Ez igen! Hiába, na, az amerikaiak profik! – mondta a férjem, mikor kijöttünk a múzeumból. Nem, kedves olvasóm, nem tévesztetted el a blogot, igenis, még mindig Thaiföldről írok. De, gondoltam, a sok kudarc után elmesélem egy igenis sikeres múzeumlátogatásunkat, amely valódi kulturális belátást nyújtott az országba, amelyben van, és az amerikairól, akiről szól.

A napunk úgy kezdődött, mint általában: kinéztünk egy pár állami látnivalót, kitaláltuk az oda vezető utat, majd gyanakodva és rosszat sejtve vettük észre, hogy nagy a pangás körülötte, mire az őr elmondta, hogy „close, close”– amiről már tudtunk, hogy nem invitáció, hogy menjünk közelebb, hanem épp az ellenkezője: azt jelenti, be van zárva az épület, mily váratlan! Az ezt követő reakcióm leírását most elhagyom, de gondolom, ki tudjátok találni.

 

Elég az hozzá, hogy elindultunk visszafelé, vagyis következő célpontunkhoz, mialatt az eddig igénybe vett közlekedési eszközöket, és a baljóslatú híresztelések ellenére szerencsés túlélésüket vettük számba. De mielőtt nekifognék, ki kell jelentsem: nem, nem próbáltunk ki minden közlekedési eszközt, a legszínesebb tuk-tuk például annyira feketén van lefestve utazási oldalakon, hogy nem mertük megkockáztatni, hogy minket is kért célpontunk helyett egy ismeretlen, lerobbant külvárosi utcán tesznek majd le, hogy kiraboljanak vagy drága pénzért “akciós” szolgáltatásokat sózzanak ránk – habár tudatában vagyunk annak, hogy ezeket a sztorikat csupán a tényleg pórul járt kevesek osztják meg, az A-tól B-ig minden különösebb probléma nélkül eljutó utas ritkán számol be az eseménytelen utazásról.

Hát mi most megtesszük. Taxiztunk, és túléltük. Lehet, kissé talán ráfizettünk, de mi ezt akkor nem tudtuk, úgyhogy az előre pontosan kinézett útvonalon haladást és célpontunk perceken belüli elérését igazi sikerként könyvelhettük el. Nem is beszélve arról, hogy a magánvállalkozó taxisok és a szervezett bűnözés közti kapcsolatot oly ékesen ecsetelők egész izgalmassá tették ezt a utat –pedig még csak zsákot sem dobtak a fejünkre, mint az igazi maffia-fuvar megkövetelte volna. Igaz, trükkösen kissé bebiztosítottuk magunkat a beszállás előtt: a térképen kikerestük az utcákat, melyeken elhaladunk majd, és az ablakon kinézve folyamatosan összevetettük a pillanatnyi pozíciónkkal, nem ültünk be kínálkozó taxiba, amely hangosan hirdette magát jól látható taxiállomásokon, hanem az útról intettünk le egyet, melyen telefonszám meg hasonlók is voltak kitéve, valamint előre megbeszéltük a fuvar árrát, sőt, még alkudtunk is! Oh, a külföldi élet kicsiny örömei!

 

A buszozás kimerült annyiban, hogy kinéztük a busz számát, elmentünk a “kb. ott kéne legyen” megállóba, és vártunk vagy tíz percet, mialatt szörnyen döcögő, egyértelműen légkondiról még távolról sem halló, rozsdás, nyikorgó tákolmányokat láttunk, amelyek között szerencsére nem volt ott az általunk igényelt számú – másképp a kulturális tapasztalatainkhoz a megfelelő megálló megtalálásának trükkjeit is hozzá kellett volna adjuk. Tiszta volt, hogy amíg a skytrain a legelegánsabb módja a helyváltoztatásnak, addig a buszozás a skála másig végén helyezkedik el.

 

A skytrain csodás. Hűvös, tiszta, kulturált, legtöbbször nyakkendős üzletemberek és elegáns diáklányok használják (nem feltétlenül együtt), a kilátás nagyszerű, ha szimbolikus értelemben elítélendő is (tudniillik a drágább jegy lehetővé teszi, hogy lenézzünk a városra, és gazdaságilag kevésbé szerencsés embertársainkra), szórakoztatásunkra pedig képernyők vannak feltéve a falra, Hello Kitty, Samsung, valamint prémium étel- és italreklámokat sugározva. Ennek egy módosított változata az a metró-vonat féleség, amellyel a repülőtérre (és -ről) mentünk, ami abban volt különleges, hogy nagyon keskenyek voltak a színes műanyagpadjai és az utolsó megálló egyenesen a reptér épületében volt, az ajtók úgy nyitódtak, mintha egy terembe mennénk át, viszont miután kiürült a közlekedési eszköz a sorban álló utasokat csak a fegyveres biztonságiak átvizsgálása után engedték beszállni.

A vízi közlekedésről már egy előző posztban beszámoltam, így csak annyit adnák hozzá, hogy meglepően megbízható, amit akkor fedeztünk fel, amikor a második, félig sikeres Grand Palace látogatásunk és az első teljesen sikertelen Dusit Parkbeli vizitünk végén elgyalogoltunk a Chao Praya expressz egyik megállójához. Annak ellenére, hogy egyetlen hajó sem volt a közelben, és csupán pár várakozó narancssárga csuhás szerzetest és a folyóban lubickoló óriási halakat láttunk, pár perc múlva egyszerű kis komp érkezett, majd kevéssel később a mi járatunk is, amely a már ismert skytrain megállóhoz vitt. 15 baht, érdekes kis henger alakú érmetartó a jegyárus kezében (akinek igenis volt visszajárója, nem mint az itthoni butikos néniknek), helyet találni, kapaszkodni, a hajó végébe állni leszálláshoz, figyelni a füttyjeleket és a folyó menti várost – egész olcsó és kellemes módja a közlekedésnek!

 

A Jim Thompson múzeumba taxi, skytrain és gyaloglás váltogatásával érkeztünk. Útközben láttunk egy “piszukát”, széles és keskeny utakat, hoteleket és utcai árusokat, valamint a célpontunk mögött elhelyezkedő csatornát, amelyben motorcsónakok verték a hullámokat. Kissé nehéz volt megtalálni (a nemlévő házszámok miatt), de már első ránézésre láttuk, ez izgalmas hely lesz. A Jim Thompson-emlékház ugyanis egy trópusi oázis a beton- és hotelrengetegben, magas pálma- és banánfákkal, barna cölöpházakkal és minden turistacsalogató kényelemmel, amiről álmodni lehet. Nem zártak záróra előtt fél órával, ingyen túravezetést biztosítottak angol nyelven, de a kertekben szabadon is lehetett kószálni, volt büfé, sőt étterem, de ingyenes ivócsap és csodálatos, noha csillagászati árú szuvenírbolt selyem, bőráru és más textil termékekkel.

 

Jim Thompson (vagy timtompszón, ahogy a helyi túravezetőnk mondta bájos angolsággal) egy amerikai építész volt, aki beleszeretett a thai selyembe, és ide költözve élete munkájává tette ennek felvirágoztatását. Eredeti érdeklődési körét nem meghazudtolva több hagyományos tíkfa cölöpházat mentett meg az enyészettől azzal, hogy megvette, lebontatta, átszállíttatta és összekombinálta őket úgy, hogy egy euro-amerikai kultúrában nevelkedett embernek és külföldi vendégeinek is tökéletesen elfogadható otthon legyen. A sötétvörös vagy barna fa falú termek személyes tárgyait tartalmazzák úgy, ahogy az 1967-es eltűnése előtt hagyta őket. Antik thai, kínai és burmai szobrok, bútorok illetve festmények elevenítik fel a korabeli életmódot, valamint mesélnek a hagyományos tárgyi értékek megmentéséért folytatott harcáról ennek az idegennek, aki mégis felfedezte a szépséget e távoli kultúra akár mindennapi tárgyaiban is.

Nehéz lehet elképzelni a magányosságát ennek a férfinak, aki fiatal, körbevezetését először végző idegenvezetőnk szájából hallott történetek alapján egyfajta apafigurának sejlik fel képzeletbeli szemeink előtt, és nem könnyű meglátni a sztereotípia mögött (gazdag, művelt férfi szárnyai alá veszi a primitív, egyszerű nép tagjait) az igazi embert. Élete kalandos volt, szolgált katonaként, tervezett épületeket New Yorkban, volt üzletember és kém. Története egy ponton találkozik az Anna és a király valóban megtörtént eseményeivel. A thai selyembe vetett hite és energiája nemcsak versenyképessé és divatossá tette a szövetet az egész világon, de példátlan módon megélhetést nyújtott a vidéki asszonyoknak is kezük munkájáért. A Malajzia legnagyobb embervadászatát kiváltó eltűnése pedig máig megmagyarázhatatlan, fokozva a titokzatosságot Jim Thompson körül, akinél az információ hiánya csak annál jobban táplálja a legendát.