Éjszaka van Japánban. Vagy inkább kora hajnal. Ez az első éjszakánk itt, s mivel a Föld másik felén vagyunk, nyolc óra időeltolódással, kissé nehezemre esik aludni. Annál inkább, mivel egész éjszaka utaztunk – csak hogy kiderüljön, megérkezésünkkor a helyi idő este hat. És mire átverekedtük magunkat a fél városon, már kilenc volt – úgyhogy a fedélzeti reggeli után egyből vacsora következett. Ahhoz elég fáradt voltam, hogy tizenkettőkor, ahogy a fejem a párnát érte, álomba zuhanjak, de hajnali háromkor már kialudva ébredtem. Az Egy gésa emlékiratait olvastam azóta.
Noha csak sötétedés után vethettük az első pillantásunkat Japánra, amit láttunk, felkeltette az érdeklődésünket. A repülőtéri bevándorlási hivatalon átjutni kissé hosszadalmas volt, annak ellenére, hogy már a repülőn megkaptunk a kitöltendő nyomtatványokat, és szerencsére csak egyikünk volt annyira peches, hogy kibontották a csomagját. Viszont mikor kiléptünk a repülőtérről, megcsapott az idegen világ hangulata, az ismeretlen varázsa, a fel nem fedezett területek vonzásköre.
Oszaka, mai szálláshelyünk, a Kansai Nemzetközi Repülőtérhez legközelebb eső város, gyorsvasúttal kapcsolódott a saját kis szigeten lévő reptérhez. Biztonsági megoldás lenne, egyfajta karantén-börtönsziget analógia? Vagy csak ötletes kihasználása a természeti adottságoknak? Japán, elvégre, több mint hatezer szigetből áll. Talán sosem fogjuk megtudni. De a bangkoki sky trainre emlékeztető gyorsvonat a városba vezető úton kivilágított épületek között rohant át hosszú időn keresztül.
Színes fényekkel díszített utcák, egy hatalmas, zölden világító óriáskerék, vonatunk szintjén elhúzó apartmanok belsői, sőt, még egy könyvtár kivilágított könyvespolcai is követték utunkat. Mi azt hisszük, hogy ötszázezres várusunk nagyváros, pedig fél óra alatt bárhonnan bárhova elérhetünk falain belül. Oszaka, a maga két és fél milliós lakosával, aznap úgy mutatta be nagyságát, hogy a város központjában levő szállásunkhoz több óra vonatozás-metrózás után jutottunk csak el.
Pedig el sem tévedtünk. Egyik útitársunknak köszönhetően pontos, megállókra és átszállókra lebontott tervvel érkeztünk, s ahogy egy másik társunk mondta, könnyű egy helyet megtalálni a térképen, mikor ilyen sok szem keresi. Annak ellenére nem mondhatnám, hogy egyszerű volt eljutni kicsiny szállásunkra, pedig ennél hatékonyabbak idegen, először látogatott országban nem lehettünk volna. Térképet olvastunk, útbaigazítást kértünk, a jegyautomatát is használtuk, s egy adott ponton vagy tíz percig kóvályogtunk a metrómegálló zegzugos folyósóin – legalább is nekem úgy tűnt, mígnem pontosan a megfelelő vonal megfelelő megállójába értünk ki meglepően direkt módon.
Útközben láttunk ínycsiklandozó illatú ételeket árusító bódékat, rengeteg sornyi színes jegyautomatát, a japán rajzfilmek figuráit idéző plakátokat, majd később az azokat ihlető iskoláslányokat nagy masnis, hosszúszárú zoknis, matrózruhás uniformisban, sőt, még a repülőtér wc-jében is Hello Kitty-szerű cica kérte, vigyázunk a tisztaságra. Egyik megálló lépcsője előtt emeletes biciklitároló vonta magára a figyelmünket, mielőtt végre, életünkben előszőr, kiléptünk a japán utcára.
Szállásunk, lévén, hogy a nevetségesen drága hotelek miatt egy apartmant béreltünk az airbnb-n, egy icipici ház két hasonlóan icipici ház között. Emeletes, mint a brit semidetached, az egy sorban felhúzott házak egyike. A földszinten egy nappali, konyha, fürdőszoba és wc, majd a meredek és keskeny lépcsőn felmenve egy kétágyas szoba és egy bambusszal fedett padlójú, matracokkal ellátott másik várt ránk. A hátsó kert olyan pirinyó, hogy a hűtő által félig eltakart ajtót épp hogy ki lehetett nyitni felé. Ennek ellenére tágasnak tűnik, kacatmentes, tiszta, világos, még az emeleti folyósó is világos – a tetőablakon át bejön a fény. A tányérok és kanalak rajzfilmfigurákkal voltak díszítve, de a konyhai berendezés high tech volt.
Este kimentünk a vacsorát venni és körülnézni a környéken. Meglepve láttuk, hogy nagy sietségünkben egyik csomagunkat a ház előtt felejtettük. De senki nem foglalkozott vele, úgyhogy megfogadtunk, hogy a lakásról szóló visszajelzésben megemlítjük: olyan biztonságos a környék, hogy a bőröndöket akár az utcán is lehet tárolni – kipróbáltuk.
Úgy néztük, a házunk, ha nem tudtuk volna, hol vagyunk, akár egy mediterrán üdülőtelepbe is beillett volna. Az időjárás is ezt mutatta, hiszen kevesebb, mint húsz fok volt. Az üzletben megvettük a régóta kívánt szusit és pohárban árult, szárított ramen levest (amit mi csak rolltonnak nevezünk az először evett, kedvenc márka alapján), majd azon szórakoztunk, hogy a japán nyelvű tévén egy szappanoperát nézve az öngyilkossággal fenyegetőző főszereplő szavait a környezetvédelem miatt aggódó szövegre „fordítottuk le” . Így telt el első napunk Japánban.
