Ne jöjjön Japánba, aki nem szereti a halat – gondolná az ember, s nem alaptalanul. Vagy a rizset. Vagy a szusit. Japánban lehet ugyan európai koszton élni, de nagyon körülményes. Akkor már sokkal szívesebben ajánljuk, hogy vesse bele magát a kedves vendég a kulináris élvezetek ezen medencéjébe, mely a világon az egyik legegészségesebbnek tartott, de kétségkívül nem szokványos eledelek rengetege. Ínycsiklandozó beszámoló következik – a kizárólag a hagyományos magyar konyhát kedvelőknek, valamint az éhes olvasóknak nem ajánlott.

A szusi (sushi)

A legtöbb embernek a szusi jut eszébe a japán konyháról, s noha a helyiek nem kizárólag ezen élnek, valószínűleg ez a legismertebb, és – hadd valljuk be – legkülönösebb ételük. Már az tény, hogy nyers halból készül, felforgatja a gyengébbek gyomrát, de a kevésbé kísérletezőkedvűek számára már maga a kinézete is rettentő szokatlannak tűnik. Pedig maga a koncepció (és az elkészítés is) rendkívül egyszerű: a rizs a szénhidrát részt biztosítja, a halszelet a fehérjét, a többi hozzávaló (mint például a waszabi vagy az alga) pedig csak fűszerezés vagy különböző ízvariációk érdekében került bele. Vagyis mindent megtalálunk benne táplálék szempontjából, amit egy krumplipürés csirkében, vagy szalámis szendvicsben meg akar kapni az ember.

Bár a legtöbb étteremben lehet kapni pár fajta szusi tekercset, az igazi ínyenceknek kihagyhatatlan egy szusi étterem. Mi legjobban az utolsó napunkon megejtett oszakai gyors-szusizóst kedveltük, ahol tányéronként fizetett az ember, s a körbemenő futószalagról bármit levehetett, amit megkívánt. Itt leginkább a különböző halak (lazac, tonhal, angolna) vagy tengeri állatok (tintahal, garnéla, fésűkagyló), valamint rizs keverékével készült nigirit lehetett kapni, felcsavart, általunk kifejezetten a szusival asszociált makit alig láttunk. De nem sajnáltuk. Tonhalas és lazacos makival már a hét során jól belaktunk – titkos helyünk a zárás előtt levő bevásárlóközpontok élelmiszer szekciói, ahol az aznapi megmaradt szusit egész jó áron lehetett elkapkodni.

A rizs

O-kome, a nyers rizs, az o- tiszteletet jelző előtaggal, illetve go-han, a főtt rizs, a legnagyobb tiszteletet jelző előtaggal, mely az ‘étkezés’ szó szinonimája is. Ebből is látható, hogy a rizsfogyasztás milyen mélyen gyökerezett a japán kultúrában, enélkül elképzelhetetlen a táplálkozás. A rizs a japánoknak olyan, mint nekünk a kenyér. Meg a krumpli. Vagy a liszt. Ugyanis a lisztet, az ecetet, sőt még a híres alkoholos italukat, a szakét is rizsből készítik. Megkerülhetetlen. És ráadásul pálcikával eszik.

Éttermek menüjében hozzánk legközelebb leginkább a sült rizs áll, csirkével, tojással és icipici, épp csak díszítésként használt garnélával, ami javasolt a szusi-fajta ételek alternatívájaként, bár, valljuk be, a töltött káposztához képest még mindig nagyon ázsiai. Aki viszont a laskával/tésztával próbálná kikerülni a hatalmas mennyiségű rizsdömpinget, az csalódni fog: búza helyett ugyanis ez is rizslisztből készül. És mikor már azt hisszük, hogy ennél több rizset már nem lehet elfogyasztani, akkor tekintsük meg a szupermarketekben szendvicsként árult onigirit, a celofánba csavart főttrizs-labdát, amelyet tízóraiként lehet fogyasztani. Ha már nagyon kívánjuk a rizset.

A matcha

Valamikor a teaszertartásokon használták ezt a különleges termesztésű zöld teát, története ezer évvel korábbra nyúlik vissza. A 12. században már a japán szerzetesek is termesztették, főként Kiotó környékén, s titka, hogy a szüretelés előtti hetekben árnyékban nő, így több klorofilt termel. A japánok ennek a teakülönlegességnek tulajdonítják meglepően hosszú várható élettartamukat. Mindenféle ételt ízesítenek vele, csokoládétól kezdve a fagylalton át a helyi édességekig, s még a Starbucks-ban is lehet kapni habosra kavart matcha lattét. Ajándéknak sem utolsó, mivel a külföldön beszerezhető árhoz képest egész olcsó.

A szaké (sake)

A rizsből erjesztett ital (tévesen „rizspálinka”) nagyon kellemes meglepetésben részesített. Íze és alkoholtartalma leginkább a boréhoz hasonlít, és szerencsére a rizsre egyáltalán nem. Az etiketthez hozzátartozik, hogy mindenkinek egy-egy nagyobb kerámiaüvegben hozzák ki, amihez kicsi shotos pohárméretű kerámiacsésze jár, de udvariatlanság, ha magának tölt az ember, ezért egymásnak öntik az asztaltársak az italt. Ez után jön a koccintás, ami a kampai felkiáltással, egyszerre a levegőbe emelt csészével történik.

A rámen

Na, ez áll legközelebb a mi európai ízlésvilágunkhoz, leginkább egy jól megrakott Újházi-tyúkhúslevesre emlékeztet. Csirke- vagy halalaplében (kivételesen) búzalisztből készült hosszú leveslaskát/tésztát és egyéb zöldségeket (esetleg húst) tálalnak, amihez kanalat is adnak, habár az asztali etikett elfogadja azt is, ha előbb pálcikával kihalásszuk a feltétet, majd megisszuk a maradék levet a széles szájú csuporból. A barnás, sűrű, nem áttetsző miszó már korántsem olyan ismerős ízű, úgyhogy nagyobb adag bevállalókészség kell hozzá, de lehet benne mindenféle tengeri herkentyű.

Az instant rámen-variációk Japánban egész polc-sornyiak, de itthon is találkozhatunk velük: a zacskóban előfőzött laska/tészta van, amit forró vízzel kell leönteni, majd egy kicsi zacskóban található olajat vagy zsiradékot és a másik kicsi zacskóban levő fűszert és esetenként szárított zöldségdarabkákat kell rászórni. Gyors, finom, de nem túl egészséges ebéd. Mindenképp ajánlottabb a friss verzió – már amikor van rá az embernek lehetősége.

January 2, 2016 by Biborka Bogya

építészet / ételek / Japán / Kiotó / temető / templom / természet

Megérkezünk Kiotóba, a valamikori ezer éves fővárosba, s meglátogatjuk az első japán szentélyt

Végre megérkeztünk Kiotóba, utazásunk igazi célpontjába. Kiotó az ország egyik leghíresebb városa, egyike a keveseknek, amelyeket nem bombáztak földig az amerikaiak (igen, Japánban az amerikaiak a gonoszok voltak, nem a megmentők) a második világháborúban. Kiotó, a legrégibb, a legelegánsabb város, a királyi város, mely ezer évig volt az ország fővárosa, s ahol még ma is lehet gésákat látni. Kihagyhatatlan.

Már első pillanattól elbűvölt és elámított. Sokkal emberközelibb, mint a felhőkarcolókkal tűzdelt Oszaka, kisebbnek és beláthatóbbnak tűnik, noha erre rácáfolt már az első utunk során. Bebuszoztunk ugyanis a központba, leszálltunk egy elég központinak kinéző utcán, és elindultunk visszafelé. Bámultunk, mutogattunk, fényképeztünk javában, amikor egyszer csak egy parkszerű hely előtt sok turistát látván belépünk mi is. Hogy hol vagyunk, azt viszont két órányi sétánk alatt sem sikerült kideríteni, hogy egyáltalán mi lehet a funkciója ennek a területnek, még annyira sem. Csak sétáltunk, relaxáltunk és csodáltuk.

Később kiderült, hogy „egy” szentélyben voltunk. Japánban ugyanis nem a templom az isten háza, hanem a természet. Szép gondolat, mi is átvehetnénk. (Habár én személy szerint nem biztos, hogy képes lennék lemondani a sok csipkézett gótikus katedrálisról.) Maga a hely egy tucatnyi épületnek is otthont adhat, melyeknek mind megvan a számunkra ismeretlen és – megkockáztatom – érthetetlen rendeltetétése, de a lényeg – legalább is nagyon úgy tűnik – a természet. A kert, a park, a fák, a tavak, mind az elmélyülést, a nyugalmat, a meditációt segítik elő, s valóban: semmi sem oly kellemes és egyben megnyugtató, mint egy japán szentélykert.

Néztük a nyitott, lampionokkal vagy harangokkal ellátott épületeket, fotóztuk a sárguló levelű fák tükörképét a tavacskában, elgondolkodtunk a minden reggel pontosan elgereblyézett kőutak jelentőségén – és boldogok voltunk.

Egyik útkereszteződésnél egy kis kávéház/étterem állta el az utunkat, így szemezni kezdtünk a kínálattal. Szenesnek nevezett fagyi? Inkább nem. Ja, igazából szezámmaggal van? Akkor jöhet. Teával ízesített fagyi? Ha már csak ezek közül lehet választani, akkor legyen inkább a szenes.

Később, ha már úgyis ültünk, rendeltem egy levest is, ami drága volt, nagy adag és felét sem ismertem a benne található alapanyagoknak. Volt benne valami narancssárga csillag- vagy virágmintára kivágott cucc (sárgarépára tippeltem, de az íze alapján tévedtem), rózsaszínes (tofu?)szeletek, és rizslaska (-tészta), amivel ugye nem lehet tévedni. Az áttetsző, húslevesszerű leve viszont finom volt, és még a random kerti gyomoknak tűnő zöldségfélék is rendben voltak. Ezen felbátorodva (és látván, hogy túléltem) a többiek is rendeltek egyet.

Mikor már egész távol voltunk a város zajától, s egyre inkább úgy tűnt, hogy a környező erdőben kötöttünk ki, egyszer csak egy temetőbe jutottunk. Ne gondoljunk gótikus regények viharos éjszakáin kísértett sírkövekre, ez is jóízlésű volt és nyugalmat árasztó. A legtöbb sírkő kicsi volt, kőből faragott, de voltak keskeny, magas, lapos bambuszpálcákra nyomtatott/írt nevek is – feltételeztük. Kissé sötétnek tűnt a sűrűsége miatt, ahogy egyik négyzetnyi kő lépcsőzetesen a másik alatt állt, meg az erdő árnyas volta is erősítette ezt a benyomást, de sokkal kellemesebb örök nyughelynek tűnt, mint a mi betontemetőink. Hangulatosabbnak is. Úgyhogy még egy akár szentségtörőnek tűnő csoportképet is készítettünk, minden sértő szándék nélkül. Csak úgy, megörökítésként.

January 1, 2016 by Biborka Bogya

építészet / ételek / Japán / Oszaka

Vissza a jövőbe – Oszaka 5th Avenue-ja, Champs-Élysées-je és Times Square-je

A következő utunk a város másik aspektusát célozta meg, feudális helyett az ultra-modern üzleti központot, ezért lemetróztunk a Shinbaiashi (N15) megállóba. Oszaka Tokió után a leglátványosabb metropolisz, s gazdasága is a második helyre teszi. Lakosságának mérete viszont egy furcsa jelenséget idéz elő, tudniillik éjjel csak a harmadik legnagyobb japán város, míg nappal a rengeteg munkába ingázónak köszönhetően a második helyre tornázza fel magát.

Már a felszínre jutásunkkor láttuk, jó helyre érkeztünk. Útikönyvünk szerint az oszakai 5th Avenue környékén lehettünk, a legdrágább, legelegánsabb üzletek sugárútján, s való igaz, már láttuk is elsuhanni előttünk a karcsú Corvette-eket, áramvonalas Ferrarikat. A széles utcát viszont nem csupán üvegborítású, minimalista irodaépületek szegélyezték, hanem biciklisávok és zöldellő fasorok. Ebben a viszonylatban inkább emlékeztetett a párizsi Champs-Élysées-re, mint new yorki mására.

Carspotting, avagy sportautó-bámulás közben rossz irányba indultunk el, de egy kedves járókelő kérésünkre, gyenge angollal, de útbaigazított. (Akkor még nem tudtuk, hogy az Európában oly laza utcai kérdezősködés nem igazán fog bevállni, hiszen a legtöbb japán nem, vagy csak nagyon kevéssé beszél angolul, habár segítőkészségükhöz kétség nem férhet.)

Mielőtt ellenben visszafordultunk volna, beléptünk egy Tesla autószalonba, s az előbb említett nyájasság szellemében az eladó (egyértelmű turista-kinézetünk ellenére) felajánlotta, hogy nyugodtan próbáljuk ki. A fiuk szégyelősen szabadkoztak, viszont én beültem a jobboldali, anyósülésre. Csak akkor vettem észre, hogy a japán kocsikat az angol szokás szerint a jobb oldalon vezetik, amikor a kormányt láttam magam előtt. Kellemesen letisztult, elegáns belseje volt, s noha gyorsulását nem sikerült kipróbálni, mégis érdekes volt a híres elektromos autóban ülni.

Vasárnap lévén az utcák csendesek voltak, nyugodtak és tiszták. Lépkedtünk a napsütésben, csodáltuk a csillogó luxusüzletek kirakatait, s néha be-bepillantottunk egy-egy mellékutcába, melyek keskenyek, zöldövezet és sportautók nélküliek, de valahogy autentikusabbak és izgalmasabbaknak tűntek. Adott ponton elhatároztuk, hogy a célpontunkat nem csak az árnyas sugárúton lehet elérni, s a megadott irányt tartva betértünk egy kisutcába.

Egyből más hangulat fogott el. A levegős, elegáns, enyhén sznob körút helyett egy icipici sikátorban találtuk magunkat, ahol kizárólag gyalogosok járhattak, vagy ha néha akadt is egy beszállító kocsi vagy taxi, az utca akkor is a járókelőké volt. De ez nem minden. A visszafogott, hideg, dizájner szürkék és kékek után itt harsány, villogó, képekkel terhelt cégérek kakofóniája fogadott, éttermek ablakai hívogattak ínycsiklandozó fogások ábráival, kis üzletek színes plakátai kapták el tekintetünket, táblák, jelek amerre a szem ellát. Egy-egy üzletnek lámpaoszlopnyi magasságig tele volt rakva az oldala színes táblákkal, amelyeket elolvasni ugyan nem tudtuk, de nagyon gyanítottuk, hogy termékek nevét, akciókat meg hasonló hétköznapi hirdetéseket tartalmaznak.

Ekkor már jóval elmúlt az ebédidő, így városnézésünk egyre céltudatosabbá kezdett vállni: egy (viszonylag) olcsó, de hangulatos kis étkezdét kerestünk, ahol korgó gyomrunk és elfáradt lábunk megnyugodhat. Persze ezt könnyebb megfogalmazni, mint megtenni. Idegen országban még párban is nehéz kiválasztani egy megfelelő helyet, de mi ötön lévén, ez csak hatványozódott. Képzelhetitek, hogy amelyik hely egyikünknek tetszett, az valaki másnak nem, s mikor az mutatott egy lehetséges éttermet, egy harmadik vétózta meg.

Közben elértük a keresett Dōtonbori utcát, amely aztán tényleg nem diszkrét bájáról híres. Épp ellentkezőleg. Az az épület, amelyen nem volt legalább egy embernagyságú rikító dombormű, villogó fényreklám vagy tizenöt hirdetés, abszolút kivételnek számított a sorban. Sárkányok tekeregtek a homlokzaton, polipok hirdettek Isten tudja mit, s még a lampionokon is promóciók voltak olvashatók. Ez volt az oszakai Times Square, ahol ha nem hirdetsz, nem is létezel, annak ellenére, hogy ha hirdetsz, sem látják, annyira reklámoktól zsúfoltak az épületfalak.

Bevásárlóutca és szórakozóközpont egyszerre, vacsorázóhely, pénz és idő k(/t)öltő. Dōtonbori-gawa, vagyis Dotonbori-folyó két partja nézett ki a legimpozánsabbnak, s talán a legízlésesebbnek is. Sétálóutca övezte mindkét felén, fákkal, padokkal, s mintha az üzletek is kevésbé hivalkodóak. Ezzel szemben a párhuzamos üzletutca mindennek ellentéte volt. A fedett sétány minden irányból rikító figyelemkeltő hirdetésekkel bombázta a járókelőket, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy költeni nem fogsz. Egy utcai árus ételstandján, egy ruhásüzletben vagy miniont kiadó gépnél csak otthagysz valamennyi jent.

Találtunk végül egy olcsóbbnak, helyinek és üresnek tűnő kicsiny étkezdét a folyóra nyíló kilátással, s előzetes feltevéseink olyannyira beigazolódtak, hogy a szakács/pincér egyáltalán nem beszélt angolul. Olyan szavakat értett, hogy chicken meg water, de a menűből mutogatással kiválasztott rendelést már nem volt képes pontosan lejegyezni. Így történt, hogy egy pontosan érkező kör sake után előbb egy tányér, majd másik kettő érkezett, a kért és elmutogatott villát kanalat is meghozta a kötelező pálcikák mellé, de a rendelés további részét hiába vártuk. Mikor rákérdeztünk végre, derült ki, hogy azt gondolta, öten csak három adag ételt rendeltünk, így szándékában sem volt többet hozni. De legalább a sake finom volt.

Végre tele hassal, a látványos naplementét megcsodálva, a híres Dōtonbori üzletutcát kipipálva következő úticélunk, Kiotó felé vettünk magunkat. Hazaszaladtunk a bőröndjeinkért, és az utcánk előtt még egy utolsó meglepetésben részesített Oszaka. Díszített, kivilágított szekér haladt szembe velünk, amelyet tucatnyi fehér harisnyás férfi húzott dobpergéssel kísérve. Hogy ez milyen esemény vagy fesztivál-megmozdulás lehetett, nem tudjuk. De az érdeklődésünket látó résztvevők kedves invitálása, hogy nyugodtan segítsünk be, megvilágította a szívünket, mint a lámpás a hétköznapi, esti utcácskát. Így búcsúztunk Oszakától.

November 22, 2015 by Biborka Bogya

építészet / Japán / közlekedés / múzeum / Oszaka

Egy japán várkastély a modern Oszakában

Első reggelünkön Japában napsütésre ébredtünk. Nem tudtuk még, de ez csak a kezdete volt egy egész hétnyi gyönyörű időnek, hiszen évszaktól függetlenül meglepően meleg, 20-25 fokos napi maximális hőmérsékletben ismerhettük meg az országot. Japán mérsékelt égövi, mint hazánk, és négy évszaka van, havas telekkel. Ennek ellenére az október közepi „vénasszonyok nyara” meglehetősen meleg volt, és teljesen csapadékmentes. Nem mintha panaszkodnék.

Egy gyors croisantos reggeli után Oszaka felfedezésére indultunk. A metrót ekkor már egész ügyesen kezeltük, volt ugyanis egy trükk. A japán nevek, noha könnyű kiejteni őket (mármint a latinbetűs átírásúakat), legtöbb külföldinek egyrészt nagyon hasonlítanak egymásra, másrészt szempillantás alatt képesek kimenni az ember fejéből. Az oszakai metrórendszerben ezen úgy segítettek, hogy számokkal is ellátták az egyes megállókat – a vonal összes állomása egy azonos betűvel és egy kétjegyű számmal rendelkezik. Mi például a Yokozustumi (N25) megállótól mentünk a világoszöld vonalon az Osaka Business Park (N20) [amit ők úgy ejtettek, hogy bizinis parku] megállójáig, mert ahhoz volt közel a várkastély.

Amit akkor még nem tudtunk az, hogy Japánban nagyon liberálisan bánnak a térrel. Ha nálunk azt mondom, hogy kastély, vagy szentély, akkor az magát az épületet és esetleg egy kis kertet foglal magába, főleg, ha a város közepén helyezkedik el. Nem így Japánban. Amennyire spórolnak a hellyel a magánházaknál, annyira nagyvonalúan használják közterületek esetén. Meg sem tudom számolni, hány olyan helyre mentünk be, hogy azt hittük, egy szentélyt látogatunk meg, és két óra elbűvölő bolyongás után még nem voltunk enne biztosak, hogy a végére értünk.

Az Oszakai kastély (Osaka Castle, Ōsaka-jō) például kb. 60.000 négyzetméteren helyezkedik el, amiben gyümölcsösök, parkok, szentélyek és egyéb középületek foglalnak helyet, mint például a puskaporos raktár. Legjellegzetesebb épülete maga a kastély, amely egy négyzetkilóméternyi óriási kövekből összerakott alapon áll, több erődített várfalon és várárkon belül. Már messziről impozáns látvány, ahogy a hagyományos csipkézett tetőszerkezet a magasba emelkedik öt emeleten keresztül, s magas kőtalapzatának merevségét enyhítik a környező lombkoronák.

Stratégiailag nagyszerű elhelyezése harci fontosságát emeli ki, tudniillik a természetes, folyó általi határát megerősítette a kétszeres várárok, amely ostrom esetén hasznosnak, számunkra viszont csupán szépnek bizonyult. Még egy klasszikus aranytetős csónakot is láttunk rajta, a hídon átmenve pedig vadászsolymok és baglyok társaságába kerültünk. Gazdáik öklükön vagy faágon tartva mutogatták madaraikat, számunkra nem egyértelmű okokból.

Miután megcsodáltuk a kastélynak nevezett tornyot, mely furcsán meseszerűnek tetszett a modern üzleti felhőkarcolók hátterében, beléptünk, hogy kissé többet tudjunk meg a történetéről a múzeum segítségével. Sajnos maga a kiállítás nem volt oly tanulságos, mint reméltük, ugyanis a legérdekesebb tárgyak angol feliratai nem sok információval szolgáltak (vajon csak emiatt találtuk őket oly érdekfeszítőknek?), bár ez korántsem volt jellemző minden tárgyra. Sietségünkben sajnos nem tudtunk elég időt szentelni az öt emeletnyi tárlatnak, de íme, mit tudtunk meg.

Az eredeti épületet a 16. században hozta létre Tojotomi Hidejosi (Toyotomi Hideyoshi) daimjó (hadúr), Japán egyik nagy egyesítője, de az évszázadok során többször esett áldozatul tűzvésznek, villámlásnak, valamint ostromnak, így a 20. században újra kellett építeni. Többször is (1928-ban a polgármester adománygyűjtést szervezett az ügy érdekében, de a második világháborúban fegyvergyárnak használták, s mint olyat, az amerikaiak erősen bombázták; végül utoljára 1995-ben újították fel).

Tojotomi igazi kalandregény-főszereplő lehetett, szerény származása ellenére hasznosságát bizonyítva feltornászta magát a ranglétrán, és egyszerű szamurájból Oda Nobunaga, az addig leghatalmasabb hadúr jobbkeze lett. Banditákkal egyezkedett háborúk megnyerése érdekében, pár vakmerő fiatalemberrel megostromolt bevehetetlen várakat éjjnek idején, várak felépítését ügyelte fel szörnyű körülmények között, s mikor a sors úgy hozta, szeretett urának halála után nem annak fiát, hanem fiatal unokaöccsét segítette hatalomhoz jutni, ami számára sokkal előnyösebb volt. Szóval megvolt a magához való esze. Ha nincs film az életéről, csinálni kellene.

Mikor már az utolsó emeleteken jártunk, egyre többet gondoltunk azokra a nagy kövekre a vár alapjában, s stabilitásukra. De a múzeum megnyugtatott. Noha máig sem egészen tiszta, hogy is sikerült akkora szikladarabokat elszállítani és összeállítani, ez része a hagyományos japán építészetnek. A hatalmas kövek közé kicsi köveket illesztettek, de habarcs nélkül, így a földrengések esetén képesek mozogni, ezért nem borulnak le. Az utolsó emelet kilátása viszont minden kételyünket eloszlatta: fennséges volt.

Kinézve a 16. században épített feudális várkastély teraszáról a 21. század felhőkarcolóira felbecsülhetetlen érzés. Oszaka, az üzleti élet központja, beláthatatlan távolságokon át húzódik a láthatár alatt, néhol parkok, folyók, színes lombkoronák által megtörve. Ez az igazi Japán: modern, de hagyománytisztelő, technikai tökélyre törekvő, de a szépség harmóniáját mindvégig szem előtt tartó. Izgalmas lesz felfedezni.

November 1, 2015 by Biborka Bogya

építészet / Japán / Kiotó / Oszaka / utazás

Weird in Japan

Japán nagyon távol van tőlünk – és nem csak földrajzi értelemben. Persze ott is vannak olyan dolgok, amelyek hasonlóak, ha nem pont ugyanolyanok, és talán első látásra az a legmeghökkentőbb, hogy mennyire nem meghökkentő. De azért ha kicsit kinyitja az ember a szemét, egyre több olyasmit vesz észre, amit enyén szólva furcsának találhat. Ebből gyűjtöttünk össze most egy csokorra valót.

Icipici házacska

Az első, ami feltűnt, és saját bőrünön is tapasztaltuk, az hogy minden milyen kicsi itt. Most főleg a házakra, utcákra, ilyesmikre gondolok, de persze az emberek és az autók is azok. Az általunk bérelt ház ha összesen volt 50 négyzetméter, az sok. Két emeleten! Abba tartozott fürdő, wc, konyha és nappali egyben, kert az alsó szinten, és két szoba az emeleten. Olyan aprócska volt, hogy az egyik szobát kitöltötte a két tényleg nagy ágy, míg a másikban még ágy sem volt, csak beépített szekrény meg bambuszpadló (tatami, ahogy az Egy gésa emlékirataiból tanultam), ahova a matracokat le lehetett tenni. Viszont az ágyas szoba szekrénye a lépcső fölé volt építve, úgyhogy akár tanulhatnánk tőlük is helyökonómia terén.

Az utcán viszont olyan aprócska házakat is láttunk, hogy csak ámultunk rajtuk. És ami még viccesebb, az a kertek meg udvarok mérete. Valójában az utca és a kapu/ajtó határát sokszor nem is a járda szegélye (ugyanis sok kevésbé forgalmas helyen nincs is járda, a gyalogosok kénytelenek az utcán vagy a biciklis/gyalogossávon közlekedni), és semmiképp nem a számunkra megszokott kerítés jelölte, hanem az ajtó elé kirakott pár cserépnyi virág vagy fácska. Ezt olyan tökélyre fejlesztették az ikebánában ugyebár jártas japánok, hogy icipici mesterművek, különböző növénykombinációk, díszcserepekkel és kerámiamacskákkal szegélyezett kicsi udvarok állítottak meg egyfolytában jártunkban, s kapkodtunk miattuk a fényképezőgéphez. Klikk!

Kawai, avagy a cuki térhódítása

Japán meglepő keveréke a hagyományos, roppant szerény és elegáns, valamint a harsány, vicces, émelyítően aranyos, gyerekes stílusnak. Kezdve az olyan semlegesnek tekinthető, informatív hirdetésektől, mint a buszon a jegyrendszert magyarázó plakátok, vagy az üzletek előtt álló táblák, olyan hagyományosan az állatkákhoz egyáltalán semmi közű tárgyakig, mint az élelem, sok minden ebben a számunkra érthetetlen stílusban jelenik meg. Annyira divatos ez a stílus, hogy külön neve is van, kawai, ami annyit tesz: édi, angol kifejezéssel: cute. Különböző alformái különböző hatásra vezethetők vissza, mint az enyhén szexualizált, ártatlanul nagy szemű, karcsú női alakok a nagymúltú manga képregény és anime animációsfilm hatására, mely a japán populáris kultúra megkerülhetetlen része, vagy a Pokemon- és Hello Kitty-szerű kerek fejű, aranyos maszkurák egyéb rajzfilmek és közismert márkák eredeti, vagy módosított verziója.

Pedig végül is, ki mondta, hogy minden közérdekű hirdetést unalmasan kell megjeleníteni? Manapság, amikor nem akadályoz technikai megkötés, mint például a sablon egyszerű voltának követelménye, mért ne lehessen kicsi, kerek, maciszerű alakokkal bemutatni, hogy ne lépj a biciklisávra, mert elütnek, vagy magas, karcsú, lobogóhajú, álmodozó szemű iskoláslányok rajzaival, hogy milyen bérletek közül válogathatsz?

Ennek ellenére néha már elege van az embernek a felemelt fél mancsát le-fel mozgató, arannyal és pirossal díszített műanyag macskákból, vagy a rizset malacka arccal díszített étel, esetleg a millió értelmetlen miszmasz (lásd kulcstartó, hajcsatt, nyakba akasztós pénztárca stb.) látványából. Arról nem is beszélve, hogy teljesen normális használati tárgyakat, mint edényeket, evőeszközöket, bőröndöket stb. minek kell Pokemon-, Minion- vagy egyszerűen gömbölyű képű, nagyszemű, mosolygós kisállatarcokkal ellátni?

Mesebeli öltözet

Amikor először láttunk kimonós hölgyet (gésát, gondoltuk izgatottan), még azt sem tudtuk, hogyan kapjuk le hirtelenjében. Aztán pár utcasarok és több tucat beöltözött lány után (akik kedvesen mosolyogtak, mikor észrevették, hogy fotózzuk őket, sőt, nagyon magas útitársunkkal be is álltak egy több körbeadott telefonon megörökített csoportképbe, V-t mutatva a mutató- és középső ujjukkal) eszembe jutott, hogy az útikönyv említette a kimonót kölcsönző üzleteket. Mikor viszont idősebb asszonyokat is láttunk hasonlóan öltözve, arra gondoltunk, nekik is olyan népviselet-fajta lehet mindez, nem feltétlenül a vidéki osztályok hagyománya, hanem akár a városi középosztályé is, elvégre az egyszínű vászontól a művészek által festett, vagyont érő selyemkimonókig mindenki számára létezik pénztárcájának és státusának megfelelő.

De még talán ennél is szokatlanabb, hogy a számunkra átlagos ruházaton kívül az utca tele van színesebbnél és mesésebbnél mesésebb kosztümökkel – a kosztümös filmbeli értelemben. Láttunk fehér csipkeruhában flangáló, lila hajszínű Viktoriánus szűzet/Lolitát, steampunk, magasszárú fűzős bakancsos/csizmás, hosszú kabátos, vállig érő hajú fiatalt (akinek a nemét csupán találgattuk), műanyag rózsát és Sailor Moon-uniformist hordó járókelőket. És bizonyára kevésbé feltűnőket is, akiknek az outfitje számunkra mégis meglepő lehet, valamint bizonyára akadtak olyanok is, akiken még jobban elcsodálkoztunk volna, ha alkalmunk lett volna találkozni.

October 23, 2015 by szabi

Japán / közlekedés / Oszaka / utazás

Megérkeztünk Japánba

Éjszaka van Japánban. Vagy inkább kora hajnal. Ez az első éjszakánk itt, s mivel a Föld másik felén vagyunk, nyolc óra időeltolódással, kissé nehezemre esik aludni. Annál inkább, mivel egész éjszaka utaztunk – csak hogy kiderüljön, megérkezésünkkor a helyi idő este hat. És mire átverekedtük magunkat a fél városon, már kilenc volt – úgyhogy a fedélzeti reggeli után egyből vacsora következett. Ahhoz elég fáradt voltam, hogy tizenkettőkor, ahogy a fejem a párnát érte, álomba zuhanjak, de hajnali háromkor már kialudva ébredtem. Az Egy gésa emlékiratait olvastam azóta.

Noha csak sötétedés után vethettük az első pillantásunkat Japánra, amit láttunk, felkeltette az érdeklődésünket. A repülőtéri bevándorlási hivatalon átjutni kissé hosszadalmas volt, annak ellenére, hogy már a repülőn megkaptunk a kitöltendő nyomtatványokat, és szerencsére csak egyikünk volt annyira peches, hogy kibontották a csomagját. Viszont mikor kiléptünk a repülőtérről, megcsapott az idegen világ hangulata, az ismeretlen varázsa, a fel nem fedezett területek vonzásköre.

Oszaka, mai szálláshelyünk, a Kansai Nemzetközi Repülőtérhez legközelebb eső város, gyorsvasúttal kapcsolódott a saját kis szigeten lévő reptérhez. Biztonsági megoldás lenne, egyfajta karantén-börtönsziget analógia? Vagy csak ötletes kihasználása a természeti adottságoknak? Japán, elvégre, több mint hatezer szigetből áll. Talán sosem fogjuk megtudni. De a bangkoki sky trainre emlékeztető gyorsvonat a városba vezető úton kivilágított épületek között rohant át hosszú időn keresztül.

Színes fényekkel díszített utcák, egy hatalmas, zölden világító óriáskerék, vonatunk szintjén elhúzó apartmanok belsői, sőt, még egy könyvtár kivilágított könyvespolcai is követték utunkat. Mi azt hisszük, hogy ötszázezres várusunk nagyváros, pedig fél óra alatt bárhonnan bárhova elérhetünk falain belül. Oszaka, a maga két és fél milliós lakosával, aznap úgy mutatta be nagyságát, hogy a város központjában levő szállásunkhoz több óra vonatozás-metrózás után jutottunk csak el.

Pedig el sem tévedtünk. Egyik útitársunknak köszönhetően pontos, megállókra és átszállókra lebontott tervvel érkeztünk, s ahogy egy másik társunk mondta, könnyű egy helyet megtalálni a térképen, mikor ilyen sok szem keresi. Annak ellenére nem mondhatnám, hogy egyszerű volt eljutni kicsiny szállásunkra, pedig ennél hatékonyabbak idegen, először látogatott országban nem lehettünk volna. Térképet olvastunk, útbaigazítást kértünk, a jegyautomatát is használtuk, s egy adott ponton vagy tíz percig kóvályogtunk a metrómegálló zegzugos folyósóin – legalább is nekem úgy tűnt, mígnem pontosan a megfelelő vonal megfelelő megállójába értünk ki meglepően direkt módon.

Útközben láttunk ínycsiklandozó illatú ételeket árusító bódékat, rengeteg sornyi színes jegyautomatát, a japán rajzfilmek figuráit idéző plakátokat, majd később az azokat ihlető iskoláslányokat nagy masnis, hosszúszárú zoknis, matrózruhás uniformisban, sőt, még a repülőtér wc-jében is Hello Kitty-szerű cica kérte, vigyázunk a tisztaságra. Egyik megálló lépcsője előtt emeletes biciklitároló vonta magára a figyelmünket, mielőtt végre, életünkben előszőr, kiléptünk a japán utcára.

Szállásunk, lévén, hogy a nevetségesen drága hotelek miatt egy apartmant béreltünk az airbnb-n, egy icipici ház két hasonlóan icipici ház között. Emeletes, mint a brit semidetached, az egy sorban felhúzott házak egyike. A földszinten egy nappali, konyha, fürdőszoba és wc, majd a meredek és keskeny lépcsőn felmenve egy kétágyas szoba és egy bambusszal fedett padlójú, matracokkal ellátott másik várt ránk. A hátsó kert olyan pirinyó, hogy a hűtő által félig eltakart ajtót épp hogy ki lehetett nyitni felé. Ennek ellenére tágasnak tűnik, kacatmentes, tiszta, világos, még az emeleti folyósó is világos – a tetőablakon át bejön a fény. A tányérok és kanalak rajzfilmfigurákkal voltak díszítve, de a konyhai berendezés high tech volt.

Este kimentünk a vacsorát venni és körülnézni a környéken. Meglepve láttuk, hogy nagy sietségünkben egyik csomagunkat a ház előtt felejtettük. De senki nem foglalkozott vele, úgyhogy megfogadtunk, hogy a lakásról szóló visszajelzésben megemlítjük: olyan biztonságos a környék, hogy a bőröndöket akár az utcán is lehet tárolni – kipróbáltuk.

Úgy néztük, a házunk, ha nem tudtuk volna, hol vagyunk, akár egy mediterrán üdülőtelepbe is beillett volna. Az időjárás is ezt mutatta, hiszen kevesebb, mint húsz fok volt. Az üzletben megvettük a régóta kívánt szusit és pohárban árult, szárított ramen levest (amit mi csak rolltonnak nevezünk az először evett, kedvenc márka alapján), majd azon szórakoztunk, hogy a japán nyelvű tévén egy szappanoperát nézve az öngyilkossággal fenyegetőző főszereplő szavait a környezetvédelem miatt aggódó szövegre „fordítottuk le” . Így telt el első napunk Japánban.

October 19, 2015 by Biborka Bogya

építészet / múzeum / ókori Római Birodalom / Olaszország / Róma / szökőkút / templom / top10

Top 10 római látnivaló

Annak, akinek nincs ideje minden kalandunkat végigolvasni, s mintegy a Reader’s Digest verzióra vágyik, összeállítottam egy listát a legjobban kedvelt úti céljainkkal. A vicces sztorikért és a javasolt útvonalért még mindig érdemes elolvasni a hosszabb bejegyzéseket, de ha utazást terveztek Rómába, ezeket a helyeket semmiképp ne hagyjátok ki. Olvasd tovább …

August 14, 2015 by Biborka Bogya

építészet / Olaszország / Róma / templom

A Szent Péter-bazilika és ami még kimaradt

Rómát sem egy nap alatt építették fel, tartja a(z angol) mondás, így ne csodálkozzunk, hogy bejárni sem lehet ennyi idő alatt. Sőt, még három nap is édeskevés erre. Mi is csak a teljesség igénye nélkül tudtuk összehozni a városnézést, így több olyan helyet is kénytelenek voltunk kihagyni, ahova pedig szívesen bekukkintottunk volna. Például a Michelangelo Mózesét rejtő transteverei (köszönjük Adriennek, hogy figyelmeztetett erre a tévedésre) bazilikát (a méltóságteljes barokk San Pietro in Vincoli), és egyúttal az egész Tiberis-en (Tevere) túli negyedet, vagy a Villa Borghesét, ahol a Bernini szobrok legszebbjeit tartják, és azon kívül is gyönyörű kastély, de kétóránként csak 360 embert engednek be, s az online bejelentkezés már szinte egész nyárra betelt.

Sok látnivalót pedig ugyan megtekintettünk, de akár mennyire is bele szerettem volna foglalni a leírásokba, a blogbejegyzés technikai határai és olvasóim vélhető türelme sajnos ellene szólt. Így vágtam ki az első napon meglátogatott Császári Fórumot, mely hasonló a Római fórumhoz, de kissé mégis más, Traianus oszlopát, egy kis templomot szemben vele, ahol érdekes fatörzsbe faragott városkát láttunk, s igazából az „első római templomunk” előkelő címét is birtokolja. Viktor Emánuel, az országegyesítő első olasz király ragyogó fehér márvány emlékműve lenyűgöző, az előtte elterülő Piazza Venezia, a mögötte levő, Michelangelo tervezte Capitolium (Campidoglio) szintén.

Nem került szóba több templom sem, melyeket ugyan megcsodáltunk, de leírni már nem tudtam, s csupán hűséges útikönyvem fellapozása segítségével vagyok képes visszakeresni nevét és helyszínét. Ilyen volt a Santa Maria d’Aracoeli, melynek 22 teljesen más oszlopa különböző római épületekből került ide, s ahol először feltűnt a hármas Barberini méhecske az ablak rozettáján. A Sant’Agostino templom Raffaello Ézsiás prófétáját tartalmazza, valamint Caravaggio Loretói Madonnáját, amelyen a barokk fény-árnyék játéka nagyszerűen tanulmányozható, valamint sok korabeli támadás érte realizmusa miatt, amellyel a szegény zarándokokat ábrázolta.

A kimaradt, „apokrif” látnivalók közül a személyes kedvencem a negyedik napon került a szemünk elé, amíg ugyanis útitársaink csomagoltak a repülőtérre való kimenés előtt, addig mi elszöktünk, hogy megcsodálhassuk. Tervünknek felemás sikere volt, lévén, hogy Bernini Szent Teréz extázisát épp renoválták, így csak szobornagyságú plakáton tekinthettük meg, viszont a barokk Santa Maria della Vittoria templom így is bámulatos, felemelő, meg hasonló jelzőket idéző volt.

A Szent Péter-bazilika viszont nem kerülhetett a kihagyhatók vagy leíratlanok listájára, még ha sokszor leírhatatlannak tűnik is, úgyhogy folytatom harmadik napunk történetét. A Vatikáni múzeumokból kijövet már csak egy teljesítendő célpontunk volt, ezért bekaptunk valami drága, agyontartósított, íztelen, utcán árusított szendvicset, és beálltunk a sorba. Hősiesen megígértük, hogy kiálljuk, ha ránk is esteledik (vagyis a záróráig maradunk), de meglehetősen gyorsan a biztonsági kapuhoz értünk. Így röpke fél óra-negyven perc álldogálás után már a templomba léptünk be.

A Szent Péter-bazilikának körülményes története van. Már Constantinus császár, aki hivatalos vallássá emelte a kereszténységet, templomot építtetett arra a helyre, ahol vélhetőleg a mártírhalált szenvedett tanítvány és egyházalapító Szent Péter sírja állt. A reneszánsz-barokk kori átépítésében viszont lényegében korának minden valamirevaló művésze részt vett, ha más nem, akár csak presztízsből is.

Már az alaprajzban sem értettek egyet: egyesek, mint például Bramante, valamint a kupolát tervező Michelangelo a konstantinápolyi Hagia Sophia alapján görög kereszt alakúnak képzelték el, míg mások, többek között Raffaello is a latin keresztet támogatták, melynek egyik szára hosszabb. Ez utóbbi lett a győztes, mikor 1607-ben, száz évvel a terv megszületése után, elkezdték építeni, hogy elődje felszentelésének pontosan ezerháromszázadik évfordulójára átadhassák.

A Szent Péter-bazilika a legek temploma. Már építésekor is sosemlátott, sosemvolt terveket kért a pápa tervezőitől, s a felszentelésekor már jócskán elkezdődött barokk korszak monumentalitása és díszítettsége nagyszerűen tükröződik benne: valóban elkápráztatja a bejövő hívőket. Sorolhatnám az adatokat, hogy milyen magas Bernini baldachinja és mennyire nehéz, mekkora a fő kupola, valamint hogyan férnének el benne a világ legnagyszerűbb templomai. De mindezt számtalan cikk taglalta már.

Helyette inkább saját szubjektív kis kincseimet említem meg. Kedvencem Michelangelo Piétája, amely az egyetlen szobor, amelyet a mester érdemesnek talált aláírására. Órákig tudnám nézni. Mária arca és testtartása fájdalmában oly kifejező, Jézus ellenben törékenységében is azt sugallja, hogy csupán földi porhüvelyét hagyta hátra, szellemét, hatalmát nem törte meg a halál. A titokzatos, földbe mélyesztett Confessio ragyogó, Szent Péter sírját, és egyéb felmérhetetlen értékű, misztikus erejű tárgyakat tartalmaz.

A magasztos baldachin mögött Szent Péter trónja óriási bronz pápákkal, arany angyalokkal és szentekkel, sugarakkal és felhőkkel túlcicomázva mágnesként vonzza a tekintetet a középen elhelyezkedő egyszerű, sokszor kivehetetlen fehér galambra, mely valahogy a felszínes díszítés mögött levő spiritualitásra emlékeztet. Nekem valahogy úgy tűnik, mintha ezt mondaná: „igen, ezt is az én dicsőségemre alkották, de én nem ez vagyok.” Elgondolkodtató.

August 8, 2015 by Biborka Bogya

múzeum / Olaszország / Róma / templom

Káprázatos és varázslatos: a Vatikán kincsei

Elérkezett az utolsó napunk, és vele együtt a legnagyobb kihívás: a Vatikán. Hétfőre hagytuk, amikor sok más múzeum zárva volt, viszont a Vatikán nyitva, bepótolandó a vasárnapot, mely ugyan hivatalos múzeumi munkanap, de egy magasabb szintű „hivatal” szerint Úrnapja, vagyis munkaszüneti. Sokat kutakodva a legegyszerűbbnek tűnt online rendelni jegyet, amely egy külön kapuval rendelkezett a helyszínen, így csak egy egész rövid sorocskát kellett kiállnunk, s mosolyogva sétáltunk el az utcán hosszan kanyargó várakozók mellett.

Olvasd tovább …

July 25, 2015 by Biborka Bogya

múzeum / ókori Római Birodalom / Olaszország / Róma / szökőkút / templom

Róma 2.2.2: művészek és pápák versengése, valamint ami ránk maradt belőle: még több anekdota és szökőkút

A városlátogatásnak két kellemetlen mellékhatása van: a rengeteg gyaloglás és a szabályos időközönkénti táplálkozás elmaradása. Az ember ugyebár nem akar megállni délben, a nap közepén, és fontos nyitvatartási időt vesztegetni azzal, hogy beül egy étterembe/étkezdébe ebédelni (arról az elvesztegetett időről nem is beszélve, amelyik a megfelelő hely keresésével telik el), viszont korgó gyomorral mintha a műemlékek sem lennének annyira izgalmasak.

Ezen morfondíroztunk, amikor zseniális megoldásként elénk került egyik utcácskában egy gyorskajálda kinézetű hely, amely kellemes meglepetésként frissen készített, nyálcsorgató pizzákat árult elvitelre, kézbe vagy dobozba. Úgyhogy jól bevásároltunk calzonéból, fetás zöldséges pizzából, és desszertnek még a híres olasz gelatiból is jutott. Isteni volt!

Miután tehát jól bekajáltunk, erőnket és kulacsainkat újratöltve, megérkeztünk a pár percnyire lévő Panteon színe elé. Utazásunkra, és önkéntes idegenvezetői szerepemre készülve a legtöbb dokumentumfilmet és érdekes tudnivalót a Panteonról találtam. Ennek két, egymással ellentétes hatása volt: olvasgatva, filmet nézve róla, rettentő érdekesnek tűnt, meglátva viszont kissé unalmasnak találtam. Ilyen az ember. Ráadásul útitársaimmal mind megosztottam a youtube-on fellelhető bemutató videókat, így még az sem volt, akinek áradozhattam volna a technikai bravúrról, amivel a máig legnagyobb alátámasztatlan kupolát megépítették ezelőtt szinte ezer évvel, a rettentő erős betonról, amely mindezt lehetővé tette, valamint a számos épületről, melyet inspirált.

Impozánsnak impozáns volt, de a keresztény templommá való átalakítás elvett egy csöppet az ókori titokzatosságából és robosztusságából egyaránt. Ami legjobban zavart vele kapcsolatban, hogy mindezeket a tényeket előre tudva, semmi felfedezni való nem akadt már benne. Mígnem… az útikönyvet bújva a Panteon leginkább mellőzött portikójáról fedeztem fel egy jegyzetet, amely a korábban említett Barberini pápa legendáriumát egészítette ki. Ő volt ugyanis, aki a bronz díszítést levetette és beolvasztotta az oszlopcsarnok gerendáiról, egyesek szerint az Angyalvár ágyúi számára, míg mások a Bernini alkotta a Szent Péter-bazilika csavaros baldachinjában vélték felismerni. Úgy tűnik, nem csupán a focidrukkerek vetekedtek műemlékrombolásra, előkelőbb körökben is volt már rá példa – erre a cselekedetére mondták, hogy „quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini”, vagyis amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.

Mindent összevetve végül is egész lenyűgöző volt a Panteon. S kívülről nézegetve még hatalmasabbnak tűnt, főleg a díszítés hiányában. Mekkorának tűnhetett az ókori rómaiaknak, kik először tekintettek, rá s (b)ámulták tökélyét – csak feltételezni tudjuk. De propaganda tekintetében sem volt utolsó: ilyen s hasonló épületek bizonyították a mocskos kunyhókból érkező barbár népeknek, hogy a főváros valóban a világ legnagyszerűbb városa, s a (sz)építésén fáradozó szakemberek olyasmit tudnak, amit nem adatott meg bárki halandó számára.

Továbbmenve már egész közel volt a következő „mérföldkő”, a Piazza Navona, amelyet ezúttal X. Ince, született Pamphili pápa rendelt. Ide került a Palazzo Pamphili elegáns épülete, melyben jelenleg a Brazil Nagykövetség foglal helyet, valamint a Sant’Agnese in Agone templom, amelyet a Pamphili család építésze, Rainaldi kezdett el felhúzni, majd átvette korának másik híres építésze, Borromini, hogy aztán végül mégis az eredeti mester, vagyis annak a fia fejezze be a művet. Így működtek akkoriban a templomok építkezései, és ha jól belegondolunk, máig is sok állami projekt hasonló életutat fut be.

A templommal szemben álló szökőkút táplálja azt az városi legendát, mely szerint a Fontana dei Quattro Fiumi kutat tervező Bernini a Szent Ágnes-templom felöli alakot a védekező pozícióban ábrázolja, ezzel fejezve ki bizalmatlanságát riválisának, Borromininek a mérnöki tudását illetően. Ez utóbbi ugyanis tagja volt annak a szakmai ellenőrző csoportnak, amelynek a javaslatára bontották le a Bernini által tervezett Szent Péter-bazilika két harangtornyát. Míg a Borromini által tervezett iker harangtorony a Sant’Agnese in Agonén még most is áll. Szóval hara(n)g és irigység lehetett itt bőven.

Viszont az eredetileg Borromininek szánt Fontana dei Quattro Fiumi elkészítésével végül a kellemesebb magatartású Berninit bízták meg, úgyhogy végül is 1-1. Történt ugyanis, hogy a híresen lobbanékony Borromini összeveszett a családdal, míg Bernini beudvarolta magát a pápa sógornőjének, tanácsadójának, és rossznyelvek szerint, szeretőjének, Donna Olimpiának a kegyeibe. Lévén, hogy előző szökőkútja a Piazza Barberinin, az általa tervezett Palazzo Barberini előtt szintén tengeri istenséget ábrázolt, a tritont, viszont még VIII Orbán pápa megrendelésére, ezen újabb alkotása hasonló jellegű, de természetesen nagyobb, szebb és drágább kellett legyen.

A szökőkút mindezen háttérinformációk ismerete nélkül is élvezhető, de nem lenne gondosan kigondolt műalkotás, ha a mitológiát és szimbolikát kihagyták volna belőle. A négy folyó istene a négy kontinensre kiterjedő katolikus egyház hatalmát jelképezi, és a következők: a Nílus Afrikát, a Duna Európát, a Gangesz Ázsiát és a Río de la Plata Amerikát idézi. Egyéb díszítő motívumok segítenek kideríteni, melyik isten melyik folyót jelképezi, mint az evezőlapát, a pénzérmék, a kígyó, valamint a pápa személyes címere, amely a Pamphili család galambját és olajágát egyesíti a pápaság két kulcsával és hármas koronájával.

Miután kissé kipihentük magunkat, és derültünk egyet a csendőröket kicselezni igyekvő, esernyőt, selfie-botot és eredeti dizájner táska hamisítványokat tologató utcai árusokon, beléptünk a tér északi végén álló Palazzo Altempsbe. Útközben egy második szőkőkút mellett haladtunk el, de ez már nem hatott meg annyira. Egyértelműen készen álltunk egy másfajta élményre.

Museo Nazionale Romanónak otthont adó Palazzo Altempset bíborosok és építészeik tették a nagyszerű reneszánsz palotává, amely ma is oly lenyűgöző. Gazdag nemesek és egyházfik már évszázadokkal ezelőtt érdeklődni kezdtek az ókori Róma művészete iránt, mint tette azt a múzeum nagyját képző Ludovisi-kollekciót összegyűjtő Ludovico Ludovisi bíboros is. Neki köszönhetjük a meglepően élethű Öngyilkos gallus szoborcsoportot, egy második századi római kópiát egy vélhetőleg négyszáz évvel azelőtti görög eredeti alapján, azon kívül a vízből kiemelkedő Aphroditét ábrázoló, vélhetőleg Kr. e. 460-ból származó Ludovisi-trónnak nevezett domborművet, valamint a Ludovisi-szarkofágot, amely a második századból maradhatott fenn, és minuciózus gonddal kivésett római és gót harcosokat ábrázol a csata hevében.

Ebből a kollekcióból művelődhettek a Viktoriánus arisztokrata angol fiatalemberek, kiknek nevelésük nem lehetett teljes, míg az olasz művészet fellegvárait, úgy mint Firenzét, Velencét, Rómát meg nem csodálták. Megfordult a fejemben, hogy ha csupán évszázadokkal később fedezték újra fel maguknak az ókori Római Birodalom emlékműveit, ugyan honnan tudhatják, hogy az általunk ma oly bizonyossággal állított, mondjuk Aphrodité szobor valójában kit és milyen céllal ábrázol. Hiszen csupán azt tették akkori régészeink, amit ma például Schliemann trójai ásatásaira vonatkoztatva oly nagyon megvetünk szakszerűtlensége miatt, tudniillik egy fiktív világot ábrázoló irodalmi munkát valóságos fizikai tárgyak értelmezésére használtak.

Nem lehetett nem elámulni azon a végletes részletességgel és pontossággal megalkotott testeken, hogy az anatómiai pontosságról ne is beszéljünk! Eszünkbe jutott ezúttal a reneszánsz Michelangelo, aki titokban végzett illegálisnak és immorálisnak tartott boncolásokat, hogy jobban megismerje az emberi test felépítését, amikor ezer, sőt kétezer évvel azelőtt már ilyen technikai és elméleti tudással rendelkeztek az ókori szobrászok. Bernini pedig, akinek a mozgalmasságért dicsérik szobrait, szintén fejet hajthatott a különböző testtartást és ezen túl a lelkiállapotot oly mesterien megjelenítő művészek alkotásai előtt.

Egyik teremben üveg vitrinben különböző funkciójú apró régészeti leleteket tekinthettünk meg. Bronz szobrocskákat, agyag olajlámpásokat, üveg flakonokat, réz pénzérméket és egyéb, valószínűleg a köznép tulajdonában levő tárgyakat. Ezek sokat elárultak arról, hogyan élhetett a legnépesebb osztály, melynek nem volt pénze embernagyságú szobrok megrendelésére, de azért jutott nekik is egy tenyérméretű kedvenc istenszoborra a családi kegyhelybe. Az ellenpélda a császárok mellszobrát tartalmazó nyitott átjáró, valamint a császárnék arcát viselő istennők impozáns csoportja.

A palota önmaga is művészeti alkotás volt, freskóval díszített termekkel, a bíborosok saját privát kápolnájával, nagyszerűen felújítva, felélénkítve. Noha mint múzeum keserű panaszunk volt az ülőalkalmatosságok ritka volta, olyannyira, hogy napunk végén lévén, végül már az volt a legnagyobb örömünk, ha széket találtunk, és megpihentethettük fáradt lábainkat. A fejünk még bírta volna, de a lábunk már bedobta a törölközőt. Mindenesetre egy mozgalmas és sokat bejárt nap volt, amint fényképezőgépünk és cipőtalpaink is tanúsíthatták.

July 6, 2015 by Biborka Bogya