Rómát sem egy nap alatt építették fel, tartja a(z angol) mondás, így ne csodálkozzunk, hogy bejárni sem lehet ennyi idő alatt. Sőt, még három nap is édeskevés erre. Mi is csak a teljesség igénye nélkül tudtuk összehozni a városnézést, így több olyan helyet is kénytelenek voltunk kihagyni, ahova pedig szívesen bekukkintottunk volna. Például a Michelangelo Mózesét rejtő transteverei (köszönjük Adriennek, hogy figyelmeztetett erre a tévedésre) bazilikát (a méltóságteljes barokk San Pietro in Vincoli), és egyúttal az egész Tiberis-en (Tevere) túli negyedet, vagy a Villa Borghesét, ahol a Bernini szobrok legszebbjeit tartják, és azon kívül is gyönyörű kastély, de kétóránként csak 360 embert engednek be, s az online bejelentkezés már szinte egész nyárra betelt.

 

Sok látnivalót pedig ugyan megtekintettünk, de akár mennyire is bele szerettem volna foglalni a leírásokba, a blogbejegyzés technikai határai és olvasóim vélhető türelme sajnos ellene szólt. Így vágtam ki az első napon meglátogatott Császári Fórumot, mely hasonló a Római fórumhoz, de kissé mégis más, Traianus oszlopát, egy kis templomot szemben vele, ahol érdekes fatörzsbe faragott városkát láttunk, s igazából az „első római templomunk” előkelő címét is birtokolja. Viktor Emánuel, az országegyesítő első olasz király ragyogó fehér márvány emlékműve lenyűgöző, az előtte elterülő Piazza Venezia, a mögötte levő, Michelangelo tervezte Capitolium (Campidoglio) szintén.

Nem került szóba több templom sem, melyeket ugyan megcsodáltunk, de leírni már nem tudtam, s csupán hűséges útikönyvem fellapozása segítségével vagyok képes visszakeresni nevét és helyszínét. Ilyen volt a Santa Maria d’Aracoeli, melynek 22 teljesen más oszlopa különböző római épületekből került ide, s ahol először feltűnt a hármas Barberini méhecske az ablak rozettáján. A Sant’Agostino templom Raffaello Ézsiás prófétáját tartalmazza, valamint Caravaggio Loretói Madonnáját, amelyen a barokk fény-árnyék játéka nagyszerűen tanulmányozható, valamint sok korabeli támadás érte realizmusa miatt, amellyel a szegény zarándokokat ábrázolta.

  

A kimaradt, „apokrif” látnivalók közül a személyes kedvencem a negyedik napon került a szemünk elé, amíg ugyanis útitársaink csomagoltak a repülőtérre való kimenés előtt, addig mi elszöktünk, hogy megcsodálhassuk. Tervünknek felemás sikere volt, lévén, hogy Bernini Szent Teréz extázisát épp renoválták, így csak szobornagyságú plakáton tekinthettük meg, viszont a barokk Santa Maria della Vittoria templom így is bámulatos, felemelő, meg hasonló jelzőket idéző volt.

A Szent Péter-bazilika viszont nem kerülhetett a kihagyhatók vagy leíratlanok listájára, még ha sokszor leírhatatlannak tűnik is, úgyhogy folytatom harmadik napunk történetét. A Vatikáni múzeumokból kijövet már csak egy teljesítendő célpontunk volt, ezért bekaptunk valami drága, agyontartósított, íztelen, utcán árusított szendvicset, és beálltunk a sorba. Hősiesen megígértük, hogy kiálljuk, ha ránk is esteledik (vagyis a záróráig maradunk), de meglehetősen gyorsan a biztonsági kapuhoz értünk. Így röpke fél óra-negyven perc álldogálás után már a templomba léptünk be.

A Szent Péter-bazilikának körülményes története van. Már Constantinus császár, aki hivatalos vallássá emelte a kereszténységet, templomot építtetett arra a helyre, ahol vélhetőleg a mártírhalált szenvedett tanítvány és egyházalapító Szent Péter sírja állt. A reneszánsz-barokk kori átépítésében viszont lényegében korának minden valamirevaló művésze részt vett, ha más nem, akár csak presztízsből is.

Már az alaprajzban sem értettek egyet: egyesek, mint például Bramante, valamint a kupolát tervező Michelangelo a konstantinápolyi Hagia Sophia alapján görög kereszt alakúnak képzelték el, míg mások, többek között Raffaello is a latin keresztet támogatták, melynek egyik szára hosszabb. Ez utóbbi lett a győztes, mikor 1607-ben, száz évvel a terv megszületése után, elkezdték építeni, hogy elődje felszentelésének pontosan ezerháromszázadik évfordulójára átadhassák.

A Szent Péter-bazilika a legek temploma. Már építésekor is sosemlátott, sosemvolt terveket kért a pápa tervezőitől, s a felszentelésekor már jócskán elkezdődött barokk korszak monumentalitása és díszítettsége nagyszerűen tükröződik benne: valóban elkápráztatja a bejövő hívőket. Sorolhatnám az adatokat, hogy milyen magas Bernini baldachinja és mennyire nehéz, mekkora a fő kupola, valamint hogyan férnének el benne a világ legnagyszerűbb templomai. De mindezt számtalan cikk taglalta már.

Helyette inkább saját szubjektív kis kincseimet említem meg. Kedvencem Michelangelo Piétája, amely az egyetlen szobor, amelyet a mester érdemesnek talált aláírására. Órákig tudnám nézni. Mária arca és testtartása fájdalmában oly kifejező, Jézus ellenben törékenységében is azt sugallja, hogy csupán földi porhüvelyét hagyta hátra, szellemét, hatalmát nem törte meg a halál. A titokzatos, földbe mélyesztett Confessio ragyogó, Szent Péter sírját, és egyéb felmérhetetlen értékű, misztikus erejű tárgyakat tartalmaz.

 

A magasztos baldachin mögött Szent Péter trónja óriási bronz pápákkal, arany angyalokkal és szentekkel, sugarakkal és felhőkkel túlcicomázva mágnesként vonzza a tekintetet a középen elhelyezkedő egyszerű, sokszor kivehetetlen fehér galambra, mely valahogy a felszínes díszítés mögött levő spiritualitásra emlékeztet. Nekem valahogy úgy tűnik, mintha ezt mondaná: „igen, ezt is az én dicsőségemre alkották, de én nem ez vagyok.” Elgondolkodtató.