Róma utcáit járva az ember álla folyton a földet söpri. Hol egy gyönyörűen díszített azonosítatlan funkciójú középület, hol egy korszakalkotó művész festette random templom oltárképe, hol egy mesterien dizájnolt icipici erkély-oázis láttán dobod el az agyad. S ha nekünk, turistáknak is elsöprő élmény, képzeljük el azokat, akik ezzel a tömény látvánnyal szembesülve kellett nap mint nap alkossanak. Hasonló értékűt. Talán még jobbat is.
Nem csoda, ha sokat hallani a művészek furcsaságairól. Kit ne hozna zavarba a zsenialitás ennyi megnyilatkozása. És ha ezt még túl is kell szárnyalni, az már több, mint amennyit egy átlagember elviselhet. Szerencsére szó sincs átlagemberekről. Ők csak annyiban hasonlítanak miránk, hogy őket is majd megeszi a sárga irigység, ha az a faragatlan pasas a hülye szakállával megint ellopta előlük a legújabb projektet. Hogy azt a…!
A Diocletianus termáiban helyet kapott Santa Maria degli Angelit elhagyva a Fontana di Trevi felé vettük utunkat. Útközben csak mellékesen nézegettük az épületeket, mintegy pihentetve a szemünket, helyet készítve fejünkben a nagy látványnak, amikor egyszerre csak, egy stoplámpa előtt, a kereszteződés mind a négy oldalán szökőkutas szobrokra találtunk. Csak úgy, alkalmilag. Mintegy odavetve. Semmi különös, csak négy reneszánsz kút allegorikus ógörög folyamisteneket ábrázolva, élethű erdei háttér előtt, csordogáló vízzel. A lámpa zöldre váltott, mi meg csak álltunk. Így ismerkedtünk meg a Quattro Fontanéval, melyet az olaszok nemes egyszerűséggel csak Négy Szökőkútnak hívnak.
Mellette természetesen templom, a San Carlo alle Quattro Fontane, vagyis Szent Károly a Négy Szökőkútnál. A hullámzó homlokzat, a fülkékben elhelyezett imádkozó szentek mind nagyszerűek, a mi fantáziánkat mégis az épület története fogta meg. Ez ugyanis egy feltörekvő ifjú barokk építész, Francesco Borromini első műve, közvetlen szomszédságában pedig furcsamód épp legnagyobb riválisának, a szintén szépreményű, talán jobban ismert Gian Lorenzo Bernini szobrász-építésznek a temploma áll, a Sant’Andrea al Quirinale.
Az előzőt a mindenható Barberini család rendelte a szemben álló bíborosi palotájuk díszeként, míg ez utóbbit a Pamphili klán. Mindkét család gazdag és befolyásos volt, főként akkor, amikor egyik-másik felszentelt tagja a pápaságig is eljutott, és a két kedvenc építészükhöz hasonlóan, utálták egymást.
(Előre bocsánatot kérek azoktól, akiknek a pápák világi életéről szóló történetek a vallási érzékenységét sértik, de az az igazság, hogy akkoriban így működtek a dolgok. Gondoljunk csak a szeretőit és törvénytelen gyermekeit pártoló Borgia pápára, vagy ha más nem, A három testőr machináló Richelieu vagy Mazarin bíborosára – ki szintén rokonságban állt a Barberini családdal). A Barberininek született VIII. Orbán pápa (latinul Urban, mely utalhat a város felvirágoztatásáért tett erőfeszítéseire) nem kizárólag lelki vezető volt, aki az erkölcsös életben (kellett volna) mutasson követendő példát, hanem leginkább politikai uralkodó, aki családja jólétét és hatalmát azzal biztosította, hogy bátyját, valamint unokaöccseit bíborossá avatta, és fontos egyházi, illetve állami pozíciókba helyezte el őket.
Már előző nap feltűnt egy szokásos gyönyörűen díszített barokk templomban a három méhecske, amelyet semmilyen keresztény ikonográfiához nem tudtunk kötni. Akkor esett le a tantusz, amikor kiderült, a méhecske a Barberini család címerében szerepel, ahogy egyik kortársuk szellemesen megjegyezte: úgy zsongtak be Firenzéből Rómába a Barberinik a pápaválasztás után, mint megannyi méhecske, hogy az egyház mézét szívják.
A korabeli többé-kevésbé elfogadott protekciózás és megvesztegetés tökélyre fejlesztése persze nem hozott túl sok rajongót nekik, de akkor még nem tudták, hogy hanyatlásukat az általuk támogatott új pápa hozza majd el. A Pamphili család azóta viseltetett ellenérzéssel a pápa iránt, mióta Pamphili bíborost leváltotta a pápai követségből, hogy saját unokaöccsét tegye azzá helyette. A bíboros akkor még nem sokat tehetett antipátiája kifejezésében, de jó politikusként hajlandó volt várni. Az ő ideje akkor jött el, amikor a VIII. Orbán pápa meghalt, és bonyolult diplomáciai érdekek, illetve a Barberini család nem kevés befolyása őt juttatta a szent székre.
X. Ince pápa (a latinul sokkal kifejezőbb Innocentius név ellenére nem volt ő sem annyira ártatlan) viszont nem érezte úgy, hogy hálára lett kötelezve, hanem eleget téve a műalkotásokért megadózott polgárok elégedetlenségének és persze saját rég óta dédelgetett bosszúvágyának, hűtlen kezelés miatt elkobozta a gyorsan Párizsba menekülő Barberini bíborosok vagyonát. A történet még folytatódik, pápai bullákkal, a francia király tiltakozásával, sőt A három testőrből ismert Mazarin bíboros hadüzenetével kulminálódik. De talán ennyi is eléggé illusztrálja, hogy a Pamphili pápa sem volt az a szerény, visszahúzódós fajta, s uralkodása során nem átallott a mocskos politikába is belemászni.
Mi persze ebből csak a valóban szépítő műalkotásokat látjuk, hiszen a polgárok frusztrációja és a mellőzött, talán kompetensebb szakemberek keserűsége nem maradt fenn az utókor számára. De az önkényesség bosszantó voltát nekünk is módunk volt megízlelni, mikor nagy nehezek kibarkochbáztuk a Palazzo del Quirinale őrétől, hogy útitervünk következő célpontja, a harminc pápa, négy király és eddig tizenkét államfő hivatalos rezidenciája egyedül kedden látogatható. Viszont a szemben levő Villa Carlo Alberto al Quirinale kertje nyitva volt, ingyenes és kellemes.
Ezek után tovább indultunk a fent említett Bernini által alkotott, Róma egyik jelképéhez, a Fontana di Trevihez, melyet Fellini tett hallhatatlanná a La dolce vitában. Kilépve a sok szűk, kacskaringós utcácskából a térre, döbbenten meredtünk az elénk táruló látványra: a Trevi szökőkút felújítás alatt állt – ami, lévén, hogy szezonon kívül voltunk, sajnos egyáltalán nem volt szokatlan –, de, mint kiderült, nem csak az idő vasfogát szenvedte meg, hanem holland focidrukkerek sörösüvegeit is.
S ami Fellini filmjében oly romantikusan nagyszerűnek tűnt, a kábult és csábító birtokháborítás a szökőkút medencéjében, sajnos a mai dolce vitától sem áll távol, viszont ezek a részeg garázdálkodók a műemlékrongálás sokkal komolyabb bűnét is elkövették. Dante poklában az erőszakosok közé mindenképp elférnének a könyvégetők és az ékszerbeolvasztók között.
Így csupán az állványokkal körülvett, s fóliákkal takargatott, gyógyulófélben levő kutat tudtuk megcsodálni, úgy, hogy közben egyfolytában nógattak, hogy haladjunk előre a kijelölt útvonalon, hogy más is láthassa, a – bevallom, így már sokkal kevésbé impozáns – Róma jelképét. Ráadásul a viszontlátás lehetőségétől is meg akartak fosztani, mikor leeresztették a vizet, és megtiltották, hogy pénzérméket dobjunk az üres medencébe. Nem mintha üresen bárkinek is eszébe jutott volna, de a rend éber őrei láttán még ebben az esetben is elment volna a kedvünk tőle.
Ellenben hogy a sportszerű versengésre, valamint egy erőszakmentes sportra is legyen példa, a következő sikátorban maratont hozott elénkbe a sors. Mivel csak ritkább folyam esetén engedték át a lezárt útszakaszon az embereket, és a Pantheon felé vezető úton elég nagy volt a tömeg, jutott időnk nézegetni az itt szaladó különböző korú, nemű, nemzetiségű versenyzőket, és értékelni, hogy Róma minden időben magához vonzotta a kiváló, kitartó, a világon változtatni akaró embereket. Utána meg elmentünk ebédelni.
