Az Archeológiai múzeum a Topkapi mellett található, egy közös kert közepén, a legkülső falon belül. Már az út különböző szarkofágokkal és szobormaradványokkal volt teleszórva, de nem volt időnk elgondolkozni jelentőségükön, mivel erősen siettünk. Barátainktól különválva, és az eddig még nem látott gyönyörűségek közül nehezen választva végül egy utolsó gyors kulturálódásban egyeztünk meg, így az Isztambul legjelentőségteljesebb múzeumának tartott régészeti múzeumba igyekeztünk épp.

 

Délután lévén a vasárnapi hangulat azon fázisában voltunk már, amikor az ember ráébred, hogy még mennyi mindent szeretett volna megnézni, megtenni, és hogy már valószínűleg legtöbbjére nem jut ideje. Kombinálva ezt azzal a tudattal, hogy a belátható jövőn belül ma az utolsó isztambuli napunk… hát, elég gyorsan szedtük a lábunkat.

A háromnapos Museumkart még mindig érvényes volt, így könnyen bejutottunk az amúgy sem túl zsúfolt kapun – valószínűleg a legtöbb turista listáján viszonylag hátul szerepel a múzeum, ha egyáltalán. Ahogy belépünk az első épületbe, és megkaptuk az olasz brossurát (amiről kiderült, hogy spanyol) a nemlévő angol helyett, már meg is láttuk az első műtárgyat, ami biztosította, hogy megérte eljönni.

 

A szemben lévő falon babiloni csempemozaik nézett szembe velünk, olyan élénk színekben és tökéletes állapotban, mintha nem is 2500 évvel ezelőtt készült volna. Az Istár-kapu eme részlete a híres világ-hét-csodája függőkertek és a Bábel-torony mellett az egyetlen fennmaradt része a valamikori Babiloni Birodalom nagyságának, melyet még a Bibliában is ámulattal említenek, Nabukodonozor király életműveként. Ha ezt a színes zománcozott oroszlánt ilyen tökéletesen el tudták készíteni, milyen lehetett a függőkert, vagy maga az isteni nagyságot kísértő Bábel-torony?!

Noha jártam már pár múzeumban, számomra ez a világ civilizációjának a legrégebbi műemléke, amelyet saját szememmel láttam. Kr. e. az 5. században ugyan már az egyiptomi, ógörög, sőt, a római birodalmak is megvoltak, az Istár-kapu mégis korábbinak tűnik, mivel az utolsó „helyben létrejövő” mezopotámiai birodalomról van szó. S valahogy a sumerok, akkádok és asszírok által fémjelzett kulturális fejlődésnek is az utolsó megnyilvánulása volt, az utolsó felvillanó fénycsóva, mielőtt a stafétát végleg átvették volna a Földközi-tenger napsütötte tájai.

A birodalmak kiváltsága, hogy leigázott területeik felmérhetetlen műértekeit saját múzeumaikba szállíthatták. Így juthatott hozzá az Archeológiai múzeum ókori keresztény mozaikhoz, római eredetű szarkofágokhoz, amelyek szépen kiegészítették az Isztambul város történetét bemutató izgalmas kiállítást. Felrémlett a Schliemann régészeti kalandokat megörökítő A görög kincs könyvben is újra meg újra felmerülő kérdés: kinek a tulajdona Trója kincse: az ásatást végző és pénzelő németé, a területet birtokló török-, vagy az eredetileg mindezt megalkotó görög államé? Az Archeológiai múzeum trójai dokumentumfilmje, érthető módon, erre nem tért ki.

Az iszlám művészet részlegét kimerültség és időhiány miatt csak kívülről csodáltuk meg. Leültünk egy csendes zugába a kertnek, az őszi levélkoronájukat méltóságteljesen viselő fák árnyékából kilógó padon majszoltuk a maradék törökmézet és megpihentünk az évszázados műemlékek illusztris társaságában. Ránk fért. Több történelmi korszakot, valamint teljesen másfajta kultúrát is átéltünk az utóbbi három napban, így fáradtságunk érthető volt. A Kelet-Római Birodalom fénykorát és bukását, a Török birodalom felemelkedését és lassú hanyatlásának utolsó fényeit egyaránt megtapasztalni nem kis időutazást jelentett.

Utolsó napunk utolsó időtöltéseként elsétáltunk a már korábban kiszemelt tengerparti étteremhez, s noha az étel nevetségesen drága és kevés volt, mégis jó szórakozásnak bizonyult a vacsora. Az eddig tapasztalt megfizethető, valamint tartalmas ételek helyett itt főleg tenger gyümölcseit árultak, amelyek hírhedten sokba kerülnek, ráadásul mi még véletlenül sem találtuk el, hogy mit vegyünk. Ketten hideg polipsalátát rendeltünk, amely mérete alapján bizonyára előétel volt, míg a többiek tengeri gyümölcs-tálat vettek, amely szintén icipici volt, de legalább forró. Így jártunk, hogy a végén szinte összevesztünk az utolsó szelet kenyereken, amivel a valóban ízletes ételek tálját is kimártottuk. Na, de így a török átverésről is akadt sztorink.

Vacsora után kiléptünk a vendéglő által kisajátított tengerpartra, s néztük a kivilágított hajókat, valamint a távoli csillagokat. Isztambuli utazásunk valóban egyedivé sikeredett, ahogyan egy ilyen várostól el is várhattuk. Megértettük, hogy miért ragaszkodott annyi könny és vér árán két világot leigázó civilizáció is hozzá, hogy ihletett ennyi magasztos templomot és zseniális technikai vívmányt. Hisz Isztambul, Bizánc, Konstantinápoly… bárhogy nevezzük, éppoly varázslatos.