A Japán többi részét látogatók furcsának tartanák, hogy ilyet mondok, de Kiotóban nem szenvedtük hiányát a természetnek. Arashiyama falu a városban, s noha technikailag Kiotóhoz tartozik, mégis a nyugodt légköre, széles, de forgalommentes utcái, valamint a hátterében magasló erdő inkább a vidéki életet juttatja eszünkbe, nem pedig egy japán nagyvárosét. De hát Kiotó ebben is különbözik az átlagos japán metropolistól: emberi léptékű, hagyományos építészetét tisztelő, zöldövezettel bőven ellátott. Mi is tanulhatnánk tőlük városrendezésből.

Arashiyama azonkívül egy kissé kirakat-városrész is, egy turistacsalogató főutcával, amely éttermektől és szuvernírboltoktól roskadozik, de a távolban már feltűnik a Togetsukyo-híd, amely a környező dombokhoz vezet, mintegy bebocsájtva a természet hűsítő egyszerűségét, nagyságát, másságát az emberek alkotta, nyüzsgő, de efemer világba.

A híd nemcsak a széles folyó fölötti átjáró, de összeköti a várost a heggyel, így a mindennapi emberi tevékenységből, a hétköznapok forgatagából kiléphetünk, a hídon át, a nyugalmat árasztó természetbe. Látszott is, hogy a sietősen, minden kitett árura rásandítva menő turisták már egész másként lépkedtek a híd másik felén: pihentebben, élvezve a napot, a környéket, a pillanatot. Sokkal zenebb lesz az ember, ahogy átér a folyó másik partjára. Szinte egy meditációval felérő híd a Togetsukyo.

Ennek megfelelően a folyó partján már sokkal több relaxáló tevékenységet végző embert lehetett látni: riksán utazó fiatalokat, biciklizőket, s bevallom, a hosszú, keskeny csónakok is egész vonzónak tűntek. Szívesen beültem volna én is egy kis csónakázásra, ha nem vitt volna épp az ellenkező irányba, egyre távolabb igazi célpontunktól, a bambuszligettől. Így viszont újra átmentünk a hídon, vissza a civilizációba, majd letértünk a főútról, be megint a vadonba, de ezúttal egy sosemlátott világ erdejébe.

Ha láttátok A repülő tőrök klánja (House of Flying Daggers) című filmet, akkor talán visszaemlékeztek a bambuszerdőben történt rajtaütésszerű harcjelenetre (aki nem ismerte volna, annak ide linkelem). Erre a hihetetlen, de mégis lehetséges harcművészetre emlékeztetett az arashiyamai (saganói, hogy pontos legyek) erdő. Annyira nem hasonlít semmire, amit az ember valaha is látott (még ha láttunk is bambuszt önmagában), hogy filmdíszletnek tetszik. És mégis valós. Tényleg úgy érzi magát benne az ember, hogy nem lepődne meg, ha valami teljesen valószínűtlen történne vala, ha rátörtének a karatézó banditák, az sem lepné meg. El is felejtettük, hogy egy valódi város egyik negyedének icipici erdejében vagyunk. Mintha nem is ott, hanem egy mesében, filmben, fantáziaszüleményben lennénk.

A fák égig érőek, nagyon karcsúak, és teljesen hiányoznak az oldalsó ágaik. Csupán a legtetejükön található lomb rajtuk, az is kecses, icipici hosszúkás levélkék formájában. És akkor a színekről még nem is beszéltem. A fatörzsek elegáns kékes-szürkés hátterét a lehullott gallyakból összeállított melegebb barna kerítés előtere szakítja meg, míg a távolban a kicsiny lombkoronán átsütő nap teszi irizálóvá a zöld különböző árnyalatait. Szóval elbűvölő.

Nem csoda, hogy az (egyetlen) ösvény tele van turistákkal. És fotósokkal. Mivel még esküvői háttérnek sem utolsó. Az interneten található hátborzongatóan üres képek a magányosan és méltóságteljesen álló fákkal nem tudom, mikor készülhettek, ottlétünkkor ugyanis csak úgy rajzottak a látogatók. Nem kis kompozíciós szakértelem kell ahhoz, hogy a tömeget kivágva alkoss látványos képet. Főleg, hogy oly magasak a fák, hogy a legtöbb képen lehetetlen egészben bevenni őket. De a csalódást okozó fotók nem vehetnek el a hely népszerűségéből, sőt inkább hozzáadnak: ha a kamera képtelen megragadni a liget varázsát, meg kell nézzük saját magunknak.

Tíz perc alatt bejártuk az erdőcskét, s tovább már lefele vitt az utunk, vissza Arashiyamába. Mentemben elgondolkoztam azon, hogy azért nekem mégis az organikusabb kinézetű „összevissza” fák tetszenek jobban, hiába a nagyon modern, geometrikus vonalakat megjelenítő bambuszliget vonzereje. De azért egy saját kertbe becsempésznék egy pár cserjét, ha más nem, hogy kontrasztba állítva kiemelje a hagyományosabb alakú növények gazdag burjánzását. 

A közelben hegyi vasút vitte körbe a távolabbi erdők megtekintésére vágyókat, de mi inkább gyalog maradtunk. Útitársaink egyik nap még visszamentek Arashiyamába, hogy kipróbálják ezt a helyi érdekességet is. Eredetileg a mi tervünkben is benne volt egy Kiotóhoz közeli szentély meglátogatása, amelyet csupán vadregényes vonatúton lehetett megközelíteni, de végül nem éreztük szükségét órákon át utazni ahhoz, hogy a Kiotóban oly bőséges természeti tájat megcsodálhassuk. Úgyhogy a Koya-san szentély maradt legközelebbre.

Visszafele még bekukkantottunk egy útba eső szentélybe, a Tenryuji-szentélybe, melyről most semmi különlegesebbet nem mondhatok: szép volt, tradicionális építésű, fehér-barna, óriási, és felfoghatatlan funkciójú. Több épület is körülvette, egyesek oszloposak, mások icipici narancssárga falúak, kőszobrok és tavak szegélyezték. Néhol belestünk a nem egyértelműen tilosat jelző, de nem is kifejezetten vendégváró, félig nyitott ajtókon, s ámultunk a precízre „manikűrözött” kerteken, kicsi, de kifejező szobrokon, vagy lopva néztük a kimonóba öltözött turisták fotózásait.

A főúton voltunk már, amikor a buszra várva hirtelen izgalmas látvány ragadta meg a szemünket. Egy szuvenírbolt mögött kezdődve kivilágított, színes oszlopocskák szegélyezték az utat. Később kiderült, az egyedi készítésű, bambusznád formájú dekoráció egy zseniális kísérlet arra, hogy Hannari Hokkori-téri Arashiyama állomás kitűnjön a többi szürke, utilitárius, de nem feltétlenül csúnya állomás (lásd: bal oldali kép) rengetegéből. Egy híres japán dizájner kezét dicséri, s helyi jellegzetességű Kyo-Yuzen festési technikával készültek. Látványosak, fotogének, és tisztelegnek vele egy letűnőben levő művészet előtt. Így kell ezt csinálni.