Itt ülök a tizenhatodik emeleten az ágyban, előttem egy csodálatos kilátás: Bangkok felhőkarcolói, házai, trópusi növényzete. És mivel sokan kértétek, hogy osszam meg utazásunk izgalmait veletek, elhatároztam, hogy megírom nektek.

  

Először is tehát, miért Bangkok? Mikor nekifogtunk keresgélni egy megfelelő helyszínt nászutunknak, már eleve tudtuk, hogy nem akarunk egy pihentető napos-tengerpartos nyaralást. Olyan helyre akartunk menni, amely meghökkentő, idegen, felfedezésre vár. Na jó, ebből is egy turistákra optimizált verziót választottunk, hiszen nem Kambodzsába vagy a Himalájákra utaztunk, de azért meglepetés akadt így is elég.

Már az ideút is meglehetősen göröngyösen indult, kezdve azzal, hogy az esküvő utáni reggelen a férjem elhatározta, hogy menjünk mégis aznap, ezért gyorsan körbejártuk a várost, hogy kifizessük a beszállítókat, fotóst, zenészt, cukrászdát stb. majd két óra pakolás után irány Budapest! Onnan indult ugyanis a repülőnk, igaz, hogy csak pár nap múlva, de a sietős csomagolásnak megvolt a hatása: olyan alapvető dolgokat hagytunk otthon, mint a gyógyszerek – amelyekre, mint majd később kiderül, igenis szükségünk lesz a világ túlsó felén.

Budapest gyönyörű volt, ismert, könnyű, befogadó. Ezért annál nagyobb sokk fogadott, amikor ideértünk, ebbe a teljesen másfajta civilizációba. Habár bemelegítésnek ott volt Moszkva, ahol át kellett szálljunk, és már kezdett elhagyni az otthonos Európa érzése.

A moszkvai átszállást már eleve kissé idegesen vártam a bürokrácia mindenhatóságáról és az átlagember igazáról hallott rengeteg történet után – meg hát a több, mint ötven év államszocializmus sem tette túlságosan reménytelivé a találkozásunkat. Ugyan nem léptünk ki a repülőtérről, a fellegekből látott város viszont elbűvölt. Mindenhol kis városrészek rengeteg fenyőerdővel körülvéve. A természet és a civilizáció harcában, úgy tűnik, ez utóbbi még nem kerekedett fölül. Nyugatinak tekintve magunkat, állandó értetlenséggel néztük az angol feliratok – ha nem is teljes hiányát, de – ritka voltát, a megmagyarázatlan várakozásokat, meg hogy eleve nem nagyon érdekelt senkit, hogy mi is lesz velünk, utasokkal.

A repülő viszont nagy volt, igazi nemzetközi, országokon átívelő Airbus A330, s habár helyjegyünk nem egymás mellé szólt, elhatároztuk, hogy kezünkbe vesszük a sorsunkat, s kihasználva, hogy a mellettem levő szék még nem volt elfoglalva, Szabi átült mellém. Ezt az önkényességet senki nem kérte rajtunk számon, mégis igazi rosszfiúknak éreztünk magunkat tőle – egész addig, amíg meg nem jelent a Rocknrolla.

A Rocknrolla a Guy Richie hasonló című filmjének (magyarul a Spíler név alatt futott) egyik leginkább badass karakterére hasonlító egyik utas volt, akit lenyűgözve figyeltünk már attól a perctől kezdve, hogy bejött magas, sovány, jóképű lezserségében – kézen vezetve a kislányát. Első dolga volt, hogy a középső négy ülésről kikergette a pasast, aki a felesége mellé ülve elfoglalta a harmadik ülést, majd letette a saját csaját, a gyerekét, ő meg két sorral előrébb végigfeküdt az akkor még teljesen üres soron. Csak bámulni tudtuk.

A párja egy fáradt, kedves arcú szőke hölgy volt a húszas éveinek elején, akin a vagányság csak a végig az arcába hulló frufruja (breton, erdélyiek) és a tréning (melegítő) alsó-felső kombinációján nyilvánult meg. A három-négyéves kislány pedig egy angyal volt: szőke, csendes, mosolygós, aki egyből folytatta a tablettjén levő rajzfilm nézését, és el volt ragadtatva a légikísérőtől kapott kifestőstől. Amikor pedig nyűgős kezdett lenni, no nem annyira, mint az elől ülők gyereke, aki szinte végig nyafogott vagy sírt valamiért, a Rocknrolla felkapta, olyan energikussággal, hogy már egész rosszra számítottunk, kiszedte a székből, maga mellé ültette a másik sorba, és a nyafogás egyből megszűnt. Ez aztán a nevelés! Nem csoda, ha a tinilányok a rosszfiúkra buknak, mikor ez a vagányság még a pelenkásoknál is beválik!

A következő jelenetben arra lettünk figyelmesek, hogy a mellettünk ülő fiatal lányok eggyel hátrább ülnek, hogy a Rocknrolla, aki eddig már szépen kipihente magát az egész soron végigfeküdve, végre egyesíthesse a családját, és a saját üres sora mögé fektethesse kislányát, amíg ő a feleségével filmet néz majd. Már csak a cigi hiányzott a szájából, hogy komolyabb szerekről ne beszéljek – de ni, az ott egy elektromos cigaretta, amely, noha szintén tilos a gépen, mivel kevésbé zavaró a többi utas számára, úgy látszik, nem keltette fel a légikísérők rosszallását – vagy csak nem mertek szólni a tulajdonosának.

Ebből is látszik, milyen sok időnk volt a gépen! Vacsoráztunk, filmeket néztünk (wow, a Walter Mitty egész ügyes alkotás, ki sem néztem volna Ben Stillerből a rendezését), még aludni is megpróbáltunk, habár állandóan felköltöttek, hogy figyelmeztessenek a turbulenciákra. Pedig ha nem érzed, minek figyelmeztetni, ha pedig megéreznéd, akkor úgyis megkapaszkodsz. Aztán végre megérkeztünk. És innen már egy másik blogposztot érdemel a sztori.