Íme, eljött a nap, amelyben búcsút mondunk a thaiföldi fővárosnak, és továbbutazunk a következő célpontunk felé. A terv az volt, hogy egy hetet töltünk az izgalmas, mozgalmas, változatos Bangkokban, és egy másik hetet egy pihentető, kényeztető tengerparti nyaralóhelyen. A legnépszerűbb üdölőhely, Phuket, nem volt elérhető, lévén hogy ebben az időszakban a monszun kifejezetten érezhető a Maláj-félsziget nyugati partján, így a keleti parthoz közel levő Koh Samui szigetét céloztuk meg, amely enyhébb éghajlattal és direkt járattal rendelkezik Bangkokból.

 

A pici sziget már rendhagyó repülőterével felhívta magára a figyelmet, ez ugyanis fából épült várótermekből állt, nyitott, sétakocsikázásra emlékeztető shuttle buszokkal furikáztak a repülőgép és a reptér között, valamint dús zöld növényzetével egyáltalán nem idézte fel a komoly, személytelen, fontoskodó érzetet, melyet általában a repülőterekkel asszociálunk. Az igazat megvallva, már a bangkoki Suvarnabhumi nemzetközi reptér is csodálatot keltett orchidea-zuhatagaival és üvegen keresztül megbámulható esőerdejével, de ez az ultramodern fém-üveg konstrukció mégsem volt oly emlékezetes, mint a Koh Samui-i, hagyományos cölöpházakra emlékeztető párja.

 

Már landoláskor feltűnt, hogy a sziget, noha ugyanabban az országban helyezkedik el, teljesen más világ. Nem lévén sem ipara, sem mezőgazdasága, teljes megélhetése a turizmuson alapszik. Ezért sokkal jobban ügyelnek a természeti adottságaikra, kevesebb a meggondolatlanul felépített, vagy még rosszabb: abbahagyott épület, átgondoltabb a sziget kiaknázása, a látogatók számára elérhetővé tevése, de azért még korántsem tökéletes. Sokban hasonló cipőben járnak Közép-Kelet Európával, valamint a fejlődő országokkal (vagy vajon csak a mi kies kishazánkban mutat e két kategória sok hasonlóságot?) abban, hogy a kényes határvonalat próbálják eltalálni a menjen és maradjon között, hiszen a fejlődéshez elengedhetetlen a természet „civilizálása”, de meg is kell tartani a környezet érintetlenségét, amely valójában a fejlődést generáló turizmus kiváltó oka.

Ennek egyik megoldási lehetőségét a gyakran hallott „boutique” kifejezés mögött rejlő koncepció jelentette. Kezdve azzal, hogy a szigetre a „Thailand’s boutique airline” néven hirdetett repülőtársasággal utaztunk, a végső listánkon levő üdülőhelyek közül is sokan „boutique hotelnek” nevezték magukat – ami meglepő volt, hiszen eddig számunkra a szó csupán a belvárosi kis üzletecskéket jelentette. Ebben az új konnotációban viszont a mennyiség helyett a minőségre helyezik a hangsúlyt, a minél standardosítottabb nagy szállodaláncok vagy légitársaságok helyett a helyit promováló, specializált vállalkozások tűntek fel, melyek jobban kifejezik a környék sajátosságait, elősegítik a helyi gazdaságot, és várhatóan nem fognak eltűnni abban a percben, amelyben a nemzetközi menedzsment kedvezőbb feltételű bérmunkát talál egy még távolabbi helyszínen.

Az innovatív és közvetlen reptér viszont hirtelen olyan elvárásokat keltett bennünk, amelyeknek, sajnálattal kell közölnöm, a sziget infrastruktúrája már korántsem felelt meg. A reptéri taxik gyanúsak voltak és felháborítóan kihasználták a tudatlan turista jóhiszeműségét, úgyhogy a térkép szerint megsaccolt útat gyalog tettük meg, ami eléggé sokat rontott a sziget presztízsén a szemünkben. Kezdve a járda néhol teljes hiányával, folytatva az útszéli lokálok előtt kapirgáló fura kakasokkal, majd befejezve a tűző napon megmászott dombbal, mely az üdülőhely hátsó bejáratához juttatott el, a kapus nagy álmélkodására.

 

De mindezért bőven kárpótolt az előzőleg a rengeteg gyönyörű hotel közül nagy nehezen kiválasztott sajátunk, mely oázisként biztosította, hogy miután beléptünk udvarára, minden a legnagyobb rendben lesz.  A széles területen elhelyezkedő a fa bungallow-kat imitáló üdülőtelep, mely mintha egy képeslapról lépett volna elénk pálmafáival és tavacskáival, feszített víztükrű panorámamedencéivel (infinity pool), és a különböző épületek között golfkocsival közlekedő, állandóan mosolygó és hajlongó személyzetével tökéletes környezetet biztosított a nászutunk pihentető részéhez.

Mikor este lesétáltunk a tengerpartig kinyúló üdülőhely aljára, hogy fáradságunkat figyelmen kívül hagyva még aznap megmártózzunk a rég óta vágyott vízben, és éhségünket annál inkább figyelemre méltatva a parti étteremben faljunk valamit, kellemes meglepetésben volt részünk. Az épp sötétedő vízparton táncos előadást tartottak a vendégeknek, különböző csendes-óceáni törzsi táncok és az ezeket kísérő zenei stílusok bemutatásával. A thaiföldi tartózkodásunk legdrágább vacsorája így szinte megérte, főleg, hogy utána útban lakosztályunk felé a világ másik felén bámulhattuk a sosem látott csillagképeket egy épp akkor zajló ausztrál destination wedding romantikus dallamai által kísérve.