A következő utunk a város másik aspektusát célozta meg, feudális helyett az ultra-modern üzleti központot, ezért lemetróztunk a Shinbaiashi (N15) megállóba. Oszaka Tokió után a leglátványosabb metropolisz, s gazdasága is a második helyre teszi. Lakosságának mérete viszont egy furcsa jelenséget idéz elő, tudniillik éjjel csak a harmadik legnagyobb japán város, míg nappal a rengeteg munkába ingázónak köszönhetően a második helyre tornázza fel magát.
Már a felszínre jutásunkkor láttuk, jó helyre érkeztünk. Útikönyvünk szerint az oszakai 5th Avenue környékén lehettünk, a legdrágább, legelegánsabb üzletek sugárútján, s való igaz, már láttuk is elsuhanni előttünk a karcsú Corvette-eket, áramvonalas Ferrarikat. A széles utcát viszont nem csupán üvegborítású, minimalista irodaépületek szegélyezték, hanem biciklisávok és zöldellő fasorok. Ebben a viszonylatban inkább emlékeztetett a párizsi Champs-Élysées-re, mint new yorki mására.
Carspotting, avagy sportautó-bámulás közben rossz irányba indultunk el, de egy kedves járókelő kérésünkre, gyenge angollal, de útbaigazított. (Akkor még nem tudtuk, hogy az Európában oly laza utcai kérdezősködés nem igazán fog bevállni, hiszen a legtöbb japán nem, vagy csak nagyon kevéssé beszél angolul, habár segítőkészségükhöz kétség nem férhet.)
Mielőtt ellenben visszafordultunk volna, beléptünk egy Tesla autószalonba, s az előbb említett nyájasság szellemében az eladó (egyértelmű turista-kinézetünk ellenére) felajánlotta, hogy nyugodtan próbáljuk ki. A fiuk szégyelősen szabadkoztak, viszont én beültem a jobboldali, anyósülésre. Csak akkor vettem észre, hogy a japán kocsikat az angol szokás szerint a jobb oldalon vezetik, amikor a kormányt láttam magam előtt. Kellemesen letisztult, elegáns belseje volt, s noha gyorsulását nem sikerült kipróbálni, mégis érdekes volt a híres elektromos autóban ülni.
Vasárnap lévén az utcák csendesek voltak, nyugodtak és tiszták. Lépkedtünk a napsütésben, csodáltuk a csillogó luxusüzletek kirakatait, s néha be-bepillantottunk egy-egy mellékutcába, melyek keskenyek, zöldövezet és sportautók nélküliek, de valahogy autentikusabbak és izgalmasabbaknak tűntek. Adott ponton elhatároztuk, hogy a célpontunkat nem csak az árnyas sugárúton lehet elérni, s a megadott irányt tartva betértünk egy kisutcába.
Egyből más hangulat fogott el. A levegős, elegáns, enyhén sznob körút helyett egy icipici sikátorban találtuk magunkat, ahol kizárólag gyalogosok járhattak, vagy ha néha akadt is egy beszállító kocsi vagy taxi, az utca akkor is a járókelőké volt. De ez nem minden. A visszafogott, hideg, dizájner szürkék és kékek után itt harsány, villogó, képekkel terhelt cégérek kakofóniája fogadott, éttermek ablakai hívogattak ínycsiklandozó fogások ábráival, kis üzletek színes plakátai kapták el tekintetünket, táblák, jelek amerre a szem ellát. Egy-egy üzletnek lámpaoszlopnyi magasságig tele volt rakva az oldala színes táblákkal, amelyeket elolvasni ugyan nem tudtuk, de nagyon gyanítottuk, hogy termékek nevét, akciókat meg hasonló hétköznapi hirdetéseket tartalmaznak.
Ekkor már jóval elmúlt az ebédidő, így városnézésünk egyre céltudatosabbá kezdett vállni: egy (viszonylag) olcsó, de hangulatos kis étkezdét kerestünk, ahol korgó gyomrunk és elfáradt lábunk megnyugodhat. Persze ezt könnyebb megfogalmazni, mint megtenni. Idegen országban még párban is nehéz kiválasztani egy megfelelő helyet, de mi ötön lévén, ez csak hatványozódott. Képzelhetitek, hogy amelyik hely egyikünknek tetszett, az valaki másnak nem, s mikor az mutatott egy lehetséges éttermet, egy harmadik vétózta meg.
Közben elértük a keresett Dōtonbori utcát, amely aztán tényleg nem diszkrét bájáról híres. Épp ellentkezőleg. Az az épület, amelyen nem volt legalább egy embernagyságú rikító dombormű, villogó fényreklám vagy tizenöt hirdetés, abszolút kivételnek számított a sorban. Sárkányok tekeregtek a homlokzaton, polipok hirdettek Isten tudja mit, s még a lampionokon is promóciók voltak olvashatók. Ez volt az oszakai Times Square, ahol ha nem hirdetsz, nem is létezel, annak ellenére, hogy ha hirdetsz, sem látják, annyira reklámoktól zsúfoltak az épületfalak.
Bevásárlóutca és szórakozóközpont egyszerre, vacsorázóhely, pénz és idő k(/t)öltő. Dōtonbori-gawa, vagyis Dotonbori-folyó két partja nézett ki a legimpozánsabbnak, s talán a legízlésesebbnek is. Sétálóutca övezte mindkét felén, fákkal, padokkal, s mintha az üzletek is kevésbé hivalkodóak. Ezzel szemben a párhuzamos üzletutca mindennek ellentéte volt. A fedett sétány minden irányból rikító figyelemkeltő hirdetésekkel bombázta a járókelőket, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy költeni nem fogsz. Egy utcai árus ételstandján, egy ruhásüzletben vagy miniont kiadó gépnél csak otthagysz valamennyi jent.
Találtunk végül egy olcsóbbnak, helyinek és üresnek tűnő kicsiny étkezdét a folyóra nyíló kilátással, s előzetes feltevéseink olyannyira beigazolódtak, hogy a szakács/pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Olyan szavakat értett, hogy chicken meg water, de a menűből mutogatással kiválasztott rendelést már nem volt képes pontosan lejegyezni. Így történt, hogy egy pontosan érkező kör sake után előbb egy tányér, majd másik kettő érkezett, a kért és elmutogatott villát kanalat is meghozta a kötelező pálcikák mellé, de a rendelés további részét hiába vártuk. Mikor rákérdeztünk végre, derült ki, hogy azt gondolta, öten csak három adag ételt rendeltünk, így szándékában sem volt többet hozni. De legalább a sake finom volt.
Végre tele hassal, a látványos naplementét megcsodálva, a híres Dōtonbori üzletutcát kipipálva következő úticélunk, Kiotó felé vettünk magunkat. Hazaszaladtunk a bőröndjeinkért, és az utcánk előtt még egy utolsó meglepetésben részesített Oszaka. Díszített, kivilágított szekér haladt szembe velünk, amelyet tucatnyi fehér harisnyás férfi húzott dobpergéssel kísérve. Hogy ez milyen esemény vagy fesztivál-megmozdulás lehetett, nem tudjuk. De az érdeklődésünket látó résztvevők kedves invitálása, hogy nyugodtan segítsünk be, megvilágította a szívünket, mint a lámpás a hétköznapi, esti utcácskát. Így búcsúztunk Oszakától.
