Utat Mutat

Szubjektív útleírás a világ körül

Ciprus / Európa / sziget

Nicosia, az utolsó kettészakított főváros Európában

Ciprus ideális nyaralási helyszín: csodálatos partok, meleg tenger, fejlett vendéglátó- és szórakoztatási ipari szolgáltatások várják a pihenni vágyókat. De sokkal több ennél! S aki a sziget színfalak mögötti, csak a helyiek által ismert arcára kíváncsi, mindenképp meg kell látogassa fővárosát, Nicosiát, amely 1974 óta egyaránt a görög és a török Ciprus fővárosa,  – habár ez utóbbi létezését csupán Törökország ismeri el  – közepén az ENSZ békefenntartó Zöld Vonalával. (Erről a konfliktusról és a török megszállásról bővebben a Famagustáról szóló cikkben.) Hihetetlenül izgalmas lehetőség ez (noha a helyiek valószínűleg nem ezekkel a szavakkal jellemeznék a helyzetet), hogy ugyanazt a várost két teljesen más kultúrájú nép által lakva tudjuk megfigyelni. Még ha e két nép több, mint ötszáz éve is együtt él a szigeten, jóban, rosszban.

Nicosia (Lefkosia) már a bronzkor óta lakott település, de a sziget fővárosává „csupán” a 10. században vált, amikor az akkori uralkodó Bizánci Birodalom felismerte szárazföldi elhelyezésének stratégiai hasznát: kereskedelmileg ugyan nem annyira előnyös, de épp emiatt sokkal biztonságosabb, betörésektől mentes. Nemzetközi nevét, és az ortodox egyházi építészetben oly szokatlan  – a muzulmánról nem is szólva!  – gótikus templomait a frank uralkodás alatt kapta, amikor majdnem háromszáz évig a Lusignanok és velük együtt a katolikus hit hatalma alatt állt.

A szigeten mindezen korszakok nagyszerűen tanulmányozhatók: a látogató lépten-nyomon az eddig felsoroltak és az azóta eltelt századok alatt létrejött velencei, török és angol fennhatóság tárgyi emlékeibe botlik. Nicosiában jól látható az impozáns velencei, kör alakú várfal, melynek 11 szív alakú bástyájából 5 a görög részen van, mellettük híres városkapuk, melyeket  – az idő vasfogát hatástalanítani  – nemrég szépen felújítottak. Noha a várárok ma már kiszáradt, az utak között fel-fel tűnő falak még ma is lenyűgöző erőről és hadtechnikai tudásról tesznek tanúbizonyságot.

Nicosia legszebb, legérdekesebb, s turisták által leginkább látogatott része a várfalon belül van. A Laiki Geitonia sétálónegyed középkori utcácskái viszont nemcsak történelmi ereklyék, hanem a modern Ciprus szórakozási szokásait is tükrözik, trendi szabadtéri éttermekkel, bárokkal, árnyas teraszokkal, melyek a gyarmati erkélyes épületek között nagyon vadregényes, szinte keleti hatást keltenek. És valóban: Nicosia Európa legkeletibb fővárosa, s a Földközi-tengernek a Közel-Kelethez legközelebb fekvő szigete.  

Növekvő hasam imperatívuszának engedelmeskedve, s a bérautó GPS-étől segítve pont a várfal tőszomszédságában álltunk meg, és szerencsénkre még üres parkolót is találtunk. E szerencse viszont elhagyni látszott, mikor kiderült, az útleveleink, szépen becsomagolva, a szállodában maradtak. Azért mégiscsak a zöld vonal felé vettük utunkat, és  – semmi veszteni valónk nem lévén  – magabiztosnak álcázott mosollyal, udvariasan kalimérázva odanyújtottuk a személyi igazolványainkat. Nagy meglepetésünkre, s még nagyobb megkönnyebbülésünkre  – elfogadták, s átengedtek Észak Ciprusba (a „terhes-kártya”, a legutolsó adum, nem hiszem, hogy működött volna ebben az esetben).

Nicosia török fele egyszerre volt ugyanolyan és egészen más. Az építészet, az utcák ugyanazok, de az azt belengő hangulat már más. Míg a görög részen érződött az igyekezet, hogy a látványos épített örökséget valahogy aktualizálják, élettel, kellemes funkciójú terekkel töltsék meg, s az arra járó turistát minél hosszabb ideig ott tartsák, addig a török oldal, nekem úgy tűnt, csupán a turista pénztárcáját célozta meg. Fotózni és látogatni érdemes éttermek, kávézók helyett a sikátorok elsősorban ruhásüzletekkel voltak tele. S azok között sem a diszkrét, elegáns kirakatúak domináltak, hanem inkább a vásári hangulatú, minden portékájukat kiakasztó, a kézzel írt akciós cédulákkal a szemet kiszúró típus. Szerencsére annyit tanultak görög honfitársaiktól, hogy az európai turisták utálják, mikor rájuk tukmálják az árut, így a szárazföldi Törökországhoz képest számomra sokkal civilizáltabban árultak, elmaradt a fárasztó bazár-hangulat.

Amíg a görögök különböző találékony módon próbálták magát a városnézést is élvezetessé tenni, s árnyékot tartani a déli napon a látogatók feje felé színes ernyőkkel, vitorlákkal, addig a török részen már a napszúrás kerülgetett, mire elértük célpontunkat, a Szelimije-mecsetet (Selimiye Camii). A valamikori Szent Szófia-katedrális Ciprus legnagyobb épen maradt épülete, melyet a 13-15. század között építettek fel a Lusignan uralkodók, majd fejeztek be a velenceiek, akik az akkor épülő várfalak középpontjának is ezt tekintették.

1570-ben, az ottomán ostrom alatt tartották itt az utolsó keresztyén misét, majd a város, és vele együtt a sziget, eleste után itt tartották az ünneplő muzulmán imát, melyen a győztes Lala Musztafa pasa is részt vett, akiről Famagusta legnagyobb átkonvertált katedrálisát nevezték. Akkor építették hozzá a két minarettet, valamint egészítették ki a muzulmán szertartásban nagy jelentőséggel bíró minrábbal (amely Mekka irányát mutatja) és minbárral (az imám szószéke). Számomra nagyon furcsa volt mecsetet gótikus stílusban látni, s hiányzott az a je ne sais quoi, ami egy véletlenszerűen kiszúrt épületet és egy a transzcendens imádatára használt helyszínt megkülönböztet. Inkább egy kulturális célra újrahasznosított épületnek tűnt, mint egy templomnak – s ezt a praktikus belsőt előtérbe helyező református egyház tagjaként mondom.

Ennek ellenére izgalmas dolog volt átmenni a zöldhatáron, s kicsit megtapasztalni azt is, hogyan élnek azok az emberek, akik múltjukat tekintve ugyan már szinte ötszáz éve gyökeret eresztettek, de távoli anyaországuk elvétett politikai döntése miatt mégis illegalitásban élnek. Nicosiába lépve egy graffitit láttunk egyik falon: a görög és a török részt képviselő fiú és lány csókolni hajolnak össze  – valahogy így is tekinthetünk a kettészakított sziget állapotára: az emberek teszik a dolgukat, élik az életüket, vagy élnék, ha a világpolitika, nemzetek nagyravágyása és katonai érdekek nem zavarnának állandóan bele. De rövid látogatásunk a de facto kettéosztott fővárosban sajnos azt mutatta, igenis belezavarnak: a görög rész városát szeretik lakosai, magukénak érzik, míg a török résznek az épített örökséghez fűződő hanyag, szinte megvető hozzáállása a leigázók, s nem az ott élők ideiglenességét tükrözi. Csak a macskák ugyanolyan lazák mindenhol.

Leave A Comment