Posts tagged közlekedés

A Dolmabahce palota – a gazdagság hatalma, s az ihlet hiánya

Utolsó napunkat a Dolmabahce palota meglátogatásával kezdtük, melyre útitársaink már régóta vágytak, csábítva a fotókat tiltó titokzatosságától és a csodákat sejtető „Isztambul Versailles-e” elnevezésétől. S hogy a hölgyek kedvteléseit az urakéval egyeztethessük, útban az Aranyszarvon túlra felugrottunk a modern technikai tökélyt megtestesítő villamosra.

A villamos, azon kívül, hogy gyors, tiszta, kényelmes és még akár helyet is lehet kapni rajta, olyan újszerű jegykezelő rendszerrel rendelkezik, amellyel eddig még nemzetközi nagyvárosokban nem találkoztunk. Egy contactless (érintés nélküli) Istanbulkartot, vagyis bérletkártyát kell venni, amely nem drága, viszont letétbe kell helyezni vagy négy eurót, amit visszaváltáskor visszakapunk, majd feltölteni bizonyos mennyiségű pénzzel, amellyel akárhány utas jegyét meg lehet vásárolni.

Ez utóbbi nekünk különösen tetszett, hiszen négyünknek elég volt egyetlen kártyát megvenni, s továbbadogatva mind beléphettünk az érintős kapukkal lezárt megállóba. Azon kívül hosszabb út esetén arányosan kevesebbet vesz le minden átszállásnál, ezzel is mintegy bocsánatot kérve az utasoktól, hogy nem sikerült egyenesebb útvonalat tervezniük. Eddig a londoni Oyster card volt a kedvencem, de ez még annál is klasszabb.

Megvettük tehát a bérletet egy újságos bódéból, beléptünk az utcánk végén levő megállóba, és felszálltunk a kikeresett irányba menő villamosra. Mikor átrobogtunk az Aranyszarv-öböl hídján, már ragyogó napsütés volt, s leszállás után, ahogy a tengerparton végigmentünk a pár lépésnyire levő Dolmabahce palotáig, éreztük, hogy meleg, szinte nyári napunk lesz. Kinézve a felszálló ködtől épp tisztuló Boszporuszra, torkon ragadott szépsége, nagysága, határtalansága.

Az épület legmágikusabb vonatkozása valószínűleg az elhelyezése, hiszen olyan földre építették, amely nem is létezett. Hogy mindenható urai a reggeli kávéjukat egyenesen a tengerszorost bámulva ihassák, feltöltötték a partot, így nem kellett sem meglévő épületeket lebontani, sem lemondani a kilátásról. Könnyen megértettük tetteik indítékát, amikor a fehér kőkapun át kinéztünk a kora reggeli nap által megvilágított habokra – ennél szebb és felemelőbb látványt kigondolni sem lehetett volna!

Pedig kigondolás volt itt bőven. A palota minden egyes aspektusa alapos megfontolásról árulkodik, s már útközben úgymond felkészítettek a látvány különlegességére, eleganciájára. Szép széles úton hol egy faragott mészkő mecset, hol egy magas neobarokk óratorony adagolta a látványt, mind hasonló stílusban. A kaputól a palotáig meg ízlésesen nyírt kertek, visszafogott nagyszerűségű szobrok, tökéletesen kimért tavak vezették utunkat.

Mégis, mindeme tervszerű szépség képtelen volt áhítatot kiváltani belőlem. Gyönyörű volt, de üres. Látványos, de tárgytalan. Fenséges, de érdektelen. Versailles, de csak annyira, amennyire a Hamupipőke kastélya a Disneylandben Château de Chambord. Mert mit mesél nekünk a világ legnagyobb francia kristálycsillárja? Hogy valakinek tetszett a stílusa, s volt rá elég pénze. Hogy milyen személy volt a tulajdonosa, arról semmit nem tudunk meg. Bár beszédes, hogy egy hanyatló birodalom utolsó királyi palotája külföldi stílusban épült, külföldi kölcsönökből. Se pénz nem volt rá, sem ihlet. Megkockáztatnám, hogy szükség sem.

Sétálva a pontosan kigondolt szőnyegek, drapériák, antik bútorok, aranyozott stukkók harmóniája között hiányérzetem támadt. Nincs mögötte történet, általa nem jött létre megcsodálandó műalkotás, mely egyedi lenne megoldásaiban, mert egyedi problematikából, sajátos élethelyzetből nőtt ki. Nem hiteles, csak gazdagon díszített. Az egyetlen említésre méltó kuriozitás számomra a hatalmas ceremóniaterem magaslatában a falban megbúvó aranyozott rácsozat, amely mögül a fogadásra sosem hivatalos asszonyok bámulhatták a külföldi attasék és nagykövetek (számukra valószínűleg) meglepően unalmas ruházatát.

Hogy egy ilyen felvilágosult uralkodó, ki valószínűleg a díványok és redőnyök mellet a francia konyhát és etikettet is átvette, mégsem engedte meg évszázados elnyomáshoz szokott asszonyainak, hogy nyugati módra jelen lehessenek a protokolláris rendezvényeken, de szerette őket annyira, hogy kíváncsiságukat a helyi szokások ellenére megpróbálta kielégíteni – ez volt számomra az egyetlen egyedi történet, amelyet a Dolmabahce mesélni tudott.

Még utolsó lakosa életébe sem láthattunk túlságosan bele, hiába néztük meg dolgozószobáját, ahol éjt nappallá téve tevékenykedett a török nép életének jobbításán, vagy hálószobáját, ahol egyedül aludt egy meglehetősen rövid ágyban. Kemal Atatürk semmi személyes tárgya nem hozott közelebb tulajdonosához, s a tény, hogy saját rezidencia építése helyett megelégedett az európai modellre épült királyi palotával, noha gazdaságosságát értékelhetjük, szintén az említett ihlethiányra utal. Felsejlik előttünk a nemzeti viseletet betiltó államfő, ki pantallóba bújtatva „civilizálta” népét, s ráébredvén a változás szükségességére, csupán átvette a máshol jól működő alkotmányos reformokat, de sajátos hazájához méltókat alkotni nem tudott.

De persze ez csak személyes vélemény. Fotózni nem lehetett, így a belső tér megmutatásával nem tudom illusztrálni eszmefuttatásomat, de aki nagyon kíváncsi rá, az talál képet róla a világhálón. Nem minden része látogatható, és az is csupán idegenvezetővel, aki ugyan szépen beszélt angolul, és fel is mondta rendesen az adatokat, de érdekességeket nem nagyon mesélt. Egy izgalmas pillanat mégis megesett, amikor ugyanis egy turistát elkapott egy biztonsági, amint épp lekattintott egy szobarészletet, azt hittük verekedésig is fajul majd a dolog. De nem fajult. S miután a fentről megcsodált ceremóniatermen áthaladtunk, s kikerültünk a a szabadba (természetesen az ajándéküzleten át), a csipkésre faragott kapun betekintő tenger látványa végül megadta a várva-várt katarzist.

March 17, 2015 by Biborka Bogya

ételek / Koh Samui / közlekedés / sziget / természet / Thaiföld

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

December 31, 2014 by Biborka Bogya

Bangkok / közlekedés / múzeum / Thaiföld

Egy amerikai Bangkokban és „tuk-tuk, madame?” – közlekedési beszámoló, és végre egy nagyon cool múzeum

Ez igen! Hiába, na, az amerikaiak profik! – mondta a férjem, mikor kijöttünk a múzeumból. Nem, kedves olvasóm, nem tévesztetted el a blogot, igenis, még mindig Thaiföldről írok. De, gondoltam, a sok kudarc után elmesélem egy igenis sikeres múzeumlátogatásunkat, amely valódi kulturális belátást nyújtott az országba, amelyben van, és az amerikairól, akiről szól.

A napunk úgy kezdődött, mint általában: kinéztünk egy pár állami látnivalót, kitaláltuk az oda vezető utat, majd gyanakodva és rosszat sejtve vettük észre, hogy nagy a pangás körülötte, mire az őr elmondta, hogy „close, close”– amiről már tudtunk, hogy nem invitáció, hogy menjünk közelebb, hanem épp az ellenkezője: azt jelenti, be van zárva az épület, mily váratlan! Az ezt követő reakcióm leírását most elhagyom, de gondolom, ki tudjátok találni.

Elég az hozzá, hogy elindultunk visszafelé, vagyis következő célpontunkhoz, mialatt az eddig igénybe vett közlekedési eszközöket, és a baljóslatú híresztelések ellenére szerencsés túlélésüket vettük számba. De mielőtt nekifognék, ki kell jelentsem: nem, nem próbáltunk ki minden közlekedési eszközt, a legszínesebb tuk-tuk például annyira feketén van lefestve utazási oldalakon, hogy nem mertük megkockáztatni, hogy minket is kért célpontunk helyett egy ismeretlen, lerobbant külvárosi utcán tesznek majd le, hogy kiraboljanak vagy drága pénzért “akciós” szolgáltatásokat sózzanak ránk – habár tudatában vagyunk annak, hogy ezeket a sztorikat csupán a tényleg pórul járt kevesek osztják meg, az A-tól B-ig minden különösebb probléma nélkül eljutó utas ritkán számol be az eseménytelen utazásról.

Hát mi most megtesszük. Taxiztunk, és túléltük. Lehet, kissé talán ráfizettünk, de mi ezt akkor nem tudtuk, úgyhogy az előre pontosan kinézett útvonalon haladást és célpontunk perceken belüli elérését igazi sikerként könyvelhettük el. Nem is beszélve arról, hogy a magánvállalkozó taxisok és a szervezett bűnözés közti kapcsolatot oly ékesen ecsetelők egész izgalmassá tették ezt a utat –pedig még csak zsákot sem dobtak a fejünkre, mint az igazi maffia-fuvar megkövetelte volna. Igaz, trükkösen kissé bebiztosítottuk magunkat a beszállás előtt: a térképen kikerestük az utcákat, melyeken elhaladunk majd, és az ablakon kinézve folyamatosan összevetettük a pillanatnyi pozíciónkkal, nem ültünk be kínálkozó taxiba, amely hangosan hirdette magát jól látható taxiállomásokon, hanem az útról intettünk le egyet, melyen telefonszám meg hasonlók is voltak kitéve, valamint előre megbeszéltük a fuvar árrát, sőt, még alkudtunk is! Oh, a külföldi élet kicsiny örömei!

A buszozás kimerült annyiban, hogy kinéztük a busz számát, elmentünk a “kb. ott kéne legyen” megállóba, és vártunk vagy tíz percet, mialatt szörnyen döcögő, egyértelműen légkondiról még távolról sem halló, rozsdás, nyikorgó tákolmányokat láttunk, amelyek között szerencsére nem volt ott az általunk igényelt számú – másképp a kulturális tapasztalatainkhoz a megfelelő megálló megtalálásának trükkjeit is hozzá kellett volna adjuk. Tiszta volt, hogy amíg a skytrain a legelegánsabb módja a helyváltoztatásnak, addig a buszozás a skála másig végén helyezkedik el.

A skytrain csodás. Hűvös, tiszta, kulturált, legtöbbször nyakkendős üzletemberek és elegáns diáklányok használják (nem feltétlenül együtt), a kilátás nagyszerű, ha szimbolikus értelemben elítélendő is (tudniillik a drágább jegy lehetővé teszi, hogy lenézzünk a városra, és gazdaságilag kevésbé szerencsés embertársainkra), szórakoztatásunkra pedig képernyők vannak feltéve a falra, Hello Kitty, Samsung, valamint prémium étel- és italreklámokat sugározva. Ennek egy módosított változata az a metró-vonat féleség, amellyel a repülőtérre (és -ről) mentünk, ami abban volt különleges, hogy nagyon keskenyek voltak a színes műanyagpadjai és az utolsó megálló egyenesen a reptér épületében volt, az ajtók úgy nyitódtak, mintha egy terembe mennénk át, viszont miután kiürült a közlekedési eszköz a sorban álló utasokat csak a fegyveres biztonságiak átvizsgálása után engedték beszállni.

A vízi közlekedésről már egy előző posztban beszámoltam, így csak annyit adnák hozzá, hogy meglepően megbízható, amit akkor fedeztünk fel, amikor a második, félig sikeres Grand Palace látogatásunk és az első teljesen sikertelen Dusit Parkbeli vizitünk végén elgyalogoltunk a Chao Praya expressz egyik megállójához. Annak ellenére, hogy egyetlen hajó sem volt a közelben, és csupán pár várakozó narancssárga csuhás szerzetest és a folyóban lubickoló óriási halakat láttunk, pár perc múlva egyszerű kis komp érkezett, majd kevéssel később a mi járatunk is, amely a már ismert skytrain megállóhoz vitt. 15 baht, érdekes kis henger alakú érmetartó a jegyárus kezében (akinek igenis volt visszajárója, nem mint az itthoni butikos néniknek), helyet találni, kapaszkodni, a hajó végébe állni leszálláshoz, figyelni a füttyjeleket és a folyó menti várost – egész olcsó és kellemes módja a közlekedésnek!

A Jim Thompson múzeumba taxi, skytrain és gyaloglás váltogatásával érkeztünk. Útközben láttunk egy “piszukát”, széles és keskeny utakat, hoteleket és utcai árusokat, valamint a célpontunk mögött elhelyezkedő csatornát, amelyben motorcsónakok verték a hullámokat. Kissé nehéz volt megtalálni (a nemlévő házszámok miatt), de már első ránézésre láttuk, ez izgalmas hely lesz. A Jim Thompson-emlékház ugyanis egy trópusi oázis a beton- és hotelrengetegben, magas pálma- és banánfákkal, barna cölöpházakkal és minden turistacsalogató kényelemmel, amiről álmodni lehet. Nem zártak záróra előtt fél órával, ingyen túravezetést biztosítottak angol nyelven, de a kertekben szabadon is lehetett kószálni, volt büfé, sőt étterem, de ingyenes ivócsap és csodálatos, noha csillagászati árú szuvenírbolt selyem, bőráru és más textil termékekkel.

Jim Thompson (vagy timtompszón, ahogy a helyi túravezetőnk mondta bájos angolsággal) egy amerikai építész volt, aki beleszeretett a thai selyembe, és ide költözve élete munkájává tette ennek felvirágoztatását. Eredeti érdeklődési körét nem meghazudtolva több hagyományos tíkfa cölöpházat mentett meg az enyészettől azzal, hogy megvette, lebontatta, átszállíttatta és összekombinálta őket úgy, hogy egy euro-amerikai kultúrában nevelkedett embernek és külföldi vendégeinek is tökéletesen elfogadható otthon legyen. A sötétvörös vagy barna fa falú termek személyes tárgyait tartalmazzák úgy, ahogy az 1967-es eltűnése előtt hagyta őket. Antik thai, kínai és burmai szobrok, bútorok illetve festmények elevenítik fel a korabeli életmódot, valamint mesélnek a hagyományos tárgyi értékek megmentéséért folytatott harcáról ennek az idegennek, aki mégis felfedezte a szépséget e távoli kultúra akár mindennapi tárgyaiban is.

Nehéz lehet elképzelni a magányosságát ennek a férfinak, aki fiatal, körbevezetését először végző idegenvezetőnk szájából hallott történetek alapján egyfajta apafigurának sejlik fel képzeletbeli szemeink előtt, és nem könnyű meglátni a sztereotípia mögött (gazdag, művelt férfi szárnyai alá veszi a primitív, egyszerű nép tagjait) az igazi embert. Élete kalandos volt, szolgált katonaként, tervezett épületeket New Yorkban, volt üzletember és kém. Története egy ponton találkozik az Anna és a király valóban megtörtént eseményeivel. A thai selyembe vetett hite és energiája nemcsak versenyképessé és divatossá tette a szövetet az egész világon, de példátlan módon megélhetést nyújtott a vidéki asszonyoknak is kezük munkájáért. A Malajzia legnagyobb embervadászatát kiváltó eltűnése pedig máig megmagyarázhatatlan, fokozva a titokzatosságot Jim Thompson körül, akinél az információ hiánya csak annál jobban táplálja a legendát.

September 28, 2014 by Biborka Bogya