Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.