A római utat már évek óta terveztük, de valami mindig közbejött. Baráti társasággal akartunk menni, ezért mindannyiszor lemondtuk róla, valahányszor láttuk, hogy legtöbbünknek nem jó az időpont, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb csak eljutunk oda, ha már minden út Rómába vezet. És íme, egy márciusi hétvége végre legtöbb érdeklődőnek megfelelt, úgyhogy gyorsan lefoglaltuk (volna).

Az előkészületekről még csak annyit, hogy ami az isztambuli hosszú hétvégén nagyszerűen bevált, [reklám] a Wizztourral foglalni a repülőutat és szállást egyaránt, az most csúfosan csődöt mondott, ugyanis [anti-reklám] a honlap gyakori keresés esetén növelni kezdte az árakat, majd egy adott idő eltelte után újra csökkentette, míg végül annyira belezavarodott önmaga is, hogy mikor megrendeltük és kifizettük a szállást, hibát jelzett, barátaink úgy kellett visszakérjék a már kifizetett pénzt a segélyvonalon keresztül. Úgyhogy megbizonyosodtunk a régi közgazdasági aforizmában, hogy a monopólium nem tesz jót a piacnak (amit a fapados légitársaság gyakori késése is újra meg újra alátámaszt).

Na, de foglalási viszontagságok ide, korai felkelés kellemetlenségei oda, egyszer csak arra ébredtünk (a férjemmel szó szerint is, mivel elbóbiskoltunk a kora reggeli járaton), hogy Rómában vagyunk. Már a shuttle buszon is ámuldoztunk a zöld növényzeten (egyik barátunk kedvenc zöldségének és a fák formájának adózva, brokkoli-fának neveztük el az óriási, kerekded lombozatú vörösfenyőket), enyhe időjáráson és az út mentén végig húzódó akvadukton, és bizseregve gondoltunk arra, hogy e város két évezrede birodalmi főváros, és egy adott időben az egész világ legfejlettebb nagyvárosa volt.

Fogalmam sincs, milyen lehet ekkora örökséggel együtt élni. Mit érezhet az az ember, aki nap mint nap évszázados, sőt évezredes emlékművek árnyékában sétálgat. Aki bármelyik percben beléphet egy Raffaello-festette oltárképes templomba, vagy egy római oszlopos áldozati kegyhelybe. Milyen érzés tudni, hogy minden utcácskának története van: hol két arisztokrata család rivalizálásának lehetünk tanúi, hol egy művész isteni ihletének, hol egy államférfi bölcs döntésének, hogy a városnak alapvető fontosságú infrastruktúrát, szórakozó- vagy fürdőhelyet hozzon létre.

 

Én csak azt tudom, hogy útikönyv ilyen hasznos számomra még nem volt, s három nap alatt ekkora életre szóló élményt nem szívtam magamba. Fél szemem mindvégig a történelmi háttért jelentő leírásokon, a másik pedig az építészeti csodákon volt, amelyek lépésről lépésre bukkantak fel előttünk. Hamar szokásunkká vált, hogy megálltunk egy-egy műemlék előtt, „expedíciónk” bátor tagjai körém gyűltek, és azt mondták, „Olvasd hangosan”. Köszönöm, National Geographic Traveler, hogy műveltebbnek és tájékozottabbnak mutattál, mint amilyen valójában vagyok.

Az ámuldozás már a Colosseumhoz vezető úton elkezdődött, ahol láttunk narancsfát az utcán teli narancsokkal, ismeretlen romos kertet, kipróbáltuk olasz tudásunk („una acqua per favore”), besettenkedtünk egy nyitott kapujú kertbe, amelyről később kiderült, hogy közpark, és megnyugodva vettük tudomásul, hogy a hotelben kapott térképek egész nagy léptékűek, ezért nem kell majd sokat járjunk. (Ez utóbbiban tévedtünk.) Végre vagy húsz perces sorbanállás után pedig beléptünk a Colosseumba.

Noha az egyik legkevésbé várt látvány volt, a Colosseum méreteit képtelenség volt elfogulatlanul megtekinteni. Azoktól a tényektől, hogy hozzáértő becslések szerint a több tízezres tömeget is tíz perc alatt ki tudták üríteni végszükség esetén, a színteret elárasztva akár tengeri csatákat is eljátszhattak, valamint hogy ötven méternyi ma is álló falat húztak fel a legkezdetlegesebb gépek és csigák segítségével ezelőtt kétezer évvel, azért a legszkeptikusabb látogatónak is leesik az álla. Mindezek ellenére nehéz volt feledni eredeti rendeltetését, és hogy emberek nap nap után fizettek, hogy szórakozásképpen más emberek és állatok gyilkolását és kínzását nézhessék végig. Örök emlékeztető az emberiség egy kifejezetten visszataszító tulajdonságára.

Gyönyörű volt viszont a kilátás. Az amfiteátrum mindegyik hatalmas boltíve funkcióval rendelkezett: egyesek lépcsőként, mások ablakként osztották meg a következő emeletek súlyát, és kinézve rajtuk, mindegyikben más szeletét láthattuk a városnak. Ha egy atléta szélsebesen végigszaladt volna az arénában, folyton a kilátást figyelve, olyasfajta kezdetleges filmet rakhatott volna össze az elméjében, mint a táncosnők vagy lovak alakját mutató, gyorsan forgó zoetrópok a mozi megjelenése előtt.

Kilépve a Colosseumból, felvillanyozva az előttünk elterülő Forum Romanum lehetőségeitől, sikerült meggyőznöm útitársaimat, hogy halasszuk el a reggeli/ebédet és lépjünk be az ókori Róma szívének tartott fórumba. Első pillanattól fogva lenyűgöző volt. Soha romok ily romantikusak nem voltak. A Római fórum beletette a „rom”-ot a romantikusba. Sőt, a sok angolkertre gondolva, nem csodálkoznék azon sem, ha maga a szó is a „Rome-antic”-ből eredt volna. [A nyelvészek kételkedhetnek ebben az etimológiában, de a kertészek szerintem velem tartanak.]

Már rögtön a bejáratnál, kissé takarva egy renoválás alatt levő múzeumot rejtő reneszánsz templom által, hatalmas tégla bazilika kápráztatott el. Noha csak fele volt ép, ez épp elég volt ahhoz, hogy jártunkban földbe gyökerezzen a lábunk méretét tekintve. Az ember egyszerűen nincs felkészülve ilyen hatalmas épületekre. Az emberléptékű reneszánsz óta nem sok ilyen gigantikus templomot és építményt látni, de persze ne feledjük, ez az istenek és isteni császárok időszaka. A Római fórum propaganda- és reprezentációs céllal épült, minden magát valamire tartó császár felállíttatott legalább egy apró templomot vagy diadalívet élete során, mintegy beleírva ezzel nevét a történelembe.

Az útikönyvet és a látványt összevetni, természetesen, nem volt problémamentes vállalkozás. Csak az istenek tudják (meg talán szegény félrevezetett útitársaim), hány gigantikus romra mutattam rá diadalmasan, hogy „Íme, a Veszta-szűzek lakhelye”, csak hogy felolvashassam a szövegdobozt, amely életmódjukról mondott pár érdekességet. (Ha már felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor megosztom veletek is: szóval a Veszta-szűzek az örök lángot őrizték, patrícius családok fiatal lányai közül választották ki őket, s ha betartották fogadalmukat, harminc év után nyugdíjba vonulhattak, és férjhez mehettek, de ha megszegték azt, akkor élve temették el őket. Kemény, mi?)

Ezen a téren a Fórum inkább a költőiséget, mint az informativitást tekintette magáénak. Egy-két megnevező tábla – esetleg pár izgalmas adat megjelölésével– igazán nem ártott volna. Azon kívül frusztráló volt az olyan eset, mint például az Isteni Romulus temploma (Tempio del Divo Romulo), amelybe bemenni a Fórumból kellett, de az üvegen át látható, az emeleten sétáló turistákhoz csatlakozni csak annak az elhagyása után lehetett (volna).

Mindent összevetve viszont méltó indítása volt római kirándulásunknak, főleg, hogy megtalálván végre a Veszta-szűzek lakosztályát, és maradványát a házi tűzhely istennőjének kör alakú templomának, felmentünk a Palatinus-dombra. Noha sokkal kevésbé látványos, a szellős, parkosított teret az ősrégi cédrusok, valamint a fiatal narancsfák igazán kellemessé teszik. Itt már nem is néztük, melyik palota-rom kié lehetett, hanem csak élveztük a nagyszerű kilátást. S lévén, hogy ilyen szorgosan teljesítettük az aznapra kiszemelt útitervünket, elmentünk ebédelni.