Teljesen eltérő világ fogadott második állomásunkon, az UNESCO Világörökségi listás Lednice-kastélynál, amely utunk immár negyedik országában várt ránk, Csehországban. Szinte hallottam a Downton Abbey főcímdalát, láttam magam előtt a csengőt, amint valamelyik arisztokrata családtag meghúzza, s az összes többi hétköznapi, színfalak mögött történő részletet, amelyek elvégzésével indul egy kastély napja. Kivéve, hogy már több mint fél évszázada nem lakják sem szolgálók, sem nemesemberek. E csodaszép hely, valaha a Liechtenstein-család fő rezidenciája, ma „csupán” múzeumként szolgál.
A Lednice-Valtice kulturtáj két kiemelkedő kastélyából a lednicei még a 13. században került a mostani kinézetéért felelős Liechtenstein család tulajdonába. Igen, arról a Liechtensteinről van szó, akiknek a területei egy kisebb országot is kitesznek, ők voltak a kastély tulajdonosai. Ez eredetileg egy gótikus erődítmény volt, majd reneszánsz és barokk stílusban is újjáépítették. Legutoljára 1846 és 1859 között került sor jelentős átalakításra, mi okból is az aktuális Liechtenstein herceg Nagy Britanniába küldte udvari építészét, hogy Tudor-stílust tanulmányozza példaképként.
Esős időben érkeztünk a kastélyhoz, így körül sem tudtunk rendesen nézni, a látványt minduntalan esernyők és szemünkbe hulló esőcseppek zavarták meg. Bent viszont kedves angol nyelvű idegenvezetőnk várt, aki végig vezetett a legalsó szinten, s pár érdekességet mesélt az épületről és szobáinak használatáról. Az agancsokkal díszített folyosón még könnyen bírtuk a fotózni tilos tábla megkötését, de a gyönyörű faragott fa lépcső láttán már lopva emeltük is a fényképezőgépeket, telefonokat, mire bájos idegenvezetőnk kijelentette, megkér szépen, hogy nyugodtan fotózzunk. Huh, ezt megúsztuk.
A neogótikát belülről sem tagadta meg a kastély, a boltíves mennyezet, a finom faragványok nagyon emlékeztetnek a londoni Parlament és a budapesti Országháza stílusára, illetve természetesen a Highclere Castle-ére is, ahol a Downton Abbey-t filmezték. Ezek a költséges és időigényes átalakítások viszont nem csak esztétikai szempontból voltak meghatározóak, hanem az épületkomplexus modernizálását is magukban foglalták. Ekkor került sor az elektromos rendszer bevezetésére (amelynek köszönhető, hogy az óriási csillárokat nem kellett többet leengedni, hogy a gyertyákat meggyújthassák rajtuk), valamint fűtőtestekkel és melegvízzel is ellátták a kastélyt, aminek az illusztrálásaként egy korszerű fürdőszobát is megcsodálhattunk, hideg-melegvizes csapú fürdőkáddal és angolvécével felszerelve.
Ezek a csúcsminőségű kényelmi eszközök persze nem minden lakos számára voltak elérhetőek, ahogy azt (ha máshonnan nem) a Downton Abbey-ből is tudjuk. Az idegenvezetés csupán a földszintre vonatkozott, ahol a vendégek szórakoztatásához szükséges termek találhatóak: szalonok, báltermek, dohányzószobák stb. De, egy hasonlóan nagyvonalú belépődíj kifizetésével az első emelet is meglátogatható, amely a gyerekek birodalma volt, kiket dadák, nevelőnők és tanítók hada tartott kordában egész nap, hogy este tiszta ruhában és lesikált pofikával bemutathassák a szüleiknek és vendégeknek egy pukedlizésre és esetleges versmondásra. És akkor a cselédek színfalak mögött történő nehéz fizikai munkájáról még nem is beszéltünk.
De nem is fogunk. Idegenvezetőnk főleg a kellemesre és érdekesre koncentrált, nem a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása volt a témája. Ennek ellenére tanulságos volt. Megtudtuk, hogyan lehet rájönni mindennemű alaposabb tudás nélkül négy viszonylag hasonló páncélzatnál, hogy melyik az eredeti (nem a régiesnek tűnő az antik, hanem a sok tisztítástól fénylő, valamint a legkisebb, mert a középkoriak elég alacsonyak voltak), valamint hogy egy unalmas című, sokszáz oldalas könyv már akkor is annyira érdektelen volt, hogy akár titkos dokumentumokat is el lehetett rejteni benne.
De a legámulatraméltóbb tárgy számomra nem ezek között volt. A dolgozószobában, könyvtárban vagy kinézetét tekintve komoly üzleti és politikai beszélgetések szobájában látott faragott csigalépcső messze meghaladja mindazt a gyönyörű díszítést, törékeny boltívet, élethű szobrokat, amelyet eddig láttunk. Meleg, arany fényű tölgyfaszíne még az én barnaellenes szememben is kifejezetten szépnek tűnt, sőt, akár hajszínnek is elfogadnám. De az elkészítésébe fektetett munka és hozzáértés ódája is volt e lépcső, s hogy a csehszlovák kommunisták ezt felismerték, s nem tették tönkre inkompetenciából, irigységből vagy hamisítatlan bunkóságból, amint hazánkban sokszor megesett, az csak hozzáadott egyedi varázsához.
A másik szobában még egy váratlan szépség került elénkbe, egy vitathatatlanul raffaellói vonalakat mutató festmény. Történetét megtudva kiderült, hogy a mester csupán egész keveset dolgozott rajta, a befejezés tanítványai kezét dicséri, de már ez is csodálatra méltó, ily távol Itáliától.
Két ilyen emlékezetes műtárgyat látva, úgy éreztem, hogy telítődött a szépségmérőm, így nem is nagyon bántam, hogy a lassan a ház végére értünk, s egy már elfelejtett funkciójú, de impozáns francia ablakokkal rendelkező szalonon át kiléptünk a kertbe. De mielőtt tovább mennénk, íme egy elefántcsont-családfa, s egy általános kilátás az egyik szalonra, megerősítve a véleményt, hogy a Liechtensteinék kifejezetten kedvelték ezt a világoskék, címerállatos falburkolatot.
A kert, noha önmagában sem kevésbé lenyűgöző, méreténél fogva már eleve kiesett a tervünkből. Sajnálatosan, hiszen cseh Versailles-nak is nevezték, a legnagyobb cseh angolparknak, komplett csónakázható méretű tóval, minarettel (a legenda szerint tiszta időben a bécsi Stephansdom tornyát is látni tetejétől), romos(nak épített) várral, barlanggal, vadászlakkal stb. Persze lehetetlen lett volna mindezt bejárni, így hátramaradt időnkben az üvegházat tekintettük meg.
Az üvegház, melyet egy szalonból már megkukucskáltunk, szintén érdekes történettel rendelkezik, s noha ezt sajnos nem mesélték el, utólag rákeresve a világhálón sok nevezetesség kiderült. Először is számomra meglepő, hogy angol tervezők készítették, s az egyetlen máig is működő európai melegház, vagyis melegített üvegház; valamint a félkör alakú boltíve sem mindennapi látvány. A neo-gótikus átalakításkor építették, korát meghaladó technikával, s kissé megmaradt az a 19. századi hangulata, amikor oly optimizmussal vetették bele magukat a technikai vívmányokba, de azért a külcsínit sem felejtették.
A melegház nem forradalmi növényeivel fogott meg, hiszen manapság egy kertészeti boltban már megtalálható legtöbb ezek közül. Az viszont elgondolkodtató, hogy az itt található trópusi növények valamikor olyan különlegesnek, egzotikusnak számítottak, s csupán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, noha többségük is később úgy elterjedt, hogy ma már nagymamák ablakában, tömbházak folyosóin, orvosi várótermekben is közhelyszámba mennek.
Most pedig pár elbűvölő kép az üvegházból.
Puha, mesebeli növényszőnyeg, mely mintha törpék ösvénye lenne az őserdőben. És egy csodálatosan színes növény, melynek nem tudom a nevét, de ha ti igen, írjátok meg hozzászólásban.
És persze mi lenne az üvegházból tavacska nélkül? És óriásira nőtt aranyhalak nélkül? No, ugye.
Andalogva néztük mindezt a sok szépséget, s elgondoltuk, hogy országnyi területek ide vagy oda, elnézve a kastély csodálatos külsejét, berendezését és környékét, a bele rakott pénzt, időt és gondoskodást, mégiscsak rosszul eshetett a Liechtensteinoknak elveszíteni egy ilyen kincset. A szó minden értelmében. Hasonló problémával küzdenek az itthoni elkobozott területeiket visszaszerezni próbáló nemesek is, de a sok viszály és nehézség ellenére, melyek a visszaszolgáltatási kísérleteiket övezik, azért ha nálunk kezd eredményt mutatni a pereskedés, akkor miért – tettük fel a kérdést idegenvezetőnknek –, nem kérik vissza Liechtensteinék is e két mesebeli kastélyt? A válaszból kiderült, hogy a második világháború óta érvényben van egy (szerintünk enyhén szólva elavult) törvény, mely a németeket és a magyarokat háborús bűnösöknek titulálja, s ezért nem áll jogukban eltulajdonított ingatlanjaikat visszakövetelni. Hát erről ennyit.