiklandóra pirított garnélarákot annál kevésbé. Ott-tartózkodásunk végére már egész profin bontottuk fel a vékony páncélját (egyáltalán nem érezve feszélyezve magunkat amiatt, hogy kézzel tettük ezt, hiszen túl gusztusosak voltak ahhoz, hogy komoly perceket vesztegessünk a kés-villa kombináció civilizált kínlódásával), és tudtuk azt is, hogy hol kapható a legjobb pad thai.

IMAG0618 IMG_2213