Amint elindultunk visszafelé a Dolmabahce palotában tett látogatásunk után, jöttünk csak rá igazán, milyen nap is van. Hiszen a turistának minden nap hétvége, s nekünk, kik utolsó napunkat töltöttük ezen a varázslatos helyen, igazi vasárnapi érzésünk volt. Az, amikor az ember még élvezi a hétvége lehetőségekkel teli nyitottságát, pihentető izgalmát, de már a másnapi, hétfői rutin árnyéka kezd rávetülni a napra.

Ebben az esetben viszont a mi turista-időérzékelésünk és a naptári nap egybeesett. Miközben mi gyalog lépegettünk vissza az óvárosba, a helyi lakosok valószínűleg hasonló gondolatok által hajtva kezdtek megjelenni az utcán, kiélvezni a vasárnap céltalan szabadságát, a ragyogó meleg időt és a mindennapjaiknak háttérfüggönyt nyújtó csodálatos történelmi várost.

 

A járdán még nem volt egyértelmű, ki a turista, és ki a lokálpatrióta, de a hídra érve tisztán kettévált a két kategória: amíg a turisták csupán a rajongók távoli csodálatával fotózgatták, addig a helyiek birtokukba vették a várost. A Galata-híd ugyanis tele volt halászokkal. A kék ég és szürkéskék víz hátteréből három generáció emelkedett ki halászbotokat tartva, etetésre készen és csalinak használt csomagokat árulva, csevegve, bizniszelve, üdvözölve újra látott barátaikat. Rendesen fel voltak készülve a kapásra, az újrahasznosított műanyag vedrek néhol már tele is voltak vízbe tett, lubickoló halakkal, míg mások csalit csereberéltek, vagy épp eladták a plasztik poharakba kimért fogást.

Be voltak rendezkedve a hídra, összecsukhatós székekkel, különböző tartalmú szatyrokkal, zacskókkal, felismerhetetlen funkciójú halásztárgyakkal vették magukat körül. Nem először csinálták, sőt, a nyugalom és természetesség alapján amivel mindezt végezték, akár évszázadokon át gyakorolhatták ezt a közösségi „hobbit”. Relaxáló, szabadtéri, szociális és még ebédet is tesz az asztalra. Egészen hasznos időtöltés!

 

Dél felé közeledve fél szemmel a már megszokott pereces utcai árusokat kerestük, noha a kétségbeesésbe tudtak kergeti a mindig elsőként feltett „where you from?” kérdésükkel. Miért fontos ez – dohogtunk magunk között –, ez alapján fogják az árat meghatározni? Vagy csupán statisztikát készítenek vásárlóikról a fejükben? Netán egy általunk fel nem fogott udvariassági frázis áldozatai vagyunk? Többször megfogadtuk, hogy valami egész extrém választ fogunk adni nekik legközelebb, melyek közt a populáris kultúra olyan képzeletbeli helyei is szerepeltek, mint Mordor vagy Középfölde, de mindezt persze elfeledtük az első adandó alkalommal, és csak mérgesen morogtunk valamit helyette.

Pereces kocsit nem láttunk, de egyszer csak egy utcai árus standja mögött helyben sütött halas szendvicset vettünk észre. A Subway archaikus változataként egy darab bagettbe zöldsaláta és kitűnően fűszerezett zöldségek közé jó darab sült halat tettek, mely egészében ehető volt, egy szem szálka nélkül. És sokkal egészségesebbnek tűnt a szokásos, és szintén innen eredő arabkenyérbe töltött kebaboknál. (A fotókat ezúttal útitársunknak, Csabinak köszönhetjük.)

Az amszterdami pácolt nyers heringes szendvics után kissé vonakodva ugyan, de vettünk páronként egy-egy adag halas szendvicset. Félelmeink viszont teljesen alaptalanok voltak, a szendvics egyszerűen kiváló volt. A zöldség, a fűszerezés, a sült hal mind nagyszerűen talált, úgyhogy gyorsan felzabáltuk, bízva abban, hogy a híd végéig még sok ilyen bódécskával találkozunk. Sajnos ebben tévedtünk, és az étvágyunkat csupán meghozó, de nem csillapító halas szendvics azóta is az időnként megkívánt isztambuli kedvenc ételeink közé tartozik.

A híd viszont nemcsak a halászok látványa miatt volt egyedi. A széles, autós, villamosos és gyalogos forgalmat is kiszolgáló út csupán a híd felső részét foglalta el, alatta ugyanis boltokkal volt tele. Átnézve pedig a túloldalra, különböző színű és nagyságú kupolák emelkedtek ki az egymás hátára épített, évezredes városrész műemlékei közül. Modern jachtok, színes kupolával vagy sátortetővel díszített sétahajók várták a még több vízi gyönyörködésre vágyó turistákat, viszont nekünk erre már nem volt időnk. Úgyhogy besétáltunk a híd végén álló Új Mecsetbe.

 

Az Eminönü rakparton álló Új mecset (Yeni Cami) eredetileg egy sokkal sejtetőbb névvel rendelkezett: a Valide Sultan, vagyis az anyakirálynő mecsetjeként emléket állított annak a kornak, amit csupán a nők szultánátusának titulálnak, mivel ekkor volt a legnagyobb hatalmuk a kiskorú fiaik helyett uralkodó anya-szultánoknak, vagy a férjeik befolyásolásán keresztül uralkodó szultán-feleségeknek. Mindez (Dicsőséges) Szulejmán szultán ambiciózus szeretőjével kezdődött, ugyanis Roxelana volt az első, aki Hürrem szultán néven hivatalos hitvese lett urának. A Bazilika ciszterna mellett elhelyezkedő Roxelana fürdő is őt örökíti meg, de az ő életéről és a hárem intrikáiról szól a nagysikerű török történelmi szappanopera is, a Szulejmán (Magnificent Century).

Kívülről a mecset nagyon hasonlított a Kék mecset architektúrájára, de belépve egész más érzés fogott el. Stílusosan a hölgyek hatalmának eme monumentumába csupán mi ketten a barátnőmmel mentünk be, mialatt társaságunk férfi tagjai kint maradtak az udvaron fotózni és traccsolni. Cipő le, kendő fel, kis enyhe lökdösődés, és már bent is voltunk. A magas boltíves kupola itt is filigrán díszítésű iznik csempével dekorált, de valahogy itt több volt a hívő, mint a turista, s ez megérződött a templom hangulatán is.

Volt aki elmélyülten térdepelt a szőnyegen, volt aki törökülésben halkan beszélgetett, mások épp ki- vagy bementek. Még a templomba járásnak is olyan ünnepi, vasárnapi, Úrnapja hangulata volt. Kicsi koromra emlékeztetett, amikor egy-egy derűs tavaszi napon, pünkösdön például, ünneplőbe öltözve az egész család elment a templomba, majd utána a ragyogó napsütésben hazagyalogoltunk beszélgetve, nézegetve a megszépült, lelassult várost, hogy otthon az ünnepi ebéd, a húsleves és sült hús ígérete várjon. S noha ez egy keresztény vasárnap emléke, biztos vagyok benne, hogy a muzulmán világban is van ennek az érzésnek, nosztalgiának megfelelője.

A vasárnapi ebédtől viszont még messze álltunk, úgyhogy beléptünk a közelben levő Fűszerbazárba (Egyiptomi bazárnak is nevezik, mivel az egyiptomi árukra kivetett adóból épült). Első pillanatra egyértelmű volt, hogy a törököknél ugyanolyan kötelező hétvégi tevékenység a vásárlás, mint nálunk. S noha az árakat nézve kezdtük gyanítani, hogy ez a központi helyen álló bazár nem az átlagos törökök bevásárlóhelye, látványként így is elsőrangú volt.

 

Érdekesnek találtuk, hogy míg két nappal azelőtt, de vacsora után inkább dísztárgyakat, lakberendezési eszközöket, csecsebecséket bámultunk és fotóztunk, most, ebédről fantáziálva, kizárólag a fűszerek és édességek ragadták meg a tekintetünket. A változatos névvel rendelkező, áttetsző, színes török édesség (törökméz, lokum, rahát) milliónyi típusa tette gyomrunk korgását még elviselhetetlenebbé, míg végül vettünk pár csomaggal szuvenírnek, és csak úgy nyalánkságnak, magunknak, egyet a vöröses, édességét elnyomó szárított ribizlivel borított verzióból. Isteni volt.