Utat Mutat

Just another WordPress site

Japán / Kiotó / közlekedés / utazás

A Shinkansen – csúcsminőségű állomás és száguldó vonatok

Úgy tűnik, szokássá kezd válni, hogy hagyományos, történelmi negyedek látogatása után Japán másik, no nem kevésbé jellegzetes arcát indulunk felfedezni: a technikai tökélyét. Így esett, hogy a gésák teaházait követően kérdés sem volt következő célpontunk: irány a kiotói vasútállomás. Az urak már nagyon várták, s bevallom, noha nekem nem volt oly elől a listámon, még engem is lenyűgözött.

IMG_8957 IMG_9070

Már távolról láttuk, ez érdekes hely lesz, a magas, széles, fémmel és üveggel borított, szokatlan formájú épület belseje is hasonlót ígért, de a valódi látványra nem voltunk felkészülve. A kapu mögött ugyanis 11 emeletre láthatunk rá, ami azért nem semmi. Minden szint kissé más, egyiken gyorskajálda (kedvencünk, a Mr Donut, még épp nyitva volt, úgyhogy belöktünk egy adag csokis fánkot), másikon üzletek, harmadikon utazási irodák stb. Megfordulva, pedig a föld alatti emeleteket is meg lehetett tekinteni, ahol a metró összeköttetés és ruhás üzletek látványa kápráztatott el.

És ez még nem minden. Ha az ember magára veszi a mechanikus labirintuson való eligazodás feladatát (ami, valljuk be, nem is olyan bonyolult, mint elsőnek tűnik), akkor a magasba törő mozgólépcsőkből egyre csodásabb kilátás nyílik az alattunk elterülő pályaudvarra. Kerek platformok, kivilágított fém tárgyak, lépcsők, lámpák, félemeletek és azokat tartó dizájnoszlopok mindenfele. Mintha az ember Willy Wonka csokigyárának vasúti verziójában lenne! Méghozzá a legmodernebben.

IMG_8992 IMG_9064

Az épület egyik felén falnyi méretű lépcső fogadott, amely ledes megvilágítással különböző képeket hozott létre. Le is lehetett ülni rá, de még érdekesebb volt a színes világítás alkotta „rajzfilmet” figyelni. Őszi levelek, halloweeni figurák, szellemek, üstök, boszorkányok repkedtek az állomás falán, ezért sokan videót készítettek, majd emlékfotókat egymásról. Még azt is elfelejtettük, hogy milyen magasan vagyunk még mindig, de persze nem annyira, mint az előzőleg megtekintett galérián, amely az állomás csarnokának a tetején vezetett át, szédítő magasságból mutatva meg az egész nagyszerű építmény.

A tetőn karácsonyi égőkkel kidíszített tündérterasz fogadott, természetesen ínyenc étterem azoknak, akik nem tudnak dönteni aközött: a város tetején akarnak-e vacsorázni, vagy inkább egy növények között megbújó, diszkrét helyen– s mindkettőre igényt tartanak. Továbblépve egyik irányban Kiotó éjjeli látképe kápráztatott el, kinyúlva az éji sötétbe a Kyoto Tower tornya, a másik felén pedig a hely igazi értelme, a sínek, rajtuk a kecses, fehér vonatok, amit lassultak, megálltak, majd pár perc múlva eltűntek a sötétben. Izgalmas dolog a trainspotting, órákig el tudnánk nézni a vonatokat, főleg ezeket, amelyek tényleg egyediek. Japán ugyanis világhírű vasútjáról.

IMG_8991 IMG_8961

Noha a „világ leggyorsabb vonatának megtisztelő címére pillanatnyilag épp a Sanghajban működő bullettrain lehet büszke, a Tokióba szállító is valahol az első öt között lehet. Ellenben a „legrégebbi nagysebességű vasút” címét már sosem vehetik el a japánoktól, ugyanis a vonat mint száguldó közlekedési eszköz  – egy fogalom, mely számunkra még mindig idegen  – már a második világháború előtt felvetődött a szigetország örökké újításra kész vezetői között, de a háború lefolyása, valamint a tény, hogy Japán épp a vesztes felén végezte, pár évtizeddel késleltette végrehajtását. Az 1964-ben felszentelt vasút így is úttörő volt világviszonylatban, tudniillik az 500 km-es Tokió-Oszaka útvonalat képes volt hat és fél óráról háromra csökkenteni, rekordgyorsasággal, 210 km/óra sebességgel téve azt meg.

A Shinkansen szó hallatára máig sok férfi szíve megdobban, és nem egy ismerősünk első kérdése volt, mikor meghallották, hogy Japánban jártunk, hogy „voltatok-e a gyorsvasúton, izé, a Shinkansenen?” Úgyhogy megnyugtatunk mindenkit, igen, voltunk. Eredetileg bevonatoztunk volna Tokióba, de a három órás út, noha nagyszerű teljesítmény, oda és vissza egy nap alatt megtéve még mindig nagyon hosszúnak tűnt, nem is beszélve a 15.000 jenes jegyről. Így hát a Tokió-Oszaka történelmi szakasznak csupán az utolsó részét, a Kiotó-Oszaka közöttit tettük meg visszautazásunk napján.

IMG_8976 IMG_8974 Cropped

De ez is világraszóló élmény volt. Egyik útitársunk GPS segítségével a telefonján mérte, milyen gyorsan megyünk, és a maximális sebesség, ha jól emlékszem, 268 km/óra volt. Úgyhogy mire kényelembe helyeztük magunkat, és kezdtük megszokni a száguldást, lassított a vonat (majdnem azt mondtam, leszállt a repülőgép), és megállt. Mosolyogva és büszkén léptünk ki a peronra, és már épp készítettük a telefonokat, hogy fotózzuk az eltávozó vonatot, mikor egyik útitársunk elsápadt.

– Fenn hagytam a hátizsákom –  mondta rekedten –,  a gyorsvonaton.

Pillanatok alatt berohant a fülkébe, s míg mi, a többiek, a szánk elé kapott kézzel, lefagyva néztük utána, addig a férjem az ajtóba állt, hogy ne tudjon automatikusan becsukódni és elhajtani… innen már csak vissza Tokióba. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen megláttuk a srácot, amint szaladt ki a hátizsákjával, a férjem félreált az ajtóból, az ajtó becsukódott, és a vonat továbbment. Mi pedig újra lélegzetet vettünk.

– Mi volt a táskádban?  – kérdeztük homlokát törlő társunkat. – Valami fontos?

 Hát, pénztárca, útlevél, repülőjegy….

Csak néztünk egymásra elképedve, mire megszólalt egy másik útitársunk:

– A tavaly a vonatnak egy perces évi késése volt, azért a közlekedésügyi miniszter kénytelen volt lemondani. Az idén az általad okozott késés miatt harakirit kell elkövessen. 

Kirobbant belőlünk a nevetés, s a visszatartott feszültség elpárolgott. De azért aggódva fogjuk majd figyelni az év végi nemzetközi híreket.

IMG_8999 IMG_9010

Leave A Comment