Ciprus, mint fontos földközi-tengeri kikötőpont, nagyon ki van téve az elemeknek, legyenek azok időjárási, vagy történelmi viharok. Megszámlálhatatlan alkalommal igázták le, vették kisebb-nagyobb legitimitású fennhatóságuk alá idegen hatalmak, kezdve az akháj görögökkel még a Kr. e. 12. században, folytatva a főníciaiakkal, asszírokkal, egyiptomiakkal, perzsákkal és makedónokkal. Volt a Római Birodalom része, arab kalózok martaléka, ortodox, majd katolikus, majd újra ortodox hiten, sőt, rövid ideig még a mohamedán hitet is hivatalossá akarták tenni. Kereszteslovagok, templomosok, velenceiek, oszmánok és britek egyaránt uralkodtak rajta. Mindennek a történelmi örökségnek lépten-nyomon az emlékeibe botlunk, legyen az egy ókori régészeti lelőhely, magas dór oszlopokkal, vagy gótikus ablakokkal díszített templomok, korhadozó rozettákkal.
De sehol sem csapja meg annyira a mit sem sejtő látogatót a memento mori, semmi sem illusztrálja jobban az elmúlás kérlelhetetlen erejét, mint Famagusta valamikori dicsőséges romjai. A 13. században Európa és a Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb városa volt, polgárai egymást túllicitálva építették-szépítették. A legenda szerint kereken 365 temploma volt, hogy lakosainak egyetlen nap se kelljen ugyanott misét hallgatni egy teljes év leforgása alatt.
Ilyen legendás várost nem lehet kihagyni, főleg, ha a megrázó eseményei nemcsak több évszázaddal ezelőtt, hanem még pár évtizede is könnyeket és vért fakasztottak. Saját autóval körülményes eljutni oda, lévén, hogy egy másik országban van — még ha az ország létezését a leigázó Törökországon kívül más nem is ismeri el. Így hát szervezett buszkirándulásra foglaltunk helyet, egy csapat angol turistával, piros, emeletes busszal, s angol idegenvezetővel, akik mintha észre sem vették volna, hogy Ciprust a britek már a 60-as években elhagyták.
Technikailag. Gyakorlatilag ugyanis békefenntartó alakulatként egy jelentős terület, az úgynevezett Zöld Vonal az angolok fennhatósága alá tartozik. Útban Famagusta felé át is haladtunk a szögesdróttal elkerített, katonai barakkok és dzsipek szegélyezte területen (a fotózás természetesen tilos volt), amely ugyan az ENSZ alá tartozik, de az Egyesült Királyság azon kívül is rendelkezik saját szuverén katonai bázisokkal. Hiába, nehéz lemondani erről az ideális stratégiai területről. (Rossz nyelvek szerint ez az oka annak is, hogy mindeddig nem sikerült megoldani a leigázott területek helyzetét: túl jó ürügy a békefenntartás ahhoz, hogy elveszítsék ezt a Közel-Kelethez ennyire közel levő helyet.)
Famagusta óriási várárokkal és hozzá tartozó erődítményekkel körülvett középkori városa (a nicosiai párja) kissé távolabb áll a modern várostól, s nagyon úgy néz ki, mint akinek a törökök a mai napig sem bocsájtották meg, hogy az 1571-es invázióban utolsóként kemény ellenállást tanúsított, s a tizenhárom hónapos ostroma csupán keserű győzelmet hozott: a törökök 50 ezer katonát veszítettek el alatta, köztük a tábornok Mustafa Pasa fiát is, akiről később a város legnagyobb katedrálisát is átnevezték.
Famagusta ugyanis jobban hasonlít egy régészeti ásatáshoz, mint egy lakott városhoz. Annak ellenére, hogy soha ennyi gótikus templomot nem láttunk görög területen (törökön még annál kevésbé), lakosai nem tartották fontosnak megőrizni ezt az egyedi látványt. Noha a brit uralom alatt megpróbálták újra felvirágoztatni a várost, az újonnan betelepülők vonzóbbnak találták a várárkon túli tág, beépítetlen területeket, mint a kiköltöztetett őslakosok restriktív utcácskáit, bármily látványos legyen is egy-egy csodálatos, több évszázados, vadregényes rom szomszédsága.
Szívszorító látvány a sok omladozó torony, soha fel nem újított kőszobor, a fizika törvényeivel dacoló, csipkeszerű kődísz, egy örökre letűnt korszak fájó, romantikus emlékei. Egyedül a szent Miklósról elnevezett katedrális, a most is használatban lévő Lala Mustafa Pasa mecset a szembeötlő kivétel. Puritán fehér belső falai gyönyörűen visszaadják az épület fenségét, de a külsején, habár mesteri rozettáit megőrizték eredeti állapotukban, sajnos feltűnik, hogy nem minden faragvány jelentett értéket, és bizonyos részeit egyszerűen hagyták leomolni.
Pedig ha ezek a kövek mesélni tudnának! Mennyi intrika, szerelem, hatalomvágytól és szenvedélytől fűtött történet eshetett meg a Földközi-tenger forró éghajlata alatt! Egzotikus, pálmafás utcácskái csak úgy vonzhatták az Európában pórul járt, s itt új életet kereső kalandorokat, apróbb, a királyi családfáról lecsúszott arisztokratákat, a borongós teleket és komor kedélyeket az örök nyár vérpezsdítő melegére felváltó embereket!
Híres története a romantikus szerelemnek (vagy inkább az agresszivitásnak?), Oroszlánszívű Richárd esete a szigettel. A Szentföldre utazva az egyik keresztes hadjárat során hajóit úgy megnyirbálta a vihar, hogy Johanna húga, a szicíliai királyné, és menyasszonya, a sokkal regényesebb nevű Berengária kénytelenek voltak a szigeten kikötni. Partra szállni viszont nem mertek, nem bízván az akkori bizánci uralkodó lovagias értékrendjében. Mikor Richárd király beérte őket, olyannyira felháborította a helyiek szeretett asszonyai iránt mutatott viselkedése, hogy megostromolta, és elfoglalta a szigetet. (Mert ugye jó kifogás sosem rossz, és a szigetet később nagyon előnyös áron adta tovább a keresztes lovagoknak.) De itt játszódik Shakespeare Otellója is, ami megint nem a mértékletes érzelmekről szól. (Ezt megörökítendő, a város bejáratánál a bárd mellszobrával is találkozhatunk.)
Miután megcsodáltuk Famagusta romjait, sikeresen átverekedtük magunkat a turisták kihasználására kiszolgálására berendezkedett utcácskákon (bazárok, ruhás-, ajándéktárgyas és gyorskajálós bódék, amit akartok), és egy halloumis salátát is bedobtunk, továbbutaztunk Famagusta második számú, immár valódi szellemvárosába, vagyis a közelében levő tengerpartra, azzal a komoly ígérettel az idegenvezetőnk részéről, hogy megmutatja majd, hogyan lehet kicselezni az őröket, és a tilalom ellenére elkattintani egy-két fotót a tiltott zónáról (spoiler allert: selfie-nek kell álcázni).
Hogy megértsük hogyan vált Famagusta másodszor is persona non gratává a törököknél, fel kell említsük a több évszázadnyi nacionalista neheztelést, a felszín alatt forrongó, a-szomszéd-kertje-mindig-zöldebb típusú, örökké elégedetlen kedélyeket, majd egy nemzetközi politikai ő-kezdte-nem-ő-kezdte játékot Ciprus függetlenségi törekvései ellen. Az év, 1974. Látszólag: minden a legnagyobb rendben. Az utolsó leigázók, a britek már egy évtizede elhagyták az országot, Famagusta virágzásnak indult, Európa és a Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb városa lett (deja vu valakinek?), a Varosha nevű tengerparti negyede luxushotelek seregével várta a híresebbnél híresebb nemzetközi vendégeket.
S akkor újra aktuálissá vált az évszázados kérdés: nacionalizmus kontra kapitalizmus — mi fontosabb: egyesülni az anyafölddel, amitől gonosz nagyhatalmak elszakítottak, vagy egyszerűen végezni a dolgunkat, boldogulni akármilyen zászló alatt lennénk is. A kérdésfeltevésből, valamint erdélyi magyar identitásomból sejthetitek, számomra sem idegen a téma. Ciprus különösen érintett a dilemmában: görögök lakják, akik (szinte) sosem tartoztak Görögországhoz, a többség (szinte) mindig kisebbség volt — ami a szuverenitást és a döntéshozatalt illeti.
S így 1974 júliusában végre kirobbant a vulkán: a felszín alatt elfojtott indulatok tettekké váltak, s gyors egymásutánban a ciprusi nacionalisták elkergették a demokratikusan megválasztott Makarios elnököt, kikiáltották az enosist, vagyis az egyesülést Görögországgal. Erre válaszként Törökország megtámadta és elfoglalta Észak-Ciprust, a görög nemzetiségieket kilakoltatta, s elszállíttatta, mire válaszként a déli, el nem foglalt kerületekről a török nemzetiségűeket üldözték el.
Famagusta ma is élő emlékeztetője a konfliktusnak, ugyanis itt csapott össze a török és ciprusi görög katonaság, Varosha nevű üdülőközpontja, amelyet a törökök lezártak, negyven év, számtalan nemzetközi próbálkozás, ítélet és diplomáciai látogatás ellenére máig is elzárt övezet, eredeti lakosaiknak és általában mindenkinek, aki nem ide kirendelt török katona — belépni tilos.
Varosha városa kísértetváros lett. A valamikori fényűző hotelek, Michelin-csillagos éttermek, mozisztárokat szórakoztató épületek negyvenöt éve lakatlanok. Azok, akik életük munkájaként felépítették őket, illetve saját otthonaikat, örökre földönfutóvá váltak elvesztésükkor, sosem lettek kárpótolva, akik csak egyszerűen életüket élték, tették a dolguk, sosem láthatták újra emlékeik színterét. A mozgalmas város kihalt. A falak még állnak, de a bútorok elmállottak, a festékek lekoptak, a tetők beomoltak, minden mozdítható értéket kifosztottak. Sic transit gloria mundi.
A természet benövi a gazdátlan tereket, visszaköveteli az ember által bitorolt, majd elhagyott földet. De a tengerpart felől, Famagusta katasztrófaturizmusra építő, de tényleg csodálatos földközi-tengeri homokos partja mellett még mindig nyílt sebként tátong az égbenyúló, ezernyi üres ablakain át vádlóan a világra néző, szögesdróttal elzárt épületsor. Örök emlékeztetőként, hogy a történelemkönyvekben lehetnek ugyan győztesek, de egy fegyveres konfliktusnak az egyszerű ember — nemzetiségtől függetlenül — csak vesztese lehet.