Utat Mutat

Ne jöjjön Japánba, aki nem szereti a halat – gondolná az ember, s nem alaptalanul. Vagy a rizset. Vagy a szusit. Japánban lehet ugyan európai koszton élni, de nagyon körülményes. Akkor már sokkal szívesebben ajánljuk, hogy vesse bele magát a kedves vendég a kulináris élvezetek ezen medencéjébe, mely a világon az egyik legegészségesebbnek tartott, de kétségkívül nem szokványos eledelek rengetege. Ínycsiklandozó beszámoló következik – a kizárólag a hagyományos magyar konyhát kedvelőknek, valamint az éhes olvasóknak nem ajánlott.

A szusi (sushi)

A legtöbb embernek a szusi jut eszébe a japán konyháról, s noha a helyiek nem kizárólag ezen élnek, valószínűleg ez a legismertebb, és – hadd valljuk be – legkülönösebb ételük. Már az tény, hogy nyers halból készül, felforgatja a gyengébbek gyomrát, de a kevésbé kísérletezőkedvűek számára már maga a kinézete is rettentő szokatlannak tűnik. Pedig maga a koncepció (és az elkészítés is) rendkívül egyszerű: a rizs a szénhidrát részt biztosítja, a halszelet a fehérjét, a többi hozzávaló (mint például a waszabi vagy az alga) pedig csak fűszerezés vagy különböző ízvariációk érdekében került bele. Vagyis mindent megtalálunk benne táplálék szempontjából, amit egy krumplipürés csirkében, vagy szalámis szendvicsben meg akar kapni az ember.

 

Bár a legtöbb étteremben lehet kapni pár fajta szusi tekercset, az igazi ínyenceknek kihagyhatatlan egy szusi étterem. Mi legjobban az utolsó napunkon megejtett oszakai gyors-szusizóst kedveltük, ahol tányéronként fizetett az ember, s a körbemenő futószalagról bármit levehetett, amit megkívánt. Itt leginkább a különböző halak (lazac, tonhal, angolna) vagy tengeri állatok (tintahal, garnéla, fésűkagyló), valamint rizs keverékével készült nigirit lehetett kapni, felcsavart, általunk kifejezetten a szusival asszociált makit alig láttunk. De nem sajnáltuk. Tonhalas és lazacos makival már a hét során jól belaktunk – titkos helyünk a zárás előtt levő bevásárlóközpontok élelmiszer szekciói, ahol az aznapi megmaradt szusit egész jó áron lehetett elkapkodni.

A rizs

O-kome, a nyers rizs, az o- tiszteletet jelző előtaggal, illetve go-han, a főtt rizs, a legnagyobb tiszteletet jelző előtaggal, mely az ‘étkezés’ szó szinonimája is. Ebből is látható, hogy a rizsfogyasztás milyen mélyen gyökerezett a japán kultúrában, enélkül elképzelhetetlen a táplálkozás. A rizs a japánoknak olyan, mint nekünk a kenyér. Meg a krumpli. Vagy a liszt. Ugyanis a lisztet, az ecetet, sőt még a híres alkoholos italukat, a szakét is rizsből készítik. Megkerülhetetlen. És ráadásul pálcikával eszik.

 

Éttermek menüjében hozzánk legközelebb leginkább a sült rizs áll, csirkével, tojással és icipici, épp csak díszítésként használt garnélával, ami javasolt a szusi-fajta ételek alternatívájaként, bár, valljuk be, a töltött káposztához képest még mindig nagyon ázsiai. Aki viszont a laskával/tésztával próbálná kikerülni a hatalmas mennyiségű rizsdömpinget, az csalódni fog: búza helyett ugyanis ez is rizslisztből készül.  És mikor már azt hisszük, hogy ennél több rizset már nem lehet elfogyasztani, akkor tekintsük meg a szupermarketekben szendvicsként árult onigirit,  a celofánba csavart főttrizs-labdát, amelyet tízóraiként lehet fogyasztani. Ha már nagyon kívánjuk a rizset.

A matcha

Valamikor a teaszertartásokon használták ezt a különleges termesztésű zöld teát, története ezer évvel korábbra nyúlik vissza. A 12. században már a japán szerzetesek is termesztették, főként Kiotó környékén, s titka, hogy a szüretelés előtti hetekben árnyékban nő, így több klorofilt termel. A japánok ennek a teakülönlegességnek tulajdonítják meglepően hosszú várható élettartamukat. Mindenféle ételt ízesítenek vele, csokoládétól kezdve a fagylalton át a helyi édességekig, s még a Starbucks-ban is lehet kapni habosra kavart matcha lattét. Ajándéknak sem utolsó, mivel a külföldön beszerezhető árhoz képest egész olcsó.

 

A szaké (sake)

A rizsből erjesztett ital (tévesen „rizspálinka”) nagyon kellemes meglepetésben részesített. Íze és alkoholtartalma leginkább a boréhoz hasonlít, és szerencsére a rizsre egyáltalán nem. Az etiketthez hozzátartozik, hogy mindenkinek egy-egy nagyobb kerámiaüvegben hozzák ki, amihez kicsi shotos pohárméretű kerámiacsésze jár, de udvariatlanság, ha magának tölt az ember, ezért egymásnak öntik az asztaltársak az italt. Ez után jön a koccintás, ami a kampai felkiáltással, egyszerre a levegőbe emelt csészével történik.

A rámen

Na, ez áll legközelebb a mi európai ízlésvilágunkhoz, leginkább egy jól megrakott Újházi-tyúkhúslevesre emlékeztet. Csirke- vagy halalaplében (kivételesen) búzalisztből készült hosszú leveslaskát/tésztát és egyéb zöldségeket (esetleg húst) tálalnak, amihez kanalat is adnak, habár az asztali etikett elfogadja azt is, ha előbb pálcikával kihalásszuk a feltétet, majd megisszuk a maradék levet a széles szájú csuporból. A barnás, sűrű, nem áttetsző miszó már korántsem olyan ismerős ízű, úgyhogy nagyobb adag bevállalókészség kell hozzá, de lehet benne mindenféle tengeri herkentyű.

 

Az instant rámen-variációk Japánban egész polc-sornyiak, de itthon is találkozhatunk velük: a zacskóban előfőzött laska/tészta van, amit forró vízzel kell leönteni, majd egy kicsi zacskóban található olajat vagy zsiradékot és a másik kicsi zacskóban levő fűszert és esetenként szárított zöldségdarabkákat kell rászórni. Gyors, finom, de nem túl egészséges ebéd. Mindenképp ajánlottabb a friss verzió – már amikor van rá az embernek lehetősége.