Elérkezett az utolsó napunk, és vele együtt a legnagyobb kihívás: a Vatikán. Hétfőre hagytuk, amikor sok más múzeum zárva volt, viszont a Vatikán nyitva, bepótolandó a vasárnapot, mely ugyan hivatalos múzeumi munkanap, de egy magasabb szintű „hivatal” szerint Úrnapja, vagyis munkaszüneti. Sokat kutakodva a legegyszerűbbnek tűnt online rendelni jegyet, amely egy külön kapuval rendelkezett a helyszínen, így csak egy egész rövid sorocskát kellett kiállnunk, s mosolyogva sétáltunk el az utcán hosszan kanyargó várakozók mellett.
Mivel az esős előző nap után végre hétágra sütött a nap, először megcsodáltuk az Angyalvárat, és az előtte elnyúló angyalok által őrzött hidat, noha erődítmény volta oly kétségtelenre sikeredett, hogy egy múzeumbejárat nem sok, annyit sem találtunk rajta. (Később kiderült, aznap zárva volt.) De lehet, jobb is volt így, hiszen visszagondolva anélkül is művészet-túladagolásban és lejártláb-szindrómában szenvedtünk a nap végére. Maga a Castel Sant’Angelo az újrahasznosított ókori épületek kategóriájába tartozott, ezúttal Hadrianus császár mauzóleuma lett pápai menedékké alakítva, miután Gergely pápa a 6. században Mihály arkangyalt vélte látni az épület tetején, aki kardjával jelezte, hogy véget ért a város lakosságát megtizedelő pestisjárvány. Valószínűleg ezzel magyarázható az angyalszobrok hegemóniája a környéken.
Innen pedig csak tíz percbe került a vatikáni múzeumok bejárata, és izgatottan mentünk át a sok biztonsági kapun: hirtelen a világ egyik leghatalmasabb épületében találtuk magunkat. A fejünket kapkodva néztük az ingyen kapott térképet, próbálván eldönteni, hogy is tekintsük meg a 14 kilométernyi tárlatot, s a kertbe kiérve még mindig nem tudtuk, merre is induljunk el. Igazság szerint ma sem emlékszem, hogyan jutottunk el bizonyos helyekre, s hogy létezik, hogy szinte minden fontos látnivalót megtaláltunk, ott mentünk fel, ott tértünk el, ott álltunk meg, ahol kellett. Valami egyedi kombinációja lehetett a profi múzeumszervezésnek, reflexszerű tömegkövetésnek és az isteni vezérlésnek.
Egyik udvarban, ahol még vatikáni viszonylatban is meglepően sokan voltak, a sok feltartott kamera és telefon között egyszer csak előtűnt a Laokoón-szoborcsoport. Megrendülve bámultam. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy itt ilyen csodára bukkanok. Számomra a Laokoón a Trójai háború mitológiájának tagadhatatlanabb bizonyítéka, mintha Akhilleusz fényképét mutatták volna fel. A történetet kisiskolás koromban hallottam először, és azóta egyre több művészeti formában találkoztam vele: versben, prózában, festményben, szoborban, filmben. Minden megjelenítése kissé más, és árnyalja a képet, mely egy sosemvolt eseményt mutat be, mely mégis a világ egyik legrégebbi és legismertebb története.
Viszont ilyen régi ábrázolással eddig még nem találkoztam, s noha egy római kori másolatnak tartják az időszámításunk elejéről, amikor 1506-ban megtalálták, a Vatikán egyik legrégebbi műalkotásává vált. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy kötődik egy kis-ázsiai város legendája a katolikus egyházhoz, majd beugrott pár gondolatfoszlány a bonyolult viszonyból: a rómaiak ugyebár Aineiász (Aeneas) trójai hőstől eredeztetik magukat kinek az ük-ük-ük(stb.)unokája volt Romulus és Remus, de mint hallhatatlan érték az egyház kincsestárában e mitikus kapcsolat nélkül is találó.
Ógörög és római szobrok csodálatával folytattuk utunkat, bár néhol a terem maga is felért egy műalkotással. Egyik sarkon viszont váratlan látvány állított meg: festett fa szarkofágok között egy Kr. e. első ezredből származó múmiát találtunk. A kísérteties látvány kis csapatunkat is odavonzotta az üveg dobozhoz, s a vászonból kilátszó aszott emberi végtagokat bámultuk percekig. A bebalzsamozást ecsetelő leírás roppant érdekfeszítő volt, és ez egész egyiptomi múzeum megérdemelt volna egy napi figyelmet, de nekünk, sajnos, tovább kellett rohanni. Hiszen tudtuk, ha minden kiállított tárgyat csupán egy percig nézünk, már 13 évbe telik végigmenni a múzeumon.
Egyik ámulatból a másikba esve mentünk végig a végeláthatatlannak tűnő termeken, olyan meglepő csodákat látva, mint a falikárpit terem, melyet Raffaello és tanítványainak tervei alapján készített flamand szőnyegek díszítettek, vagy a térképek galériája, melyben negyven 16. századi freskó mutatja be az olaszok és a Pápai Állam földrajzi régióit. Bármerre néztünk felmérhetetlen értékű műalkotásokat találtunk, amelyeken emberek sora hosszú éveken keresztül gondolkodott, dolgozott, a lelkét adta bele. Szinte szégyelltük, hogy csak ilyen kevés időt szánhatunk egy-egy nem annyira ismert mesterműnek, csak töredékét annak, amennyit alkotója szánt rá, vagy amennyit megérdemelt volna.
Raffaello termei az addig látott sok remekmű ellenére is elvarázsoltak. Szemtől szembe kerülni az Athéni iskolával lehengerlő volt, hiszen egyik legismertebb műve a reneszánsz mesternek, akinek a Sixtusi Madonna festményét (noha reprodukcióban) óvodás koromban láttam először. Azóta bárhol felismerem a jellegzetes kerekded asszonyi arcokat, a morcos kisgyerek pofikat, a szépség nyugodt, harmonikus, megingathatatlan ábrázolását. Négy termet díszített ki tanítványaival II. Gyula pápa kérésére a 16. század elején, közöttük a legismertebbet, a Stanza della Segnaturát, vagyis a pápai iratok aláírásának termét, melyben megbékíti az ógörög filozófiát a keresztény teológiával.
Az Athéni iskola izgalmas kérdést vet fel: hogyan jelenítsük meg a híres ókori filozófusokat, akikről mindenki hallott, de kinézetük csak ritkán maradt fenn. Milyen szimbólumok, jelek, ikonográfia segít majd az utókornak felismerni, ki kicsoda az akadémiai freskón? Csak sejteni tudjuk. Középen Platón az égre mutat, ideáira utalva, míg Arisztotelész, az empirikus filozófus, a földre. Körülöttük megtaláljuk Raffaello kortársainak az arcképcsarnokát is ókori tudósoknak kölcsönözve arcukat: Michelangelo a földön ül és rajzol, Eukleidész vagy Arkhimédész tanítványai seregében oktat, mint az építész Bramante, a festő barátja (akinek a Szent Péter-bazilika tervét idézi a háttérben álló épület), Leonardo da Vinci mint Platón központi alak, s még maga Raffaello is ott rejtőzködik valahol a szimmetrikus és a perspektíva alapján tökéletes antik épület árkádjai alatt.
De a leginkább várt terem természetesen a Sixtus-kápolna volt. A sűrüsödő embertömeg előrejelezte közeledtét, s fotózni sem lehetett, valamint gyakran ránk kiáltottak, hogy silenzio, avagy fogjuk be. Mindezek mégsem tudták elvenni azt az érzést, amely láttára elfogott. Hogy elképedtünk az nem kifejezés, s nincs is kifejezés, mely ezt leírhatná. A Sixtus-kápolna egy bomba. Teológiai, esztétikai, történelmi robbanás, melynek hatását még évek múltán is érezni fogod. Fordulópont a művészetben, de az ember életében is. Ezek után már minden festmény csak gyenge másolat.
A Sixtus-kápolna miniatűrben mutatja be a reneszánsz festészet fejlődését. Noha ritkán említik, nem csak Michelangelo freskóit tartalmazza. Az oldalsó falak egy egyszerűbb, földhözragadtabb firenzei stílust mutattak, Botticelli, Rosselli, Perugino és mások festményeiből állnak, mindenhol nagy csapat korabeli ruhát viselő, realistán ábrázolt ember, mellettük változatos, igéző domborzat, vagy a perspektívát tökéletesen alkalmazó architektúra, mögöttük a messzeségbe vesző táj. Meglepő máig fennmaradt épületeket fikciós közegben látni, kontextusba helyezi a festésük pillanatát.
Mennyivel másabb a mennyezet, vagy az Utolsó ítélet fala! Michelangelo manierizmusa elrugaszkodik a harmonikus, realista, klasszikus ábrázolásmódtól, s helyette mozgásban, érzelmi válságban, zűrzavarban jeleníti meg alanyait, éreztetve a válság szelét, a történelem drámaiságát. Őt nem tartották fogva olyan hagyományos szabályok, mint a tér egysége, sokszor kihagyta a hátteret, vagy csak utalt rá, s nem átallott az épület szerkezeti vagy díszítő elemeit megrajzolni, elmosva a határt az alakok és a szobrok – hisz mindkettő rajzolt! – , a „mondanivaló” és annak módja között.
Tekintetünk nem bírt eleget bevenni a látványból az alatt a rövid idő alatt, amíg az újonnan érkezők lassan kiszorítottak a teremből. Szerencsére ezzel véget is ért a Vatikán múzeumkomplexuma, hiszen ennél szebbet, többet, magasztosabbat úgysem tudtak volna mutatni, s mi a hirtelen ébredők érzésével hunytuk be a szemünk a további csodák előtt, hogy lassítsuk az elkerülhetetlent: elfeledni az álmot. A gyönyörű csigalépcső tetejéről még kinéztünk a pápai kertre, de erőnk már nem volt körbejárni, és különben is, hátra volt még a Szent Péter-bazilika.
